Sebes György: Legenda a háttérből

Publikálás dátuma
2019.01.06. 17:20

Fotó: Erdei István Facebook-oldala
Ha ragaszkodnánk a hagyományokhoz, vagy a szokásokhoz, akkor most a szilveszteri műsorokról kellene írni. Ezzel szinte a lehetetlenre vállalkoznánk. Különben is, mit elemezgessünk ezerszer látott filmeket, amelyek a legtöbb adó kínálatában szerepeltek. Vagy miért próbálnánk meg értékelni az értékelhetetlent, az ezerszer látott kabarétréfákat, amiket néhány csatornán a vidámság látszatáért ismételgettek. Netán írhatnánk az egyetlen, külön erre az alkalomra készített produkcióról, amely a Duna TV műsorában szerepelt és a hangzatos Thália szilveszter címet kapta. Ami egyrészt jelezte, hogy szakítottak a sokéves hagyománnyal, ezúttal nem Balázs Péter és az ő szolnoki társulata szórakoztathatta az óév utolsó perceiben a nagyérdeműt. Másrészt tükrözte, hogy most a Thália Színház az új kedvenc, a társulatot felerősítették néhány igazán kitűnő művésszel – így a Nemzet Színészei közül Bodrogi Gyulával, Haumann Péterrel és Molnár Piroskával – és még csak azt a látszatot sem próbálták kelteni, hogy élő adásról lenne szó. Viszont beleadtak apait-anyait, régi slágereket és szintén régi kabarétréfákat láthattunk mai feldolgozásban. Nagyon-nagyon változó színvonalon. És bebizonyosodott, hogy majdnem 16 évvel halála után még mindig nincs szilveszter Hofi nélkül. Általa sikerre vitt számokat (is) előadtak napjaink népszerű művészei. Közülük kétségkívül kiemelkedett Malek-Szenes örökérvényű dala, az Egy kiöregedett vadászkutya Bodrogi Gyula értő tolmácsolásában. Tudják, ami úgy végződik, hogy „az igazságból elveszett az i” – és ma talán még aktuálisabb, mint valaha.
De ez a szilveszter most ennyit ér, és egyébként is van más, fontosabb témánk. Ami egy szomorú eseményhez kapcsolódik: kedden délelőtt az Új köztemetőben kísérik utolsó útjára Erdei Istvánt. Meglehet, ez a név sokaknak nem mond semmit, hiszen mindenki úgy ismerte: Béka. Ez becenév volt, de több is annál. Ha kimondjuk, jelképez foglalkozást, hivatást, emberséget és legfőképpen: a Televíziót. Nem véletlen, hogy december 11-i halála után sokan úgy emlékeztek rá, számukra ő volt a Televízió (még a klasszikus, közszolgálati Magyar Televízió), s az ő távozása végképp annak a tévének a halálát is jelenti.
Pedig nem csinált semmi különöset. Elősegítette, hogy műsorok készüljenek és megoldotta a felmerülő problémákat. Ennyi. És mégis milyen sok. Az Aczél Endre által vezetett Híradóban ismertem meg, s volt szerencsém néhány évig együtt dolgozni vele. Valóban munkakapcsolat volt, sokat – se előtte, se utána – nem tudtam róla. Nem ismertem „előéletét”, vagyis azt, hogy több mint egy évtizedig az Omega együttes egyik legfontosabb technikai segítője volt. Nem véletlen, hogy halálhírét is ők közölték, hiszen a kapcsolat sosem szakadt meg. A Híradónál mi csak annyit láttunk ebből, hogy mindenkit ismert. Hol Fenyő Miklós bukkant fel mellette a folyosókon, hol Berkes Gábor, de nyilván abban is szerepe volt, hogy a Híradó egyik szignálját Presser Gábor készítette. Bármit kértünk tőle, biztosak lehettünk, hogy el van intézve. S ebből a szempontból lényegtelen volt, hogy hogyan él, milyen autója vagy kutyája van.
A romániai forradalom első napján, 1989. december 22-én – aznap, amikor Ceausescu kénytelen volt elmenekülni – a Híradó késő esti, 3. kiadását szerkesztettem. Ez volt az a műsor, amely – szakítva minden korábbi szokással – majdnem négy órán át tartott és igyekezett percről-percre követni a bukaresti eseményeket. Béka nélkül az a Híradó sem jöhetett volna létre. Szervezte a bejövő vendégeket, az élő kapcsolásokat, a különféle bejátszásokat és még néhány klipet is szerzett, amikor a stábnak arra volt szüksége, hogy néhány percig ne az aktuális képeket lássák a nézők. Mindezt végig a háttérből, óriási tudással és biztonságérzetet sugározva maga körül.
Már írtam arról, hogy tévéműsort csinálni valódi csapatmunka. Bár a képernyőn – a kamera előtt – csak egy műsorvezető látszik, netán egy vendéggel beszélgetve, de mögötte rengeteg ember összjátéka van, hogy a néző a megszokott adások képét láthassa. Operatőrök, vágók, rendezők, világosítók, műszakiak (hang- és képmérnökök, technikusok), gyártásvezetők és még sokféle szakma képviselőinek összehangolt tevékenységére van tehát szükség. Béka a háttérmunkások közül is kiemelkedett. Pedig termetre nem volt nagy, csak a munkában. Szájában az elmaradhatatlan cigarettával, rekedtes hangon segített mindig. Amit éppen kellett. Szinte sosem kiabált, látszólag állandóan jó kedélyű volt, de így is tekintélyt sugárzott. Munkatársai tisztában voltak vele, amit egyszer kimondott, az úgy van és jobb, ha az utasításokat első szóra végrehajtják.
A legenda szerint azért hívták Békának, mert még az omegás időkben gyakran négykézláb kellett közlekednie a színpadon (a közönség nem rá, hanem Kóborékra volt kíváncsi). Olyan volt tehát, mint egy béka. Meglehet, nem is innen származik a neve, de mindegy is. Ez nem változtat azon, hogy legendássá vált és a Magyar Televízió lett sokkal kevesebb, amikor néhány éve távozott az intézményből. De hát ez a tévé már régóta nem az a tévé, ami egyeduralkodásának több évtizede alatt volt.
Most pedig lassacskán a legendáktól is elbúcsúzhatunk. Maradnak az emlékek, de azokat már senki sem veheti el tőlünk.

