Sebes György: Legenda a háttérből

Publikálás dátuma
2019.01.06 17:20

Fotó: Erdei István Facebook-oldala
Ha ragaszkodnánk a hagyományokhoz, vagy a szokásokhoz, akkor most a szilveszteri műsorokról kellene írni. Ezzel szinte a lehetetlenre vállalkoznánk. Különben is, mit elemezgessünk ezerszer látott filmeket, amelyek a legtöbb adó kínálatában szerepeltek. Vagy miért próbálnánk meg értékelni az értékelhetetlent, az ezerszer látott kabarétréfákat, amiket néhány csatornán a vidámság látszatáért ismételgettek. Netán írhatnánk az egyetlen, külön erre az alkalomra készített produkcióról, amely a Duna TV műsorában szerepelt és a hangzatos Thália szilveszter címet kapta. Ami egyrészt jelezte, hogy szakítottak a sokéves hagyománnyal, ezúttal nem Balázs Péter és az ő szolnoki társulata szórakoztathatta az óév utolsó perceiben a nagyérdeműt. Másrészt tükrözte, hogy most a Thália Színház az új kedvenc, a társulatot felerősítették néhány igazán kitűnő művésszel – így a Nemzet Színészei közül Bodrogi Gyulával, Haumann Péterrel és Molnár Piroskával – és még csak azt a látszatot sem próbálták kelteni, hogy élő adásról lenne szó. Viszont beleadtak apait-anyait, régi slágereket és szintén régi kabarétréfákat láthattunk mai feldolgozásban. Nagyon-nagyon változó színvonalon. És bebizonyosodott, hogy majdnem 16 évvel halála után még mindig nincs szilveszter Hofi nélkül. Általa sikerre vitt számokat (is) előadtak napjaink népszerű művészei. Közülük kétségkívül kiemelkedett Malek-Szenes örökérvényű dala, az Egy kiöregedett vadászkutya Bodrogi Gyula értő tolmácsolásában. Tudják, ami úgy végződik, hogy „az igazságból elveszett az i” – és ma talán még aktuálisabb, mint valaha.
De ez a szilveszter most ennyit ér, és egyébként is van más, fontosabb témánk. Ami egy szomorú eseményhez kapcsolódik: kedden délelőtt az Új köztemetőben kísérik utolsó útjára Erdei Istvánt. Meglehet, ez a név sokaknak nem mond semmit, hiszen mindenki úgy ismerte: Béka. Ez becenév volt, de több is annál. Ha kimondjuk, jelképez foglalkozást, hivatást, emberséget és legfőképpen: a Televíziót. Nem véletlen, hogy december 11-i halála után sokan úgy emlékeztek rá, számukra ő volt a Televízió (még a klasszikus, közszolgálati Magyar Televízió), s az ő távozása végképp annak a tévének a halálát is jelenti.
Pedig nem csinált semmi különöset. Elősegítette, hogy műsorok készüljenek és megoldotta a felmerülő problémákat. Ennyi. És mégis milyen sok. Az Aczél Endre által vezetett Híradóban ismertem meg, s volt szerencsém néhány évig együtt dolgozni vele. Valóban munkakapcsolat volt, sokat – se előtte, se utána – nem tudtam róla. Nem ismertem „előéletét”, vagyis azt, hogy több mint egy évtizedig az Omega együttes egyik legfontosabb technikai segítője volt. Nem véletlen, hogy halálhírét is ők közölték, hiszen a kapcsolat sosem szakadt meg. A Híradónál mi csak annyit láttunk ebből, hogy mindenkit ismert. Hol Fenyő Miklós bukkant fel mellette a folyosókon, hol Berkes Gábor, de nyilván abban is szerepe volt, hogy a Híradó egyik szignálját Presser Gábor készítette. Bármit kértünk tőle, biztosak lehettünk, hogy el van intézve. S ebből a szempontból lényegtelen volt, hogy hogyan él, milyen autója vagy kutyája van.
A romániai forradalom első napján, 1989. december 22-én – aznap, amikor Ceausescu kénytelen volt elmenekülni – a Híradó késő esti, 3. kiadását szerkesztettem. Ez volt az a műsor, amely – szakítva minden korábbi szokással – majdnem négy órán át tartott és igyekezett percről-percre követni a bukaresti eseményeket. Béka nélkül az a Híradó sem jöhetett volna létre. Szervezte a bejövő vendégeket, az élő kapcsolásokat, a különféle bejátszásokat és még néhány klipet is szerzett, amikor a stábnak arra volt szüksége, hogy néhány percig ne az aktuális képeket lássák a nézők. Mindezt végig a háttérből, óriási tudással és biztonságérzetet sugározva maga körül.
Már írtam arról, hogy tévéműsort csinálni valódi csapatmunka. Bár a képernyőn – a kamera előtt – csak egy műsorvezető látszik, netán egy vendéggel beszélgetve, de mögötte rengeteg ember összjátéka van, hogy a néző a megszokott adások képét láthassa. Operatőrök, vágók, rendezők, világosítók, műszakiak (hang- és képmérnökök, technikusok), gyártásvezetők és még sokféle szakma képviselőinek összehangolt tevékenységére van tehát szükség. Béka a háttérmunkások közül is kiemelkedett. Pedig termetre nem volt nagy, csak a munkában. Szájában az elmaradhatatlan cigarettával, rekedtes hangon segített mindig. Amit éppen kellett. Szinte sosem kiabált, látszólag állandóan jó kedélyű volt, de így is tekintélyt sugárzott. Munkatársai tisztában voltak vele, amit egyszer kimondott, az úgy van és jobb, ha az utasításokat első szóra végrehajtják.
A legenda szerint azért hívták Békának, mert még az omegás időkben gyakran négykézláb kellett közlekednie a színpadon (a közönség nem rá, hanem Kóborékra volt kíváncsi). Olyan volt tehát, mint egy béka. Meglehet, nem is innen származik a neve, de mindegy is. Ez nem változtat azon, hogy legendássá vált és a Magyar Televízió lett sokkal kevesebb, amikor néhány éve távozott az intézményből. De hát ez a tévé már régóta nem az a tévé, ami egyeduralkodásának több évtizede alatt volt.
Most pedig lassacskán a legendáktól is elbúcsúzhatunk. Maradnak az emlékek, de azokat már senki sem veheti el tőlünk.
Frissítve: 2019.01.06 17:20

