Egy (nem) amerikai Budapesten

Publikálás dátuma
2019.01.06. 15:00

Fotó: Fortepan
Ritkán olvasni olyan jó stílusban megírt visszaemlékezést, amilyen Ralph Brewster nemrégiben – és sajnos szinte észrevétlenül – megjelent kötete, a Hontalanul Budapesten.
Veres Mátyás műfordító remek munkát végzett. Hogy ki Ralph Brewster, és mit érdemes róla tudni, arra rögtön rátérek, ám előtte szükséges még valamit előrebocsátani. Az amerikai, ám valójában olasz állampolgárságú fiatalember 1940 és 1944 között Budapesten élt, és itt átélt élményeit írta meg hagyatékából előkerült kötetében. Kis megszorítással: ebben az öt évben keresztül-kasul járta a várost. A szerző fiatalon, 1951-ben halt meg, ám a szinte teljes egészében magyar vonatkozású könyv csak 2018-ban jelent meg magyarul, noha Londonban viszonylag korán, már 1954-ben kiadták. Találgatni sem akarom, mi lehetett ennek a késlekedésnek az oka, inkább arra biztatnám az olvasót, keresse a könyvet, és szegődjön a sok tekintetben különleges figura társául magyarországi és budapesti bolyongásain.
Itália polgára

Hangozzék bármilyen prózaian: Ralph Brewster a második világháború alatt egyszerűen a magyar fővárosban rekedt. A szerzőnek nem csak az élete kész regény, hanem a családjáé is az. Ralph egyenes ági leszármazottja az Amerikába zarándokokat szállító (1620) legendás hajó, a Mayflower egyik vezetőjének, William Brewsternek. A család évszázadokig ki sem mozdult Amerikából, ám a 19. században fordult a kocka. A szerző dédapja egy évre Európába utazott, és úgy beleszeretett a kontinensbe, hogy apja leghatározottabb kérése ellenére sem tért haza soha. Fia, a már Párizsban született Henry szoros barátságba került Liszt Ferenccel.
A bonyodalmak is itt kezdődtek. Henry gyermeke, Christopher Ausztriában született, ám hiába rendelkezett amerikai születési anyakönyvi kivonattal, az első világháborúban kérdésessé vált nemzetisége. Politikai meggyőződését annyira komolyan vette, hogy az Egyesült Államok hadseregében szeretett volna harcolni, amely az antant oldalán lépett be a háborúba. Kiderült azonban, hogy állampolgárságát kizárólag akkor ismerik el, ha hazautazik, és mint bármely más bevándorló, megszakítás nélkül öt évet él Amerikában. Ralph Brewster apja ezt nem vállalta, de az ebből származó gondok valójában nem őt, hanem fiát érintették, nem is akárhogyan. Christopher elfogadta az olasz állampolgárságot (mást nem tehetett), és ezek után magától értetődő volt, hogy fia is – legalábbis papíron – Itália polgára lett. Ralph Firenzében és Rómában nevelkedett, ami egyfelől irigylésre méltó, másfelől élete további részének minden kellemetlensége ebből származott.
A tehetséges, meghökkentően sokoldalú fiú igazi világpolgár volt. Cambridge-ben, Kölnben és Berlinben tanult. Hol zeneszerzést, hol régészetet, hol ógörögöt. Majd a fotózás és fényképezés felé fordult, hogy nem sokkal később görögországi ásatásokon vegyen részt, a korinthoszi feltárásokon dolgozott. Régészeti élményeiről két könyvet is írt, ami előrevetítette, hogy kevesekre jellemző közléskényszer dolgozik benne. Apjához hasonlóan hazautazott, hogy lepapírozza amerikai állampolgárságát, de a hatóságok ugyanazt közölték vele, amit felmenőjével: öt év ott tartózkodás után juthat amerikai útlevélhez. Ralphot a második világháború kitörése (1939) éppen Magyarországon érte. Innen még elutazott anyjához Görögországba, majd visszatért Budapestre. Időközben az olasz hadsereg lerohanta Görögországot, így oda nem térhetett vissza, mert olasz állampolgárként és hadköteles férfiként azonnal besorozták volna Mussolini hadseregébe. Ha valamit el akart kerülni, ezt mindenképpen. A meggyőződéses antifasiszta Brewster csapdahelyzetbe került. Szövetséges területre nem léphetett olasz állampolgársága miatt, Olaszországba hadkötelezettsége miatt nem akart visszakerülni. Magyarországról már ittléte első hónapjaiban kiutasították, amikor tartózkodási engedélyét szerette volna meghosszabbítani. Csehszlovákiába viszont nem engedték be, mert nem volt vízuma. Így annak ellenére visszatért Budapestre, hogy a kiutasítás továbbra is érvényben volt ellene. Helyzete maga volt a teljes képtelenség.
Hol és kinél aludjon

