Egy (nem) amerikai Budapesten

Publikálás dátuma
2019.01.06 15:00

Fotó: Fortepan
Ritkán olvasni olyan jó stílusban megírt visszaemlékezést, amilyen Ralph Brewster nemrégiben – és sajnos szinte észrevétlenül – megjelent kötete, a Hontalanul Budapesten.
Veres Mátyás műfordító remek munkát végzett. Hogy ki Ralph Brewster, és mit érdemes róla tudni, arra rögtön rátérek, ám előtte szükséges még valamit előrebocsátani. Az amerikai, ám valójában olasz állampolgárságú fiatalember 1940 és 1944 között Budapesten élt, és itt átélt élményeit írta meg hagyatékából előkerült kötetében. Kis megszorítással: ebben az öt évben keresztül-kasul járta a várost. A szerző fiatalon, 1951-ben halt meg, ám a szinte teljes egészében magyar vonatkozású könyv csak 2018-ban jelent meg magyarul, noha Londonban viszonylag korán, már 1954-ben kiadták. Találgatni sem akarom, mi lehetett ennek a késlekedésnek az oka, inkább arra biztatnám az olvasót, keresse a könyvet, és szegődjön a sok tekintetben különleges figura társául magyarországi és budapesti bolyongásain.
Itália polgára

Hangozzék bármilyen prózaian: Ralph Brewster a második világháború alatt egyszerűen a magyar fővárosban rekedt. A szerzőnek nem csak az élete kész regény, hanem a családjáé is az. Ralph egyenes ági leszármazottja az Amerikába zarándokokat szállító (1620) legendás hajó, a Mayflower egyik vezetőjének, William Brewsternek. A család évszázadokig ki sem mozdult Amerikából, ám a 19. században fordult a kocka. A szerző dédapja egy évre Európába utazott, és úgy beleszeretett a kontinensbe, hogy apja leghatározottabb kérése ellenére sem tért haza soha. Fia, a már Párizsban született Henry szoros barátságba került Liszt Ferenccel.
A bonyodalmak is itt kezdődtek. Henry gyermeke, Christopher Ausztriában született, ám hiába rendelkezett amerikai születési anyakönyvi kivonattal, az első világháborúban kérdésessé vált nemzetisége. Politikai meggyőződését annyira komolyan vette, hogy az Egyesült Államok hadseregében szeretett volna harcolni, amely az antant oldalán lépett be a háborúba. Kiderült azonban, hogy állampolgárságát kizárólag akkor ismerik el, ha hazautazik, és mint bármely más bevándorló, megszakítás nélkül öt évet él Amerikában. Ralph Brewster apja ezt nem vállalta, de az ebből származó gondok valójában nem őt, hanem fiát érintették, nem is akárhogyan. Christopher elfogadta az olasz állampolgárságot (mást nem tehetett), és ezek után magától értetődő volt, hogy fia is – legalábbis papíron – Itália polgára lett. Ralph Firenzében és Rómában nevelkedett, ami egyfelől irigylésre méltó, másfelől élete további részének minden kellemetlensége ebből származott.
A tehetséges, meghökkentően sokoldalú fiú igazi világpolgár volt. Cambridge-ben, Kölnben és Berlinben tanult. Hol zeneszerzést, hol régészetet, hol ógörögöt. Majd a fotózás és fényképezés felé fordult, hogy nem sokkal később görögországi ásatásokon vegyen részt, a korinthoszi feltárásokon dolgozott. Régészeti élményeiről két könyvet is írt, ami előrevetítette, hogy kevesekre jellemző közléskényszer dolgozik benne. Apjához hasonlóan hazautazott, hogy lepapírozza amerikai állampolgárságát, de a hatóságok ugyanazt közölték vele, amit felmenőjével: öt év ott tartózkodás után juthat amerikai útlevélhez. Ralphot a második világháború kitörése (1939) éppen Magyarországon érte. Innen még elutazott anyjához Görögországba, majd visszatért Budapestre. Időközben az olasz hadsereg lerohanta Görögországot, így oda nem térhetett vissza, mert olasz állampolgárként és hadköteles férfiként azonnal besorozták volna Mussolini hadseregébe. Ha valamit el akart kerülni, ezt mindenképpen. A meggyőződéses antifasiszta Brewster csapdahelyzetbe került. Szövetséges területre nem léphetett olasz állampolgársága miatt, Olaszországba hadkötelezettsége miatt nem akart visszakerülni. Magyarországról már ittléte első hónapjaiban kiutasították, amikor tartózkodási engedélyét szerette volna meghosszabbítani. Csehszlovákiába viszont nem engedték be, mert nem volt vízuma. Így annak ellenére visszatért Budapestre, hogy a kiutasítás továbbra is érvényben volt ellene. Helyzete maga volt a teljes képtelenség.
Hol és kinél aludjon

