Bihari Tamás: Temetés, illúziókkal

Publikálás dátuma
2019.01.06 11:15

Fotó: / Németh András Péter
„Magyarnak nem illik a könny, Nagy Imre úgy is visszajön” – énekeltük egy Fő utcai vendéglátóipari egységben a ’80-as évek végén. Ez a parafrázis akkortájt meglehetősen elterjedt „népdalnak” számított kocsmai körökben. Többnyire persze, ahogy mi is, akkor fakadtak erre az akkoriban még félig-meddig a tiltott zónában tanyázó nótára, ha a pálinka és a kísérőnek fogyasztott korsó sörök elérték a tudatmódosulás azon szintjét, amikor az ember úgy érzi, egyszerre Rambo és Terminátor. 
Velünk is ez történt, amikor egykori gimnáziumi padtársammal és akkor még testi-lelki jó barátommal döntetlenre végeztünk a Mr. Alkohollal vívott aznapi csatában. Mármint hogy mi ledöntöttük a torkunkon néhány féldeci hungarikumot, egy-egy kori sörrel megtámogatva, Mr. Alkohol viszont minket kezdett a lábunkról ledönteni.
A helyzet fokozódott, amikor a szomszéd asztaltól felállt két egyforma öltönyös fickó és kissé botladozó nyelvvel közölték, hogy ők a szomszédos főügyészség nyomozói és erőteljesen kifogásolták az akkori átkos legitimitását megkérdőjelező dalocska előadását. Szó szót követett, de az amúgy is egyre slamposabb diktatúra hanyatló állapotára jellemző módon a vita már nem úgy ért véget, mint akár néhány évvel korábban: zárórára már egy asztalnál ültünk és együtt bőgtük a „Szép város Kolozsvár” kezdetű irredenta-gyanús énekművet. Az este végén már azon vitatkoztunk, ki fizesse az utolsó kört, mert mindenki ragaszkodott ahhoz, hogy ő hívja meg az alkalmi asztaltársaságot. 
Ah, ti boldog békeidők, az ancien régime végórái!
Elvileg találkozhattam volna velük ’89 tavaszán is, amikor riportra mentem a Rákoskeresztúri köztemetőbe. A 301-es parcelláról kellett helyszíni beszámolót készítenem. Akkor már hónapok óta forrongott az ország, évtizedekig elképzelhetetlen események követték egymást. Hatalmas tömegek tüntettek a Bős-Nagymarosi vízerőmű, a romániai falurombolás ellen. Tudtunk már a Történelmi Igazságtétel Bizottságról (TIB), amely kérte a Nagy Imre-per, illetve az ’56-os forradalom kivégzett résztvevőinek rehabilitálását, s hogy Vásárhelyi Miklós, Mécs Imre és mások tárgyalásokat folytatnak a hatalommal Nagy Imre és mártírtársainak újratemetéséről.
Na ezért villamosoztam ki a köztemetőbe. Naivságomra jellemző, hogy a bejáratnál egyszerűen megkérdeztem a kapuban temetői egyenruhában ácsorgó férfit, hol találom a 301-es parcellát. Csodálkozva nézett rám, de némi aggodalommal a hangjában elmagyarázta, hogy menjek végig a fő úton a temető végéig, és ott megtalálom. Megtaláltam. Akkor jártam ott először és  a látványtól megdöbbentem. Gazos, fás, bokros területen találtam magam, ahol néhány fa és bokor ágán nemzeti szín szalag libegett a szélben. Elszórva a száraz fűcsomók között kis földhányások domborodtak. Néhány síron házilag készített névtábla is volt, de a legtöbb hanton semmi nem utalt arra, hogy ki nyugszik alatta.