Sebes György: Egon lubickol

Publikálás dátuma
2019.03.17 16:15
Rónai Egon
Ha valaki műsort vezet bármelyik televízióban, akkor szinte mindenre fel kell készülnie. Erre éppen a héten láthattunk példákat az RTL Klub egyik új műsorában, a Toplistában, amelyben emlékezetes – és gyakran kínos – pillanatokat idéztek fel. Hiszen élő adásban sok minden előfordulhat. A műsorvezetőnek tüsszentenie kell, esetleg bakizik, vagy netán röhögőgörcsöt kap. Mindezt természetesen a nézők szeme láttára.
Az is előfordul, hogy a műsorvezetőnek át kell ülnie a másik székbe, így kérdezőből kérdezett lesz. Ez történt az utóbbi hetekben többször is Rónai Egonnal, de kiderült, riportalanynak is pont annyira jó, mint egy adás házigazdájának. Sőt, ennél többet is megtudhattunk róla, mégpedig abból az alkalomból, hogy az ATV egy új sorozatot indított vele. Kvíz eddig nem volt a kínálatukban, mostantól azonban van, nem is akármilyen. Az ország géniuszát keresik ugyanis egy olyan vetélkedőben, amilyen még nem volt a hazai palettán. A végső győztesnek 500 kérdést kell(ene) megválaszolnia, mindet öt másodpercen belül és egymás után csak kétszer hibázhat, mert a harmadiknál kiesik. Segítsége – választási lehetősége – ugyancsak nincs. Közben arathat szakasz-győzelmeket, amelyek után már az övé lehet az addig megnyert összeg: minden jó válasz 50 ezer forintot ér. Mindez annyira nehéz, hogy bár jól felkészült és nagy tudású emberek is játszottak, eddig még egyikük sem jutott el a 100. kérdésig sem.
Nos, ezt a – korábban rögzített - műsort vezeti Rónai Egon, de emellett továbbra is láthatjuk az Egyenes beszédben. És mint az interjúkból is világossá vált, lubickol az új szerepben. Ilyesmit ugyanis még nem csinált és bár hosszú múltra tekinthet vissza a különböző médiumokban, még a castingot is vállalta érte. Meg is nyerte és az első két hét tapasztalatai alapján jó választásnak bizonyult. Ha van titka, talán az lehet, hogy – bár pörgetnie kell az adást és ezért folyamatosan fel kell tennie a gyakran nem is könnyű kérdéseket – őt elsősorban az ember érdekli. Tehát igyekszik bemutatni a játékosokat és megtudni tőlük döntéseik – a kiválasztott témakörök vagy a kérdésekre adott feleletek – okát is.
Ebből a szempontból pedig ez a kvízmesterség nem is különbözik nagyon attól, ahogy eddig is működött, mint műsorvezető. Amikor két éve beszélgettem vele – abból az alkalomból, hogy Kálmán Olga után az azóta már távozott Mészáros Antóniával együtt átvette az Egyenes beszéd vezetését -, volt egy nagyon figyelemre méltó mondata. Éppen azt fejtegette, hogy ők kicsit másképp állnak hozzá egy-egy témához, mint elődjük. Kálmán Olga – magyarázta - ”mindig erősen a célra tartott - remekül is csinálta -, engem meg nem feltétlenül érdekel, hogy mindenáron leterítsem a nyilatkozót”. És ez jól jellemzi riporteri – de egész műsorvezetői – attitűdjét.
Volt persze néhány éve a szakmában, hogy ezt kialakítsa. A 90-es évek elején tűnt fel a médiában, először mint a Danubius Rádió műsorvezetője. Attól kezdve aztán rengeteg helyen dolgozott – a Budapest Rádióban, a Sport TV-ben, rövid ideig a Magyar Televízióban is -, míg végül 2011-től az ATV lett az „otthona”. És ott szinte mindent csinálhatott, kivéve a szívéhez oly közel álló sportközvetítéseket. Viszont dolgozott politikai és közéleti műsorokban, reggeli adásokban és vezetett vitaműsort (Csatt), s lett önálló portré-műsora is Húzós címmel – amelynek beszélgetéseiből eddig már négy könyvet is összeállított. Ezekkel pedig elérte, amit a szakmában csak nagyon kevesen, hogy a nézők sosem mondták, most már sok belőle. Bárhol feltűnt, szívesen kapcsoltak oda, mert minőséget kaptak.
Néhány hete egy hosszabb beszélgetés alanya volt a Heti TV-ben és – mivel a szűkös idő nem kötötte sem őt, sem a kérdező Breuer Pétert – akkor sok minden kiderült magáról Rónai Egonról. A magánéletéről – öt gyerekéről és kutyájáról -, valamint arról is beszélhetett, ami a munkája mellett foglalkoztatja. Megtudhattuk, hogy szereti és ismeri a történelmet, de van véleménye a hitről és a vallási kérdésekről is. Természetesen felkészült a napi politikából, de – mint egykori sportriportert – a sport területén sem lehet „eladni”. Mindez azért érdemel említést, mert arra is rávilágít, hogy nem elég „csak” a munka, a sokoldalú tájékozottság is hozzátartozik a tévés műsorvezető egyéniségéhez. Az sem hátrány persze, ha valaki szimpatikus és tisztában van vele, mi érdekli a nézőket és miképpen lehet számukra érdekessé tenni egy-egy – akár száraz – témát is.
Mindez érthetővé teszi, miért indult olyan jól az ATV új kvízműsora. Az előző hét 50 legnézettebb programja között a 28. helyet érte el az első napi adás. A csatorna egyébként büszkén adta hírül, hogy ebben a listában hét műsoruk szerepelt, a legjobban Sváby András Heti Naplója, amely 310 ezres nézettségével a 20. helyre került. Minthogy ezt az adót nem lehet az országban mindenütt fogni, ezek a számok igen figyelemre méltóak.
Rónai Egon és az ATV a jelek szerint jól egymásra találtak. Mindkettejük elemi érdeke, hogy megőrizzék ezt a gyümölcsöző együttműködést. De még fontosabb: a nézők nyerhetnek vele a legtöbbet.
Frissítve: 2019.03.17 16:15

