Bóta Gábor: Életre kel a holt

Publikálás dátuma
2019.01.05 16:05

Fotó: / Görgényi Gábor
Nehogy már női robot legyen egy kétszemélyes darab címszereplője, gondoltam, amikor megtudtam, mi a témája A baba című produkciónak a Karinthy Színházban. Kissé fölállt a szőr a hátamon. Robotokkal lehet szórakozni a filmekben, jó, a deszkákra is be lehet hozni őket, gondoljunk csak A padlás című a Vígszínház műsoráról méltán levehetetlen mesemusical kedves masinájára, de hogy egy darab központi figurája legyen valami gépezet, azért az csak túlzás. Hiszen a színház lényege, hogy hús-vér emberek játszanak hús-vér embereknek. Ott vannak egy időben, azonos légtérben, ilyen ősi elavult módon, és ezt semmilyen felfedezés, technikai csoda, film, tévé, vagy akár okostelefon nem teszi elavulttá. Folyamatosan nő a színházlátogatók száma, ráadásul még a fiataloké is, hát akkor mit jön nekem ez a Milo Gavran nevű szerző ezzel a marhasággal. Jó, jó, már 25 nyelvre lefordították darabjait, sok országban játsszák őket, de hát annyi baromság söpört már végig a világon, miért kell megint egyet közülük kikapni, véltem kicsit dúlva-fúlva. És ehhez még a Budapesti Operettszínház is betársul partnerként! Persze csak odavitt a Karinthyba a kíváncsiság.
Régóta tudunk humanoid robotokról, amik, vagy lehet, hogy akik, elvégeznek bizonyos dolgokat az ember helyett. A minap pedig éppen a Népszavában olvastam, hogy mekkora üzletté vált a szexrobot, női és férfi kivitelben egyaránt, de nem csak szexelni lehet vele, hanem társalogni is. A színházban egyelőre még ember alakítja a robotot, de ha így haladunk, a távlatok beláthatatlanok. Kezdetben például csak a statiszták lennének robotok, aztán a pár mondatos epizódszereplők, majd végül a főszereplők is lehetnének remekül konstruált szerkezetek, például Don Juan, Othello vagy Desdemona külsővel és ennek megfelelő programmal ellátva.
De ne szaladjunk ennyire előre, A baba címszerepében meg kell elégednünk Földes Eszterrel, ami meglehetősen jó választás. Úgy robot, hogy ember. Úgy ember, hogy robot. Valósággal eggyé olvad a szereppel. Eljátssza a naivat, a most éppen a földre pottyantat, aki frissen, próbaüzemre, kipróbálásra került a „gazdájához”. Megmutatja az igyekezetet, hogy mennyire meg akar felelni. Tanulni vágyik. Roppant kíváncsi. És megmutatja a kisebbségi érzést is, hogy ő nem teljes ember. Szabó P. Szilveszter pedig eljátssza az először őt kegyesen befogadót. A fensőbbségi érzettől terhelt macsót, aki különvált a partnerétől, magányos volt, hát pótlékként rendelt magának egy ilyen „micsodát”, elszórakozgat vele kicsit, végül is ingyen van, mert tesztüzemmód, aztán ha nem tetszik, legfeljebb visszapostázza a gyártónak.
Persze korunkhoz igazított Pygmalion történet ez, amit legtöbben G. B. Shaw csípős humorú vígjátékából, és még többen Frederick Loewe-Alan Jay Lerner ennek nyomán készült musicaljéből ismernek, ami épp bődületes sikerrel megy a Centrál Színházban. Milo Gavran darabjában is arról van szó, hogy az ember megformál, teremt, felnevel maga mellé valakit, aki abszolút felnő hozzá, tán túl is növi, és bele lehet szeretni, függővé lehet válni tőle, megleckéztethet bennünket, önmagunkkal való szembesítésre késztethet. Azaz kihozhat a sodrunkból, ami ugye azzal jár, hogy hatalmas érzelmi viharokat kavar. Bele lehet ugyanis habarodni, sőt, bele lehet szeretni, egy életre, egy halálra.