Ahogy ott tébláboltam, egy középkorú hölggyel találkoztam, aki egy csokor virággal ballagott a földbe süppedt sírok között. Beszélgetésbe elegyedtünk. Miután becsszóra elhitte nekem, hogy nem vagyok civil ruhás nyominger, elmesélte, hogy a papája fekszik valamelyik sírban. "Nem tudom pontosan, hol van eltemetve, így mindig másik sírra teszem a virágot. Az utóbbi időben már nem zaklatnak, de évtizedekig, amikor kijöttem és esetleg egyszerre többen is voltunk, pláne októberben, akkor egykettőre megjelentek a rendőrök, néha még lovas rendőrök is és szó szerint szétverték a gyászoló mondhatjuk, tömeget" – mesélte az emlékektől felzaklatva.
Akár itt is találkozhattam volna újra a Fő utcai ivócimboráinkkal, de ennél is nagyobb esély volt erre június 16-án, Nagy Imre, Gimes Miklós, Szilágyi József, Maléter Pál, Losonczy Géza újratemetésén.
A Hősök terén a Műcsarnok homlokzatát Bachmann Gábor és ifj. Rajk László tervei alapján díszítették fel, nekem tetszett. Már kora reggeltől özönlött a nép, délelőtt talán 10 órakor kezdődött a szertartás. Sinkovits Imre felolvasta az ünnepség menetét, majd Mensáros László, Rékasi Károly és Orosz Helga háromnegyed órán keresztül olvasta fel a kivégzettek névsorát. Azután jöttek a beszédek az egykori harcostársaktól, ötvenhatosokig és egy számomra meglehetősen ellenszenves fiatalemberig, aki Petőfi Sándorra vette a figurát, de csak Orbán Viktornak hívták, és agresszivitásával kilógott a többi szónok közül.
A beszédek végén valaki felszólította a tömeget, hogy mindenki fogja meg a szomszédai kezét és együtt énekeljük el a Himnuszt. Ez már nem tetszett annyira, mert mindig idegenkedtem az ilyen felszólításra „szeressük egymást gyerekek” helyzetektől. Szerencsére legalább a balomat egy helyes fiatal nő fogta meg, így némileg megbékéltem a dologgal.
A 301-es parcellához már csak a családtagok és a meghívott vendégek kísérhették a koporsókat. Csak a fekete szegélyes, 301-es számmal ellátott karszalaggal lehetett bejutni a sírokhoz. Már nem emlékszem, hogy kitől és hogyan szereztem egy ilyet, de néhány hónap után ismét a parcellánál voltam. Nem ismertem rá. Rendezett, tisztességes sírhalmok, karban tartott sírkert és persze az öt díszsírhely. Megrendítő volt az a nap, de mégis reménykedtünk, hogy nem csak a mártírokat, de azt a diktatúrát is eltemettük. Senki sem sejtette, hogy alig 20 év alatt elszállnak az illúziók és nem ’56, hanem a diktatúra szelleme és gyakorlata éled újjá. 
És arra sem számítottunk, hogy Nagy Imrét másodszor is „kivégzik”.
2019.01.06 11:15
Frissítve: 2019.01.06 11:15

Papp Sándor Zsigmond: Városok

Publikálás dátuma
2019.01.20 17:17
KOLOZSVÁR - Ma már nyoma sincs a régi kopottságnak
Fotó: / Vajda József
Ha szeretnének látni egy igazi gazdasági menekültet (lásd még: migráns), akkor jól tessék megnézni engem. Persze csipkézhetném a dolgot, de a lényeg akkor sem változna, azért jöttem ide, mert otthon nem akartam harmincvalahány évesen nyugdíjasként élni. Plusz az ottani lapok örökös létbizonytalansága (ez aztán velem jött ide, de ez egy másik történet). Viszonylag hamar megtanultam a nyelvet, beilleszkedtem, majd elvettem a magyarok munkáját.
