Egy (nem) amerikai Budapesten

Publikálás dátuma
2019.01.06 15:00

Fotó: Fortepan/
Ritkán olvasni olyan jó stílusban megírt visszaemlékezést, amilyen Ralph Brewster nemrégiben – és sajnos szinte észrevétlenül – megjelent kötete, a Hontalanul Budapesten.
Veres Mátyás műfordító remek munkát végzett. Hogy ki Ralph Brewster, és mit érdemes róla tudni, arra rögtön rátérek, ám előtte szükséges még valamit előrebocsátani. Az amerikai, ám valójában olasz állampolgárságú fiatalember 1940 és 1944 között Budapesten élt, és itt átélt élményeit írta meg hagyatékából előkerült kötetében. Kis megszorítással: ebben az öt évben keresztül-kasul járta a várost. A szerző fiatalon, 1951-ben halt meg, ám a szinte teljes egészében magyar vonatkozású könyv csak 2018-ban jelent meg magyarul, noha Londonban viszonylag korán, már 1954-ben kiadták. Találgatni sem akarom, mi lehetett ennek a késlekedésnek az oka, inkább arra biztatnám az olvasót, keresse a könyvet, és szegődjön a sok tekintetben különleges figura társául magyarországi és budapesti bolyongásain.
Itália polgára

Hangozzék bármilyen prózaian: Ralph Brewster a második világháború alatt egyszerűen a magyar fővárosban rekedt. A szerzőnek nem csak az élete kész regény, hanem a családjáé is az. Ralph egyenes ági leszármazottja az Amerikába zarándokokat szállító (1620) legendás hajó, a Mayflower egyik vezetőjének, William Brewsternek. A család évszázadokig ki sem mozdult Amerikából, ám a 19. században fordult a kocka. A szerző dédapja egy évre Európába utazott, és úgy beleszeretett a kontinensbe, hogy apja leghatározottabb kérése ellenére sem tért haza soha. Fia, a már Párizsban született Henry szoros barátságba került Liszt Ferenccel.
A bonyodalmak is itt kezdődtek. Henry gyermeke, Christopher Ausztriában született, ám hiába rendelkezett amerikai születési anyakönyvi kivonattal, az első világháborúban kérdésessé vált nemzetisége. Politikai meggyőződését annyira komolyan vette, hogy az Egyesült Államok hadseregében szeretett volna harcolni, amely az antant oldalán lépett be a háborúba. Kiderült azonban, hogy állampolgárságát kizárólag akkor ismerik el, ha hazautazik, és mint bármely más bevándorló, megszakítás nélkül öt évet él Amerikában. Ralph Brewster apja ezt nem vállalta, de az ebből származó gondok valójában nem őt, hanem fiát érintették, nem is akárhogyan. Christopher elfogadta az olasz állampolgárságot (mást nem tehetett), és ezek után magától értetődő volt, hogy fia is – legalábbis papíron – Itália polgára lett. Ralph Firenzében és Rómában nevelkedett, ami egyfelől irigylésre méltó, másfelől élete további részének minden kellemetlensége ebből származott.
A tehetséges, meghökkentően sokoldalú fiú igazi világpolgár volt. Cambridge-ben, Kölnben és Berlinben tanult. Hol zeneszerzést, hol régészetet, hol ógörögöt. Majd a fotózás és fényképezés felé fordult, hogy nem sokkal később görögországi ásatásokon vegyen részt, a korinthoszi feltárásokon dolgozott. Régészeti élményeiről két könyvet is írt, ami előrevetítette, hogy kevesekre jellemző közléskényszer dolgozik benne. Apjához hasonlóan hazautazott, hogy lepapírozza amerikai állampolgárságát, de a hatóságok ugyanazt közölték vele, amit felmenőjével: öt év ott tartózkodás után juthat amerikai útlevélhez. Ralphot a második világháború kitörése (1939) éppen Magyarországon érte. Innen még elutazott anyjához Görögországba, majd visszatért Budapestre. Időközben az olasz hadsereg lerohanta Görögországot, így oda nem térhetett vissza, mert olasz állampolgárként és hadköteles férfiként azonnal besorozták volna Mussolini hadseregébe. Ha valamit el akart kerülni, ezt mindenképpen. A meggyőződéses antifasiszta Brewster csapdahelyzetbe került. Szövetséges területre nem léphetett olasz állampolgársága miatt, Olaszországba hadkötelezettsége miatt nem akart visszakerülni. Magyarországról már ittléte első hónapjaiban kiutasították, amikor tartózkodási engedélyét szerette volna meghosszabbítani. Csehszlovákiába viszont nem engedték be, mert nem volt vízuma. Így annak ellenére visszatért Budapestre, hogy a kiutasítás továbbra is érvényben volt ellene. Helyzete maga volt a teljes képtelenség.