Ennyi viszontagság és fordulat után furcsán hangozhat, hogy Ralph Brewster története valójában csak ekkor kezdődött. Elkoptatott kifejezés, mégis jobbat nem találok: páratlan kordokumentum a korabeli Budapestről és Magyarországról az a hangsúlyozottan személyes visszaemlékezés, amelyet neki köszönhetünk. Ezeknek az éveknek (1940-1944) a budapesti krónikáját (legyen ez bármilyen töredékes) senki nem írta meg. Olvashattuk ebből az időszakból Márai Sándor 1943-1944-es naplóját, Heltai Jenő Négy fal között (Naplófeljegyzések 1944-1945), Zimándi Pius István Egy év története naplójegyzetekben (1944. március 19. – 1945. március 17.) és Fenyő Miksa Az elsodort ország (Naplójegyzetek 1944-1945-ből) című munkáit, ám éppen a dátumok jelzik, hogy valamennyiüknél szélesebb időhatárokkal dolgozott Ralph Brewster. Sorsfordító, történelmi szempontból páratlanul izgalmas évek megörökítőjévé vált – ha akarta, ha nem – az a szerző, aki nem tartotta magát írónak (nem is volt az), de a nyelvi kifejezésnek azzal a magától értetődőségével rendelkezett, ami ritkaságnak számít.
Sok esetben csöppet sem hízelgő a véleménye hazánkról. „Magyarország olyan ország, ahol van egy gigantikus főváros és néhány vidéki város, ami inkább túlméretezett falunak látszik” – írja egyebek mellett, és ebben az esetben a városiasodásban jócskán elmaradt Szegedről, Debrecenről, Pécsről és Győrről beszél, nem igazságtalanul. Még akkor sem, ha a magyar városfejlődésnek arról a sajátosságáról nem ejt szót, amit a trianoni diktátum jelentett. Márai Föld, föld!... című visszaemlékezésében ugyanerről és ugyanebben a hangszerelésben szól, és mi a mából visszatekintve megállapíthatjuk, valamelyest záródott a rés, amely a főváros és a régióközpontok között a két világháború között fennállt.
Hiába várnánk olyanfajta panorámát Brewstertől, amely magában foglalja a korabeli elit bemutatását, a könyv ezt nem nyújtja, mert nem is nyújthatja. A Budapesten rekedt külföldinek nem volt bejárása – bár lett volna! – a kor politikai, gazdasági és kulturális elitjéhez. A mindennapok körképe azonban kirajzódik a kötetből, amely egyebek mellett olyan állandósult gyakorlatias kérdés körül forog, hogy a következő éjszaka hol és kinél aludjon. Ez a kérdés 1940 és 1944 között szinte minden nap megválaszolásra várt. Hogy megérezzük ennek a kínzó dilemmának a súlyát, egy pillanatra gondoljuk bele, hogy késő délután a belvárosban sétálunk, és halvány fogalmunk sincs, kihez lehetne egy éjszakára bekéredzkedni… Mint az ilyen helyzeteknél általában, mindenfajta magatartással találkozott: segítőkészséggel, elutasítással, gyávasággal, félrenézéssel, részvétlenséggel, az „ő gondja, ő oldja meg” elhárításával, és olykor a nagylelkűséggel.
Brewster nem kizárólag a közöny sivatagában vándorolt, amikor Budapesten élt. Két állandó veszély leselkedett rá. Egyfelől, hogy kémnek nézik, másfelől, hogy igazoltatják, és kiderül, hogy a papírjai nincsenek rendben. Hol jóindulatúan, hol kevésbé arra figyelmeztették ismerősei, hogy a végtelenségig nem bújócskázhat a rendőrség elől. A képtelenségnek látszó mutatvány mégis sikerült.
Megfontolandó, amit a hazai zsidókérdésről írt: „Ez volt Európa utolsó feudális országa (…) A magyar nemesek, akik büszkék, és a lovakat meg a nőket kivéve a legtöbb dologban tudatlanok, kénytelenek voltak ráhagyatkozni a zsidókra. Magyarország, hála a zsidóknak, a kizárólag mezőgazdasági országból jelentős ipari és üzleti életet tudott kifejleszteni. Amikor aztán pár évtized múltán Budapest óriási és virágzó nagyváros lett, ahol háromszázezer zsidó immár büszkén és stabilan kulcspozíciókba küzdötte magát, a régi magyar családok keserű irigységet tápláltak irányukba.” A látlelet nem új, mégis tanulságos, mert a kívülálló elfogulatlansága olvasható ki belőle.
Az ország vége

