Fotó: VALERIE MACON / AFP

Meglepetések a Golden Globe-on - a díjátadó képekben

A Bohém rapszódia nem zenés kategóriában, hanem a legjobb dráma kategóriában hozta el az első díjat, Lady Gaga filmzenéért kapott szobrot, Jeff Bridges pedig az életművéért.

Szerző

Megosztás
A Bohém rapszódia a legjobb dráma díját nyerte el, Rami Malek pedig még a Legjobb férfi főszereplő is lett
Fotó: MARK RALSTON / AFP
A nagy vesztes a Csillag születik lett, Lady Gaga kapott egyedül díjat a legjobb filmzenéért
Fotó: MARK RALSTON / AFP
Peter Farrelly és a Zöld könyv alkotói három díjat nyertek: legjobb zenés film, legjobb férfi mellékszereplő és legjobb forgatók
Fotó: VALERIE MACON / AFP
Sandra Oh a legjobb női főszereplő sorozat, dráma kategóriában
Fotó: MARK RALSTON / AFP
Darren Criss a legjobb tévéfilm,minisorozat férfi főszereplője
Fotó: MARK RALSTON / AFP
Jeff Bridges életműdíjat kapott
Fotó: MARK RALSTON / AFP
Alison Brie és férje, Dave Franco a vörös szőnyegen
Fotó: AFP
Ben Whishaw és Regina King
Fotó: AFP
Tanika Ray
Fotó: AFP
Billy Porter látványos bevonulása
Fotó: VALERIE MACON / AFP
Julia Roberts húsz éve nem öregszik
Fotó: VALERIE MACON / AFP
Alfonso Cuaron a legjobb rendezőnek és a legjobb idegen nyelvű filmnek járó díjakkal
Fotó: MARK RALSTON / AFP
Keith Urban és Nicole Kidman, aki diszkógömböt visel a pikkelyruhához
Fotó: VALERIE MACON / AFP
Spike Lee és a BlacKkKlansman stábja
Fotó: VALERIE MACON / AFP
Jim Carrey és Ginger Gonzaga
Fotó: VALERIE MACON / AFP
Janelle Monae mintha a hatvanas években öltözött volna egyiptomi hercegnőnek
Fotó: VALERIE MACON / AFP
Heidi Klum és a Tokio Hotelból megismert Tom Kaulitz egy párként érkezett a díjátadóra
Fotó: HUBERT BOESL / AFP
Hugh Grant és Anna Elisabet
Fotó: VALERIE MACON / AFP

Múltfeldolgozás és szociális érzékenység - a képzőművészet legjei

Publikálás dátuma
2019.01.07. 11:00

Fotó: Vajda József
Melyek voltak a legfontosabb produkciók, mit néztünk, hallgattunk, olvastunk 2018-ban? Szakmai és személyes élmények az összegzésben. A mai művészeti ág a képzőművészet.

