Bóta Gábor: Életre kel a holt

Publikálás dátuma
2019.01.05. 16:05

Fotó: Görgényi Gábor
Nehogy már női robot legyen egy kétszemélyes darab címszereplője, gondoltam, amikor megtudtam, mi a témája A baba című produkciónak a Karinthy Színházban. Kissé fölállt a szőr a hátamon. Robotokkal lehet szórakozni a filmekben, jó, a deszkákra is be lehet hozni őket, gondoljunk csak A padlás című a Vígszínház műsoráról méltán levehetetlen mesemusical kedves masinájára, de hogy egy darab központi figurája legyen valami gépezet, azért az csak túlzás. Hiszen a színház lényege, hogy hús-vér emberek játszanak hús-vér embereknek. Ott vannak egy időben, azonos légtérben, ilyen ősi elavult módon, és ezt semmilyen felfedezés, technikai csoda, film, tévé, vagy akár okostelefon nem teszi elavulttá. Folyamatosan nő a színházlátogatók száma, ráadásul még a fiataloké is, hát akkor mit jön nekem ez a Milo Gavran nevű szerző ezzel a marhasággal. Jó, jó, már 25 nyelvre lefordították darabjait, sok országban játsszák őket, de hát annyi baromság söpört már végig a világon, miért kell megint egyet közülük kikapni, véltem kicsit dúlva-fúlva. És ehhez még a Budapesti Operettszínház is betársul partnerként! Persze csak odavitt a Karinthyba a kíváncsiság.
Régóta tudunk humanoid robotokról, amik, vagy lehet, hogy akik, elvégeznek bizonyos dolgokat az ember helyett. A minap pedig éppen a Népszavában olvastam, hogy mekkora üzletté vált a szexrobot, női és férfi kivitelben egyaránt, de nem csak szexelni lehet vele, hanem társalogni is. A színházban egyelőre még ember alakítja a robotot, de ha így haladunk, a távlatok beláthatatlanok. Kezdetben például csak a statiszták lennének robotok, aztán a pár mondatos epizódszereplők, majd végül a főszereplők is lehetnének remekül konstruált szerkezetek, például Don Juan, Othello vagy Desdemona külsővel és ennek megfelelő programmal ellátva.
De ne szaladjunk ennyire előre, A baba címszerepében meg kell elégednünk Földes Eszterrel, ami meglehetősen jó választás. Úgy robot, hogy ember. Úgy ember, hogy robot. Valósággal eggyé olvad a szereppel. Eljátssza a naivat, a most éppen a földre pottyantat, aki frissen, próbaüzemre, kipróbálásra került a „gazdájához”. Megmutatja az igyekezetet, hogy mennyire meg akar felelni. Tanulni vágyik. Roppant kíváncsi. És megmutatja a kisebbségi érzést is, hogy ő nem teljes ember. Szabó P. Szilveszter pedig eljátssza az először őt kegyesen befogadót. A fensőbbségi érzettől terhelt macsót, aki különvált a partnerétől, magányos volt, hát pótlékként rendelt magának egy ilyen „micsodát”, elszórakozgat vele kicsit, végül is ingyen van, mert tesztüzemmód, aztán ha nem tetszik, legfeljebb visszapostázza a gyártónak.
Persze korunkhoz igazított Pygmalion történet ez, amit legtöbben G. B. Shaw csípős humorú vígjátékából, és még többen Frederick Loewe-Alan Jay Lerner ennek nyomán készült musicaljéből ismernek, ami épp bődületes sikerrel megy a Centrál Színházban. Milo Gavran darabjában is arról van szó, hogy az ember megformál, teremt, felnevel maga mellé valakit, aki abszolút felnő hozzá, tán túl is növi, és bele lehet szeretni, függővé lehet válni tőle, megleckéztethet bennünket, önmagunkkal való szembesítésre késztethet. Azaz kihozhat a sodrunkból, ami ugye azzal jár, hogy hatalmas érzelmi viharokat kavar. Bele lehet ugyanis habarodni, sőt, bele lehet szeretni, egy életre, egy halálra.