A fő szempontokon kívül még számos apróság is belejátszott a döntésbe, végre teljes mértékben érteni fogom a filmeket a moziban (otthon román felirattal mentek a filmek, s ha az angol eredeti szlenges volt, a román pedig ezt próbálta lekövetni, akkor elég sok árnyalat elveszett a számomra, ami kritikusként nem mindig üdvözítő), nem veszek el az adminisztráció útvesztőiben (kiderült, hogy de, mert a boldoguláshoz egy speciális magyar nyelv ismerete szükséges, amelyet még ma sem beszélek folyékonyan). És hát a kopottság! Nekem mindig is Kolozsvár marad az egyik legfontosabb városom, de akkoriban még mindig nyögte az egykori polgármester, Funar korszakát, aki bohócot csinált belőle. Fontosabbak voltak a nemzetiszínű kukák, padok és gödrök, mint az hogy élhetőbb legyen a város. Bár a pezsgésre, főként az egyetemistáknak köszönhetően, sosem lehetett panasz, a közösségi terek, a buszok és trolik, a város szövete egyre fakóbbá, elhasználtabbá vált, amely lassan átütött a szereteten és a nosztalgián is. Persze akadt egy-két apró oázis, de ezek csak növelték a kontrasztot.
Bezzeg Pest! 2005 táján egyszerre láttam gyermekkorom vágyott csodavárosát, minden dolgok centrumát és egy izgalmasan fejlődő metropoliszt (mert nekem az volt), amely sokkal logikusabban működik (hiszen végre érthetőnek tűnt), sokkal jobban ügyel magára és a lakosaira, barátságosabb és európaibb, bár hogy ez utóbbi mit jelent konkrétan, akkor azt még nem biztos, hogy meg tudtam volna fogalmazni. Azóta sokkal több európai várost láttam, és eleinte azok tűntek igazán otthonosnak és vonzónak, amelyek elevenek voltak a maguk izgalmas „rendetlenségével”, és nem úgy néztek ki, mint egy tisztaszoba. Róma és Barcelona szemben a steril Helsinkivel vagy a képeslapos Genttel. Bécs is az utóbbiakhoz közé tartozott, szinte féltem, hogy rám szól valaki, hogy sáros cipővel léptem az utcára, a mézeskalács díszletek közé. Úgy tűnt, hogy értem, mit akart Márai mondani a várossal kapcsolatban, amikor azt írta, hogy a „nyugdíjas írók és művészek városa”. Szép szép, de kábé annyi élet is van benne, mint egy csicsás nyugdíjas otthonban.
Nem tudom, mikor kezdett megváltozni mindez. Viszont tény, hogy az utóbbi években Kolozsváron már nyoma sincs a régi kopottságnak, mintha megrázta volna magát. Úgy tűnik, pusztán az, hogy már nem a frusztráció kormányozza a várost, egyben életre is keltette: csalogató, vidám, rendezett hely benyomását keltette, amikor utoljára ott jártam. Látszott, hogy megint az ott élők városa kíván lenni és nem egy ideológia illusztrációja, és mivel otthonosságot áraszt, az idegenek is egyre inkább értékelni kezdték, így vált ismét színes, vibráló, magabiztosságtól duzzadó településsé. A honvágyam is kiújult, amikor olyannak láttam, amilyennek mindig is szerettem volna.
Aztán az is kiderült, hogy van egy titkos labanc-énem (így adnám fel máris a labdát a mindenben nemzetárulást gyanítóknak). Tavalyelőtt Bécsben szilvesztereztünk, idén is halált megvető bátorsággal töltöttünk ott pár napot (hasonló merészséggel, miként a kormánypárti politikusok és családjaik), s bizony-bizony a régi sterilség érzete egyre inkább amolyan sóhajtásba csapott át: jó lenne itt élni, akár hosszabb ideig is. Mert nyugodt és elegáns, nagyvonalú és kulturált. Mivel nem fél, nem gőgös és így nem is kompenzál. Olyan természetességgel éli meg a nagyságát és használja ki a lehetőségeit, hogy szinte azonnal maga mellé állítja a fanyalgókat (már ha valóban vannak ilyenek).