Különben a bábművész sem csinál mást, mint életre kelti a holt anyagot. Lehet ez mívesen megformált figura, de közönséges használati tárgy is, teremtőként viselkedve, kézügyességével, színészi képességével lelket lehel az élettelenbe, és ezzel kicsit kifog a halálon is. Amikor valaki monodrámában sok figurát játszik, rendszerint akkor is használja a körülötte lévő tárgyakat, személyiséget tulajdonít nekik, megmozdítja őket, mint például teszi ezt Gerlóczy Márton A csemegepultos naplója című művének színpadi változatában, briliáns módon, Ötvös András a Jurányi Házban. A monodráma és gyakran a kétszereplős darab is igényli, hogy a színészek több szereplőt, egész világot teremtsenek maguk köré. A Budapest Bábszínházban a kiváló Pallai Mara egyedül, Hoffer Károly gyönyörűséges, vagy éppen dermesztő bábjainak a segítségével, a Háy János által írt Apalánya című produkcióban megteremti a holokauszt borzadályos világát.
Persze az egy-két személyes darabok esetében a színész maga is lehet egész világ. Nem ritkán rá jobban kíváncsiak vagyunk, mint a szövegre. Valaha az Egy őrült naplója fantasztikus sikerszériája esetén valószínűleg sokakat jobban érdekelt Darvas Iván, mint Gogol. Életük utolsó szakaszában a deszkákon szinte összenőtt Mensáros László és Tolnay Klári, egyértelműen rájuk váltottak jegyet, és nem a feledhető darabocskákra, amikben tündököltek.
Az biztos, hogy az egy-kétszereplős darabok az adott közegben ismert, szerethető, népszerű és ráadásul kimondottan jó színészeket is igényelnek, ellenkező esetben távol marad a publikum. Földes Eszter és Szabó P. Szilveszter már hitelt szereztek a nagyérdeműnél. Szabó P. rendezőként az utóbbi években kezd hitelt szerezni, A babát ő is állította színpadra, eléggé vagány bátorsággal. Megállta a helyét ebben a minőségében is. Földes Eszterrel pedig remek párost alkotnak. Nagyon tudnak egymásra csodálkozni a deszkákon. Mélyen, behatóan, a másik szemébe nézni.  Reménykedni, elkeseredni, rajongani, kiábrándulni, egy könnyed, humoros estét szerezni a nézőknek, miközben azért mégis fontos dilemmákról is szó van.
Jutalomjáték nekik A baba, ahogy minden egy-két szereplős darab az. Ők élnek a lehetőséggel, a maguk és a közönség örömére.
2019.01.05 16:05
Frissítve: 2019.01.05 16:05

Papp Sándor Zsigmond: Városok

Publikálás dátuma
2019.01.20 17:17
KOLOZSVÁR - Ma már nyoma sincs a régi kopottságnak
Fotó: / Vajda József
Ha szeretnének látni egy igazi gazdasági menekültet (lásd még: migráns), akkor jól tessék megnézni engem. Persze csipkézhetném a dolgot, de a lényeg akkor sem változna, azért jöttem ide, mert otthon nem akartam harmincvalahány évesen nyugdíjasként élni. Plusz az ottani lapok örökös létbizonytalansága (ez aztán velem jött ide, de ez egy másik történet). Viszonylag hamar megtanultam a nyelvet, beilleszkedtem, majd elvettem a magyarok munkáját.