Egy (nem) amerikai Budapesten

Publikálás dátuma
2019.01.06. 15:00

Fotó: Fortepan
Ritkán olvasni olyan jó stílusban megírt visszaemlékezést, amilyen Ralph Brewster nemrégiben – és sajnos szinte észrevétlenül – megjelent kötete, a Hontalanul Budapesten.
Veres Mátyás műfordító remek munkát végzett. Hogy ki Ralph Brewster, és mit érdemes róla tudni, arra rögtön rátérek, ám előtte szükséges még valamit előrebocsátani. Az amerikai, ám valójában olasz állampolgárságú fiatalember 1940 és 1944 között Budapesten élt, és itt átélt élményeit írta meg hagyatékából előkerült kötetében. Kis megszorítással: ebben az öt évben keresztül-kasul járta a várost. A szerző fiatalon, 1951-ben halt meg, ám a szinte teljes egészében magyar vonatkozású könyv csak 2018-ban jelent meg magyarul, noha Londonban viszonylag korán, már 1954-ben kiadták. Találgatni sem akarom, mi lehetett ennek a késlekedésnek az oka, inkább arra biztatnám az olvasót, keresse a könyvet, és szegődjön a sok tekintetben különleges figura társául magyarországi és budapesti bolyongásain.
Itália polgára