Nem mulasztja el megjegyezni, hogy a német megszállásig (1944. március 19.) az ország és ezen belül Budapest a „béke szigete maradt”, ahol szinte úgy lehetett élni, mintha a háború nem létezne. Bár a fővárost 1942 szeptemberében kétszer bombázták a szovjetek, ezeket „bohózatba illő kísérleteknek" nevezi a szerző, különösen azoknak a (szövetséges) légitámadásoknak a fényében, amelyek 1944 áprilisától érték Budapestet. A fővárosi közbeszédről és közhangulatról néhány adalék. Kevesen érezték tragikus tévedésnek a Szovjetuniónak szóló magyar hadüzenetet, sokkal inkább osztoztak abban a hitben, hogy a Wehrmacht hamarosan a Vörös téren fog masírozni. A józan – ki tudja? – többség vagy kisebbség tisztában volt Sztálingrád után azzal, hogy a németek elvesztették a háborút. De mi lesz akkor, ha nem a szövetségesek foglalják el Magyarországot, hanem az oroszok? – idézte az egyik leggyakrabban feltett kérdést Brewster, amelyre kivétel nélkül mindenki úgy válaszolt: ez az ország vége lesz. Bekövetkezett.
Magyarország a világháború utolsó részében vált hadszíntérré. A német megszállás katonai előkészületeit néhány ecsetvonással gazdagítja a szerző visszaemlékezése. Személyesen ismerte Teddyt, a pilótát, aki nem más, mint Almásy László Ede, a híres Afrika-kutató. Teddyről mintázták Az angol beteg című film főszereplőjét (Almásyként szerepel ott is), ő segítette terepismeretével Rommel német tábornokot az afrikai sivatagi hadművelet során. A német megszállás másnapján Brewsternek elmondta, hogy tíz napja tudott a készülő hadműveletről. Bennfentes volt.
A memoáríró nem várta be az apokalipszist, a főváros ostromát. Szombathelyre menekült. Tudta, hogy öngyilkossággal ér fel, ha marad, és ennek alátámasztására egyetlen adalékot osztott meg az olvasóval az ostromgyűrűről: „Még mindig hatvanezer SS-katona volt Budapesten.” A többit tudjuk.
Ralph Brewster Ausztrián át Olaszországba menekült. Életveszélyből életveszélybe került, mégis túlélte a háborút. De csak túlélte, mert óriási tervekkel a fejében – zenei folyóiratot tervezett – 1951-ben meghalt. Fakóbb lett a világ, amikor a nyughatatlan örök vándor átsétált a túlpartra. Hontalanságát immár halotti bizonyítványa igazolhatta.
(Ralph Brewster: Hontalanul Budapesten 1940-1944, Corvina, 2018) 
Szerző