A fő szempontokon kívül még számos apróság is belejátszott a döntésbe, végre teljes mértékben érteni fogom a filmeket a moziban (otthon román felirattal mentek a filmek, s ha az angol eredeti szlenges volt, a román pedig ezt próbálta lekövetni, akkor elég sok árnyalat elveszett a számomra, ami kritikusként nem mindig üdvözítő), nem veszek el az adminisztráció útvesztőiben (kiderült, hogy de, mert a boldoguláshoz egy speciális magyar nyelv ismerete szükséges, amelyet még ma sem beszélek folyékonyan). És hát a kopottság! Nekem mindig is Kolozsvár marad az egyik legfontosabb városom, de akkoriban még mindig nyögte az egykori polgármester, Funar korszakát, aki bohócot csinált belőle. Fontosabbak voltak a nemzetiszínű kukák, padok és gödrök, mint az hogy élhetőbb legyen a város. Bár a pezsgésre, főként az egyetemistáknak köszönhetően, sosem lehetett panasz, a közösségi terek, a buszok és trolik, a város szövete egyre fakóbbá, elhasználtabbá vált, amely lassan átütött a szereteten és a nosztalgián is. Persze akadt egy-két apró oázis, de ezek csak növelték a kontrasztot.
Bezzeg Pest! 2005 táján egyszerre láttam gyermekkorom vágyott csodavárosát, minden dolgok centrumát és egy izgalmasan fejlődő metropoliszt (mert nekem az volt), amely sokkal logikusabban működik (hiszen végre érthetőnek tűnt), sokkal jobban ügyel magára és a lakosaira, barátságosabb és európaibb, bár hogy ez utóbbi mit jelent konkrétan, akkor azt még nem biztos, hogy meg tudtam volna fogalmazni. Azóta sokkal több európai várost láttam, és eleinte azok tűntek igazán otthonosnak és vonzónak, amelyek elevenek voltak a maguk izgalmas „rendetlenségével”, és nem úgy néztek ki, mint egy tisztaszoba. Róma és Barcelona szemben a steril Helsinkivel vagy a képeslapos Genttel. Bécs is az utóbbiakhoz közé tartozott, szinte féltem, hogy rám szól valaki, hogy sáros cipővel léptem az utcára, a mézeskalács díszletek közé. Úgy tűnt, hogy értem, mit akart Márai mondani a várossal kapcsolatban, amikor azt írta, hogy a „nyugdíjas írók és művészek városa”. Szép szép, de kábé annyi élet is van benne, mint egy csicsás nyugdíjas otthonban.
Nem tudom, mikor kezdett megváltozni mindez. Viszont tény, hogy az utóbbi években Kolozsváron már nyoma sincs a régi kopottságnak, mintha megrázta volna magát. Úgy tűnik, pusztán az, hogy már nem a frusztráció kormányozza a várost, egyben életre is keltette: csalogató, vidám, rendezett hely benyomását keltette, amikor utoljára ott jártam. Látszott, hogy megint az ott élők városa kíván lenni és nem egy ideológia illusztrációja, és mivel otthonosságot áraszt, az idegenek is egyre inkább értékelni kezdték, így vált ismét színes, vibráló, magabiztosságtól duzzadó településsé. A honvágyam is kiújult, amikor olyannak láttam, amilyennek mindig is szerettem volna.
Aztán az is kiderült, hogy van egy titkos labanc-énem (így adnám fel máris a labdát a mindenben nemzetárulást gyanítóknak). Tavalyelőtt Bécsben szilvesztereztünk, idén is halált megvető bátorsággal töltöttünk ott pár napot (hasonló merészséggel, miként a kormánypárti politikusok és családjaik), s bizony-bizony a régi sterilség érzete egyre inkább amolyan sóhajtásba csapott át: jó lenne itt élni, akár hosszabb ideig is. Mert nyugodt és elegáns, nagyvonalú és kulturált. Mivel nem fél, nem gőgös és így nem is kompenzál. Olyan természetességgel éli meg a nagyságát és használja ki a lehetőségeit, hogy szinte azonnal maga mellé állítja a fanyalgókat (már ha valóban vannak ilyenek).