Hol és kinél aludjon

Ennyi viszontagság és fordulat után furcsán hangozhat, hogy Ralph Brewster története valójában csak ekkor kezdődött. Elkoptatott kifejezés, mégis jobbat nem találok: páratlan kordokumentum a korabeli Budapestről és Magyarországról az a hangsúlyozottan személyes visszaemlékezés, amelyet neki köszönhetünk. Ezeknek az éveknek (1940-1944) a budapesti krónikáját (legyen ez bármilyen töredékes) senki nem írta meg. Olvashattuk ebből az időszakból Márai Sándor 1943-1944-es naplóját, Heltai Jenő Négy fal között (Naplófeljegyzések 1944-1945), Zimándi Pius István Egy év története naplójegyzetekben (1944. március 19. – 1945. március 17.) és Fenyő Miksa Az elsodort ország (Naplójegyzetek 1944-1945-ből) című munkáit, ám éppen a dátumok jelzik, hogy valamennyiüknél szélesebb időhatárokkal dolgozott Ralph Brewster. Sorsfordító, történelmi szempontból páratlanul izgalmas évek megörökítőjévé vált – ha akarta, ha nem – az a szerző, aki nem tartotta magát írónak (nem is volt az), de a nyelvi kifejezésnek azzal a magától értetődőségével rendelkezett, ami ritkaságnak számít.
Sok esetben csöppet sem hízelgő a véleménye hazánkról. „Magyarország olyan ország, ahol van egy gigantikus főváros és néhány vidéki város, ami inkább túlméretezett falunak látszik” – írja egyebek mellett, és ebben az esetben a városiasodásban jócskán elmaradt Szegedről, Debrecenről, Pécsről és Győrről beszél, nem igazságtalanul. Még akkor sem, ha a magyar városfejlődésnek arról a sajátosságáról nem ejt szót, amit a trianoni diktátum jelentett. Márai Föld, föld!... című visszaemlékezésében ugyanerről és ugyanebben a hangszerelésben szól, és mi a mából visszatekintve megállapíthatjuk, valamelyest záródott a rés, amely a főváros és a régióközpontok között a két világháború között fennállt.
Hiába várnánk olyanfajta panorámát Brewstertől, amely magában foglalja a korabeli elit bemutatását, a könyv ezt nem nyújtja, mert nem is nyújthatja. A Budapesten rekedt külföldinek nem volt bejárása – bár lett volna! – a kor politikai, gazdasági és kulturális elitjéhez. A mindennapok körképe azonban kirajzódik a kötetből, amely egyebek mellett olyan állandósult gyakorlatias kérdés körül forog, hogy a következő éjszaka hol és kinél aludjon. Ez a kérdés 1940 és 1944 között szinte minden nap megválaszolásra várt. Hogy megérezzük ennek a kínzó dilemmának a súlyát, egy pillanatra gondoljuk bele, hogy késő délután a belvárosban sétálunk, és halvány fogalmunk sincs, kihez lehetne egy éjszakára bekéredzkedni… Mint az ilyen helyzeteknél általában, mindenfajta magatartással találkozott: segítőkészséggel, elutasítással, gyávasággal, félrenézéssel, részvétlenséggel, az „ő gondja, ő oldja meg” elhárításával, és olykor a nagylelkűséggel.
Brewster nem kizárólag a közöny sivatagában vándorolt, amikor Budapesten élt. Két állandó veszély leselkedett rá. Egyfelől, hogy kémnek nézik, másfelől, hogy igazoltatják, és kiderül, hogy a papírjai nincsenek rendben. Hol jóindulatúan, hol kevésbé arra figyelmeztették ismerősei, hogy a végtelenségig nem bújócskázhat a rendőrség elől. A képtelenségnek látszó mutatvány mégis sikerült.
