Az őszinte Lázár János

Néhány megalázó megbízás, kinevezés után, számos hűségesküt követően Lázár János megint kibeszélt. Újra megengedett magának olyan mondatokat, amelyek azonnal bejárták a magyar sajtót, pontosabban az ellenzékit. A kormánypárt államilag finanszírozott médiája persze nem tartotta fontosnak a makói televízióban hallottakról beszámolni. Pedig a volt kancelláriaminiszter sok érdekes állítást fogalmazott meg a rabszolgatörvényről és az MTVA székházban történtek kapcsán is. 
Azért a szemellenző nem került le róla, mert amikor arról beszélt, hogy az ellenzék a parlamenti obstrukciós akciójával az értelmes párbeszéd lehetőségét hiúsítja meg, úgy csinált, mintha ő mag nem tudná: ilyen párbeszédre egyáltalán nincs lehetőség a kormánypárttal. Nincs, mert az éppen azokon a fórumokon akadályozza meg azt a bizonyos értelmes párbeszédet, amelyek erre valók lennének. Történetesen a parlamentben. Amikor számára kellemetlen témában kellene vitatkozni, akkor vagy el se megy az ülésre, vagy a levezető elnök beléfojtja a szót a túloldali politikusokba. (Németh Szilárd közben arról tartott sajtótájékoztatót, hogy az ellenzéknek az Országgyűlésben kellene a véleményét kifejtenie, mert az a demokratikus útja az ilyesminek - mégsem jelent meg csütörtökön az ellenzék által kezdeményezett ülésen.)
De vissza Lázárhoz: a most egyszerű képviselőként fungáló politikus – aki amúgy a parlament mostani ülésszakán egyszer sem szólalt fel - tehát azt mondta: a rabszolgatörvény nem biztos, hogy jó, valamint hogy az MTVA székházában tiltakozó országgyűlési képviselőket megillette volna a tisztelet, sőt – mentelmi joguknál fogva – a védelem is. Lássuk be, Lázár ezzel lyukat ütött a Fidesz kommunikációjába, nagy kár, hogy ő már nem tartozik a fősodorhoz. Legfőbb feladata talán az, hogy kicsinálja Botka László szegedi és Márki-Zay Péter hódmezővásárhelyi polgármestert. (Meglehet, hogy a kitüntető megbízás alapján engedte meg magának a szerény őszinteséget.) 
Mindazonáltal ne elégedetlenkedjünk, még akkor se, ha tudjuk: egy Lázár még nem csinált tavaszt. Különösen akkor nem, ha olyan bombázók vannak mellette – vagy hol? – mint Németh Szilárd. Aki szerint ugye a választók nem kérnek az ellenzékből. (Csak akkor milyen országgyűlési vitákról beszél a derék alelnök? Kikkel vajon? Bár Lázár szavai után elképzelhető, éppen vele. De ez is lehetetlen: a Fideszben nincs vita, így helye sincs sehol.) 
Mielőtt azonban túllelkesedjük Lázár megnyilatkozását, említsük meg: van azért olyan pont, ahol ezek a gondolatok találkoznak Németh Szilárddal. Utóbbi ugyanis azt szajkózza, hogy minden megmozdulás mögött Soros pénze áll, Soros kottájából énekelnek (némethszilárdi szellemesség: Gyurcsány vezényletével), Lázár pedig azt vallja, külföldi instrukciók állnak az ellenzéki akciók mögött. Ha ekkora meggyőződéssel állítják, hogy a pénz külföldről – Sorostól – jön –, a Fideszt vajon ki és honnan pénzelte éveken át? Egészen addig, amíg minden itthon föllelhető pénzt be nem söpörtek a pénztárcájukba.
Szerző
Németh Péter
Frissítve: 2019.01.05. 09:16