Del Medico Imre: Nyomják Rákosit

Publikálás dátuma
2019.03.17 14:20

Fotó: Fortepan/ Berkó Pál
Három évvel a külügyi szolgálatból történt kényszerű távozásom után végre sikerült elhelyezkednem. Működésének utolsó évében, 1952-ben alkalmazott a Magyar Zeneszerzők és Szövegírók Szövetkezete, amelynek jogutóda 1953. január elsején a Szerzői Jogvédő Hivatal lett. Onnan ismertem Sally (Salamon) Gézát. Ő magát füttyös zeneszerzőnek nevezte; elfütyülte a maga által komponált dallamot egy hangjegyeket ismerő embernek és jó esetben ezt a művet ajánlotta fel a kiadónak. Kiadásra csak akkor számíthatott - 1952-t írunk -, ha a dalt elfogadta a Könnyűzenei Műveket Véleményező Bizottság.
Sally lévén sem termékeny, sem „jól fekvő” alkotó, a Zeneműkiadó alkalmazottjaként terjesztette a nyilvános helyeken zenét szolgáltató muzsikusok számára szükséges műsorfüzeteket. Ehhez a Szövetkezet adott neki íróasztalnyi helyet, abban a teremben, amelyben én is dolgoztam. Ott naponta reklamáltak dühös zenészek: miért késnek a füzetek, botrányt fognak csinálni, stb. Olykor meg is fenyegették Sallyt. A menő vendéglátóipari zenészeket a füzetek persze nem érdekelték, nekik volt módjuk beszerezni azt, amit kellett, arról nem is szólva, hogy maguk is komponáltak olykor.
Abban az évben, ha csak rövid időre is, Sally Géza megúszta szemrehányások, reklamációk és átkok nélkül a kényszerű találkozásokat a műsorfüzetek előfizetőivel. A magyar közélet központi témája ugyanis az ország akkori első emberének, Rákosi Mátyásnak a hatvanadik születésnapja lett: a kis nagyember 1892-ben született. Következésképp már 1951 utolsó heteitől kezdve rengeteg szó, szöveg, sőt zeneszó esett az évfordulóról. Így aztán faliújságon is, ami Sally asztala fölött volt.
Amikor a reklamációt előadni készülő zenész még csak a torkát köszörülte, Sally rámutatott a faliújság mellett díszelgő plakátra: Elvtársam, Rákosit nyomják. Hatvan éves! Rákosi! Mátyás!
A varázsige hatott: igen, igen, hát persze, majd később jövök, ez fontosabb, stb.
Sally Géza számára 1952. március 9-e valóban ünnep lett.
Frissítve: 2019.03.17 14:20