Az év legkülönlegesebb kiállítása

Bálványos Anna művészettörténész, Ludwig Múzeum, Velencei Biennálé iroda koordinátor Legyen szabad hazabeszélnem: számomra a legkülönlegesebb kiállítás a Közös ügyeink volt a Ludwig Múzeumban, mivel a kortárs képzőművészet egy nálunk sajnos kevésbé elismert vonatkozását mutatta be: az együttműködésen alapuló képzőművészeti projektek pozitív hatásait egy-egy közösségre. Azt bizonyítja, hogy a kortárs képzőművészet nemcsak egy szűk, beavatott elithez szólhat, hanem bárki életében fontos szerepet játszhat, aki nyitott rá. Cseke Szilárd képzőművész Nagyon aktuális témát dolgoz fel Dr. Eckhart Gillen , Dr. Ulrike Lorenz és Dr. Sebastian Baden kurátorok vezetésével a Kunsthalle Mannheim jövő évre is átnyúló grandiózus kiállítása. Külön öröm számomra, hogy három magyar képzőművész alkotását is beválasztották a jelentős nemzetközi anyagba. Az 1919-39-ig tartó időszakba Moholy- Nagy László, Suba Miklós, valamint a 2008-18-ig terjedő időszak világgazdaságát meghatározó munkaerő vállságára reflektáló két fényinstallációm is szerepel. David Stuart Sutherland képzőművész Számomra az, hogy a munkáimat az absztrakt festészet úttörőjének – aki mindig is a művészet határait feszegette – alkotásai mellett láthattam kiállítva az Innen és Túl az érzékelés határain című kiállításon a Rugógyár Galériában. Szurcsik József képzőművész, tanszékvezető egyetemi docens, Magyar Képzőművészeti Egyetem Több ilyen van. Sok ilyen van. A legkülönlegesebből is. Különleges a különlegesek között például a Magyar Nemzeti Galériában szervezett „Élő gyűjtemény” című kiállítássorozat. A budapesti Műcsarnok több kiállítását is megemlíthetném, kiemelném Gaál József „Vezeklések kora” című tárlatát. Számomra a saját kiállításom is kiemelten fontos volt, hiszen hosszú ideig és nagyon sokat dolgoztam a kiállított műveken. A legkülönlegesebb az volt ebben a munkában, hogy kellőképpen kifejeződjön az, miként tudom megragadni az érkezők és távozók érzelmeit és vívódásait úgy, hogy a realisztikusnak tűnő környezet ellenére és a tárgyias valóságoktól nem eltávolodva a többféle igazság megfogalmazódása ölthessen testet műveimben. (Helykeresők, Szurcsik József kiállítása a Godot Galériában.) Topor Tünde művészettörténész, az Artmagazin főszerkesztője Egy sorozatot mondanék, Szalipszki Judit csinált kiállítást a FKSE Rottenbiller utcai kiállítótermében, és a Koreai Kulturális Központban, de aztán ezt követte egy vacsora-szeánsz a Trafóban, amit Mucsi Emesével közösen találtak ki és „celebráltak”. A kiállítások és vacsora-esemény is az étel jövőjével, és az étkezéssel kapcsolatos problémákkal foglalkozott. A másik legkülönlegesebb Benczúr Emese kiállítása volt Debrecenben, a MODEM-ben, a LET IT BE, fényinstallációkkal, hatalmas, csillogó aranypapírművekkel, fényes cukorkáspapírokból kirakott DOLCE VITA-val. 