A leckéztetések hete

Azt állította Szijjártó Péter külügyminiszter (az Európai Bizottság elnökének egy interjújára reagálva), hogy még szilveszteri tréfának is rossz, hogy Jean-Claude Juncker akarja megmondani, mi a kereszténydemokrácia. Ő ugyanis már rég nem kereszténydemokrata, hanem bevándorláspárti liberális politikus, aki megkoszorúzta Marx szobrát, és megemlékezett Fidel Castróról.
Ezzel szemben a tény az, hogy Ferenc pápa is rendszeresen szót emel a migránsokért, személyesen is találkozott Fidel Castróval, sőt azzal is megvádolták már, hogy marxista. De majd Szijjártó megmondja, keresztény-e a pápa. 
Azt állította Schmidt Mária történész (az úgynevezett közmédia portálján közölt blogjában), hogy „színvonaltalan, tudatlan nyugati senkik (…) leckéztetnek és oktatgatnak minket (…) igazítanak el bennünket a helyes viselkedésről, mintha óvodában lennénk.” Mint írja, „a kelet-európaiak szerintük még mindig nem tudtak felkapaszkodni a nyugatiak civilizációs szintjére, ezért jogos, sőt szükséges, hogy alávessék magukat nekik.”
Ezzel szemben a tény az, hogy a nyugati „senkiháziak” csupán arra figyelmeztetnek bennünket (nota bene: teljesen hiába), hogy az Európai Unió tagjainak be kellene tartaniuk az önként vállalt közös szabályokat. De ha Schmidt szerint a nyugatiak óvodásnak tartanak minket, akkor nem árt tudni, hogy az uniós óvodában a kis Viktornak és keleti óvodatársainak ugyanolyan szavazati joguk van, mint az óvónéniknek és bácsiknak. Vicc. 
Azt állította Gajdics Ottó, a Magyar Idők című kormánylap főszerkesztője (cikkében), hogy „ezek a szakszervezetek nemrég demonstráltak már azért is, hogy egyáltalán ne emeljék a minimálbért, mert még tönkremennek a munkaadók. Melós legyen a talpán, aki még érti őket.”
Ezzel szemben a tény az, hogy a szakszervezetek soha nem demonstráltak azért, hogy ne legyen minimálbér-emelés. Ráadásul a mostani minimálbér-megállapodást aláíró Liga Szakszervezetek elnöke a nyáron még 190 ezer forintos minimálbért követelt. Melós legyen a talpán, aki érti Gajdicsot. 
Azt állította Bodó Sándor, a Pénzügyminisztérium államtitkára (sajtótájékoztatóján), hogy 2010-hez képest több mint a duplájára nőtt idén a minimálbér.
Ezzel szemben a tény az, hogy formálisan igen, ténylegesen nem. A 2010-es 73 ezer 500 forint ugyanis akkor nettóban 60 ezer 237 forintot jelentett, míg a mostani 149 ezres bruttó csak 99 ezer 85 forintot. Ha jól számolom, ez messze nem a duplája a 2010-esnek, mert az 120 ezer 474 forint lenne. De nem vagyok én Pénzügyminisztérium, hogy jól számoljak. 
Azt állította a Pénzügyminisztérium (közleményében), hogy 3,6 százalékra süllyedt Magyarországon a munkanélküliségi ráta, ami az Európai Unióban a harmadik legkedvezőbb arányt jelenti.
Ezzel szemben a tény az, hogy az európai gyakorlattól eltérően a KSH a közmunkásokat is a valódi munkaerőpiacon foglalkoztatottak közé sorolja, miközben őket leszámítva a magyar munkanélküliségi ráta 6,7 százalékos lenne, ami viszont pontosan megfelel az Európai Unió átlagának. Vagyis nem bronzérem, csak középmezőny.
Szerző
Bolgár György
Frissítve: 2019.01.05. 09:15