Ennyi viszontagság és fordulat után furcsán hangozhat, hogy Ralph Brewster története valójában csak ekkor kezdődött. Elkoptatott kifejezés, mégis jobbat nem találok: páratlan kordokumentum a korabeli Budapestről és Magyarországról az a hangsúlyozottan személyes visszaemlékezés, amelyet neki köszönhetünk. Ezeknek az éveknek (1940-1944) a budapesti krónikáját (legyen ez bármilyen töredékes) senki nem írta meg. Olvashattuk ebből az időszakból Márai Sándor 1943-1944-es naplóját, Heltai Jenő Négy fal között (Naplófeljegyzések 1944-1945), Zimándi Pius István Egy év története naplójegyzetekben (1944. március 19. – 1945. március 17.) és Fenyő Miksa Az elsodort ország (Naplójegyzetek 1944-1945-ből) című munkáit, ám éppen a dátumok jelzik, hogy valamennyiüknél szélesebb időhatárokkal dolgozott Ralph Brewster. Sorsfordító, történelmi szempontból páratlanul izgalmas évek megörökítőjévé vált – ha akarta, ha nem – az a szerző, aki nem tartotta magát írónak (nem is volt az), de a nyelvi kifejezésnek azzal a magától értetődőségével rendelkezett, ami ritkaságnak számít.
Sok esetben csöppet sem hízelgő a véleménye hazánkról. „Magyarország olyan ország, ahol van egy gigantikus főváros és néhány vidéki város, ami inkább túlméretezett falunak látszik” – írja egyebek mellett, és ebben az esetben a városiasodásban jócskán elmaradt Szegedről, Debrecenről, Pécsről és Győrről beszél, nem igazságtalanul. Még akkor sem, ha a magyar városfejlődésnek arról a sajátosságáról nem ejt szót, amit a trianoni diktátum jelentett. Márai Föld, föld!... című visszaemlékezésében ugyanerről és ugyanebben a hangszerelésben szól, és mi a mából visszatekintve megállapíthatjuk, valamelyest záródott a rés, amely a főváros és a régióközpontok között a két világháború között fennállt.
Hiába várnánk olyanfajta panorámát Brewstertől, amely magában foglalja a korabeli elit bemutatását, a könyv ezt nem nyújtja, mert nem is nyújthatja. A Budapesten rekedt külföldinek nem volt bejárása – bár lett volna! – a kor politikai, gazdasági és kulturális elitjéhez. A mindennapok körképe azonban kirajzódik a kötetből, amely egyebek mellett olyan állandósult gyakorlatias kérdés körül forog, hogy a következő éjszaka hol és kinél aludjon. Ez a kérdés 1940 és 1944 között szinte minden nap megválaszolásra várt. Hogy megérezzük ennek a kínzó dilemmának a súlyát, egy pillanatra gondoljuk bele, hogy késő délután a belvárosban sétálunk, és halvány fogalmunk sincs, kihez lehetne egy éjszakára bekéredzkedni… Mint az ilyen helyzeteknél általában, mindenfajta magatartással találkozott: segítőkészséggel, elutasítással, gyávasággal, félrenézéssel, részvétlenséggel, az „ő gondja, ő oldja meg” elhárításával, és olykor a nagylelkűséggel.
Brewster nem kizárólag a közöny sivatagában vándorolt, amikor Budapesten élt. Két állandó veszély leselkedett rá. Egyfelől, hogy kémnek nézik, másfelől, hogy igazoltatják, és kiderül, hogy a papírjai nincsenek rendben. Hol jóindulatúan, hol kevésbé arra figyelmeztették ismerősei, hogy a végtelenségig nem bújócskázhat a rendőrség elől. A képtelenségnek látszó mutatvány mégis sikerült.
Megfontolandó, amit a hazai zsidókérdésről írt: „Ez volt Európa utolsó feudális országa (…) A magyar nemesek, akik büszkék, és a lovakat meg a nőket kivéve a legtöbb dologban tudatlanok, kénytelenek voltak ráhagyatkozni a zsidókra. Magyarország, hála a zsidóknak, a kizárólag mezőgazdasági országból jelentős ipari és üzleti életet tudott kifejleszteni. Amikor aztán pár évtized múltán Budapest óriási és virágzó nagyváros lett, ahol háromszázezer zsidó immár büszkén és stabilan kulcspozíciókba küzdötte magát, a régi magyar családok keserű irigységet tápláltak irányukba.” A látlelet nem új, mégis tanulságos, mert a kívülálló elfogulatlansága olvasható ki belőle.
Az ország vége