De talán nem érezném ezt, ha nem látnám, hogy Pest, a szívem csücske, nem épp az ellenkező irányba tartana. Mintha az a kopottság, amelyet anno Kolozsváron láttam, lassan, de biztosan ide telepedne át. Biztosan belejátszik ebbe, hogy a most regnálóknak Pest az örök frusztráció helyszíne, sosem tudták bevenni igazán, és ez a sem lenyelni, sem kiköpni állapot csak arra jó, hogy a felszínen tartsa a várost. A látványos átrendezések és a még látványosabb felújítások ellenére is. Mert az csak a felszín, nem a mindennapos működés. A birtokba vevés megannyi izzadtságszagú gesztusa. Lehet, hogy új a zakó, de nincs hova felvenni. Lehet, hogy szépülnek a kiszemelt épületek, csak az a szövet gyengül, amely mindezt összetartaná. Ha valóban a városban akarnának élni, és nem csak pózolni az átadásokon, akkor pont fordítva csinálnák.
S az már csak gyönge vigasz, hogy Bécs sem tökéletes. Szombat reggel, még nyolc előtt, úgy szólt a légkalapács a frissen behavazott, porcukros utcákon a Városháza mögött, hogy összekoccant a fogam a patikában. Na, akkor ez is rendben, bólintottam, és nem értette a gyógyszerész, hogy miért vigyorgok a fájdalomcsillapító fölött.
2019.01.20 17:17
Frissítve: 2019.01.20 17:17

Sebes György: Ez itt a műsor?

Publikálás dátuma
2019.01.20 14:34

Fotó: EZITTAKERDES FACEBOOK-OLDALA/
Az a mondat természetesen nem oszt, nem szoroz, mégis feltűnő volt. Egy beszélgető-műsor egyik résztvevőjétől származik. „Én elvből nem nézek meg olyan filmet, amely Oscar-díjat kapott, mert borzalmas lehet” – jelentette ki a beszélő. Mindenkinek szíve joga eldönteni, mit néz meg, mi tetszik neki, vagy éppen mit utál. Véleménye – sőt, előítélete – bárkinek lehet. A díjnyertes alkotások ettől nem lesznek kevesebbek, legfeljebb az lehet szegényebb, aki – elvből – elutasítja őket. De az már elgondolkoztató, hogy olyasvalaki mondja ezt, aki hivatalból, szakmailag foglalkozik a kultúrával. Vagyis a széles látókör elvárható lenne tőle.
A mondat a Magyar Televízió kulturális csatornájának esti beszélgető műsorában hangzott el. És Orbán János Dénes költőtől származik, aki – nem mellesleg – a hatalomhoz igen közel álló Magyar Idők című sajtótermék kulturális rovatát vezeti. Rajta kívül még hárman ültek a stúdióban: ugyanannak a lapnak a főszerkesztője, Gajdics Ottó, valamint az az újságíró – Szakács Árpád -, aki írásaival jelentős mértékben hozzájárult a kultúra értékeiről az utóbbi hónapokban kialakult vitához. Volt még egy ifjú műsorvezető is – Trombitás Kristófnak hívják -, de neki sem jutott eszébe, hogy megérdeklődje, mégis, hogyan tetszik ezt gondolni. A négy ember háromnegyed órán át ugyanabból a nézőpontból ekézte a balliberális „hisztériakeltőket” és értett egyet abban, hogy valahára véget kell vetni a hatalommal szemben állók kulturális diktatúrájának.