Hangozzék bármilyen prózaian: Ralph Brewster a második világháború alatt egyszerűen a magyar fővárosban rekedt. A szerzőnek nem csak az élete kész regény, hanem a családjáé is az. Ralph egyenes ági leszármazottja az Amerikába zarándokokat szállító (1620) legendás hajó, a Mayflower egyik vezetőjének, William Brewsternek. A család évszázadokig ki sem mozdult Amerikából, ám a 19. században fordult a kocka. A szerző dédapja egy évre Európába utazott, és úgy beleszeretett a kontinensbe, hogy apja leghatározottabb kérése ellenére sem tért haza soha. Fia, a már Párizsban született Henry szoros barátságba került Liszt Ferenccel.
A bonyodalmak is itt kezdődtek. Henry gyermeke, Christopher Ausztriában született, ám hiába rendelkezett amerikai születési anyakönyvi kivonattal, az első világháborúban kérdésessé vált nemzetisége. Politikai meggyőződését annyira komolyan vette, hogy az Egyesült Államok hadseregében szeretett volna harcolni, amely az antant oldalán lépett be a háborúba. Kiderült azonban, hogy állampolgárságát kizárólag akkor ismerik el, ha hazautazik, és mint bármely más bevándorló, megszakítás nélkül öt évet él Amerikában. Ralph Brewster apja ezt nem vállalta, de az ebből származó gondok valójában nem őt, hanem fiát érintették, nem is akárhogyan. Christopher elfogadta az olasz állampolgárságot (mást nem tehetett), és ezek után magától értetődő volt, hogy fia is – legalábbis papíron – Itália polgára lett. Ralph Firenzében és Rómában nevelkedett, ami egyfelől irigylésre méltó, másfelől élete további részének minden kellemetlensége ebből származott.
A tehetséges, meghökkentően sokoldalú fiú igazi világpolgár volt. Cambridge-ben, Kölnben és Berlinben tanult. Hol zeneszerzést, hol régészetet, hol ógörögöt. Majd a fotózás és fényképezés felé fordult, hogy nem sokkal később görögországi ásatásokon vegyen részt, a korinthoszi feltárásokon dolgozott. Régészeti élményeiről két könyvet is írt, ami előrevetítette, hogy kevesekre jellemző közléskényszer dolgozik benne. Apjához hasonlóan hazautazott, hogy lepapírozza amerikai állampolgárságát, de a hatóságok ugyanazt közölték vele, amit felmenőjével: öt év ott tartózkodás után juthat amerikai útlevélhez. Ralphot a második világháború kitörése (1939) éppen Magyarországon érte. Innen még elutazott anyjához Görögországba, majd visszatért Budapestre. Időközben az olasz hadsereg lerohanta Görögországot, így oda nem térhetett vissza, mert olasz állampolgárként és hadköteles férfiként azonnal besorozták volna Mussolini hadseregébe. Ha valamit el akart kerülni, ezt mindenképpen. A meggyőződéses antifasiszta Brewster csapdahelyzetbe került. Szövetséges területre nem léphetett olasz állampolgársága miatt, Olaszországba hadkötelezettsége miatt nem akart visszakerülni. Magyarországról már ittléte első hónapjaiban kiutasították, amikor tartózkodási engedélyét szerette volna meghosszabbítani. Csehszlovákiába viszont nem engedték be, mert nem volt vízuma. Így annak ellenére visszatért Budapestre, hogy a kiutasítás továbbra is érvényben volt ellene. Helyzete maga volt a teljes képtelenség.
Hol és kinél aludjon