Nem mulasztja el megjegyezni, hogy a német megszállásig (1944. március 19.) az ország és ezen belül Budapest a „béke szigete maradt”, ahol szinte úgy lehetett élni, mintha a háború nem létezne. Bár a fővárost 1942 szeptemberében kétszer bombázták a szovjetek, ezeket „bohózatba illő kísérleteknek" nevezi a szerző, különösen azoknak a (szövetséges) légitámadásoknak a fényében, amelyek 1944 áprilisától érték Budapestet. A fővárosi közbeszédről és közhangulatról néhány adalék. Kevesen érezték tragikus tévedésnek a Szovjetuniónak szóló magyar hadüzenetet, sokkal inkább osztoztak abban a hitben, hogy a Wehrmacht hamarosan a Vörös téren fog masírozni. A józan – ki tudja? – többség vagy kisebbség tisztában volt Sztálingrád után azzal, hogy a németek elvesztették a háborút. De mi lesz akkor, ha nem a szövetségesek foglalják el Magyarországot, hanem az oroszok? – idézte az egyik leggyakrabban feltett kérdést Brewster, amelyre kivétel nélkül mindenki úgy válaszolt: ez az ország vége lesz. Bekövetkezett.
Magyarország a világháború utolsó részében vált hadszíntérré. A német megszállás katonai előkészületeit néhány ecsetvonással gazdagítja a szerző visszaemlékezése. Személyesen ismerte Teddyt, a pilótát, aki nem más, mint Almásy László Ede, a híres Afrika-kutató. Teddyről mintázták Az angol beteg című film főszereplőjét (Almásyként szerepel ott is), ő segítette terepismeretével Rommel német tábornokot az afrikai sivatagi hadművelet során. A német megszállás másnapján Brewsternek elmondta, hogy tíz napja tudott a készülő hadműveletről. Bennfentes volt.
A memoáríró nem várta be az apokalipszist, a főváros ostromát. Szombathelyre menekült. Tudta, hogy öngyilkossággal ér fel, ha marad, és ennek alátámasztására egyetlen adalékot osztott meg az olvasóval az ostromgyűrűről: „Még mindig hatvanezer SS-katona volt Budapesten.” A többit tudjuk.
Ralph Brewster Ausztrián át Olaszországba menekült. Életveszélyből életveszélybe került, mégis túlélte a háborút. De csak túlélte, mert óriási tervekkel a fejében – zenei folyóiratot tervezett – 1951-ben meghalt. Fakóbb lett a világ, amikor a nyughatatlan örök vándor átsétált a túlpartra. Hontalanságát immár halotti bizonyítványa igazolhatta.
(Ralph Brewster: Hontalanul Budapesten 1940-1944, Corvina, 2018) 
Szerző
Frissítve: 2019.01.06 15:00