Ez itt a kérdés – ez a címe ennek a minden hétköznap este 9 órakor jelentkező programnak az M5-ön. Igyekeznek aktuális témákat napirendre tűzni és körüljárni. Ami azonban aligha sikerülhet tökéletesen, ha csupán az egyik oldal – többségében a pártunkat és kormányunkat kiszolgálók – álláspontját engedik megjeleníteni. Így történt, amikor a nemrég alakult Magyarságkutató Intézetről beszélgettek, vagy midőn azt vizsgálták, miért lehetséges még napjainkban is a történelemhamisítás (értsd: hogyan nem szakítottak még véglegesen korábbi korok nézeteivel). Ilyenkor még a kackiás bajuszt növesztett műsorvezető, Horváth Szilárd elvakult történelmi és aktuálpolitikai kijelentéseire sincs szükség. Ez a Szombathelyről indult tévés már volt minden a közmédiánál az utóbbi húsz évben. Két évig még a Híradót is vezette, aztán sokáig csak szolgáltató műsorokban dolgozhatott. Az utóbbi években – nyilván nem függetlenül a Fidesztől – egyre gyakrabban bukkan fel politikai adásokban. Bizonyára szükség van kérlelhetetlen keresztény konzervativizmusára, amellyel a róla szóló interjúban szívesen kérkedik.
Különösen pedig akkor jön jól ez a fajta elfogultsággal párosuló műsorvezetés, amikor beengednek a stúdióba ellentétes nézeteket képviselő embereket is. Hiszen erre is van példa. Amikor azt próbálták megfejteni, érdemes-e egyáltalán Nagy Imre szobrot tartani Budapesten, szót kapott Eörsi László történész, az 56-os események elismert kutatója. Igaz, mellette azért ott ült a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyettese, Máthé Áron, valamint egy másik történész, Szerencsés Károly, hogy legyen, aki megmondja a tutit (még ha ebben a kérdésben szinte lehetetlen is). Amikor pedig egy másik adásban arról volt szó, van-e - és ha igen, miért - napjainkban is antiszemitizmus, akkor Szakály Sándor (Veritas) és Karsai László vitázott, valóban szembesítve egymással álláspontjaikat.
Ez lenne a követendő módszer, mégis ezt alkalmazzák ritkábban. Pedig meglehet, az igazi vitákkal több nézőt tudnának maguk mellé állítani (nem mintha ez számítana a napjainkban a közszolgálatiságot egészen egyedi módon értelmező tévé bármely csatornájának). A jellemző inkább az a műsor, amellyel lezárták a múlt évet: háromnegyed órán át egy miniszter történelemértelmezésével szembesülhettek a nézők. A Széchenyi-díjas onkológus-professzor, Kásler Miklós bizonyította be az interjúban, hogy milyen különleges módon értelmezi a hozzá tartozó rengeteg szakágazat – oktatás, kultúra, egészségügy – akut gondjait. Ehhez méltó partnere volt a napjaink egyik legfoglalkoztatottabb riporterévé előlépett Kakuk L. Tamás. Aki egykor a Pálfy-féle Híradóban indult, hogy aztán a maga szerény, csendes módján nélkülözhetetlenné tegye magát a közmédiában. Napjainkban háromórás reggeli rádióműsort vezet, s ő hallgatta végig – szinte szó nélkül –Kásler professzort is. Élünk a gyanúperrel, hogy a fejtegetések jó részét – akárcsak az egyszerű nézők – ő sem értette. Viszont igyekezett jó képet vágni hozzájuk.
Az utóbbi 10-12 adás közül messze a legérdekesebb az volt, amelyben három sikeres hölgy – egy politikus, egy tudós és egy tanár – beszélgetett. Emberi arcok, sorsok és megfontolandó gondolatok tárultak a nézők elé, ami azért is lehetett feltűnő, mert az egyik résztvevő Morvai Krisztina, jelenleg független – korábban jobbikos - EP-képviselő volt. De az alkalmat nem használta ki gyakran szélsőséges nézetei hirdetésére, úgy viselkedett, mint egy hétköznapi, de sikeres ember.
Nem kétséges, az Ez itt a kérdés a köztévé egykor méltán népszerű esti beszélgető műsorainak utódja szeretne lenni. Valódi vitákkal, nézetek ütköztetésével, problémák feltárásával, de főleg az elfogultságok elhagyásával még sikerülhet neki. Addig meg jobb, hogy szinte láthatatlan.
2019.01.20 14:34
Frissítve: 2019.01.20 14:34