Nehogy már női robot legyen egy kétszemélyes darab címszereplője, gondoltam, amikor megtudtam, mi a témája A baba című produkciónak a Karinthy Színházban. Kissé fölállt a szőr a hátamon. Robotokkal lehet szórakozni a filmekben, jó, a deszkákra is be lehet hozni őket, gondoljunk csak A padlás című a Vígszínház műsoráról méltán levehetetlen mesemusical kedves masinájára, de hogy egy darab központi figurája legyen valami gépezet, azért az csak túlzás. Hiszen a színház lényege, hogy hús-vér emberek játszanak hús-vér embereknek. Ott vannak egy időben, azonos légtérben, ilyen ősi elavult módon, és ezt semmilyen felfedezés, technikai csoda, film, tévé, vagy akár okostelefon nem teszi elavulttá. Folyamatosan nő a színházlátogatók száma, ráadásul még a fiataloké is, hát akkor mit jön nekem ez a Milo Gavran nevű szerző ezzel a marhasággal. Jó, jó, már 25 nyelvre lefordították darabjait, sok országban játsszák őket, de hát annyi baromság söpört már végig a világon, miért kell megint egyet közülük kikapni, véltem kicsit dúlva-fúlva. És ehhez még a Budapesti Operettszínház is betársul partnerként! Persze csak odavitt a Karinthyba a kíváncsiság.
Régóta tudunk humanoid robotokról, amik, vagy lehet, hogy akik, elvégeznek bizonyos dolgokat az ember helyett. A minap pedig éppen a Népszavában olvastam, hogy mekkora üzletté vált a szexrobot, női és férfi kivitelben egyaránt, de nem csak szexelni lehet vele, hanem társalogni is. A színházban egyelőre még ember alakítja a robotot, de ha így haladunk, a távlatok beláthatatlanok. Kezdetben például csak a statiszták lennének robotok, aztán a pár mondatos epizódszereplők, majd végül a főszereplők is lehetnének remekül konstruált szerkezetek, például Don Juan, Othello vagy Desdemona külsővel és ennek megfelelő programmal ellátva.
De ne szaladjunk ennyire előre, A baba címszerepében meg kell elégednünk Földes Eszterrel, ami meglehetősen jó választás. Úgy robot, hogy ember. Úgy ember, hogy robot. Valósággal eggyé olvad a szereppel. Eljátssza a naivat, a most éppen a földre pottyantat, aki frissen, próbaüzemre, kipróbálásra került a „gazdájához”. Megmutatja az igyekezetet, hogy mennyire meg akar felelni. Tanulni vágyik. Roppant kíváncsi. És megmutatja a kisebbségi érzést is, hogy ő nem teljes ember. Szabó P. Szilveszter pedig eljátssza az először őt kegyesen befogadót. A fensőbbségi érzettől terhelt macsót, aki különvált a partnerétől, magányos volt, hát pótlékként rendelt magának egy ilyen „micsodát”, elszórakozgat vele kicsit, végül is ingyen van, mert tesztüzemmód, aztán ha nem tetszik, legfeljebb visszapostázza a gyártónak.
Persze korunkhoz igazított Pygmalion történet ez, amit legtöbben G. B. Shaw csípős humorú vígjátékából, és még többen Frederick Loewe-Alan Jay Lerner ennek nyomán készült musicaljéből ismernek, ami épp bődületes sikerrel megy a Centrál Színházban. Milo Gavran darabjában is arról van szó, hogy az ember megformál, teremt, felnevel maga mellé valakit, aki abszolút felnő hozzá, tán túl is növi, és bele lehet szeretni, függővé lehet válni tőle, megleckéztethet bennünket, önmagunkkal való szembesítésre késztethet. Azaz kihozhat a sodrunkból, ami ugye azzal jár, hogy hatalmas érzelmi viharokat kavar. Bele lehet ugyanis habarodni, sőt, bele lehet szeretni, egy életre, egy halálra.
Különben a bábművész sem csinál mást, mint életre kelti a holt anyagot. Lehet ez mívesen megformált figura, de közönséges használati tárgy is, teremtőként viselkedve, kézügyességével, színészi képességével lelket lehel az élettelenbe, és ezzel kicsit kifog a halálon is. Amikor valaki monodrámában sok figurát játszik, rendszerint akkor is használja a körülötte lévő tárgyakat, személyiséget tulajdonít nekik, megmozdítja őket, mint például teszi ezt Gerlóczy Márton A csemegepultos naplója című művének színpadi változatában, briliáns módon, Ötvös András a Jurányi Házban. A monodráma és gyakran a kétszereplős darab is igényli, hogy a színészek több szereplőt, egész világot teremtsenek maguk köré. A Budapest Bábszínházban a kiváló Pallai Mara egyedül, Hoffer Károly gyönyörűséges, vagy éppen dermesztő bábjainak a segítségével, a Háy János által írt Apalánya című produkcióban megteremti a holokauszt borzadályos világát.
Persze az egy-két személyes darabok esetében a színész maga is lehet egész világ. Nem ritkán rá jobban kíváncsiak vagyunk, mint a szövegre. Valaha az Egy őrült naplója fantasztikus sikerszériája esetén valószínűleg sokakat jobban érdekelt Darvas Iván, mint Gogol. Életük utolsó szakaszában a deszkákon szinte összenőtt Mensáros László és Tolnay Klári, egyértelműen rájuk váltottak jegyet, és nem a feledhető darabocskákra, amikben tündököltek.
Az biztos, hogy az egy-kétszereplős darabok az adott közegben ismert, szerethető, népszerű és ráadásul kimondottan jó színészeket is igényelnek, ellenkező esetben távol marad a publikum. Földes Eszter és Szabó P. Szilveszter már hitelt szereztek a nagyérdeműnél. Szabó P. rendezőként az utóbbi években kezd hitelt szerezni, A babát ő is állította színpadra, eléggé vagány bátorsággal. Megállta a helyét ebben a minőségében is. Földes Eszterrel pedig remek párost alkotnak. Nagyon tudnak egymásra csodálkozni a deszkákon. Mélyen, behatóan, a másik szemébe nézni. Reménykedni, elkeseredni, rajongani, kiábrándulni, egy könnyed, humoros estét szerezni a nézőknek, miközben azért mégis fontos dilemmákról is szó van.
Jutalomjáték nekik A baba, ahogy minden egy-két szereplős darab az. Ők élnek a lehetőséggel, a maguk és a közönség örömére.
