Bihari Tamás: Temetés, illúziókkal

Publikálás dátuma
2019.01.06. 11:15

Fotó: Németh András Péter
„Magyarnak nem illik a könny, Nagy Imre úgy is visszajön” – énekeltük egy Fő utcai vendéglátóipari egységben a ’80-as évek végén. Ez a parafrázis akkortájt meglehetősen elterjedt „népdalnak” számított kocsmai körökben. Többnyire persze, ahogy mi is, akkor fakadtak erre az akkoriban még félig-meddig a tiltott zónában tanyázó nótára, ha a pálinka és a kísérőnek fogyasztott korsó sörök elérték a tudatmódosulás azon szintjét, amikor az ember úgy érzi, egyszerre Rambo és Terminátor. 
Velünk is ez történt, amikor egykori gimnáziumi padtársammal és akkor még testi-lelki jó barátommal döntetlenre végeztünk a Mr. Alkohollal vívott aznapi csatában. Mármint hogy mi ledöntöttük a torkunkon néhány féldeci hungarikumot, egy-egy kori sörrel megtámogatva, Mr. Alkohol viszont minket kezdett a lábunkról ledönteni.
A helyzet fokozódott, amikor a szomszéd asztaltól felállt két egyforma öltönyös fickó és kissé botladozó nyelvvel közölték, hogy ők a szomszédos főügyészség nyomozói és erőteljesen kifogásolták az akkori átkos legitimitását megkérdőjelező dalocska előadását. Szó szót követett, de az amúgy is egyre slamposabb diktatúra hanyatló állapotára jellemző módon a vita már nem úgy ért véget, mint akár néhány évvel korábban: zárórára már egy asztalnál ültünk és együtt bőgtük a „Szép város Kolozsvár” kezdetű irredenta-gyanús énekművet. Az este végén már azon vitatkoztunk, ki fizesse az utolsó kört, mert mindenki ragaszkodott ahhoz, hogy ő hívja meg az alkalmi asztaltársaságot. 
Ah, ti boldog békeidők, az ancien régime végórái!
Elvileg találkozhattam volna velük ’89 tavaszán is, amikor riportra mentem a Rákoskeresztúri köztemetőbe. A 301-es parcelláról kellett helyszíni beszámolót készítenem. Akkor már hónapok óta forrongott az ország, évtizedekig elképzelhetetlen események követték egymást. Hatalmas tömegek tüntettek a Bős-Nagymarosi vízerőmű, a romániai falurombolás ellen. Tudtunk már a Történelmi Igazságtétel Bizottságról (TIB), amely kérte a Nagy Imre-per, illetve az ’56-os forradalom kivégzett résztvevőinek rehabilitálását, s hogy Vásárhelyi Miklós, Mécs Imre és mások tárgyalásokat folytatnak a hatalommal Nagy Imre és mártírtársainak újratemetéséről.
Na ezért villamosoztam ki a köztemetőbe. Naivságomra jellemző, hogy a bejáratnál egyszerűen megkérdeztem a kapuban temetői egyenruhában ácsorgó férfit, hol találom a 301-es parcellát. Csodálkozva nézett rám, de némi aggodalommal a hangjában elmagyarázta, hogy menjek végig a fő úton a temető végéig, és ott megtalálom. Megtaláltam. Akkor jártam ott először és  a látványtól megdöbbentem. Gazos, fás, bokros területen találtam magam, ahol néhány fa és bokor ágán nemzeti szín szalag libegett a szélben. Elszórva a száraz fűcsomók között kis földhányások domborodtak. Néhány síron házilag készített névtábla is volt, de a legtöbb hanton semmi nem utalt arra, hogy ki nyugszik alatta.