Megfontolandó, amit a hazai zsidókérdésről írt: „Ez volt Európa utolsó feudális országa (…) A magyar nemesek, akik büszkék, és a lovakat meg a nőket kivéve a legtöbb dologban tudatlanok, kénytelenek voltak ráhagyatkozni a zsidókra. Magyarország, hála a zsidóknak, a kizárólag mezőgazdasági országból jelentős ipari és üzleti életet tudott kifejleszteni. Amikor aztán pár évtized múltán Budapest óriási és virágzó nagyváros lett, ahol háromszázezer zsidó immár büszkén és stabilan kulcspozíciókba küzdötte magát, a régi magyar családok keserű irigységet tápláltak irányukba.” A látlelet nem új, mégis tanulságos, mert a kívülálló elfogulatlansága olvasható ki belőle.
Az ország vége

Nem mulasztja el megjegyezni, hogy a német megszállásig (1944. március 19.) az ország és ezen belül Budapest a „béke szigete maradt”, ahol szinte úgy lehetett élni, mintha a háború nem létezne. Bár a fővárost 1942 szeptemberében kétszer bombázták a szovjetek, ezeket „bohózatba illő kísérleteknek" nevezi a szerző, különösen azoknak a (szövetséges) légitámadásoknak a fényében, amelyek 1944 áprilisától érték Budapestet. A fővárosi közbeszédről és közhangulatról néhány adalék. Kevesen érezték tragikus tévedésnek a Szovjetuniónak szóló magyar hadüzenetet, sokkal inkább osztoztak abban a hitben, hogy a Wehrmacht hamarosan a Vörös téren fog masírozni. A józan – ki tudja? – többség vagy kisebbség tisztában volt Sztálingrád után azzal, hogy a németek elvesztették a háborút. De mi lesz akkor, ha nem a szövetségesek foglalják el Magyarországot, hanem az oroszok? – idézte az egyik leggyakrabban feltett kérdést Brewster, amelyre kivétel nélkül mindenki úgy válaszolt: ez az ország vége lesz. Bekövetkezett.
Magyarország a világháború utolsó részében vált hadszíntérré. A német megszállás katonai előkészületeit néhány ecsetvonással gazdagítja a szerző visszaemlékezése. Személyesen ismerte Teddyt, a pilótát, aki nem más, mint Almásy László Ede, a híres Afrika-kutató. Teddyről mintázták Az angol beteg című film főszereplőjét (Almásyként szerepel ott is), ő segítette terepismeretével Rommel német tábornokot az afrikai sivatagi hadművelet során. A német megszállás másnapján Brewsternek elmondta, hogy tíz napja tudott a készülő hadműveletről. Bennfentes volt.
A memoáríró nem várta be az apokalipszist, a főváros ostromát. Szombathelyre menekült. Tudta, hogy öngyilkossággal ér fel, ha marad, és ennek alátámasztására egyetlen adalékot osztott meg az olvasóval az ostromgyűrűről: „Még mindig hatvanezer SS-katona volt Budapesten.” A többit tudjuk.
Ralph Brewster Ausztrián át Olaszországba menekült. Életveszélyből életveszélybe került, mégis túlélte a háborút. De csak túlélte, mert óriási tervekkel a fejében – zenei folyóiratot tervezett – 1951-ben meghalt. Fakóbb lett a világ, amikor a nyughatatlan örök vándor átsétált a túlpartra. Hontalanságát immár halotti bizonyítványa igazolhatta.
(Ralph Brewster: Hontalanul Budapesten 1940-1944, Corvina, 2018) 
Szerző
2019.01.06 15:00
Frissítve: 2019.01.06 15:00

Papp Sándor Zsigmond: Városok

Publikálás dátuma
2019.01.20 17:17
KOLOZSVÁR - Ma már nyoma sincs a régi kopottságnak
Fotó: / Vajda József
Ha szeretnének látni egy igazi gazdasági menekültet (lásd még: migráns), akkor jól tessék megnézni engem. Persze csipkézhetném a dolgot, de a lényeg akkor sem változna, azért jöttem ide, mert otthon nem akartam harmincvalahány évesen nyugdíjasként élni. Plusz az ottani lapok örökös létbizonytalansága (ez aztán velem jött ide, de ez egy másik történet). Viszonylag hamar megtanultam a nyelvet, beilleszkedtem, majd elvettem a magyarok munkáját.