Gaál József Vezeklések kora című kiállítása a Műcsarnokban
Fotó: Tóth Gergő

Mit tekint a legnagyobb hazai képzőművészeti sikernek 2018-ban?

Bálványos Anna Ez a legnehezebb kérdés: én sajnos nem tudok magyar művész kiemelkedő nagy sikeréről. Több jelentős sikert értek el kortárs alkotók nemzetközi vásárokon, illetve szép eredmény Forgács Péter és a Molnár Ani Galéria díja a LOOP Barcelonán. Muszáj megemlítenem ugyanakkor a Permanens forradalom című kortárs ukrán képzőművészetet bemutató kiállításunkat, melyet jelöltek a Global Fine Art Awards díjra az Amerikai Egyesült Államokban. Erről csak jövőre lesz döntés, de fontos megjegyezni, hogy magyarországi kiállítás még sohasem jutott be ebbe a válogatásba. Cseke Szilárd Az év legjobb kortárs művészeti kiállítása, a Global Fine Art Awards 2019 díjára jelölték a Ludwig Múzeum Permanens Forradalom. Mai ukrán képzőművészet című tárlatát. David Stuart Sutherland Mindig is csodáltam és inspirálónak találtam Vajda Lajos alkotásait. A Világok között című kiállítást igazi gyöngyszemnek gondolom. Szurcsik József Nagyon sok ilyen sikerünk van. De ezekről összességében sajnos kevés információnk van. Olyan kiállításokat emelnék ki, amelyek csoportos bemutatkozásokról szólnak, tehát bővebb merítésben mutatják be a művészeket és alkotásaikat. A Derkovits Gyula ösztöndíjasok kiállítása, a debreceni MODEM kiállításai: Tisztelt Németh Lajos professzor! Az Antal-Lusztig-gyűjtemény 50 éves! című jubileumi tárlata. A művészeti felsőoktatásban tanuló fiatalok kiállításai: a Magyar Képzőművészeti Egyetem diplomakiállításai különleges élményt nyújtottak számomra. Sajnálatosan kevesek látogattak el ezekre a rövid időtartamú bemutatkozókra. A diplomamunkákból válogatott „Best of diploma” című tárlatot a hazai képzőművészet sikerének tartom. Graphics now – Recent Works 2018, Az MKE Grafika Tanszékének oktatói és hallgatói kiállítása, Kortárs reflexiók a Magyar Képzőművészeti Egyetem grafika szakos hallgatóitól. Topor Tünde Egyértelműen Keserü Ilona végérvényesnek mondható bekerülését a nemzetközi kánonba. Idén Londonban már a legnagyobb nevekkel együtt szerepelt a Stephen Friedman Galley-ben, a legutóbbi hír pedig az, hogy Falikárpit sírkőformákkal című, 1969-es varrott műve, amit a New York-i The Metropolitan Museum of Arts tavaly megvásárolt, kikerült a Met legújabb, 2018. december 17-én nyíló Epic Abstraction című kiállítására. Amennyiben a kérdést úgy kell érteni, hogy itthon mi volt a legsikeresebb kiállítás, akkor a Frida Kahlo-tárlat volt az. 
Frida Kahlo-tárlat
Fotó: Vajda József