Ahogy ott tébláboltam, egy középkorú hölggyel találkoztam, aki egy csokor virággal ballagott a földbe süppedt sírok között. Beszélgetésbe elegyedtünk. Miután becsszóra elhitte nekem, hogy nem vagyok civil ruhás nyominger, elmesélte, hogy a papája fekszik valamelyik sírban. "Nem tudom pontosan, hol van eltemetve, így mindig másik sírra teszem a virágot. Az utóbbi időben már nem zaklatnak, de évtizedekig, amikor kijöttem és esetleg egyszerre többen is voltunk, pláne októberben, akkor egykettőre megjelentek a rendőrök, néha még lovas rendőrök is és szó szerint szétverték a gyászoló mondhatjuk, tömeget" – mesélte az emlékektől felzaklatva.
Akár itt is találkozhattam volna újra a Fő utcai ivócimboráinkkal, de ennél is nagyobb esély volt erre június 16-án, Nagy Imre, Gimes Miklós, Szilágyi József, Maléter Pál, Losonczy Géza újratemetésén.
A Hősök terén a Műcsarnok homlokzatát Bachmann Gábor és ifj. Rajk László tervei alapján díszítették fel, nekem tetszett. Már kora reggeltől özönlött a nép, délelőtt talán 10 órakor kezdődött a szertartás. Sinkovits Imre felolvasta az ünnepség menetét, majd Mensáros László, Rékasi Károly és Orosz Helga háromnegyed órán keresztül olvasta fel a kivégzettek névsorát. Azután jöttek a beszédek az egykori harcostársaktól, ötvenhatosokig és egy számomra meglehetősen ellenszenves fiatalemberig, aki Petőfi Sándorra vette a figurát, de csak Orbán Viktornak hívták, és agresszivitásával kilógott a többi szónok közül.
A beszédek végén valaki felszólította a tömeget, hogy mindenki fogja meg a szomszédai kezét és együtt énekeljük el a Himnuszt. Ez már nem tetszett annyira, mert mindig idegenkedtem az ilyen felszólításra „szeressük egymást gyerekek” helyzetektől. Szerencsére legalább a balomat egy helyes fiatal nő fogta meg, így némileg megbékéltem a dologgal.
A 301-es parcellához már csak a családtagok és a meghívott vendégek kísérhették a koporsókat. Csak a fekete szegélyes, 301-es számmal ellátott karszalaggal lehetett bejutni a sírokhoz. Már nem emlékszem, hogy kitől és hogyan szereztem egy ilyet, de néhány hónap után ismét a parcellánál voltam. Nem ismertem rá. Rendezett, tisztességes sírhalmok, karban tartott sírkert és persze az öt díszsírhely. Megrendítő volt az a nap, de mégis reménykedtünk, hogy nem csak a mártírokat, de azt a diktatúrát is eltemettük. Senki sem sejtette, hogy alig 20 év alatt elszállnak az illúziók és nem ’56, hanem a diktatúra szelleme és gyakorlata éled újjá. 
És arra sem számítottunk, hogy Nagy Imrét másodszor is „kivégzik”.
Szerző