Bihari Tamás: Temetés, illúziókkal

Publikálás dátuma
2019.01.06. 11:15

Fotó: Németh András Péter
„Magyarnak nem illik a könny, Nagy Imre úgy is visszajön” – énekeltük egy Fő utcai vendéglátóipari egységben a ’80-as évek végén. Ez a parafrázis akkortájt meglehetősen elterjedt „népdalnak” számított kocsmai körökben. Többnyire persze, ahogy mi is, akkor fakadtak erre az akkoriban még félig-meddig a tiltott zónában tanyázó nótára, ha a pálinka és a kísérőnek fogyasztott korsó sörök elérték a tudatmódosulás azon szintjét, amikor az ember úgy érzi, egyszerre Rambo és Terminátor. 
Velünk is ez történt, amikor egykori gimnáziumi padtársammal és akkor még testi-lelki jó barátommal döntetlenre végeztünk a Mr. Alkohollal vívott aznapi csatában. Mármint hogy mi ledöntöttük a torkunkon néhány féldeci hungarikumot, egy-egy kori sörrel megtámogatva, Mr. Alkohol viszont minket kezdett a lábunkról ledönteni.
A helyzet fokozódott, amikor a szomszéd asztaltól felállt két egyforma öltönyös fickó és kissé botladozó nyelvvel közölték, hogy ők a szomszédos főügyészség nyomozói és erőteljesen kifogásolták az akkori átkos legitimitását megkérdőjelező dalocska előadását. Szó szót követett, de az amúgy is egyre slamposabb diktatúra hanyatló állapotára jellemző módon a vita már nem úgy ért véget, mint akár néhány évvel korábban: zárórára már egy asztalnál ültünk és együtt bőgtük a „Szép város Kolozsvár” kezdetű irredenta-gyanús énekművet. Az este végén már azon vitatkoztunk, ki fizesse az utolsó kört, mert mindenki ragaszkodott ahhoz, hogy ő hívja meg az alkalmi asztaltársaságot. 
Ah, ti boldog békeidők, az ancien régime végórái!
Elvileg találkozhattam volna velük ’89 tavaszán is, amikor riportra mentem a Rákoskeresztúri köztemetőbe. A 301-es parcelláról kellett helyszíni beszámolót készítenem. Akkor már hónapok óta forrongott az ország, évtizedekig elképzelhetetlen események követték egymást. Hatalmas tömegek tüntettek a Bős-Nagymarosi vízerőmű, a romániai falurombolás ellen. Tudtunk már a Történelmi Igazságtétel Bizottságról (TIB), amely kérte a Nagy Imre-per, illetve az ’56-os forradalom kivégzett résztvevőinek rehabilitálását, s hogy Vásárhelyi Miklós, Mécs Imre és mások tárgyalásokat folytatnak a hatalommal Nagy Imre és mártírtársainak újratemetéséről.
Na ezért villamosoztam ki a köztemetőbe. Naivságomra jellemző, hogy a bejáratnál egyszerűen megkérdeztem a kapuban temetői egyenruhában ácsorgó férfit, hol találom a 301-es parcellát. Csodálkozva nézett rám, de némi aggodalommal a hangjában elmagyarázta, hogy menjek végig a fő úton a temető végéig, és ott megtalálom. Megtaláltam. Akkor jártam ott először és  a látványtól megdöbbentem. Gazos, fás, bokros területen találtam magam, ahol néhány fa és bokor ágán nemzeti szín szalag libegett a szélben. Elszórva a száraz fűcsomók között kis földhányások domborodtak. Néhány síron házilag készített névtábla is volt, de a legtöbb hanton semmi nem utalt arra, hogy ki nyugszik alatta.