De talán nem érezném ezt, ha nem látnám, hogy Pest, a szívem csücske, nem épp az ellenkező irányba tartana. Mintha az a kopottság, amelyet anno Kolozsváron láttam, lassan, de biztosan ide telepedne át. Biztosan belejátszik ebbe, hogy a most regnálóknak Pest az örök frusztráció helyszíne, sosem tudták bevenni igazán, és ez a sem lenyelni, sem kiköpni állapot csak arra jó, hogy a felszínen tartsa a várost. A látványos átrendezések és a még látványosabb felújítások ellenére is. Mert az csak a felszín, nem a mindennapos működés. A birtokba vevés megannyi izzadtságszagú gesztusa. Lehet, hogy új a zakó, de nincs hova felvenni. Lehet, hogy szépülnek a kiszemelt épületek, csak az a szövet gyengül, amely mindezt összetartaná. Ha valóban a városban akarnának élni, és nem csak pózolni az átadásokon, akkor pont fordítva csinálnák.
S az már csak gyönge vigasz, hogy Bécs sem tökéletes. Szombat reggel, még nyolc előtt, úgy szólt a légkalapács a frissen behavazott, porcukros utcákon a Városháza mögött, hogy összekoccant a fogam a patikában. Na, akkor ez is rendben, bólintottam, és nem értette a gyógyszerész, hogy miért vigyorgok a fájdalomcsillapító fölött.
2019.01.20 17:17
Frissítve: 2019.01.20 17:17

Sebes György: Ez itt a műsor?

Publikálás dátuma
2019.01.20 14:34

Fotó: EZITTAKERDES FACEBOOK-OLDALA/
Az a mondat természetesen nem oszt, nem szoroz, mégis feltűnő volt. Egy beszélgető-műsor egyik résztvevőjétől származik. „Én elvből nem nézek meg olyan filmet, amely Oscar-díjat kapott, mert borzalmas lehet” – jelentette ki a beszélő. Mindenkinek szíve joga eldönteni, mit néz meg, mi tetszik neki, vagy éppen mit utál. Véleménye – sőt, előítélete – bárkinek lehet. A díjnyertes alkotások ettől nem lesznek kevesebbek, legfeljebb az lehet szegényebb, aki – elvből – elutasítja őket. De az már elgondolkoztató, hogy olyasvalaki mondja ezt, aki hivatalból, szakmailag foglalkozik a kultúrával. Vagyis a széles látókör elvárható lenne tőle.
A mondat a Magyar Televízió kulturális csatornájának esti beszélgető műsorában hangzott el. És Orbán János Dénes költőtől származik, aki – nem mellesleg – a hatalomhoz igen közel álló Magyar Idők című sajtótermék kulturális rovatát vezeti. Rajta kívül még hárman ültek a stúdióban: ugyanannak a lapnak a főszerkesztője, Gajdics Ottó, valamint az az újságíró – Szakács Árpád -, aki írásaival jelentős mértékben hozzájárult a kultúra értékeiről az utóbbi hónapokban kialakult vitához. Volt még egy ifjú műsorvezető is – Trombitás Kristófnak hívják -, de neki sem jutott eszébe, hogy megérdeklődje, mégis, hogyan tetszik ezt gondolni. A négy ember háromnegyed órán át ugyanabból a nézőpontból ekézte a balliberális „hisztériakeltőket” és értett egyet abban, hogy valahára véget kell vetni a hatalommal szemben állók kulturális diktatúrájának.