Barabás Péter: Romló orosz életérzések

Publikálás dátuma
2019.01.06. 10:35

Fotó: Yuri Kabodnov / AFP
Sokan sokféleképpen értékelik mindazt, ami tavaly Oroszországban végbement. A Novaja Gazetában megjelent elemzés két szempontból is figyelemre méltó. Egy magát függetlennek tekintő orgánum osztotta meg egy függetlennek tekintett közvélemény-kutató intézet, a Levada Központ igazgatójának széleskörű felméréseken alapuló véleményét 2018 Oroszországáról. Ez a vélemény sok tekintetben eltér a közvéleménykutató-intézetek korábban közzétett felméréseiből levont következtetésektől.
Lev Gudkov az év egyik fő tendenciájának azt tartja, hogy a hatalom igyekszik fenntartani a lakosság nagyhatalmi érzületét azzal, hogy erősíti a hazafiasság, a Nyugattal való konfrontáció, a militarizmus, a különleges orosz út propagandáját, a nemzeti tradíciók és a konzervatív lelki értékek kultuszát. A másik fő tendencia viszont az, hogy növekszik a szociális ingerültség, az elégedetlenség és a jövőt illetően a bizonytalanság.
Éppen a rendszer népszerűségének két alappillére rendült meg: a jó életszínvonal biztosítása és a nagyhatalmi státusz fenntartása. A családok anyagi helyzete romlott, felük a megélhetési minimum alattinak érzékeli jövedelmét. Az emberek napról napra élnek, takarékoskodásra általában nincsen módjuk. Mindez közrejátszott abban, hogy a márciusi választásokat követően megkezdődött a hatalmi intézmények népszerűségének, a bizalomnak, a támogatásnak a csökkenése. A nyugdíjreform pedig egyenesen a lakosság éles elégedetlenségébe torkollott. Júniusban az oroszok 90 százaléka foglalt állást ellene. Hirtelen mintha az elmúlt esztendők összes baja, gondja tetőzött volna. Különösen a korábban passzív munkások körében a perifériákon. A stabilitásba vetett hit, a hazafias eufória a múlté. A hétköznapi életben az oroszok több mint 60 százaléka depressziót, fáradtságot, szétesettséget, megbántottságot érez.
A legérdekesebbnek azonban azt tartja Gudkov, hogy teljesen váratlanul meggyengült az oroszok fogékonysága a nyugat-ellenes propaganda iránt. Az oroszok 42 százaléka hirtelen pozitívumokat fedezett fel az amerikai kapcsolatok vonatkozásában.
A tüntetések iránti készség is növekedett. Míg 2011-12-ben elsősorban az emberek műveltebb és aktívabb része ment ki az utcára, mára ez a réteg kiszélesült a munkásokkal és alkalmazottakkal.
Mindennek a levét a kormányfő, a kormányzat és a képviselők isszák meg. Putyin személyében a „jó cáratyuska” sem olyan védtelen többé. A júliusi 80 százalékról mostanra 66-ra csökkent a tevékenységét helyeslők aránya. Közben azoké pedig megnőtt, akik személyesen őt teszik felelőssé a negatív tendenciákért. Ezzel együtt csökkent a kül- és a védelmi politikáért felelős minisztériumokba vetett bizalom, Lavrov és Sojgu miniszterek népszerűsége. A gazdaságpolitikán kívül a nagytőkével ápolt kapcsolatot, az erőszakszervekkel és a hadiipari komplexummal kiépített viszonyt, a korrupcióellenes harc kudarcát róják fel Putyinnak.
Míg 2017-ben a nemzetközi elszigeteltség nem nagyon izgatta az oroszokat, ma már jelentősen többen aggódnak emiatt. Korábban azt hitték, hogy Putyin környezetére korlátozódnak a szankciók és azokat értetlenül, felháborodással vagy éppen szkeptikusan fogadták. Akkor változott meg a véleményük, amikor a gazdasági problémákkal nekik is szembesülniük kellett. A szankciók szorításában az Egyesült Államokkal és a NATO-val szembeni konfrontáció is félelmetesebbnek tűnik. A megkérdezettek 57 százaléka tart a világháborútól. Ezért megnőtt az igény arra, hogy normalizálják a nyugati kapcsolatokat.
A Levada Központ felméréséből fény derül arra is, hogy az oroszok szorongása a jövőtől immár elég széleskörű. A háborún kívül leginkább a hozzátartozóikért, a gyerekeikért aggódnak. A bűnözés, a nyilvános megaláztatás, a betegség, a segítőkészség hiánya, az öregség, a hatalom önkénye – mind a listát bővíti. Ebből a szakértők arra következtetnek, hogy az emberekben az az érzés kezd kialakulni, hogy többé nem gazdájuk a saját hazájuknak.
Nagy kérdés, mennyire van igazuk a Levada Központ elemzőinek. A Novaja Gazeta honlapján hozzászólok között például akadt olyan, aki azt állította, vidéken élve ő nem tapasztal változást. Ott továbbra is Oroszország nagyságának, az új nagyszerű fegyverek csodálatának bűvöletében élnek az emberek.
Szerző
Frissítve: 2019.01.06. 14:28