A fő szempontokon kívül még számos apróság is belejátszott a döntésbe, végre teljes mértékben érteni fogom a filmeket a moziban (otthon román felirattal mentek a filmek, s ha az angol eredeti szlenges volt, a román pedig ezt próbálta lekövetni, akkor elég sok árnyalat elveszett a számomra, ami kritikusként nem mindig üdvözítő), nem veszek el az adminisztráció útvesztőiben (kiderült, hogy de, mert a boldoguláshoz egy speciális magyar nyelv ismerete szükséges, amelyet még ma sem beszélek folyékonyan). És hát a kopottság! Nekem mindig is Kolozsvár marad az egyik legfontosabb városom, de akkoriban még mindig nyögte az egykori polgármester, Funar korszakát, aki bohócot csinált belőle. Fontosabbak voltak a nemzetiszínű kukák, padok és gödrök, mint az hogy élhetőbb legyen a város. Bár a pezsgésre, főként az egyetemistáknak köszönhetően, sosem lehetett panasz, a közösségi terek, a buszok és trolik, a város szövete egyre fakóbbá, elhasználtabbá vált, amely lassan átütött a szereteten és a nosztalgián is. Persze akadt egy-két apró oázis, de ezek csak növelték a kontrasztot.
Bezzeg Pest! 2005 táján egyszerre láttam gyermekkorom vágyott csodavárosát, minden dolgok centrumát és egy izgalmasan fejlődő metropoliszt (mert nekem az volt), amely sokkal logikusabban működik (hiszen végre érthetőnek tűnt), sokkal jobban ügyel magára és a lakosaira, barátságosabb és európaibb, bár hogy ez utóbbi mit jelent konkrétan, akkor azt még nem biztos, hogy meg tudtam volna fogalmazni. Azóta sokkal több európai várost láttam, és eleinte azok tűntek igazán otthonosnak és vonzónak, amelyek elevenek voltak a maguk izgalmas „rendetlenségével”, és nem úgy néztek ki, mint egy tisztaszoba. Róma és Barcelona szemben a steril Helsinkivel vagy a képeslapos Genttel. Bécs is az utóbbiakhoz közé tartozott, szinte féltem, hogy rám szól valaki, hogy sáros cipővel léptem az utcára, a mézeskalács díszletek közé. Úgy tűnt, hogy értem, mit akart Márai mondani a várossal kapcsolatban, amikor azt írta, hogy a „nyugdíjas írók és művészek városa”. Szép szép, de kábé annyi élet is van benne, mint egy csicsás nyugdíjas otthonban.
Nem tudom, mikor kezdett megváltozni mindez. Viszont tény, hogy az utóbbi években Kolozsváron már nyoma sincs a régi kopottságnak, mintha megrázta volna magát. Úgy tűnik, pusztán az, hogy már nem a frusztráció kormányozza a várost, egyben életre is keltette: csalogató, vidám, rendezett hely benyomását keltette, amikor utoljára ott jártam. Látszott, hogy megint az ott élők városa kíván lenni és nem egy ideológia illusztrációja, és mivel otthonosságot áraszt, az idegenek is egyre inkább értékelni kezdték, így vált ismét színes, vibráló, magabiztosságtól duzzadó településsé. A honvágyam is kiújult, amikor olyannak láttam, amilyennek mindig is szerettem volna.
Aztán az is kiderült, hogy van egy titkos labanc-énem (így adnám fel máris a labdát a mindenben nemzetárulást gyanítóknak). Tavalyelőtt Bécsben szilvesztereztünk, idén is halált megvető bátorsággal töltöttünk ott pár napot (hasonló merészséggel, miként a kormánypárti politikusok és családjaik), s bizony-bizony a régi sterilség érzete egyre inkább amolyan sóhajtásba csapott át: jó lenne itt élni, akár hosszabb ideig is. Mert nyugodt és elegáns, nagyvonalú és kulturált. Mivel nem fél, nem gőgös és így nem is kompenzál. Olyan természetességgel éli meg a nagyságát és használja ki a lehetőségeit, hogy szinte azonnal maga mellé állítja a fanyalgókat (már ha valóban vannak ilyenek).