Különben a bábművész sem csinál mást, mint életre kelti a holt anyagot. Lehet ez mívesen megformált figura, de közönséges használati tárgy is, teremtőként viselkedve, kézügyességével, színészi képességével lelket lehel az élettelenbe, és ezzel kicsit kifog a halálon is. Amikor valaki monodrámában sok figurát játszik, rendszerint akkor is használja a körülötte lévő tárgyakat, személyiséget tulajdonít nekik, megmozdítja őket, mint például teszi ezt Gerlóczy Márton A csemegepultos naplója című művének színpadi változatában, briliáns módon, Ötvös András a Jurányi Házban. A monodráma és gyakran a kétszereplős darab is igényli, hogy a színészek több szereplőt, egész világot teremtsenek maguk köré. A Budapest Bábszínházban a kiváló Pallai Mara egyedül, Hoffer Károly gyönyörűséges, vagy éppen dermesztő bábjainak a segítségével, a Háy János által írt Apalánya című produkcióban megteremti a holokauszt borzadályos világát.
Persze az egy-két személyes darabok esetében a színész maga is lehet egész világ. Nem ritkán rá jobban kíváncsiak vagyunk, mint a szövegre. Valaha az Egy őrült naplója fantasztikus sikerszériája esetén valószínűleg sokakat jobban érdekelt Darvas Iván, mint Gogol. Életük utolsó szakaszában a deszkákon szinte összenőtt Mensáros László és Tolnay Klári, egyértelműen rájuk váltottak jegyet, és nem a feledhető darabocskákra, amikben tündököltek.
Az biztos, hogy az egy-kétszereplős darabok az adott közegben ismert, szerethető, népszerű és ráadásul kimondottan jó színészeket is igényelnek, ellenkező esetben távol marad a publikum. Földes Eszter és Szabó P. Szilveszter már hitelt szereztek a nagyérdeműnél. Szabó P. rendezőként az utóbbi években kezd hitelt szerezni, A babát ő is állította színpadra, eléggé vagány bátorsággal. Megállta a helyét ebben a minőségében is. Földes Eszterrel pedig remek párost alkotnak. Nagyon tudnak egymásra csodálkozni a deszkákon. Mélyen, behatóan, a másik szemébe nézni.  Reménykedni, elkeseredni, rajongani, kiábrándulni, egy könnyed, humoros estét szerezni a nézőknek, miközben azért mégis fontos dilemmákról is szó van.
Jutalomjáték nekik A baba, ahogy minden egy-két szereplős darab az. Ők élnek a lehetőséggel, a maguk és a közönség örömére.
Szerző

Herkules csatája Agrinio címerében (Európától Nyugat-Görögországig és vissza)

Publikálás dátuma
2019.01.05. 14:24
Görögország legnagyobb állóvize, a Trichonida-tó
Fotó: M. Perdiou
Brüsszel egyik előkelő kerületének görög születésű polgármesterét a múzeum történész idegenvezetője arra kéri, jól nézze meg a szörnyű jelenetet ábrázoló festményt, majd néhány lépéssel hátrább, oldalvást vezeti. Az a kérdése, hogy mit tapasztal. És a polgármester eltalálja, mit kell látnia François-Émile de Lansac 1827-ben keletkezett, Missolonghi nevű városka ostromának egyik epizódját ábrázoló festményén. Amikor közelebb áll a képhez, akkor úgy látja, a haldokló kisfiú szeme még félig nyitva, amikor pedig eltávolodik, akkorra a szem lezárult. A lobogóan romantikus festményen a görög anya előbb kisfiát öli meg, aztán saját szíve felé irányítja a tőrt, csak azért, hogy ne essenek török fogságba.
