Herkules csatája Agrinio címerében (Európától Nyugat-Görögországig és vissza)

Brüsszel egyik előkelő kerületének görög születésű polgármesterét a múzeum történész idegenvezetője arra kéri, jól nézze meg a szörnyű jelenetet ábrázoló festményt, majd néhány lépéssel hátrább, oldalvást vezeti. Az a kérdése, hogy mit tapasztal. És a polgármester eltalálja, mit kell látnia François-Émile de Lansac 1827-ben keletkezett, Missolonghi nevű városka ostromának egyik epizódját ábrázoló festményén. Amikor közelebb áll a képhez, akkor úgy látja, a haldokló kisfiú szeme még félig nyitva, amikor pedig eltávolodik, akkorra a szem lezárult. A lobogóan romantikus festményen a görög anya előbb kisfiát öli meg, aztán saját szíve felé irányítja a tőrt, csak azért, hogy ne essenek török fogságba.

Az élénk színű, az anya lendületes mozdulatát, a félholt gyereket és a földön heverő halott török harcost megörökítő festmény a nagy francia mester, Delacroix egy-két munkájára emlékezteti kísérőnket, s ebben alighanem igaza van. A perspektivikus ábrázolás nem egészen ismeretlen trükkje mellett a legnagyobb figyelmet az anyai kétségbeesés elszántsága és ereje érdemli: ez a török uralom ellen lázadó görögök szabadságharca az 1820-as években, ehhez a küzdelemhez csatlakozott Lord Byron, aki vagyonát és befolyását is latba vetve segítette a meglehetősen széthúzó és egymással is vitázó görög pártokat, hogy harcuk sikerrel végződjék. A viharos életű, sokféle szerelmet kipróbáló, szabadságszerető Byron – a Childe Harold zarándokútja, a Manfréd, a Don Juan és sok más rövidebb-hosszabb mű alkotója – néhány hónappal 1824. áprilisi halála előtt szinte a mi Petőfinkhez hasonló jövőbe látással jósolta meg a szomorú véget: „Ha szánod ifjú éveid,/ mért élj? Tisztes halálra lelsz/ e földön – harcra hát! amíg/ végsőt lehelsz.”

A városi múzeum Byron-terme – akár a Missolonghiban (a város nevét többféleképpen írják át a görög eredetiből) látható egész alakos szobor – a szabad és modern Görögországért végül életét is feláldozó világirodalmi nagyságnak állít emléket. A 36 éves költőt nem a fegyverek, hanem betegségek sora döntötte le lábáról. A város Byron-emlékei ma az Athéntól mintegy 270 kilométerre lévő nyugat-görögországi térségben fontos idegenforgalmi látnivalót jelentenek, bár az Etoloakarnanía (Aitólia és Akarnania összeolvasztásával létrejött - a szerk.) régió nem tartozik a balkáni állam kiemelkedő turistaközpontjai közé. Hogyan is tudna versenyezni a szigetekkel, Athénnal vagy éppen Korfuval?! Mégis jól jártak az Európai Újságírók Szövetségének küldöttei, hogy a görög vendéglátók ideszervezték a legutóbbi közgyűlést: ugyan nem Byron küzdelmeinek és megpróbáltatásainak színhelyére, hanem a jóval nagyobb Agrinióba, Patrasz és a Korinthoszi-csatorna közelébe. A karácsonyi ünnepekre és az újévre készülődő százezres városban nem sok jelét tapasztalhattuk a gazdasági bajoknak, a menekültválságnak, a nagy novemberi sztrájkoknak.

A szolid városi külcsín, az üzletek kínálata, az emberek nyugodtsága és kedves szívélyessége nem állt összhangban a tanácskozó teremben elhangzó aggodalmakkal: vége a nyitott Európának? Megfékezhetők-e az oligarchák? Meg tud-e maradni Európa demokráciának, amelyet nemcsak gazdasági célok fognak össze, hanem társadalmi elgondolások, közös érték-napirend is? Hogyan függ össze egy állam állapota és Európa? Ez utóbbi kérdésre az egyik szónok egyenesen azt mondta, hogy „nem tudjuk megváltoztatni az országot, ha nem változtatunk Európán”. A szónokok – helyi vezetők, újságírók, volt és jelenlegi európai parlamenti képviselők – borús képet festettek az ismert európai dilemmákról – a populizmus térnyeréséről, a „nemzetek utáni” vagy „nemzetek feletti” értékek elhalványulásáról, a klientúra-gazdaság megizmosodásáról –, általában az integrációellenes elképzelések kivirulásáról Varsótól Budapestig vagy éppen az egyik olasz kormányzó pártig, és persze a Brexitről. A kulcsmondatot alighanem az említett, görög születésű de Brüsszelben polgármesteri feladatokat ellátó Chrisztosz Doulkeridisz mondta ki: a megoldások keresésében együtt kell működni, hogy “az átlagemberhez minél közelebb kerüljön” az integráció.

Mindehhez sikerek kellenek, és anélkül, hogy elkiabálnám, bő tíz év megszorítási keservei után mintha a görög gazdaság, amely nem mellesleg az egyik legnagyobb befektető a környező balkáni országokban, a gyógyulás jeleit mutatná, mert 2019-re 1,9 százalékos gazdasági növekedéssel számolnak a közgazdászok. Szerintük ennek eredményeként abbamaradhat a nyugdíjak csökkenése, január elsejétől a költségvetés ezt már nem teszi szükségessé. Legfőbb ideje a könnyítéseknek, mert a munkavállalók már többször értésre adták a baloldali kormányzatnak, hogy nem kérnek többet a megszorításokból.

A térség egyik legfőbb idegenforgalmi nevezetessége a Balatonnál jóval kisebb, nem egészen száz négyzetkilométeres legnagyobb görögországi állóvíz, a Trichonida-tó; a remek panorámát szemlélve, a tavat ölelő szépséges hegykoszorú varázsában kevéssé tűnik súlyosnak a mitológiai küzdelem Agrinio városának címerében: Herkules itt a Jón-tengerbe ömlő Achelousz folyóval csatázik, vagyis az elemekkel. Ám az integrációnak nem a természeti szörnyűségek az ellenségei, hanem saját kerékkötői, a bezárkózó nemzeteszmében hívők, a gátlástalan demagógok. Ebben a kevéssé ismert görög régióban ezt mintha sokkal jobban tudnák, mint jó pár európai fővárosban.