De talán nem érezném ezt, ha nem látnám, hogy Pest, a szívem csücske, nem épp az ellenkező irányba tartana. Mintha az a kopottság, amelyet anno Kolozsváron láttam, lassan, de biztosan ide telepedne át. Biztosan belejátszik ebbe, hogy a most regnálóknak Pest az örök frusztráció helyszíne, sosem tudták bevenni igazán, és ez a sem lenyelni, sem kiköpni állapot csak arra jó, hogy a felszínen tartsa a várost. A látványos átrendezések és a még látványosabb felújítások ellenére is. Mert az csak a felszín, nem a mindennapos működés. A birtokba vevés megannyi izzadtságszagú gesztusa. Lehet, hogy új a zakó, de nincs hova felvenni. Lehet, hogy szépülnek a kiszemelt épületek, csak az a szövet gyengül, amely mindezt összetartaná. Ha valóban a városban akarnának élni, és nem csak pózolni az átadásokon, akkor pont fordítva csinálnák.
S az már csak gyönge vigasz, hogy Bécs sem tökéletes. Szombat reggel, még nyolc előtt, úgy szólt a légkalapács a frissen behavazott, porcukros utcákon a Városháza mögött, hogy összekoccant a fogam a patikában. Na, akkor ez is rendben, bólintottam, és nem értette a gyógyszerész, hogy miért vigyorgok a fájdalomcsillapító fölött.
2019.01.20 17:17
Frissítve: 2019.01.20 17:17

Sebes György: Ez itt a műsor?

Publikálás dátuma
2019.01.20 14:34

Fotó: EZITTAKERDES FACEBOOK-OLDALA/
Az a mondat természetesen nem oszt, nem szoroz, mégis feltűnő volt. Egy beszélgető-műsor egyik résztvevőjétől származik. „Én elvből nem nézek meg olyan filmet, amely Oscar-díjat kapott, mert borzalmas lehet” – jelentette ki a beszélő. Mindenkinek szíve joga eldönteni, mit néz meg, mi tetszik neki, vagy éppen mit utál. Véleménye – sőt, előítélete – bárkinek lehet. A díjnyertes alkotások ettől nem lesznek kevesebbek, legfeljebb az lehet szegényebb, aki – elvből – elutasítja őket. De az már elgondolkoztató, hogy olyasvalaki mondja ezt, aki hivatalból, szakmailag foglalkozik a kultúrával. Vagyis a széles látókör elvárható lenne tőle.
A mondat a Magyar Televízió kulturális csatornájának esti beszélgető műsorában hangzott el. És Orbán János Dénes költőtől származik, aki – nem mellesleg – a hatalomhoz igen közel álló Magyar Idők című sajtótermék kulturális rovatát vezeti. Rajta kívül még hárman ültek a stúdióban: ugyanannak a lapnak a főszerkesztője, Gajdics Ottó, valamint az az újságíró – Szakács Árpád -, aki írásaival jelentős mértékben hozzájárult a kultúra értékeiről az utóbbi hónapokban kialakult vitához. Volt még egy ifjú műsorvezető is – Trombitás Kristófnak hívják -, de neki sem jutott eszébe, hogy megérdeklődje, mégis, hogyan tetszik ezt gondolni. A négy ember háromnegyed órán át ugyanabból a nézőpontból ekézte a balliberális „hisztériakeltőket” és értett egyet abban, hogy valahára véget kell vetni a hatalommal szemben állók kulturális diktatúrájának.