Az élénk színű, az anya lendületes mozdulatát, a félholt gyereket és a földön heverő halott török harcost megörökítő festmény a nagy francia mester, Delacroix egy-két munkájára emlékezteti kísérőnket, s ebben alighanem igaza van. A perspektivikus ábrázolás nem egészen ismeretlen trükkje mellett a legnagyobb figyelmet az anyai kétségbeesés elszántsága és ereje érdemli: ez a török uralom ellen lázadó görögök szabadságharca az 1820-as években, ehhez a küzdelemhez csatlakozott Lord Byron, aki vagyonát és befolyását is latba vetve segítette a meglehetősen széthúzó és egymással is vitázó görög pártokat, hogy harcuk sikerrel végződjék. A viharos életű, sokféle szerelmet kipróbáló, szabadságszerető Byron – a Childe Harold zarándokútja, a Manfréd, a Don Juan és sok más rövidebb-hosszabb mű alkotója – néhány hónappal 1824. áprilisi halála előtt szinte a mi Petőfinkhez hasonló jövőbe látással jósolta meg a szomorú véget: „Ha szánod ifjú éveid,/ mért élj? Tisztes halálra lelsz/ e földön – harcra hát! amíg/ végsőt lehelsz.”
A városi múzeum Byron-terme – akár a Missolonghiban (a város nevét többféleképpen írják át a görög eredetiből) látható egész alakos szobor – a szabad és modern Görögországért végül életét is feláldozó világirodalmi nagyságnak állít emléket. A 36 éves költőt nem a fegyverek, hanem betegségek sora döntötte le lábáról. A város Byron-emlékei ma az Athéntól mintegy 270 kilométerre lévő nyugat-görögországi térségben fontos idegenforgalmi látnivalót jelentenek, bár az Etoloakarnanía (Aitólia és Akarnania összeolvasztásával létrejött - a szerk.) régió nem tartozik a balkáni állam kiemelkedő turistaközpontjai közé. Hogyan is tudna versenyezni a szigetekkel, Athénnal vagy éppen Korfuval?! Mégis jól jártak az Európai Újságírók Szövetségének küldöttei, hogy a görög vendéglátók ideszervezték a legutóbbi közgyűlést: ugyan nem Byron küzdelmeinek és megpróbáltatásainak színhelyére, hanem a jóval nagyobb Agrinióba, Patrasz és a Korinthoszi-csatorna közelébe. A karácsonyi ünnepekre és az újévre készülődő százezres városban nem sok jelét tapasztalhattuk a gazdasági bajoknak, a menekültválságnak, a nagy novemberi sztrájkoknak.
A szolid városi külcsín, az üzletek kínálata, az emberek nyugodtsága és kedves szívélyessége nem állt összhangban a tanácskozó teremben elhangzó aggodalmakkal: vége a nyitott Európának? Megfékezhetők-e az oligarchák? Meg tud-e maradni Európa demokráciának, amelyet nemcsak gazdasági célok fognak össze, hanem társadalmi elgondolások, közös érték-napirend is? Hogyan függ össze egy állam állapota és Európa? Ez utóbbi kérdésre az egyik szónok egyenesen azt mondta, hogy „nem tudjuk megváltoztatni az országot, ha nem változtatunk Európán”. A szónokok – helyi vezetők, újságírók, volt és jelenlegi európai parlamenti képviselők – borús képet festettek az ismert európai dilemmákról – a populizmus térnyeréséről, a „nemzetek utáni” vagy „nemzetek feletti” értékek elhalványulásáról, a klientúra-gazdaság megizmosodásáról –, általában az integrációellenes elképzelések kivirulásáról Varsótól Budapestig vagy éppen az egyik olasz kormányzó pártig, és persze a Brexitről. A kulcsmondatot alighanem az említett, görög születésű de Brüsszelben polgármesteri feladatokat ellátó Chrisztosz Doulkeridisz mondta ki: a megoldások keresésében együtt kell működni, hogy “az átlagemberhez minél közelebb kerüljön” az integráció.