Az év legfontosabb magyar és/vagy külföldi képzőművészeti eseménye

Bálványos Anna Nekem úgy tűnik, az idei évben nem volt igazán nagy szenzáció. Budapesten nyilván Frida Kahlo kiállítása mozgatta meg a legtöbb embert. Mégsem képzőművészeti szempontból tartom elsősorban jelentősnek ezt a tárlatot. A nagyvilágban sok komoly kiállítást láthatott idén is a közönség, melyek közül Bruegel bécsi kiállításáról lehetett hallani a legtöbbet. Kiválóan megszerkesztett tárlat. Jelentősége épp egy kicsit a hátránya: a kiállított művek mennyisége szerintem meghaladja még egy szakértő befogadási kapacitását is. Cseke Szilárd A Sao Paulo Biennále. David Stuart Sutherland Nagyon jó volt látni azokat a munkákat a Bacon, Freud és a londoni iskola festészete című kiállításon a Magyar Nemzeti Galériában, amelyek angliai diákévemben inspiráltak. Szurcsik József A hazai kortársművészek nemzetközi sikereiről vajmi kevés hír jut el a magyarországi sajtón keresztül a közönséghez. Sokszor a magán szervezésű, személyes kapcsolatrendszerek alapján működő nemzetközi megjelenéseknek köszönhetően sok olyan jelentősnek mondható sikert tudhat pedig maga mögött a szakma, amely sikerek méltán erősítik a hazai képzőművészet hírnevét a világ más részein is. Pedig hazai és külföldi kurátorok figyelmének köszönhetően kiváló művészek kapnak meghívást időről időre különböző művészeti projektekben történő együttműködésre, kiállításokra, szimpozionokra és előadásokra, szakmai konferenciákra, valamint helyspecifikus alkotómunkára is. Ezek a szakmai teljesítmények legtöbbször azonban valóban úgy születnek meg, hogy közben idehaza szinte senki sem tud ezekről az eseményekről. A külföldi megjelenések egyik legeredményesebb fajtája a nagy nemzetközi művészeti vásárokon történő szereplések sora. Ezekben a kereskedelmi galériáké a legjelentősebb szerepvállalás, igazából ezt a missziósnak is tekinthető munkát gyakorlatilag csak és kizárólag ők végzik. Ennek köszönhetően teljesen természetes módon a nagy nemzetközi sajtó és szakmai figyelem közepette lezajló eseményeken az ezeknek a galériáknak a holdudvarához tartozó művészek vagy projektek képviselik a magyarországi művészetet. Idehaza ezekről is jó esetben csak és kizárólag a szaksajtóban és a szűkre szabott szakmai csatornákon informálódhat az érdeklődő. A nemzetközi művészeti vásárokon egyéni jelölteknek nincsen módjuk részt venni. A szakmai szövetségeknek, egyesületeknek sincs egyáltalán pénzük megfizetni a magas részvételi díjat, az állami szerepvállalás, kultúra finanszírozás pedig semmiképpen sem fordul – hagyományosan – a műkereskedelmi ágazat felé. Ezzel együtt könnyen lehet, hogy nem is felelhetnének meg a szigorú feltételeknek és szakmai elvárásoknak sem az egyesületek, sem pedig az állami szervezetek – minden igyekezet ellenére sem. Ezért is tartom fontosnak és nemzetközi felületen is számottevőnek az Art Market Budapest jelentőségét és sikereit. Jelentős nemzetközi érdeklődés övezi évek óta ezt a rendezvényt, eddig 5 kontinensről több mint 40 országból érkeztek kiállítók. „A 30.000 látogatót számláló nemzetközi közönség egyértelművé tette, hogy a művészeti világnak és a széles közönségnek egyaránt igénye van egy ilyen különleges művészeti platformra, amely friss impulzusokkal szolgál mind az európai, mind a globális művészeti színtér számára.” Topor Tünde A külföldi események közül számomra a Manifesta. Ami egy mindig más városban megrendezésre kerülő képzőművészeti biennálé. Idén Palermóban volt, és az ottani világhírű botanikus kert kapcsán az együttélés különböző formáit vizsgálta. A művek többsége amiket látni lehetett, direkt ide készült; egy sok stílusréteggel rendelkező, kultúrtörténeti szempontból csodálatos, de gyakorlatilag a környezeti katasztrófa szélén működő Földközi-tengeri elosztóhelyre. Itthon nagyon fontos volt a Ludwig Múzeum Permanens forradalom című, ukrán kortárs művészetet bemutató kiállítása, de mindenkinek ajánlom a nemrég megnyílt 1971- Párhuzamos különidők című kiállítást a Kiscelli Múzeumban, mert azt még február 28-ig meg lehet nézni. 
Art Market 2018
Fotó: Tóth Gergő