Ennyi viszontagság és fordulat után furcsán hangozhat, hogy Ralph Brewster története valójában csak ekkor kezdődött. Elkoptatott kifejezés, mégis jobbat nem találok: páratlan kordokumentum a korabeli Budapestről és Magyarországról az a hangsúlyozottan személyes visszaemlékezés, amelyet neki köszönhetünk. Ezeknek az éveknek (1940-1944) a budapesti krónikáját (legyen ez bármilyen töredékes) senki nem írta meg. Olvashattuk ebből az időszakból Márai Sándor 1943-1944-es naplóját, Heltai Jenő Négy fal között (Naplófeljegyzések 1944-1945), Zimándi Pius István Egy év története naplójegyzetekben (1944. március 19. – 1945. március 17.) és Fenyő Miksa Az elsodort ország (Naplójegyzetek 1944-1945-ből) című munkáit, ám éppen a dátumok jelzik, hogy valamennyiüknél szélesebb időhatárokkal dolgozott Ralph Brewster. Sorsfordító, történelmi szempontból páratlanul izgalmas évek megörökítőjévé vált – ha akarta, ha nem – az a szerző, aki nem tartotta magát írónak (nem is volt az), de a nyelvi kifejezésnek azzal a magától értetődőségével rendelkezett, ami ritkaságnak számít.
Sok esetben csöppet sem hízelgő a véleménye hazánkról. „Magyarország olyan ország, ahol van egy gigantikus főváros és néhány vidéki város, ami inkább túlméretezett falunak látszik” – írja egyebek mellett, és ebben az esetben a városiasodásban jócskán elmaradt Szegedről, Debrecenről, Pécsről és Győrről beszél, nem igazságtalanul. Még akkor sem, ha a magyar városfejlődésnek arról a sajátosságáról nem ejt szót, amit a trianoni diktátum jelentett. Márai Föld, föld!... című visszaemlékezésében ugyanerről és ugyanebben a hangszerelésben szól, és mi a mából visszatekintve megállapíthatjuk, valamelyest záródott a rés, amely a főváros és a régióközpontok között a két világháború között fennállt.
Hiába várnánk olyanfajta panorámát Brewstertől, amely magában foglalja a korabeli elit bemutatását, a könyv ezt nem nyújtja, mert nem is nyújthatja. A Budapesten rekedt külföldinek nem volt bejárása – bár lett volna! – a kor politikai, gazdasági és kulturális elitjéhez. A mindennapok körképe azonban kirajzódik a kötetből, amely egyebek mellett olyan állandósult gyakorlatias kérdés körül forog, hogy a következő éjszaka hol és kinél aludjon. Ez a kérdés 1940 és 1944 között szinte minden nap megválaszolásra várt. Hogy megérezzük ennek a kínzó dilemmának a súlyát, egy pillanatra gondoljuk bele, hogy késő délután a belvárosban sétálunk, és halvány fogalmunk sincs, kihez lehetne egy éjszakára bekéredzkedni… Mint az ilyen helyzeteknél általában, mindenfajta magatartással találkozott: segítőkészséggel, elutasítással, gyávasággal, félrenézéssel, részvétlenséggel, az „ő gondja, ő oldja meg” elhárításával, és olykor a nagylelkűséggel.
Brewster nem kizárólag a közöny sivatagában vándorolt, amikor Budapesten élt. Két állandó veszély leselkedett rá. Egyfelől, hogy kémnek nézik, másfelől, hogy igazoltatják, és kiderül, hogy a papírjai nincsenek rendben. Hol jóindulatúan, hol kevésbé arra figyelmeztették ismerősei, hogy a végtelenségig nem bújócskázhat a rendőrség elől. A képtelenségnek látszó mutatvány mégis sikerült.
Megfontolandó, amit a hazai zsidókérdésről írt: „Ez volt Európa utolsó feudális országa (…) A magyar nemesek, akik büszkék, és a lovakat meg a nőket kivéve a legtöbb dologban tudatlanok, kénytelenek voltak ráhagyatkozni a zsidókra. Magyarország, hála a zsidóknak, a kizárólag mezőgazdasági országból jelentős ipari és üzleti életet tudott kifejleszteni. Amikor aztán pár évtized múltán Budapest óriási és virágzó nagyváros lett, ahol háromszázezer zsidó immár büszkén és stabilan kulcspozíciókba küzdötte magát, a régi magyar családok keserű irigységet tápláltak irányukba.” A látlelet nem új, mégis tanulságos, mert a kívülálló elfogulatlansága olvasható ki belőle.
Az ország vége