Ez itt a kérdés – ez a címe ennek a minden hétköznap este 9 órakor jelentkező programnak az M5-ön. Igyekeznek aktuális témákat napirendre tűzni és körüljárni. Ami azonban aligha sikerülhet tökéletesen, ha csupán az egyik oldal – többségében a pártunkat és kormányunkat kiszolgálók – álláspontját engedik megjeleníteni. Így történt, amikor a nemrég alakult Magyarságkutató Intézetről beszélgettek, vagy midőn azt vizsgálták, miért lehetséges még napjainkban is a történelemhamisítás (értsd: hogyan nem szakítottak még véglegesen korábbi korok nézeteivel). Ilyenkor még a kackiás bajuszt növesztett műsorvezető, Horváth Szilárd elvakult történelmi és aktuálpolitikai kijelentéseire sincs szükség. Ez a Szombathelyről indult tévés már volt minden a közmédiánál az utóbbi húsz évben. Két évig még a Híradót is vezette, aztán sokáig csak szolgáltató műsorokban dolgozhatott. Az utóbbi években – nyilván nem függetlenül a Fidesztől – egyre gyakrabban bukkan fel politikai adásokban. Bizonyára szükség van kérlelhetetlen keresztény konzervativizmusára, amellyel a róla szóló interjúban szívesen kérkedik.
Különösen pedig akkor jön jól ez a fajta elfogultsággal párosuló műsorvezetés, amikor beengednek a stúdióba ellentétes nézeteket képviselő embereket is. Hiszen erre is van példa. Amikor azt próbálták megfejteni, érdemes-e egyáltalán Nagy Imre szobrot tartani Budapesten, szót kapott Eörsi László történész, az 56-os események elismert kutatója. Igaz, mellette azért ott ült a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyettese, Máthé Áron, valamint egy másik történész, Szerencsés Károly, hogy legyen, aki megmondja a tutit (még ha ebben a kérdésben szinte lehetetlen is). Amikor pedig egy másik adásban arról volt szó, van-e - és ha igen, miért - napjainkban is antiszemitizmus, akkor Szakály Sándor (Veritas) és Karsai László vitázott, valóban szembesítve egymással álláspontjaikat.
Ez lenne a követendő módszer, mégis ezt alkalmazzák ritkábban. Pedig meglehet, az igazi vitákkal több nézőt tudnának maguk mellé állítani (nem mintha ez számítana a napjainkban a közszolgálatiságot egészen egyedi módon értelmező tévé bármely csatornájának). A jellemző inkább az a műsor, amellyel lezárták a múlt évet: háromnegyed órán át egy miniszter történelemértelmezésével szembesülhettek a nézők. A Széchenyi-díjas onkológus-professzor, Kásler Miklós bizonyította be az interjúban, hogy milyen különleges módon értelmezi a hozzá tartozó rengeteg szakágazat – oktatás, kultúra, egészségügy – akut gondjait. Ehhez méltó partnere volt a napjaink egyik legfoglalkoztatottabb riporterévé előlépett Kakuk L. Tamás. Aki egykor a Pálfy-féle Híradóban indult, hogy aztán a maga szerény, csendes módján nélkülözhetetlenné tegye magát a közmédiában. Napjainkban háromórás reggeli rádióműsort vezet, s ő hallgatta végig – szinte szó nélkül –Kásler professzort is. Élünk a gyanúperrel, hogy a fejtegetések jó részét – akárcsak az egyszerű nézők – ő sem értette. Viszont igyekezett jó képet vágni hozzájuk.
Az utóbbi 10-12 adás közül messze a legérdekesebb az volt, amelyben három sikeres hölgy – egy politikus, egy tudós és egy tanár – beszélgetett. Emberi arcok, sorsok és megfontolandó gondolatok tárultak a nézők elé, ami azért is lehetett feltűnő, mert az egyik résztvevő Morvai Krisztina, jelenleg független – korábban jobbikos - EP-képviselő volt. De az alkalmat nem használta ki gyakran szélsőséges nézetei hirdetésére, úgy viselkedett, mint egy hétköznapi, de sikeres ember.
Nem kétséges, az Ez itt a kérdés a köztévé egykor méltán népszerű esti beszélgető műsorainak utódja szeretne lenni. Valódi vitákkal, nézetek ütköztetésével, problémák feltárásával, de főleg az elfogultságok elhagyásával még sikerülhet neki. Addig meg jobb, hogy szinte láthatatlan.
2019.01.20 14:34
Frissítve: 2019.01.20 14:34