Ahogy ott tébláboltam, egy középkorú hölggyel találkoztam, aki egy csokor virággal ballagott a földbe süppedt sírok között. Beszélgetésbe elegyedtünk. Miután becsszóra elhitte nekem, hogy nem vagyok civil ruhás nyominger, elmesélte, hogy a papája fekszik valamelyik sírban. "Nem tudom pontosan, hol van eltemetve, így mindig másik sírra teszem a virágot. Az utóbbi időben már nem zaklatnak, de évtizedekig, amikor kijöttem és esetleg egyszerre többen is voltunk, pláne októberben, akkor egykettőre megjelentek a rendőrök, néha még lovas rendőrök is és szó szerint szétverték a gyászoló mondhatjuk, tömeget" – mesélte az emlékektől felzaklatva.
Akár itt is találkozhattam volna újra a Fő utcai ivócimboráinkkal, de ennél is nagyobb esély volt erre június 16-án, Nagy Imre, Gimes Miklós, Szilágyi József, Maléter Pál, Losonczy Géza újratemetésén.
A Hősök terén a Műcsarnok homlokzatát Bachmann Gábor és ifj. Rajk László tervei alapján díszítették fel, nekem tetszett. Már kora reggeltől özönlött a nép, délelőtt talán 10 órakor kezdődött a szertartás. Sinkovits Imre felolvasta az ünnepség menetét, majd Mensáros László, Rékasi Károly és Orosz Helga háromnegyed órán keresztül olvasta fel a kivégzettek névsorát. Azután jöttek a beszédek az egykori harcostársaktól, ötvenhatosokig és egy számomra meglehetősen ellenszenves fiatalemberig, aki Petőfi Sándorra vette a figurát, de csak Orbán Viktornak hívták, és agresszivitásával kilógott a többi szónok közül.
A beszédek végén valaki felszólította a tömeget, hogy mindenki fogja meg a szomszédai kezét és együtt énekeljük el a Himnuszt. Ez már nem tetszett annyira, mert mindig idegenkedtem az ilyen felszólításra „szeressük egymást gyerekek” helyzetektől. Szerencsére legalább a balomat egy helyes fiatal nő fogta meg, így némileg megbékéltem a dologgal.
A 301-es parcellához már csak a családtagok és a meghívott vendégek kísérhették a koporsókat. Csak a fekete szegélyes, 301-es számmal ellátott karszalaggal lehetett bejutni a sírokhoz. Már nem emlékszem, hogy kitől és hogyan szereztem egy ilyet, de néhány hónap után ismét a parcellánál voltam. Nem ismertem rá. Rendezett, tisztességes sírhalmok, karban tartott sírkert és persze az öt díszsírhely. Megrendítő volt az a nap, de mégis reménykedtünk, hogy nem csak a mártírokat, de azt a diktatúrát is eltemettük. Senki sem sejtette, hogy alig 20 év alatt elszállnak az illúziók és nem ’56, hanem a diktatúra szelleme és gyakorlata éled újjá. 
És arra sem számítottunk, hogy Nagy Imrét másodszor is „kivégzik”.
Szerző