"Nagyon jó az üzleti szimatom" - magyar származású az év embere Ausztriában

Publikálás dátuma
2019.01.06. 09:00

Fotó: HANS KLAUS TECHT / AFP
René Benko, 41 éves üzletember, milliárdos, a tíz leggazdagabb osztrák egyike. Idén őt választotta az „Év emberének” a tekintélyes gazdasági folyóirat, a Trend. Szinte magától értetődően esett rá a választás, fantasztikus üzleteket csinált, vagy tett pontot korábban megkezdett vállalkozásaira 2018-ban.
A Krone-Kurier üzlet

Kezdjük a legutolsó akcióval. November közepén robbant a hír: a tiroli születésű férfiú bevásárolta magát Ausztria legnagyobb példányszámú bulvárlapjába, a naponta kétmillió ember által olvasott Neue Kronen Zeitungba, valamint a hatszázezres olvasótábort felmutató, harmadik legnagyobb napilapba, a Kurierba. A vásárlás úgy történt, hogy Benko (akinek magyar szüleit még Benkőnek hívták) szép csendben fél évig tárgyalt a két lap felét tulajdonló német Funke kiadói csoporttal, a megbeszélések végén övé lett a Krone 24,5, illetve a Kurier 24,22 százaléka. A népszerű napilapok másik fele a Dichand családé, egészen pontosan a nyolc éve elhunyt lapalapító Hans Dichand özvegyének és három gyermekének a tulajdona. Fejenként 12,8 százalékkal rendelkeznek, s a három gyermek legkisebbike, Christoph Dichand a főszerkesztői posztot is betölti a Kronen Zeitungnál. Hans Dichand példátlan befolyású médiacár volt Ausztriában, s jogászkörökben ma is fantasztikusnak tartott szerződést kötött a korábban WAZ-csoportnak nevezett német Funkéval. Kikötötte például, hogy a Krone adott gazdasági eredményeitől függetlenül neki minden évben 10 millió euró elő-nyereség jár. De azt is elérte, hogy ha német partnere eladná tulajdonának a felét, azaz 25 százalékot, akkor a maradékra Dichandékat elővásárlási jog illetné meg.
A Funke az örökös patt miatt régóta próbált szabadulni saját részétől, megválni az eladhatatlan portékától. A sokáig megbonthatatlan Dichand tulajdoni hányad nyolc év után osztódott nemrég négyfelé, ekkor csillant meg a remény, hogy a család tagjai egyszer külön-külön döntenek majd. A német csoport tehát tárgyalást kezdett a Dichand családdal, amely a megbeszélések közben zavartalanul pert indított a Funke ellen valamely korábbi vitás kérdésben. Emiatt a német csoportnál annyira megharagudtak, hogy a kitartóan kopogtató René Benkónak adtak el akkora hányadot, amennyit csak lehetett, állítólag 80 millió euróért.
Benkóról köztudott, hogy nem szereti a kisebbségi tulajdont, hiszen azzal sokat nem tud kezdeni. Rögtön akcióba is lendült, ebédre hívta Christoph Dichandot, s úgy hírlik, ajánlatot tett az osztrák tulajdonrészre. A tulajdonos-főszerkesztő ugyan kikosarazta, de Benko szerint csak egyelőre. A Krone-Kurier-üzlet kitudódásának másnapján a médiától magát addig távol tartó milliárdos – mint minden évben - hatalmas bulit rendezett a tulajdonában lévő bécsi Park Hyatt nevű szállodában, amúgy tiroli módra, ahová a bécsi politikai, üzleti és kulturális élet kitűnőségeit hívta meg. Sebastian Kurz kancellárral az élen számos befolyásos ember elment Benko szállodájába, jóllehet a kartellhivatal még nem adta áldását a lapok megvásárlására. Az ellenséggé vált Dichand házaspár azonban, amelynek különösen női tagja, a Heute című napilapot vezető Eva szeret társaságban forogni, tüntetően távol maradt.
A semmiből kezdte

