Hallgatnak a fegyverek

Ritkán fordítja maga ellen az ember a saját fegyverét, vagy engedi meg azt, hogy mások ellene fordítsák. Különösen igaz ez a Fideszre, amely annak idején ellenzékből a vizitdíjas, kórházi napidíjas és tandíjas népszavazással (2008) tudott végül kormányt buktatni, és a régi parlamenti választási szabályok szerint kétharmados többséghez jutni (2010). A népszavazás ugyanis nemcsak mozgósításra és a szavazótábor egyben tartására jó, hanem a mélyen szunnyadó népharag előcsalogatására is, amivel könnyedén kilőhetők a legóvatosabb kormányzati lépések is, mint azt a 300 forintos vizitdíj esete mutatta.
Úgy kellene az ilyen lehetőség az ellenzéknek, mint egy falat kenyér, de a magát előszeretettel a nép barátjának beállító Fidesz még véletlenül sem engedi ki a kezéből a népszavazás fegyverét. A kormány szempontjából sokkal jobb manipulatív és olcsó konzultációval vagy drága tájékoztató kampányokkal szórakoztatni az illiberális demokráciára fogékony tömegeket, aztán ráfogni, hogy az intézkedéseket az emberek kérték. A kormánypártok így nyugodtan hátradőlhetnek a foteljukban, miközben a háttérharcot a jogászok szépen megvívják a választási bizottságban, az NVB-ben. Abban a testületben, amely tavaly a benyújtott több mint 60 népszavazási kérdésből – két, nem érdemi felvetés kivételével – mindent elutasított.
Nem ment át itt semmi, amiről kötelező erejű vélemény lehetne: letelepedési kötvények, Paks 2, Európai Ügyészség, korkedvezményes nyugdíj, minden ment a levesbe, még ha utóbb a Kúria néhány esetben másként döntött is. Népszavazni ugyan 2010 előtt sem volt könnyű, hiszen sok kérdés hosszú ideig keringett a különböző jogorvoslati fórumokon, de akkor végül több ellenzéki próbálkozás átjutott a szűrőn.
Most ilyen hibát nem engednek meg. Ha esetleg valamilyen kérdés mégis révbe érne, azaz elkezdődhetne róla az aláírásgyűjtés, akkor erővel lépnek fel (kopaszbalhé), és gyorsan visszakoznak (vasárnapi boltzár ügye). Esetleg megvárják, amíg összegyűlnek az aláírások, és utána fújnak visszavonulót (olimpia elleni kezdeményezés), vagy még azelőtt jogszabályt módosítanak, és látszólag a kezdeményezés élére állnak, hogy az ellenzék akcióba lendülhetne (a korrupciós bűncselekmények elévülésének 12 évre emelése). Vagy egyszerűen megvárják, amíg egy gyűjtés érdektelenségbe fullad (állami cégvezetők kétmilliós bérplafonja). 
Kimondhatjuk: nem lehet népszavazás semmiről az országban, kivéve, ha az illiberális hatalom azt akarja, hogy valamiről legyen. Csakhogy ezt meg nem akarja. A 2016-os, a migránsok kényszerbetelepítéséről szóló népszavazás is inkább kormánypárti mozgósítás volt, és hiába zárult érvénytelenül, komplett kampányt építettek rá. Az pedig egyre reménytelenebbnek tűnik, hogy az ellenzék jogi eszközökkel küzdjön a jogállamot felszámoló rezsimmel szemben, ahol a parlament legfeljebb a színjáték terepe: az ellenzéki javaslatokat napirendre sem veszik, a rendkívüli üléseket bojkottálják, kitiltanak, bírságolnak. És még a fegyverüket is maguknál tartják.
Szerző
Markotay Csaba
Frissítve: 2019.01.05. 09:17

Az őszinte Lázár János

Néhány megalázó megbízás, kinevezés után, számos hűségesküt követően Lázár János megint kibeszélt. Újra megengedett magának olyan mondatokat, amelyek azonnal bejárták a magyar sajtót, pontosabban az ellenzékit. A kormánypárt államilag finanszírozott médiája persze nem tartotta fontosnak a makói televízióban hallottakról beszámolni. Pedig a volt kancelláriaminiszter sok érdekes állítást fogalmazott meg a rabszolgatörvényről és az MTVA székházban történtek kapcsán is. 
Azért a szemellenző nem került le róla, mert amikor arról beszélt, hogy az ellenzék a parlamenti obstrukciós akciójával az értelmes párbeszéd lehetőségét hiúsítja meg, úgy csinált, mintha ő mag nem tudná: ilyen párbeszédre egyáltalán nincs lehetőség a kormánypárttal. Nincs, mert az éppen azokon a fórumokon akadályozza meg azt a bizonyos értelmes párbeszédet, amelyek erre valók lennének. Történetesen a parlamentben. Amikor számára kellemetlen témában kellene vitatkozni, akkor vagy el se megy az ülésre, vagy a levezető elnök beléfojtja a szót a túloldali politikusokba. (Németh Szilárd közben arról tartott sajtótájékoztatót, hogy az ellenzéknek az Országgyűlésben kellene a véleményét kifejtenie, mert az a demokratikus útja az ilyesminek - mégsem jelent meg csütörtökön az ellenzék által kezdeményezett ülésen.)
De vissza Lázárhoz: a most egyszerű képviselőként fungáló politikus – aki amúgy a parlament mostani ülésszakán egyszer sem szólalt fel - tehát azt mondta: a rabszolgatörvény nem biztos, hogy jó, valamint hogy az MTVA székházában tiltakozó országgyűlési képviselőket megillette volna a tisztelet, sőt – mentelmi joguknál fogva – a védelem is. Lássuk be, Lázár ezzel lyukat ütött a Fidesz kommunikációjába, nagy kár, hogy ő már nem tartozik a fősodorhoz. Legfőbb feladata talán az, hogy kicsinálja Botka László szegedi és Márki-Zay Péter hódmezővásárhelyi polgármestert. (Meglehet, hogy a kitüntető megbízás alapján engedte meg magának a szerény őszinteséget.) 
Mindazonáltal ne elégedetlenkedjünk, még akkor se, ha tudjuk: egy Lázár még nem csinált tavaszt. Különösen akkor nem, ha olyan bombázók vannak mellette – vagy hol? – mint Németh Szilárd. Aki szerint ugye a választók nem kérnek az ellenzékből. (Csak akkor milyen országgyűlési vitákról beszél a derék alelnök? Kikkel vajon? Bár Lázár szavai után elképzelhető, éppen vele. De ez is lehetetlen: a Fideszben nincs vita, így helye sincs sehol.) 
Mielőtt azonban túllelkesedjük Lázár megnyilatkozását, említsük meg: van azért olyan pont, ahol ezek a gondolatok találkoznak Németh Szilárddal. Utóbbi ugyanis azt szajkózza, hogy minden megmozdulás mögött Soros pénze áll, Soros kottájából énekelnek (némethszilárdi szellemesség: Gyurcsány vezényletével), Lázár pedig azt vallja, külföldi instrukciók állnak az ellenzéki akciók mögött. Ha ekkora meggyőződéssel állítják, hogy a pénz külföldről – Sorostól – jön –, a Fideszt vajon ki és honnan pénzelte éveken át? Egészen addig, amíg minden itthon föllelhető pénzt be nem söpörtek a pénztárcájukba.
Szerző
Németh Péter
Frissítve: 2019.01.05. 09:16