Mi hiányzott az év hazai képzőművészeti palettájáról?

Bálványos Anna Nehéz lenne megnevezni valamiféle konkrét hiányt. Kiváló kiállításokat láthatott a közönség ebben az évben, melyek sokféle kérdést vetettek fel. A múzeumokban, galériákban sok kitűnő kapcsolódó programot is szerveznek a kollégák. Jó lenne, ha még többen látogatnának kiállításokat és részt vennének ezeken a programokon! Cseke Szilárd Legfájóbban a frissességet a fiatalabb generáció törekvéseinek reprezentatív bemutatását hiányolom a Műcsarnok palettájáról. David Stuart Sutherland A hangművészet megjelenítése. Szurcsik József Bár több kisebb kísérlet zajlott már e területen, mégis ahogy a korábbi években is, véleményem szerint sokkal nagyobb felületen és jelentős helyszíneken, gyakrabban kellene megmutatni a fiatal művészek műveit, a pályakezdőkét és a művészeti felsőoktatásban tanuló fiatalok művészetét. Mindezt pedig nemzetközi kontextusba helyezve, szakszerűen feldolgozva, „kurálva”, méltó módon bemutatva. Fontos lenne megmutatni a vidéki szakmai jelenlétet, az egyes alkotócsoportok, műhelyek munkáját, akár rendszeresen is. Fontos lenne felkutatni a kortárs művészetben munkálkodók olyan teljesítményeit is, amelyek nem valamely támogatásból vagy intézményben, szervezett módon jöttek életre, hanem magányosan, egyéni alkotói útjukat járó művészek alkotásaiként. De nem csak a fiatalokra lett volna érdemes fókuszálni. Az idős művészek, a mai nyolcvan év felettiek, akik szakmai életútjuk csúcsán az 1960-as, 70-es, 80-as években kifejezetten aktívak és munkájukkal gyakorlatilag meghatározóak voltak ezekben az évtizedekben. A kor összetetebb, árnyaltabb bemutatására születtek kiállítások az MNG-ben és a Kiscelli Múzeumban is. Kevés kivételtől eltekintve azonban az életműveket gyakorlatilag még részlegesen sem dolgozták fel. Ennek oka elsősorban nyilvánvalóan forráshiány, de a történelmi okok vagyis a rendszerváltozás utáni paradigma váltás is lényegében eltérítette a figyelem fókuszát ezekről az egyébként nem jelentéktelen életművekről. A műkereskedelem sajátosan csak a számára érdekes egyes példányokat emeli ki, ám erre az időszakra vonatkozó piaci érdektelenségnek köszönhetően még nem tud megfelelő üzleti eredményt elérni. Viszont ennek a generációnak a tagjai lassan eltávoznak közülünk és jelentős életművük feldolgozás híján válik tárgyi hagyatékká. A hagyatékok kezelése óriási feladatként szakad az örökösökre, mellyel a legtöbben egyáltalán nem tudnak mit kezdeni, sem tárolni, sem óvni, sem pedig feldolgozni nem áll módjukban, s a művek, dokumentumok, stb. a megsemmisülés veszélyének vannak kitéve. A rejtőzködő életművek bemutatása nagyon fontos feladat. A közelmúlt művészete és műtárgyai is jelentős kulturális, művészeti értéket képviselnek még akkor is, ha ezidáig nem vettünk róluk tudomást. Topor Tünde Mindig vannak alkotók, akikkel épp senki sem foglalkozik. De egész irányzatok maradnak ki, akár évtizedekre is a fősodorból. Ezen enyhít most valamennyire a Budapest Galéria Látomásos realizmus című kiállítása. De nekem hiányzik mondjuk, egy Simsay Ildikó kiállítás. És nagyon hiányoznak a jó köztéri szobrok. 
"Gyakrabban kellene megmutatni a fiatal művészek műveit, a pályakezdőkét és a művészeti felsőoktatásban tanuló fiatalok művészet
Fotó: Kállai Márton

Mi volt Ön szerint az a három legfontosabb téma, amelyet érintettek az év hazai kiállításai?

Bálványos Anna Egy témát emelnék ki, aminek viszont számos aspektusa van.: több kiállítás is foglalkozott a közelmúlt feldolgozásával. A tavalyról áthúzódott Keretek között című kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában, a Centrális Galériában a Búcsú a tavasztól című kiállítás vagy a Kiscelli Múzeumban most is látható Párhuzamos különidők. Ezeken a tárlatokon komoly analízisnek vetik alá a közelmúltat, ami természetesen sokat segít a jelenünk értelmezésében. Cseke Szilárd Reflexió a nyugati világ válságjelenségeire, a politikai múlt és a művészet viszonyának feldolgozása, szociális érzékenység. David Stuart Sutherland A határtalanság, a szeretet és a környezet. Szurcsik József Számomra kiemelten fontos a jelen kor kérdéseit feszegető mai művészet. Erre ragyogó példákat láthattunk az idén országszerte. Ebben az évben is találkozhatott a közönség olyan művekkel, amelyek nagy társadalmi, morális, erkölcsi, etikai témákkal foglalkoztak. Jellemzően ezeken a kiállításokon szereplő alkotások nem nélkülözték a személyességet és az egyéni hangvételt, a kritikai szemléletet, a humanizmust és szakmai alázatot sem. Mindezek mellett a jelenkori művészet társadalomra irányuló hatása is képes lenne kifejeződni, amennyiben sokkal szélesebb körben juthatna el korunk emberéhez, a befogadókhoz. Topor Tünde A testünkhöz, a múltunkhoz és a hatalomhoz fűződő viszony. 
Permanens forradalom. Mai ukrán képzőművészet című kiállítás a Ludwig Múzeumban
Fotó: Molnár Ádám
Szerző

Mi van, ha a közösség a gyenge? - interjú Aszhar Farhadi, Oscar-díjas filmrendezővel