Ez itt a kérdés – ez a címe ennek a minden hétköznap este 9 órakor jelentkező programnak az M5-ön. Igyekeznek aktuális témákat napirendre tűzni és körüljárni. Ami azonban aligha sikerülhet tökéletesen, ha csupán az egyik oldal – többségében a pártunkat és kormányunkat kiszolgálók – álláspontját engedik megjeleníteni. Így történt, amikor a nemrég alakult Magyarságkutató Intézetről beszélgettek, vagy midőn azt vizsgálták, miért lehetséges még napjainkban is a történelemhamisítás (értsd: hogyan nem szakítottak még véglegesen korábbi korok nézeteivel). Ilyenkor még a kackiás bajuszt növesztett műsorvezető, Horváth Szilárd elvakult történelmi és aktuálpolitikai kijelentéseire sincs szükség. Ez a Szombathelyről indult tévés már volt minden a közmédiánál az utóbbi húsz évben. Két évig még a Híradót is vezette, aztán sokáig csak szolgáltató műsorokban dolgozhatott. Az utóbbi években – nyilván nem függetlenül a Fidesztől – egyre gyakrabban bukkan fel politikai adásokban. Bizonyára szükség van kérlelhetetlen keresztény konzervativizmusára, amellyel a róla szóló interjúban szívesen kérkedik.
Különösen pedig akkor jön jól ez a fajta elfogultsággal párosuló műsorvezetés, amikor beengednek a stúdióba ellentétes nézeteket képviselő embereket is. Hiszen erre is van példa. Amikor azt próbálták megfejteni, érdemes-e egyáltalán Nagy Imre szobrot tartani Budapesten, szót kapott Eörsi László történész, az 56-os események elismert kutatója. Igaz, mellette azért ott ült a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyettese, Máthé Áron, valamint egy másik történész, Szerencsés Károly, hogy legyen, aki megmondja a tutit (még ha ebben a kérdésben szinte lehetetlen is). Amikor pedig egy másik adásban arról volt szó, van-e - és ha igen, miért - napjainkban is antiszemitizmus, akkor Szakály Sándor (Veritas) és Karsai László vitázott, valóban szembesítve egymással álláspontjaikat.
Ez lenne a követendő módszer, mégis ezt alkalmazzák ritkábban. Pedig meglehet, az igazi vitákkal több nézőt tudnának maguk mellé állítani (nem mintha ez számítana a napjainkban a közszolgálatiságot egészen egyedi módon értelmező tévé bármely csatornájának). A jellemző inkább az a műsor, amellyel lezárták a múlt évet: háromnegyed órán át egy miniszter történelemértelmezésével szembesülhettek a nézők. A Széchenyi-díjas onkológus-professzor, Kásler Miklós bizonyította be az interjúban, hogy milyen különleges módon értelmezi a hozzá tartozó rengeteg szakágazat – oktatás, kultúra, egészségügy – akut gondjait. Ehhez méltó partnere volt a napjaink egyik legfoglalkoztatottabb riporterévé előlépett Kakuk L. Tamás. Aki egykor a Pálfy-féle Híradóban indult, hogy aztán a maga szerény, csendes módján nélkülözhetetlenné tegye magát a közmédiában. Napjainkban háromórás reggeli rádióműsort vezet, s ő hallgatta végig – szinte szó nélkül –Kásler professzort is. Élünk a gyanúperrel, hogy a fejtegetések jó részét – akárcsak az egyszerű nézők – ő sem értette. Viszont igyekezett jó képet vágni hozzájuk.
Az utóbbi 10-12 adás közül messze a legérdekesebb az volt, amelyben három sikeres hölgy – egy politikus, egy tudós és egy tanár – beszélgetett. Emberi arcok, sorsok és megfontolandó gondolatok tárultak a nézők elé, ami azért is lehetett feltűnő, mert az egyik résztvevő Morvai Krisztina, jelenleg független – korábban jobbikos - EP-képviselő volt. De az alkalmat nem használta ki gyakran szélsőséges nézetei hirdetésére, úgy viselkedett, mint egy hétköznapi, de sikeres ember.
Nem kétséges, az Ez itt a kérdés a köztévé egykor méltán népszerű esti beszélgető műsorainak utódja szeretne lenni. Valódi vitákkal, nézetek ütköztetésével, problémák feltárásával, de főleg az elfogultságok elhagyásával még sikerülhet neki. Addig meg jobb, hogy szinte láthatatlan.
2019.01.20 14:34
Frissítve: 2019.01.20 14:34