A leckéztetések hete

Azt állította Szijjártó Péter külügyminiszter (az Európai Bizottság elnökének egy interjújára reagálva), hogy még szilveszteri tréfának is rossz, hogy Jean-Claude Juncker akarja megmondani, mi a kereszténydemokrácia. Ő ugyanis már rég nem kereszténydemokrata, hanem bevándorláspárti liberális politikus, aki megkoszorúzta Marx szobrát, és megemlékezett Fidel Castróról.
Ezzel szemben a tény az, hogy Ferenc pápa is rendszeresen szót emel a migránsokért, személyesen is találkozott Fidel Castróval, sőt azzal is megvádolták már, hogy marxista. De majd Szijjártó megmondja, keresztény-e a pápa. 
Azt állította Schmidt Mária történész (az úgynevezett közmédia portálján közölt blogjában), hogy „színvonaltalan, tudatlan nyugati senkik (…) leckéztetnek és oktatgatnak minket (…) igazítanak el bennünket a helyes viselkedésről, mintha óvodában lennénk.” Mint írja, „a kelet-európaiak szerintük még mindig nem tudtak felkapaszkodni a nyugatiak civilizációs szintjére, ezért jogos, sőt szükséges, hogy alávessék magukat nekik.”
Ezzel szemben a tény az, hogy a nyugati „senkiháziak” csupán arra figyelmeztetnek bennünket (nota bene: teljesen hiába), hogy az Európai Unió tagjainak be kellene tartaniuk az önként vállalt közös szabályokat. De ha Schmidt szerint a nyugatiak óvodásnak tartanak minket, akkor nem árt tudni, hogy az uniós óvodában a kis Viktornak és keleti óvodatársainak ugyanolyan szavazati joguk van, mint az óvónéniknek és bácsiknak. Vicc. 
Azt állította Gajdics Ottó, a Magyar Idők című kormánylap főszerkesztője (cikkében), hogy „ezek a szakszervezetek nemrég demonstráltak már azért is, hogy egyáltalán ne emeljék a minimálbért, mert még tönkremennek a munkaadók. Melós legyen a talpán, aki még érti őket.”
Ezzel szemben a tény az, hogy a szakszervezetek soha nem demonstráltak azért, hogy ne legyen minimálbér-emelés. Ráadásul a mostani minimálbér-megállapodást aláíró Liga Szakszervezetek elnöke a nyáron még 190 ezer forintos minimálbért követelt. Melós legyen a talpán, aki érti Gajdicsot. 
Azt állította Bodó Sándor, a Pénzügyminisztérium államtitkára (sajtótájékoztatóján), hogy 2010-hez képest több mint a duplájára nőtt idén a minimálbér.
Ezzel szemben a tény az, hogy formálisan igen, ténylegesen nem. A 2010-es 73 ezer 500 forint ugyanis akkor nettóban 60 ezer 237 forintot jelentett, míg a mostani 149 ezres bruttó csak 99 ezer 85 forintot. Ha jól számolom, ez messze nem a duplája a 2010-esnek, mert az 120 ezer 474 forint lenne. De nem vagyok én Pénzügyminisztérium, hogy jól számoljak. 
Azt állította a Pénzügyminisztérium (közleményében), hogy 3,6 százalékra süllyedt Magyarországon a munkanélküliségi ráta, ami az Európai Unióban a harmadik legkedvezőbb arányt jelenti.
Ezzel szemben a tény az, hogy az európai gyakorlattól eltérően a KSH a közmunkásokat is a valódi munkaerőpiacon foglalkoztatottak közé sorolja, miközben őket leszámítva a magyar munkanélküliségi ráta 6,7 százalékos lenne, ami viszont pontosan megfelel az Európai Unió átlagának. Vagyis nem bronzérem, csak középmezőny.
Szerző
Bolgár György
Frissítve: 2019.01.05. 09:15