Publikálás dátuma
2019.01.07. 09:00
Aszhar Farhadi
Fotó: GERARD JULIEN / AFP
Élete első nem Közel-Keleten játszódó filmjét készítette el a kétszeres Oscar-díjas Aszhar Farhadi: a Mindenki tudja nyitotta a 71. Cannes-i filmfesztivált, mely most a magyar mozikba is megérkezett.
Eddig kizárólag iráni, sokszor társadalomkritikus filmeket készített. Miért izgatta, hogy a spanyol viszonyrendszerben is megpróbálja az állandó témáit kifejteni? Pontosan az volt számomra a legnagyobb kihívás, hogy ha elkészül a film, senki se érezze azt, hogy egy kívülálló, kvázi idegen készítette, akinek fogalma sincs miről beszél. Különösen, hogy a spanyol mindennapok és temperamentum igencsak távol áll az iránitól. Lehet az ember bármilyen jó rendező, kulturális apróságokon nagyon könnyű elbukni. Ezen egyébként nem csak én izgultam, hanem mindenki a stábból. Tényleg? Miért? Mert ahogy én sem, senki sem volt biztos abban, hogy nem fogunk néha eltúlozni valamit. Még a sztárszereplők, Javier Bardem és Penelope Cruz is folyamatos visszacsatolásokat kért, annak érdekében, hogy elkerüljék a saját kliséiket. Az egyetlen kivétel Ricardo Darín volt. Neki viszont pont az volt a szerepe, hogy más legyen. Vagy még inkább, semmilyen. Hogy higgyen Istenben, de mégsem. Mindent kérdőjelezzen meg. Különbözzön a többiektől és tipikusan belső lelki folyamatokkal küszködő ember. Nem tipikus spanyol, aki tombol. Azt tanácsoltam, legyen olyan, mint Hamlet. De, akkor, a kedvező spanyol kritikák után most már megnyugodott? Igen, a spanyol sajtó szerint „spanyolos” lett a film. Ez nem feltétlenül az én érdemem, hanem a stábé, akik a legapróbb részletekre is odafigyeltek. Amúgy azt gondolom, egy műalkotásnak nincs se tulajdonosa, se nemzetisége. Ma például nem kérdőjelezzük meg, hogy Ibsen vagy Tolsztoj művei nem a világon mindenkié? De számomra például Gabriel García Márquez legalább olyan fontos, mint egy kolumbiai olvasónak. De mi vonzotta éppen Spanyolországba? Gyerekkorom óta álmodoztam Spanyolországról. Sokban hasonlít Iránhoz: egyensúlyban van a tradíció és a modernitás. Persze, a spanyol kultúra nyitottságában előttünk jár, egy jó példa a számunkra. Szabadabbnak tartja a nyugati világot? Az utóbbi években nagyon sokat utaztam, éltem Franciaországban is egy ideig, és őszinte örömmel tölt el, hogy világszerte mennyire becsülik és tisztelik az országomat, művészetünket és a kultúránkat. A kultúra feladata pont nem a megosztás, hanem a közös nyelv létrehozása. A családon belüli viszonyrendszer azért eléggé különbözik egy muszlim kultúrában az európai sztenderdekhez képest – azért nem volt kockázat nélküli vállalkozás a Mindenki tudja. Elfogadom ezt az álláspontot, a különbségek tényszerűek, de ahogy öregszem és bölcsebbé válok, egyre inkább egyfajta, általános igazságban hiszek. A karaktereim olyanok, mint én: ahogy idősödnek nem a szokások és a dogmák fontosak, hanem a saját múltjuk és az azzal való együttélés, vagy épp szakítás. Fundamentálisan fontosnak tartom az idő fogalmát, amelyről sokan azt gondolják, hogy lineáris és az életünk során egy egyenes utat teszünk meg, miközben egy nagy kör, amit megteszünk. Attól érdekes egy-egy ember, hogy ennek tudatában van, vagy sem. Továbbá: az is érdekes, hogy legyen szó bármilyen keleti vagy nyugati civilizációról, az emberek kasztokban gondolkodnak. Iránban is, Spanyolországban is prekoncepciói