Mindehhez sikerek kellenek, és anélkül, hogy elkiabálnám, bő tíz év megszorítási keservei után mintha a görög gazdaság, amely nem mellesleg az egyik legnagyobb befektető a környező balkáni országokban, a gyógyulás jeleit mutatná, mert 2019-re 1,9 százalékos gazdasági növekedéssel számolnak a közgazdászok. Szerintük ennek eredményeként abbamaradhat a nyugdíjak csökkenése, január elsejétől a költségvetés ezt már nem teszi szükségessé. Legfőbb ideje a könnyítéseknek, mert a munkavállalók már többször értésre adták a baloldali kormányzatnak, hogy nem kérnek többet a megszorításokból.
A térség egyik legfőbb idegenforgalmi nevezetessége a Balatonnál jóval kisebb, nem egészen száz négyzetkilométeres legnagyobb görögországi állóvíz, a Trichonida-tó; a remek panorámát szemlélve, a tavat ölelő szépséges hegykoszorú varázsában kevéssé tűnik súlyosnak a mitológiai küzdelem Agrinio városának címerében: Herkules itt a Jón-tengerbe ömlő Achelousz folyóval csatázik, vagyis az elemekkel. Ám az integrációnak nem a természeti szörnyűségek az ellenségei, hanem saját kerékkötői, a bezárkózó nemzeteszmében hívők, a gátlástalan demagógok. Ebben a kevéssé ismert görög régióban ezt mintha sokkal jobban tudnák, mint jó pár európai fővárosban.
Szerző

Brexit: kinek drukkolunk?

Publikálás dátuma
2019.01.05. 13:02

Fotó: Marabu
A világ csak ámul. Legutóbb már Alan Greenspan, az amerikai jegybank korábbi legendás elnöke is szörnyűségnek nevezte a 2016-os Brexit-népszavazást. 
Valóban Guinness rekord, hogy Európa gazdag és irigyelt nagyhatalma – néhány politikus ostobasága és felelőtlensége miatt – önmagát taszítja káoszba. Ráadásul a „brexitisták” még meg is sértődnek. Theresa May ugyanis üres kézzel távozott az Európai Tanács decemberi csúcsértekezletéről, ahol elutasították a korábban aláírt kilépési megállapodás újratárgyalását. Sajtóhírek szerint Londonban mindezt úgy fogadták, hogy az EU megint cserbenhagyott egy brit kormányfőt. Nem nyújtott neki segítséget a megállapodás parlamenti jóváhagyásához, pedig a szavazást a miniszterelnök egyszer már elhalasztotta. May-t tehát ugyanúgy áldozatnak tekintik, mint hivatali elődjét, David Cameront. A népszavazás kezdeményezője sem kapott engedményeket: állítólag ezért nem tudta megakadályozni a kilépéspártiak győzelmét.
Sajnos néha a véleményformálók is emlékezetkiesésben szenvednek. 2016 februárjában az Európai Tanács elvtelen – amúgy az uniós jogot is sértő – alkut ajánlott Cameronnak, kizárólag a britek bennmaradása érdekében. Az Európai Uniónak hosszú távú érdeke, hogy Nagy-Britanniával stabil gazdasági és politikai kapcsolata legyen. Arra azonban nem árt emlékeztetni, hogy a „brexitisták” – legalábbis szavakban – valóságos háborút indítottak Brüsszel ellen. A kilépési döntés a populista hazugságok és gazdasági álhírek következménye volt. A „hard Brexit” harcias jelszavai (például a „Vissza a pénzünket!”) egyáltalán nem a valóságról szóltak. Már-már azt sugallták, hogy a briteknek újra partra kell szállniuk Normandiában, hogy legyőzzék a jámbor brüsszeli bürokratákat.
Hogyan kezdődött?