Labdaházi eskü a lépcsőn

Az ellenzék szokatlan dologra szánta rá magát. Szokatlanra, de a történelemben nem példa nélkülire. A Parlament lépcsőjén felesküdtek a közös ellenállásra: „Az ellenállás céljához és a magyar emberek ötpontos követeléséhez hű leszek”. Jeges szél fújt, a tér üres volt. De lehetett volna akár tele is: az eskü kifelé szólt. Nem a házelnöknek, nem a jegyzőnek, nem muszájból. Felül is írták vele azt a korábbit, amelyet mandátumukat átvéve az Alaptörvényre kellett letenniük. 
Ez az ő labdaházi esküjük. Akkor is, ha ez persze nem forradalom, és Orbán nem XVI. Lajos. De 1789-ben a rendi gyűlés „ellenzéke”: a harmadik rend képviselői szintén felrúgták a régi kereteket, és az alkotmányosság, mai szóval a jogállam megteremtésére esküdtek fel – nem a hivatalos helyszínen, hanem egy fedett labdapályán, a Labdaházban. Náluk is egy trükkös kétharmad verte ki a biztosítékot. A király olyan szabályt diktált, amely szerint egy rend véleménye a létszámtól függetlenül egy szavazatot ér, így a nemesi és egyházi rend mindig többséget produkálhatott volna a polgárok és parasztok harmadik rendjével szemben. De ebben a többségben sem bízott, és a termet bezáratván a tanácskozást ellehetetlenítette. Akár nálunk az ellenzék megszólalását korlátozó ülésvezetők, vagy legutóbb Kövér, aki a képviselők vendégeit is kitiltotta. Vesztére. Így maga szorította ki a szabadba a parlamenti ellenzéket, ha az a momentumosokkal együtt akart megszólalni.
Ugyanígy kerestek másik helyszínt maguknak a harmadik rend feldühített küldöttei, és tették le ott a legendás labdaházi esküt a közös fellépésről: „soha el nem válnak egymástól, és mindenütt összegyűlnek, …mindaddig, amíg a királyság alkotmányát meg nem alkotják”. (Mellesleg ők is pl. sajtószabadságot, egyenlő és igazságos jogszolgáltatást követeltek.) 
Van az úgy, hogy a hatalom túlfeszíti a húrt, és kritikusainak nem hagy más utat, mint az egész rendszerrel szembeni ellenállást. Ilyenkor jönnek a hagyományos lojalitást felmondó eskük - a Labdaházban vagy a lépcsőn. Ilyenkor lesz a megkopott ellenzéki rutinból egyszer csak valódi ellenállás.
Újabb ciklusában a kormány felhagyott a pávatánccal, és félredobta a centrális erőtér stratégiáját. A Sargentini-jelentés óta nem látta értelmét Európa előtt pipiskedni, itthon pedig a harmadik kétharmad után feleslegesnek ítélte az ellenzékkel való bábozást. Az egymást kioltó jobb- és baloldali ellenzékkel való taktikázás, a szélsőségessé vált Fideszt a középre hazudó „centrális erőtér” megtette kötelességét, a „centrális erőtér” mehet. Már nem a közép kell: minden kell. Rátenyerelnek a teljes politikai térképre. Korábban még érdekük is volt, hogy takaréklángon életben tartsák a Jobbikot és a túloldalon vagy az MSZP-t, vagy az LMP-t (amelyikkel éppen könnyebben tudtak bánni), de ez az érdek megszűnt. Nem kellenek. A képzelt vagy valódi árulók, kollaboránsok keresése okafogyott: árulók sem kellenek. Nem a kollaborálás, nem a manipulálás, nem a felvásárlás, hanem a politikai likvidálás a program. Nemcsak a pártoké: a kritikus magatartás fészkeié is. Médiaholding, civil törvény, a CEU, az MTA és a független bíróságok elleni támadás, kultúrharc – immár kész a leltár. És a leltárban minden a Fidesz nevén van, az ő tulajdona. Közben gátlástalanul lehet tovább gazdagodni, újabb földtörvénnyel, rabszolgatörvénnyel. 
Az ellenzék vagy életre-halálra küzd, vagy meghal, méghozzá csúnyán. Beleszorultak, belenőttek, belebátorodtak a küzdelembe. Egyesek szövetségre léptek, másokkal legalább a pillanatnyi akcióegységig jutottak. (Az is jelképes volt, hogy a hosszabb távra szóló közös esküt mely pártok mondták ki együtt hangosan, és melyek - a Jobbik és az LMP -, akik csak kiálltak velük együtt a lépcsőre tájékoztatót tartani. Meglátjuk, utóbbiak merre lépnek, mivé válnak a jövőben.) 
De a labdaházi esküből akkor lett rendszerváltó megmozdulás, amikor megindultak a tömegek Párizs utcán a Bastille felé. Náluk csak pár nap kellett hozzá. Nálunk nem megy ilyen könnyen. Nem tudjuk, mekkora a nekibuzdulás, eléri-e a falvakat, kisvárosokat, az egyes üzemeket. Nem tudjuk, mire elég a civil mozgalmak, különösen a szakszervezetek ereje, mennyire osztotta meg őket a kormány a bértárgyalásokon. Nem tudjuk, igaz-e, hogy „mégis mozog a föld”. De már megrezdült.
A fogadalmat tevők már ott állnak kint, a lépcsőn. Fenyegető, fagyos szelek fújnak körülöttük. Várják, hogy megteljen a tér. Hogy legyen, akikkel együtt léphetik meg a következő lépcsőfokot.
Frissítve: 2019.01.05. 09:15