Így él tovább a hegedűben a zongora

A tizedik percben kisebb pánikrohamot kaptam Bősze Ádám új műsorát hallgatva, de aztán megnyugodtam.

A lélek Itáliában boldog igazán – ez nem csupán Goethe vagy Stendhal állítása, Varga Oszkár hegedűművészé is, aki szerint a hegedű Olaszországban szól a kifejezetten szépen. A hangszerek ugyanis érzékenyek a klímára − a hőmérsékletre és a páratartalomra −, e tekintetben a legideálisabb körülmények délen találhatók. A hegedűknek minden porcikája érzékeny, így az az aprócska pöcök is, ami csak a hangszer hangrésén, az f-lyukon keresztül bekukucskálva látható, amit magyarok és a déli népek léleknek hívnak. A lélek a hegedű teteje és a háta között továbbítja a rezgést: aprócska, de fontos alkatrész. Ami néha egyes muzsikusok agyára megy. Egy régi mondás legalábbis úgy tartja: ha egy hegedűs rendszeresen cserélgeti a hangszerének a lelkét, annak a saját lelkével van baja.

Ez a parányi – az IKEA-bútorok összeszereléséhez hasonlított − tárgy lett Bősze Ádám új, félórás műsora, a Varázsbolt első adásának témája a Bartók Rádión. Minden, ami a csodához kell – a műsor alcíme jelzi: itt most vasárnapról vasárnapra minden olyan apróság, érdekesség terítékre kerül, ami egy-egy jó zenei élményhez köthető. A klasszikus zenei műsorok egyik állandó műsorvezetője, Bősze Ádám zenei antikvárius is: Varázsboltjából pedig számos olyan történetet tud előhozni, ami túlmutat a zenetörténeti órák keretein. A téma kapcsán a hangszerkészítés „földhözragadt” dolgai sem riasztják, de a jó művelődéstörténeti kalandozásokhoz méltón a földrajz, az irodalom és a képzőművészet területét is érinti. Például: a hegedű lelke az angol nyelvben soundpost, azaz hangpostás: Shakespeare Rómeó és Júliájában az egyik muzsikust épp így hívják.

Guminár Tamás hangszerkészítő mestertől nem csak azt tudhatta meg a hallgató, hogy az északi népek épületként, szerkezetként gondolnak a hangszerre – míg a déliek az emberi testhez hasonlítják −, hanem arról is ejtett szót: szerencsés, ha ez a pöcök a hangszer korával megegyező faanyagból készül. A megfelelő minőségű lucfenyőt a hangszerkészítők gyakran egy-egy bontott zongora billentyűjében találják meg. (Persze vannak olyan, szerinte „ördögtől való” dolgok is, mint a karbon lélek.) S ha már újrahasznosítás: Barabás Márton festőművész arról mesélt, a kidobott zongorákat miként kelti új életre a street art jegyében. A népzenészek sólyomnak hívják a hegedű lelkét: Sebő Ferenc egy anekdotával idézte meg, miként szakad a húr, ha rossz helyen van a lélek. Varga Oszkár is hasonlókról beszélt a műsor tizedik percében: ha a muzsikus rosszul cserél húrt, a feszülés megszűnik, és kieshet a lélek. És ekkor lesz „náthás” a hegedű hangja, és kap pánikrohamot a muzsikus.

Ezt hallva én is kisebb pánikrohamot kaptam: vajon mennyire engedtem le az évekkel ezelőtt szépen eltett hegedűm húrjait, helyén van-e a lélek. (Köszöni, jól van, a szomszédok nem köszönik.) Szerencsére a műsor – a Bartók Rádió történetének elsőjeként) a Soundcloud oldalán, Podcaston is meghallgatható, így a folytatást sikerült bepótolnom. Megérte.