Kevesen tudják, de Nagy-Britannia 1973-as csatlakozása óta kerékkötője az integrációs folyamatnak. A munkáspárti Harold Wilson például már az 1974-es választási kampányában megígérte, hogy miniszterelnökként újra fogja tárgyalni Brüsszellel a csatlakozási feltételeket. A nyolcvanas években Margaret Thatcher nagy hangon követelte vissza a britek pénzét Brüsszeltől. A populizmus már akkor is hatott, s a Vaslady népszerűsége szárnyalt. Annak ellenére, hogy az Egyesült Királyság GDP-jének kevesebb mint 1 százalékával járul hozzá az EU éves költségvetéséhez. A későbbi miniszterelnökök közül John Major sem korrekt Európa-politikával igyekezett a népszerűségét megalapozni. Egy 1993-as The Economist-interjúban például az integráció mindmáig legnagyobb sikeréről, az euró-projektről is arisztokratikus fensőbbséggel nyilatkozott. Emlékezetessé vált szavait azóta is gyakran idézik: „Érdekes, akár egy esőtánc – és nagyjából annyi haszna is van.”
Ma már látható, hogy David Cameron csak a nagy elődök szellemében politizált, amikor 2015-ben kampánytémává fokozta le az uniós tagságot. Kizárólag a parlamenti választás megnyerése érdekében ígérte meg a briteknek, hogy a Konzervatív Párt győzelme esetén szavazhatnak az ország esetleges kilépéséről is. A Brexit-kampányban főszerepet játszó uniós munkavállalók kérdése a kezdetektől hazugságra épült. Kétségtelen, hogy a más tagállamokból érkezők jelentős része az alacsony képzettséget igénylő szektorokban (vendéglátás, kiskereskedelem) dolgozik. Ugyanakkor tény az is, hogy a magasabb jövedelem és a jobb munkakörülmények miatt például az orvosok, a szakápolók, a műszaki végzettségűek, informatikusok is szívesen pályáznak brit munkahelyekre. Így az Egyesült Királyságban nem csupán „jóléti turisták” az uniós munkavállalók. Sőt: Nagy-Britannia a nemzetközi agyelszívás (brain drain) egyik célországává vált, ami a 2008-as válság óta még inkább felgyorsult. Hiába próbálta a Financial Times számokkal bizonyítani, hogy az Unióból érkezők adóban és járulékban többet fizetnek be a brit költségvetésbe, mint amennyi jóléti támogatások formájában megilleti őket. A "brexitistákat" csak zavarták a tények. A közösségi médiában továbbra is tömegek lájkolták a valótlan gazdasági híreszteléseket.
A kilépési megállapodás

Az Európai Uniót a példa nélküli kilépési história annyira váratlanul érte, hogy először túlságosan „megértőnek” bizonyult. Az állam- és kormányfők 2016 elején még azt is megígérték a briteknek, hogy – bennmaradásuk esetén – részlegesen korlátozhatják az uniós munkavállalók jogait. Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke azzal is egyetértett, hogy az uniós alapszerződésekben rögzített stratégiai cél, az „egyre szorosabb unió” egyszerűen ne vonatkozzon Nagy-Britanniára. Mindez nemcsak politikai rövidlátásról szólt, hanem jogot is sértett: az Európai Unióról szóló Szerződés szerint ugyanis az Európai Tanács nem láthat el jogalkotási feladatokat.
A kilépésről szóló tárgyalások rendkívül lassan csörgedeztek. Tulajdonképpen már 2017 decemberében látni lehetett, hogy baj lesz. A felek ekkor zárták le az első fordulót, s elvben három kérdésben sikerült megegyezniük: a) az Egyesült Királyságban az uniós polgárok, illetve az Unió területén a brit állampolgárok jogainak védelme; b) az Észak-Írország különleges helyzetére vonatkozó keretek; c) a pénzügyi rendezés elvei. A megállapodás azonban – árulkodó módon – azt is tartalmazta, hogy a még nyitott kérdésekben a munkát be kell fejezni. A Kilépési Megállapodás jogilag értelmezhető konkrétumairól azonban 2018 novemberéig szinte semmit nem lehetett tudni. Az régóta látható volt, hogy az ír kérdésében nem lesz megegyezés, miután brit részről két éve csak újabb és újabb politikai szándéknyilatkozatok születtek. Köztudott, hogy Nagy-Britannia kiválását követően az ír határ az EU külső határává válik, ahol az uniós jog szerint kötelező a személy- és áruforgalom ellenőrzése.