Sebes György: Egon lubickol

Publikálás dátuma
2019.03.17 16:15
Rónai Egon
Ha valaki műsort vezet bármelyik televízióban, akkor szinte mindenre fel kell készülnie. Erre éppen a héten láthattunk példákat az RTL Klub egyik új műsorában, a Toplistában, amelyben emlékezetes – és gyakran kínos – pillanatokat idéztek fel. Hiszen élő adásban sok minden előfordulhat. A műsorvezetőnek tüsszentenie kell, esetleg bakizik, vagy netán röhögőgörcsöt kap. Mindezt természetesen a nézők szeme láttára.
Az is előfordul, hogy a műsorvezetőnek át kell ülnie a másik székbe, így kérdezőből kérdezett lesz. Ez történt az utóbbi hetekben többször is Rónai Egonnal, de kiderült, riportalanynak is pont annyira jó, mint egy adás házigazdájának. Sőt, ennél többet is megtudhattunk róla, mégpedig abból az alkalomból, hogy az ATV egy új sorozatot indított vele. Kvíz eddig nem volt a kínálatukban, mostantól azonban van, nem is akármilyen. Az ország géniuszát keresik ugyanis egy olyan vetélkedőben, amilyen még nem volt a hazai palettán. A végső győztesnek 500 kérdést kell(ene) megválaszolnia, mindet öt másodpercen belül és egymás után csak kétszer hibázhat, mert a harmadiknál kiesik. Segítsége – választási lehetősége – ugyancsak nincs. Közben arathat szakasz-győzelmeket, amelyek után már az övé lehet az addig megnyert összeg: minden jó válasz 50 ezer forintot ér. Mindez annyira nehéz, hogy bár jól felkészült és nagy tudású emberek is játszottak, eddig még egyikük sem jutott el a 100. kérdésig sem.
Nos, ezt a – korábban rögzített - műsort vezeti Rónai Egon, de emellett továbbra is láthatjuk az Egyenes beszédben. És mint az interjúkból is világossá vált, lubickol az új szerepben. Ilyesmit ugyanis még nem csinált és bár hosszú múltra tekinthet vissza a különböző médiumokban, még a castingot is vállalta érte. Meg is nyerte és az első két hét tapasztalatai alapján jó választásnak bizonyult. Ha van titka, talán az lehet, hogy – bár pörgetnie kell az adást és ezért folyamatosan fel kell tennie a gyakran nem is könnyű kérdéseket – őt elsősorban az ember érdekli. Tehát igyekszik bemutatni a játékosokat és megtudni tőlük döntéseik – a kiválasztott témakörök vagy a kérdésekre adott feleletek – okát is.
Ebből a szempontból pedig ez a kvízmesterség nem is különbözik nagyon attól, ahogy eddig is működött, mint műsorvezető. Amikor két éve beszélgettem vele – abból az alkalomból, hogy Kálmán Olga után az azóta már távozott Mészáros Antóniával együtt átvette az Egyenes beszéd vezetését -, volt egy nagyon figyelemre méltó mondata. Éppen azt fejtegette, hogy ők kicsit másképp állnak hozzá egy-egy témához, mint elődjük. Kálmán Olga – magyarázta - ”mindig erősen a célra tartott - remekül is csinálta -, engem meg nem feltétlenül érdekel, hogy mindenáron leterítsem a nyilatkozót”. És ez jól jellemzi riporteri – de egész műsorvezetői – attitűdjét.
Volt persze néhány éve a szakmában, hogy ezt kialakítsa. A 90-es évek elején tűnt fel a médiában, először mint a Danubius Rádió műsorvezetője. Attól kezdve aztán rengeteg helyen dolgozott – a Budapest Rádióban, a Sport TV-ben, rövid ideig a Magyar Televízióban is -, míg végül 2011-től az ATV lett az „otthona”. És ott szinte mindent csinálhatott, kivéve a szívéhez oly közel álló sportközvetítéseket. Viszont dolgozott politikai és közéleti műsorokban, reggeli adásokban és vezetett vitaműsort (Csatt), s lett önálló portré-műsora is Húzós címmel – amelynek beszélgetéseiből eddig már négy könyvet is összeállított. Ezekkel pedig elérte, amit a szakmában csak nagyon kevesen, hogy a nézők sosem mondták, most már sok belőle. Bárhol feltűnt, szívesen kapcsoltak oda, mert minőséget kaptak.
Néhány hete egy hosszabb beszélgetés alanya volt a Heti TV-ben és – mivel a szűkös idő nem kötötte sem őt, sem a kérdező Breuer Pétert – akkor sok minden kiderült magáról Rónai Egonról. A magánéletéről – öt gyerekéről és kutyájáról -, valamint arról is beszélhetett, ami a munkája mellett foglalkoztatja. Megtudhattuk, hogy szereti és ismeri a történelmet, de van véleménye a hitről és a vallási kérdésekről is. Természetesen felkészült a napi politikából, de – mint egykori sportriportert – a sport területén sem lehet „eladni”. Mindez azért érdemel említést, mert arra is rávilágít, hogy nem elég „csak” a munka, a sokoldalú tájékozottság is hozzátartozik a tévés műsorvezető egyéniségéhez. Az sem hátrány persze, ha valaki szimpatikus és tisztában van vele, mi érdekli a nézőket és miképpen lehet számukra érdekessé tenni egy-egy – akár száraz – témát is.
Mindez érthetővé teszi, miért indult olyan jól az ATV új kvízműsora. Az előző hét 50 legnézettebb programja között a 28. helyet érte el az első napi adás. A csatorna egyébként büszkén adta hírül, hogy ebben a listában hét műsoruk szerepelt, a legjobban Sváby András Heti Naplója, amely 310 ezres nézettségével a 20. helyre került. Minthogy ezt az adót nem lehet az országban mindenütt fogni, ezek a számok igen figyelemre méltóak.
Rónai Egon és az ATV a jelek szerint jól egymásra találtak. Mindkettejük elemi érdeke, hogy megőrizzék ezt a gyümölcsöző együttműködést. De még fontosabb: a nézők nyerhetnek vele a legtöbbet.
Frissítve: 2019.03.17 16:15