Miért van szüksége az ingatlanok és a kereskedelem világába naggyá lett újgazdagnak a médiára? Valószínűleg mindenekelőtt azért, adták meg a jól értesültek a választ, hogy a René Benko név végre országos, s ha lehet, messze azon túli ismertségre tegyen szert. Ne csak szűk üzleti körökben legyen köztudott, hogy a zseniális üzleti ötletekre, gyors döntésekre képes ifjú titán tőkeerős is, s vállalkozásai szilárd alapokon állnak. Hadd tekintsék őt komoly bizniszcsinálónak, olyan családi vállalatbirodalom felépítőjének, mint amilyen egykoron az olasz Agnelli-impérium volt.
Benko a semmiből kezdte, önkormányzati alkalmazott apjával, óvónő anyjával tisztes egyszerűségben éltek. A fiú ímmel-ámmal végezte az általános és a középiskolát, az érettségi évében annyi hiányzása volt, hogy nem engedték vizsgázni. Pedig egyáltalán nem ült a fenekén, lepukkadt tetőterek luxuskivitelezésű rekonstrukciójára talált ki ötleteket, ezekből nem csupán egy építési vállalkozó gazdagodott meg, de ő is szép pénzt keresett. Kereskedelmi főiskolára ment a nehezen megszerzett matura után, be már nem fejezte, hívta az üzleti világ. Ismerősei szerint eredeti elképzeléseit mindig is nagyszerű meggyőző erővel tudta előadni. Jövőre az ezredfordulón tákolni kezdett vállalkozása, a Signa Holding, immár milliárdos konszernné válva ünnepli fennállásának 20. évfordulóját. „Nagyon jó az üzleti szimatom, villámgyorsan döntök, ha jó vásárlási lehetőség adódik, s ha a döntés megszületett, azonnal cselekszem” – foglalta össze saját erényeit a sikerember.
Pénze – vagy a sajátja vagy a másé – mindig volt. Még nem volt húszéves, amikor egy tiroli bankár lenyűgözésével meg tudott venni egy teljes egészségügyi központot. Évekig élvezte a tiroli pénzemberek bizalmát, helyükre 24 éves korában Karl Kovarik lépett, a Stroh benzinkútlánc tulajdonosa, aki nem félt 26 millió eurót betenni Benko bizniszébe, s ezzel az ingatlanokban, kereskedelmi üzletekben 50 százalékos részhez jutni. Amikor Kovarik 2009-ben egészségi okokra hivatkozva kiszállt az akkor már felívelő Signából, helyét megint csak egy pár számmal tőkeerősebb üzletemberek vették át.
Előbb egy igazi szupergazdag vállalkozó, a főképpen a hajózási bizniszben utazó görög milliárdos, George Economou bukkant fel, majd később az izraeli börtönöket belülről is ismerő, gyémántkereskedő világutazó izraeli Beny Steinmetz is kedvet kapott a partnerségre. Ők az operatív tevékenységben nem vettek részt, csak a pénzüket adták ingatlanok megvételéhez, fejlesztéséhez, értékesítéséhez. Idővel el is tűntek a tisztulásra vágyó Benko közeléből, átmeneti jelenlétük azonban felélesztette a bankok adakozási kedvét, főként az osztrák Raiffeisen csoport látott fantáziát az üzletemberben, s szívesen adtak pénzt neki biztosítóintézetek, nyugdíjalapok.
Így vált a magyar származású férfi igazi tőkeerős üzletemberré, aki hatalmas pénztömeget tud pillanatok alatt megmozdítani, s ezáltal hirtelen felbukkanó üzleti lehetőségekre lecsapni. Steinmetz kétmilliárd eurója még az ő zsebét nyomta, amikor 2013-ban együtt megkaparintották a német Karstadt cég mind a 17 üzletközpontját. A Karstadt után, s ezt senki nem akarta elhinni, Benko türelemmel kivárta, amíg – harmadik nekifutásra - ölébe hullott a másik német áruház-mamut, a Kaufhof többségi tulajdonrésze is, ezek összevonására ez év novemberében adta áldását a német versenyhivatal. René idén a dél-afrikai multitól, a 60 országban, főként bútorkereskedelemben tevékenykedő Steinhoff Internationaltól „kimentette” az osztrák Leiner-Kika bútoráruház-láncot. Nagy értékű ingatlanokhoz jutott, s az ausztriai munkahelyek megmentése miatt még hősként is ünnepelték. A Leiner megvásárlását 10 nap alatt bonyolította le, 700 millió eurót mozgósított pillanatok alatt a saját számlájáról. Szokatlan megoldásként előbb vette meg a Leiner-lánc ingatlanait, mint magukat az áruházakat. A legjobbnak kikiáltott telek a Mariahilferstrasse elején található, úgy hírlik, ide egy hatalmas luxusáruház települ a Karstadt-Kaufhoz árukészletével.