2018. november 14-én – az utolsó utáni pillanatban – érkezett a hír, hogy a Kilépési Megállapodás részleteiről az Unió megegyezett a brit kormánnyal. El kell ismernünk: a több száz oldalas jogi dokumentum valóban nem felel meg a „brexitisták” igényeinek, viszont megakadályozhatja az Európai Unió szétesését. A britek uniós tagsága ugyanis 2019. március 29-én megszűnik, s ezután egy 2020. december 31-ig tartó átmeneti időszak (transitional period) következik. Ezalatt az uniós jog és az uniós politikák teljes egészében kötelezőek Nagy-Britanniára, ugyanúgy mintha továbbra is tagállam lenne. Nem válogathatnak például abban, hogy az egységes piac négy alapszabadsága közül (az áruk, a munkaerő, a tőke és a szolgáltatások szabad áramlása) melyeket tartják magukra nézve kötelezőnek.
Nagy-Britannia tagsága megszűnése után már nem vehet részt az uniós döntéshozatalban, de a felmerülő esetleges jogviták eldöntésében továbbra is az Európai Unió Bírósága rendelkezik hatáskörrel. Az Egyesült Királyság az átmeneti időszak alatt azokban az ügyekben, amelyek kizárólagos uniós hatáskörbe tartoznak (ilyenek például a vámunió kérdései) csak abban az esetben köthet nemzetközi megállapodást másokkal, ha arra külön felhatalmazást kap. Emellett a britek és az Európai Unió létrehoznak egy közös bizottságot (Joint Committee), amely lényegében helyettesíti az uniós döntéshozatali fórumokat (Miniszterek Tanácsa, Európai Parlament, Európai Bizottság). Ha azonban nem sikerül megegyezésre jutniuk, akkor a végső szót ezekben a vitákban is az Európai Unió Bíróságának kell kimondania.
Ahogyan az várható volt, az ír határkérdés ügyében valóban nincs megegyezés. A Kilépési Megállapodás külön melléklete szól arról, hogy 2020 után – ha szükséges – a két Írország között egy egységes uniós-brit vámövezet jön létre (Single EU-UK customs territory), amelyben az uniós vámtarifákat kell alkalmazni. Az EU csak ezzel a feltétellel tartja lehetségesnek, hogy az ír határ továbbra is szabadon átjárható legyen. A "brexitisták" szerint ez elfogadhatatlan Nagy-Britannia számára, mert úgy vélik, hogy a megállapodás ezen része Észak-Írország elszakításáról szól. Az átmeneti időszak előírásait ugyanis nem lehet egyoldalúan felmondani. Az uniós szabályokat mindaddig alkalmazni kell, amíg a (mintegy harmincezer oldalra becsült) végleges szabadkereskedelmi megállapodás létre nem jön az Európai Unió és az Egyesült Királyság között. Ennek időkeretei azonban megjósolhatatlanok. A nemzetközi tapasztalatok szerint a – valamennyi gazdasági területre lebontott – jogi részletek precíz kimunkálása és elfogadása négy-öt évig, de akár ennél is tovább tarthat.
Az EU viselkedik felelősen

Az Európai Tanács 2015 óta láthatóan semmit nem tett a populista gyújtogatók megfékezése érdekében. A Brexit az első olyan eset, amikor az állam- és kormányfők – legalábbis eddig – felelősen viselkedtek. Példamutató egységet és határozottságot mutatnak az integráció jövője és az uniós munkavállalók érdekében. Már éppen ideje volt.
Szerző