Del Medico Imre: Nyomják Rákosit

Publikálás dátuma
2019.03.17 14:20

Fotó: Fortepan/ Berkó Pál
Három évvel a külügyi szolgálatból történt kényszerű távozásom után végre sikerült elhelyezkednem. Működésének utolsó évében, 1952-ben alkalmazott a Magyar Zeneszerzők és Szövegírók Szövetkezete, amelynek jogutóda 1953. január elsején a Szerzői Jogvédő Hivatal lett. Onnan ismertem Sally (Salamon) Gézát. Ő magát füttyös zeneszerzőnek nevezte; elfütyülte a maga által komponált dallamot egy hangjegyeket ismerő embernek és jó esetben ezt a művet ajánlotta fel a kiadónak. Kiadásra csak akkor számíthatott - 1952-t írunk -, ha a dalt elfogadta a Könnyűzenei Műveket Véleményező Bizottság.
Sally lévén sem termékeny, sem „jól fekvő” alkotó, a Zeneműkiadó alkalmazottjaként terjesztette a nyilvános helyeken zenét szolgáltató muzsikusok számára szükséges műsorfüzeteket. Ehhez a Szövetkezet adott neki íróasztalnyi helyet, abban a teremben, amelyben én is dolgoztam. Ott naponta reklamáltak dühös zenészek: miért késnek a füzetek, botrányt fognak csinálni, stb. Olykor meg is fenyegették Sallyt. A menő vendéglátóipari zenészeket a füzetek persze nem érdekelték, nekik volt módjuk beszerezni azt, amit kellett, arról nem is szólva, hogy maguk is komponáltak olykor.
Abban az évben, ha csak rövid időre is, Sally Géza megúszta szemrehányások, reklamációk és átkok nélkül a kényszerű találkozásokat a műsorfüzetek előfizetőivel. A magyar közélet központi témája ugyanis az ország akkori első emberének, Rákosi Mátyásnak a hatvanadik születésnapja lett: a kis nagyember 1892-ben született. Következésképp már 1951 utolsó heteitől kezdve rengeteg szó, szöveg, sőt zeneszó esett az évfordulóról. Így aztán faliújságon is, ami Sally asztala fölött volt.
Amikor a reklamációt előadni készülő zenész még csak a torkát köszörülte, Sally rámutatott a faliújság mellett díszelgő plakátra: Elvtársam, Rákosit nyomják. Hatvan éves! Rákosi! Mátyás!
A varázsige hatott: igen, igen, hát persze, majd később jövök, ez fontosabb, stb.
Sally Géza számára 1952. március 9-e valóban ünnep lett.
Frissítve: 2019.03.17 14:20