Barabás Péter: Romló orosz életérzések

Publikálás dátuma
2019.01.06. 10:35

Fotó: Yuri Kabodnov / AFP
Sokan sokféleképpen értékelik mindazt, ami tavaly Oroszországban végbement. A Novaja Gazetában megjelent elemzés két szempontból is figyelemre méltó. Egy magát függetlennek tekintő orgánum osztotta meg egy függetlennek tekintett közvélemény-kutató intézet, a Levada Központ igazgatójának széleskörű felméréseken alapuló véleményét 2018 Oroszországáról. Ez a vélemény sok tekintetben eltér a közvéleménykutató-intézetek korábban közzétett felméréseiből levont következtetésektől.
Lev Gudkov az év egyik fő tendenciájának azt tartja, hogy a hatalom igyekszik fenntartani a lakosság nagyhatalmi érzületét azzal, hogy erősíti a hazafiasság, a Nyugattal való konfrontáció, a militarizmus, a különleges orosz út propagandáját, a nemzeti tradíciók és a konzervatív lelki értékek kultuszát. A másik fő tendencia viszont az, hogy növekszik a szociális ingerültség, az elégedetlenség és a jövőt illetően a bizonytalanság.
Éppen a rendszer népszerűségének két alappillére rendült meg: a jó életszínvonal biztosítása és a nagyhatalmi státusz fenntartása. A családok anyagi helyzete romlott, felük a megélhetési minimum alattinak érzékeli jövedelmét. Az emberek napról napra élnek, takarékoskodásra általában nincsen módjuk. Mindez közrejátszott abban, hogy a márciusi választásokat követően megkezdődött a hatalmi intézmények népszerűségének, a bizalomnak, a támogatásnak a csökkenése. A nyugdíjreform pedig egyenesen a lakosság éles elégedetlenségébe torkollott. Júniusban az oroszok 90 százaléka foglalt állást ellene. Hirtelen mintha az elmúlt esztendők összes baja, gondja tetőzött volna. Különösen a korábban passzív munkások körében a perifériákon. A stabilitásba vetett hit, a hazafias eufória a múlté. A hétköznapi életben az oroszok több mint 60 százaléka depressziót, fáradtságot, szétesettséget, megbántottságot érez.
A legérdekesebbnek azonban azt tartja Gudkov, hogy teljesen váratlanul meggyengült az oroszok fogékonysága a nyugat-ellenes propaganda iránt. Az oroszok 42 százaléka hirtelen pozitívumokat fedezett fel az amerikai kapcsolatok vonatkozásában.
A tüntetések iránti készség is növekedett. Míg 2011-12-ben elsősorban az emberek műveltebb és aktívabb része ment ki az utcára, mára ez a réteg kiszélesült a munkásokkal és alkalmazottakkal.
Mindennek a levét a kormányfő, a kormányzat és a képviselők isszák meg. Putyin személyében a „jó cáratyuska” sem olyan védtelen többé. A júliusi 80 százalékról mostanra 66-ra csökkent a tevékenységét helyeslők aránya. Közben azoké pedig megnőtt, akik személyesen őt teszik felelőssé a negatív tendenciákért. Ezzel együtt csökkent a kül- és a védelmi politikáért felelős minisztériumokba vetett bizalom, Lavrov és Sojgu miniszterek népszerűsége. A gazdaságpolitikán kívül a nagytőkével ápolt kapcsolatot, az erőszakszervekkel és a hadiipari komplexummal kiépített viszonyt, a korrupcióellenes harc kudarcát róják fel Putyinnak.
Míg 2017-ben a nemzetközi elszigeteltség nem nagyon izgatta az oroszokat, ma már jelentősen többen aggódnak emiatt. Korábban azt hitték, hogy Putyin környezetére korlátozódnak a szankciók és azokat értetlenül, felháborodással vagy éppen szkeptikusan fogadták. Akkor változott meg a véleményük, amikor a gazdasági problémákkal nekik is szembesülniük kellett. A szankciók szorításában az Egyesült Államokkal és a NATO-val szembeni konfrontáció is félelmetesebbnek tűnik. A megkérdezettek 57 százaléka tart a világháborútól. Ezért megnőtt az igény arra, hogy normalizálják a nyugati kapcsolatokat.
A Levada Központ felméréséből fény derül arra is, hogy az oroszok szorongása a jövőtől immár elég széleskörű. A háborún kívül leginkább a hozzátartozóikért, a gyerekeikért aggódnak. A bűnözés, a nyilvános megaláztatás, a betegség, a segítőkészség hiánya, az öregség, a hatalom önkénye – mind a listát bővíti. Ebből a szakértők arra következtetnek, hogy az emberekben az az érzés kezd kialakulni, hogy többé nem gazdájuk a saját hazájuknak.
Nagy kérdés, mennyire van igazuk a Levada Központ elemzőinek. A Novaja Gazeta honlapján hozzászólok között például akadt olyan, aki azt állította, vidéken élve ő nem tapasztal változást. Ott továbbra is Oroszország nagyságának, az új nagyszerű fegyverek csodálatának bűvöletében élnek az emberek.
Szerző
Frissítve: 2019.01.06. 14:28