A Benko-birodalom, miközben egyre nagyobb, egyre átláthatóbb is. Ernyőszervezete a Signa Holding, amelynek „Rene Benko és Családja” a 88 százalékos tulajdonosa. Az üzletember második házasságban él, négy gyermeke van. Felesége egykori modell, aki, ahogy illik, az adakozásban aktivizálja magát, főleg rákos gyerekeket segít. Nyolc százaléka van a holdingban a híres-neves Ernst Tannernek, a világ 120 országában jelenlévő, 175 éves múltú svájci Lindt & Sprüngli csokoládémulti volt vezérének, Ernst Tannernek, 4 százaléka pedig a Fressnapfot alapító német állateledeles Torsten Toellernek.
A Signa Holding jelenleg két fő lábon áll. Egyrészt ott van az áruházakat összefogó Signa Retail - 7 milliárd eurós éves forgalommal, 45 ezer dolgozóval. Másrészt pedig az ingatlancsoport, a 11 milliárdos ingatlanvagyonnal gazdálkodó Signa Prime, illetve a 8 milliárd eurót érő ingatlanfejlesztő cég, a Signa Development. Az előbbiben 30 százalékos tulajdonrészt mondhatnak maguknak olyan osztrák üzleti sztárok, mint Niki Lauda, a Strabag cég tulajdonosa Peter Haselsteiner, s a Novomatic szerencsejáték óriás ura, Johann Graf. Haselsteiner privát stiftungja a fejlesztési részből szakít magának 18,2 százalékot. (Említésre méltó a bécsi belváros, a Kohlmarkt Aranynegyedének nevezett luxusbolt-hálózat, amelyet főleg lefátyolozott szaúdi hölgyek látogatnak, illetve az új bécsi főpályaudvar körül emelkedő 20-30 emeletes irodaépületek, lakótömbök.) Hamarosan integrálják a holdingba a harmadik vállalkozási kört, a médiát, a Kronéval és a Kurierral. Benkonak nagy tervei vannak, az új baráttal, a Funkéval főleg Németországban terjeszkedne tovább. S valamennyi profiljában a digitalizációt akarja mesterfokon érvényesíteni.
A nagytőkéssé vált Benko, aki egyértelműen Sebastian Kurz egyik támogatója, s ugyanúgy jó ismerőse az Alibaba óriásvállalkozás tulajdonosának, Jack Ma-nak, mint a Kaufhofban érdekelt kanadai Hudson Bay Company fejének, Helena Foulkesnek, nem szereti a rivaldafényt. Csak üzleti elképzeléseit, szellemes gazdasági megoldásait tárja szívesen a nyilvánosság elé. S gazdagságának ékköveit. Állítólag már 17 évesen aranyláncban pompázott és lízingelt Ferrarival furikázott. Ma már a komolyabb autókat kedveli, például a Mercedeseket, pompás villái vannak Európa szerte, gyönyörű öltönyökben jár. Van jachtja és persze magánrepülőgépe.
Ő az év embere, s ennek apropóján csak rosszakarói írták meg, hogy 2012-ben 12 hónap felfüggesztett börtönbüntetést kapott, miután 150 ezer euró sikerdíjjal megpróbálta rávenni a több ügyben is elmarasztalt volt horvát miniszterelnököt, Ivo Sanadert, érje már el barátjánál, Silvio Berlusconinál, hogy vegyék le a Signa olasz leányvállalatának adóbotrányát a napirendről. Rég volt, igaz se volt.
René Benko arra a legbüszkébb, hogy ma már egyáltalán nincs banktartozása.