Nem mulasztja el megjegyezni, hogy a német megszállásig (1944. március 19.) az ország és ezen belül Budapest a „béke szigete maradt”, ahol szinte úgy lehetett élni, mintha a háború nem létezne. Bár a fővárost 1942 szeptemberében kétszer bombázták a szovjetek, ezeket „bohózatba illő kísérleteknek" nevezi a szerző, különösen azoknak a (szövetséges) légitámadásoknak a fényében, amelyek 1944 áprilisától érték Budapestet. A fővárosi közbeszédről és közhangulatról néhány adalék. Kevesen érezték tragikus tévedésnek a Szovjetuniónak szóló magyar hadüzenetet, sokkal inkább osztoztak abban a hitben, hogy a Wehrmacht hamarosan a Vörös téren fog masírozni. A józan – ki tudja? – többség vagy kisebbség tisztában volt Sztálingrád után azzal, hogy a németek elvesztették a háborút. De mi lesz akkor, ha nem a szövetségesek foglalják el Magyarországot, hanem az oroszok? – idézte az egyik leggyakrabban feltett kérdést Brewster, amelyre kivétel nélkül mindenki úgy válaszolt: ez az ország vége lesz. Bekövetkezett.
Magyarország a világháború utolsó részében vált hadszíntérré. A német megszállás katonai előkészületeit néhány ecsetvonással gazdagítja a szerző visszaemlékezése. Személyesen ismerte Teddyt, a pilótát, aki nem más, mint Almásy László Ede, a híres Afrika-kutató. Teddyről mintázták Az angol beteg című film főszereplőjét (Almásyként szerepel ott is), ő segítette terepismeretével Rommel német tábornokot az afrikai sivatagi hadművelet során. A német megszállás másnapján Brewsternek elmondta, hogy tíz napja tudott a készülő hadműveletről. Bennfentes volt.
A memoáríró nem várta be az apokalipszist, a főváros ostromát. Szombathelyre menekült. Tudta, hogy öngyilkossággal ér fel, ha marad, és ennek alátámasztására egyetlen adalékot osztott meg az olvasóval az ostromgyűrűről: „Még mindig hatvanezer SS-katona volt Budapesten.” A többit tudjuk.
Ralph Brewster Ausztrián át Olaszországba menekült. Életveszélyből életveszélybe került, mégis túlélte a háborút. De csak túlélte, mert óriási tervekkel a fejében – zenei folyóiratot tervezett – 1951-ben meghalt. Fakóbb lett a világ, amikor a nyughatatlan örök vándor átsétált a túlpartra. Hontalanságát immár halotti bizonyítványa igazolhatta.
(Ralph Brewster: Hontalanul Budapesten 1940-1944, Corvina, 2018) 
Szerző

