Bihari Tamás: Temetés, illúziókkal

„Magyarnak nem illik a könny, Nagy Imre úgy is visszajön” – énekeltük egy Fő utcai vendéglátóipari egységben a ’80-as évek végén. Ez a parafrázis akkortájt meglehetősen elterjedt „népdalnak” számított kocsmai körökben. Többnyire persze, ahogy mi is, akkor fakadtak erre az akkoriban még félig-meddig a tiltott zónában tanyázó nótára, ha a pálinka és a kísérőnek fogyasztott korsó sörök elérték a tudatmódosulás azon szintjét, amikor az ember úgy érzi, egyszerre Rambo és Terminátor.

Velünk is ez történt, amikor egykori gimnáziumi padtársammal és akkor még testi-lelki jó barátommal döntetlenre végeztünk a Mr. Alkohollal vívott aznapi csatában. Mármint hogy mi ledöntöttük a torkunkon néhány féldeci hungarikumot, egy-egy kori sörrel megtámogatva, Mr. Alkohol viszont minket kezdett a lábunkról ledönteni.

A helyzet fokozódott, amikor a szomszéd asztaltól felállt két egyforma öltönyös fickó és kissé botladozó nyelvvel közölték, hogy ők a szomszédos főügyészség nyomozói és erőteljesen kifogásolták az akkori átkos legitimitását megkérdőjelező dalocska előadását. Szó szót követett, de az amúgy is egyre slamposabb diktatúra hanyatló állapotára jellemző módon a vita már nem úgy ért véget, mint akár néhány évvel korábban: zárórára már egy asztalnál ültünk és együtt bőgtük a „Szép város Kolozsvár” kezdetű irredenta-gyanús énekművet. Az este végén már azon vitatkoztunk, ki fizesse az utolsó kört, mert mindenki ragaszkodott ahhoz, hogy ő hívja meg az alkalmi asztaltársaságot.

Ah, ti boldog békeidők, az ancien régime végórái!

Elvileg találkozhattam volna velük ’89 tavaszán is, amikor riportra mentem a Rákoskeresztúri köztemetőbe. A 301-es parcelláról kellett helyszíni beszámolót készítenem. Akkor már hónapok óta forrongott az ország, évtizedekig elképzelhetetlen események követték egymást. Hatalmas tömegek tüntettek a Bős-Nagymarosi vízerőmű, a romániai falurombolás ellen. Tudtunk már a Történelmi Igazságtétel Bizottságról (TIB), amely kérte a Nagy Imre-per, illetve az ’56-os forradalom kivégzett résztvevőinek rehabilitálását, s hogy Vásárhelyi Miklós, Mécs Imre és mások tárgyalásokat folytatnak a hatalommal Nagy Imre és mártírtársainak újratemetéséről.

Na ezért villamosoztam ki a köztemetőbe. Naivságomra jellemző, hogy a bejáratnál egyszerűen megkérdeztem a kapuban temetői egyenruhában ácsorgó férfit, hol találom a 301-es parcellát. Csodálkozva nézett rám, de némi aggodalommal a hangjában elmagyarázta, hogy menjek végig a fő úton a temető végéig, és ott megtalálom. Megtaláltam. Akkor jártam ott először és a látványtól megdöbbentem. Gazos, fás, bokros területen találtam magam, ahol néhány fa és bokor ágán nemzeti szín szalag libegett a szélben. Elszórva a száraz fűcsomók között kis földhányások domborodtak. Néhány síron házilag készített névtábla is volt, de a legtöbb hanton semmi nem utalt arra, hogy ki nyugszik alatta.

Ahogy ott tébláboltam, egy középkorú hölggyel találkoztam, aki egy csokor virággal ballagott a földbe süppedt sírok között. Beszélgetésbe elegyedtünk. Miután becsszóra elhitte nekem, hogy nem vagyok civil ruhás nyominger, elmesélte, hogy a papája fekszik valamelyik sírban. "Nem tudom pontosan, hol van eltemetve, így mindig másik sírra teszem a virágot. Az utóbbi időben már nem zaklatnak, de évtizedekig, amikor kijöttem és esetleg egyszerre többen is voltunk, pláne októberben, akkor egykettőre megjelentek a rendőrök, néha még lovas rendőrök is és szó szerint szétverték a gyászoló mondhatjuk, tömeget" – mesélte az emlékektől felzaklatva.

Akár itt is találkozhattam volna újra a Fő utcai ivócimboráinkkal, de ennél is nagyobb esély volt erre június 16-án, Nagy Imre, Gimes Miklós, Szilágyi József, Maléter Pál, Losonczy Géza újratemetésén.

A Hősök terén a Műcsarnok homlokzatát Bachmann Gábor és ifj. Rajk László tervei alapján díszítették fel, nekem tetszett. Már kora reggeltől özönlött a nép, délelőtt talán 10 órakor kezdődött a szertartás. Sinkovits Imre felolvasta az ünnepség menetét, majd Mensáros László, Rékasi Károly és Orosz Helga háromnegyed órán keresztül olvasta fel a kivégzettek névsorát. Azután jöttek a beszédek az egykori harcostársaktól, ötvenhatosokig és egy számomra meglehetősen ellenszenves fiatalemberig, aki Petőfi Sándorra vette a figurát, de csak Orbán Viktornak hívták, és agresszivitásával kilógott a többi szónok közül.

A beszédek végén valaki felszólította a tömeget, hogy mindenki fogja meg a szomszédai kezét és együtt énekeljük el a Himnuszt. Ez már nem tetszett annyira, mert mindig idegenkedtem az ilyen felszólításra „szeressük egymást gyerekek” helyzetektől. Szerencsére legalább a balomat egy helyes fiatal nő fogta meg, így némileg megbékéltem a dologgal.

A 301-es parcellához már csak a családtagok és a meghívott vendégek kísérhették a koporsókat. Csak a fekete szegélyes, 301-es számmal ellátott karszalaggal lehetett bejutni a sírokhoz. Már nem emlékszem, hogy kitől és hogyan szereztem egy ilyet, de néhány hónap után ismét a parcellánál voltam. Nem ismertem rá. Rendezett, tisztességes sírhalmok, karban tartott sírkert és persze az öt díszsírhely. Megrendítő volt az a nap, de mégis reménykedtünk, hogy nem csak a mártírokat, de azt a diktatúrát is eltemettük. Senki sem sejtette, hogy alig 20 év alatt elszállnak az illúziók és nem ’56, hanem a diktatúra szelleme és gyakorlata éled újjá.

És arra sem számítottunk, hogy Nagy Imrét másodszor is „kivégzik”.