Bihari Tamás: Temetés, illúziókkal

Publikálás dátuma
2019.01.06. 11:15

Fotó: Németh András Péter
„Magyarnak nem illik a könny, Nagy Imre úgy is visszajön” – énekeltük egy Fő utcai vendéglátóipari egységben a ’80-as évek végén. Ez a parafrázis akkortájt meglehetősen elterjedt „népdalnak” számított kocsmai körökben. Többnyire persze, ahogy mi is, akkor fakadtak erre az akkoriban még félig-meddig a tiltott zónában tanyázó nótára, ha a pálinka és a kísérőnek fogyasztott korsó sörök elérték a tudatmódosulás azon szintjét, amikor az ember úgy érzi, egyszerre Rambo és Terminátor. 
Velünk is ez történt, amikor egykori gimnáziumi padtársammal és akkor még testi-lelki jó barátommal döntetlenre végeztünk a Mr. Alkohollal vívott aznapi csatában. Mármint hogy mi ledöntöttük a torkunkon néhány féldeci hungarikumot, egy-egy kori sörrel megtámogatva, Mr. Alkohol viszont minket kezdett a lábunkról ledönteni.
A helyzet fokozódott, amikor a szomszéd asztaltól felállt két egyforma öltönyös fickó és kissé botladozó nyelvvel közölték, hogy ők a szomszédos főügyészség nyomozói és erőteljesen kifogásolták az akkori átkos legitimitását megkérdőjelező dalocska előadását. Szó szót követett, de az amúgy is egyre slamposabb diktatúra hanyatló állapotára jellemző módon a vita már nem úgy ért véget, mint akár néhány évvel korábban: zárórára már egy asztalnál ültünk és együtt bőgtük a „Szép város Kolozsvár” kezdetű irredenta-gyanús énekművet. Az este végén már azon vitatkoztunk, ki fizesse az utolsó kört, mert mindenki ragaszkodott ahhoz, hogy ő hívja meg az alkalmi asztaltársaságot. 
Ah, ti boldog békeidők, az ancien régime végórái!
Elvileg találkozhattam volna velük ’89 tavaszán is, amikor riportra mentem a Rákoskeresztúri köztemetőbe. A 301-es parcelláról kellett helyszíni beszámolót készítenem. Akkor már hónapok óta forrongott az ország, évtizedekig elképzelhetetlen események követték egymást. Hatalmas tömegek tüntettek a Bős-Nagymarosi vízerőmű, a romániai falurombolás ellen. Tudtunk már a Történelmi Igazságtétel Bizottságról (TIB), amely kérte a Nagy Imre-per, illetve az ’56-os forradalom kivégzett résztvevőinek rehabilitálását, s hogy Vásárhelyi Miklós, Mécs Imre és mások tárgyalásokat folytatnak a hatalommal Nagy Imre és mártírtársainak újratemetéséről.
Na ezért villamosoztam ki a köztemetőbe. Naivságomra jellemző, hogy a bejáratnál egyszerűen megkérdeztem a kapuban temetői egyenruhában ácsorgó férfit, hol találom a 301-es parcellát. Csodálkozva nézett rám, de némi aggodalommal a hangjában elmagyarázta, hogy menjek végig a fő úton a temető végéig, és ott megtalálom. Megtaláltam. Akkor jártam ott először és  a látványtól megdöbbentem. Gazos, fás, bokros területen találtam magam, ahol néhány fa és bokor ágán nemzeti szín szalag libegett a szélben. Elszórva a száraz fűcsomók között kis földhányások domborodtak. Néhány síron házilag készített névtábla is volt, de a legtöbb hanton semmi nem utalt arra, hogy ki nyugszik alatta.
Ahogy ott tébláboltam, egy középkorú hölggyel találkoztam, aki egy csokor virággal ballagott a földbe süppedt sírok között. Beszélgetésbe elegyedtünk. Miután becsszóra elhitte nekem, hogy nem vagyok civil ruhás nyominger, elmesélte, hogy a papája fekszik valamelyik sírban. "Nem tudom pontosan, hol van eltemetve, így mindig másik sírra teszem a virágot. Az utóbbi időben már nem zaklatnak, de évtizedekig, amikor kijöttem és esetleg egyszerre többen is voltunk, pláne októberben, akkor egykettőre megjelentek a rendőrök, néha még lovas rendőrök is és szó szerint szétverték a gyászoló mondhatjuk, tömeget" – mesélte az emlékektől felzaklatva.
Akár itt is találkozhattam volna újra a Fő utcai ivócimboráinkkal, de ennél is nagyobb esély volt erre június 16-án, Nagy Imre, Gimes Miklós, Szilágyi József, Maléter Pál, Losonczy Géza újratemetésén.
A Hősök terén a Műcsarnok homlokzatát Bachmann Gábor és ifj. Rajk László tervei alapján díszítették fel, nekem tetszett. Már kora reggeltől özönlött a nép, délelőtt talán 10 órakor kezdődött a szertartás. Sinkovits Imre felolvasta az ünnepség menetét, majd Mensáros László, Rékasi Károly és Orosz Helga háromnegyed órán keresztül olvasta fel a kivégzettek névsorát. Azután jöttek a beszédek az egykori harcostársaktól, ötvenhatosokig és egy számomra meglehetősen ellenszenves fiatalemberig, aki Petőfi Sándorra vette a figurát, de csak Orbán Viktornak hívták, és agresszivitásával kilógott a többi szónok közül.
A beszédek végén valaki felszólította a tömeget, hogy mindenki fogja meg a szomszédai kezét és együtt énekeljük el a Himnuszt. Ez már nem tetszett annyira, mert mindig idegenkedtem az ilyen felszólításra „szeressük egymást gyerekek” helyzetektől. Szerencsére legalább a balomat egy helyes fiatal nő fogta meg, így némileg megbékéltem a dologgal.
A 301-es parcellához már csak a családtagok és a meghívott vendégek kísérhették a koporsókat. Csak a fekete szegélyes, 301-es számmal ellátott karszalaggal lehetett bejutni a sírokhoz. Már nem emlékszem, hogy kitől és hogyan szereztem egy ilyet, de néhány hónap után ismét a parcellánál voltam. Nem ismertem rá. Rendezett, tisztességes sírhalmok, karban tartott sírkert és persze az öt díszsírhely. Megrendítő volt az a nap, de mégis reménykedtünk, hogy nem csak a mártírokat, de azt a diktatúrát is eltemettük. Senki sem sejtette, hogy alig 20 év alatt elszállnak az illúziók és nem ’56, hanem a diktatúra szelleme és gyakorlata éled újjá. 
És arra sem számítottunk, hogy Nagy Imrét másodszor is „kivégzik”.
Szerző