vannak az átlagembereknek. Ez egy tudatalatti közös pont minden emberi lényben. A Mindenki tudja nyitotta a 2018-as Cannes-i filmfesztivált. A versenyben van a húsz éves házi őrizetre ítélt Dzsafar Panahi műve is, a Három nő. Ez olyan tény, mely engem sem hagy nyugodni. Nagyon reméltem, hogy a döntéshozók végül elengedik a fesztiválra, ezt én többször hangsúlyoztam a sajtóban. Borzasztó érzés, ha egy művészt büntetnek. Az egészen egyetemes tulajdonság, hogy a Mindenki tudja, olyan, mint egy antik dráma. Erős férfi karakterek építik a saját tragédiájukat. Nekem olykor Euripidész életműve járt a fejemben. Akkor a gondolataink olykor közösek. Jómagam is nagyon sokszor merítek ihletet a görög tragédiákból. De lássuk be: manapság egy görög dráma előadhatatlan. Színházban sem működik a kor nézőinél, pláne nem a filmvásznon. Viszont a görög drámákban elmesélt történetek minden mesének az alapja, melyek modernizálva érvényesek ma is. A önfeláldozás ereje és annak lelki feldolgozása például. Már Homérosznál alapszabály, hogy a gyengeségért a férfiaknak meg kell fizetniük, de általában egy karakter van, aki az adott jelenetben elbukik. A Mindenki tudja esetében arra gondoltam, kipróbálom, mi történik a drámában akkor, ha nem a figura gyenge, hanem mindenki a közösségben. Mindenkinek áldozatot kell hoznia, valamilyen szinten elbuknia. A korábbi iráni műveiben és most is a család intézményének a határait feszegeti. Ez nem tudatos. Amikor elkezdek írni egy-egy történetet, mindig azon kapom magam, hogy egy család van a középpontban. A legősibb formája ez az emberi kapcsolatrendszereknek, engem pedig ez érdekel. De nézze meg a világirodalom legszebb műveit: az emberi természet titkait kutatják. Minden egyes filmjében van kemény női karakter. Ez sem tudatos. Műveiben a karakterek általában egy-egy fontos, sorsfordító döntés előtt állnak. Ön hogyan veszi ezeket a valós életben? Mivel filmrendező vagyok, nagyon sok döntést kell hoznom. Az életünket azonban nem a döntések, hanem az az azokhoz kapcsolódó kétely határozza meg. Különösen, hogy ez a kétely sokszor azt veszélyezteti, hogy a döntéseinket a megfelelő időben hozzuk meg. Az emberiség legnagyobb problémája, hogy sok a pozícióban lévő hülye ember, akik gondolkodás nélkül, túl gyorsan hozzák meg ostoba és káros döntéseiket. Donald Trumpra gondol? Például. Azért nem utaztam el Az ügyfél Oscar-díját 2017-ben átvenni, mert politikai erővel nem szabad felosztani a világot egy „mi”-re és a „mi ellenségeinkre”. Félelmet szül. Álnok felhatalmazás az erőszakra. Az ebből fakadó háborúk megakadályozzák a demokráciát és az emberi jogokat olyan országokban, melyek maguk az agresszió áldozatai. Mi lesz a jövőben? Visszamegy Iránba rendezni vagy marad nyugaton? Egyértelmű, hogy visszatérek a hazámba és ott fogom folytatni. De, persze nem zárom ki a lehetőségét annak, hogy ha egy olyan történet fog meg, mely más környezetben jobban működik, akkor lehet, hogy fogok még nyugaton forgatni. Két Oscar után azért muszáj megkérdeznem: Hollywood szóba jöhet? Nem tagadom le: voltak ajánlatok. Egy alkalommal igent mondtam, de aztán nem éreztem eléggé sajátomnak a történetet. De nem zárom ki a lehetőségét annak, hogy egyszer rendezek Amerikában. De csak akkor, ha az majd a közös jövőt építi.   

Névjegy

Aszhar Farhadi; (1972- ) iráni rendező és forgatókönyvíró. Rendezőként számos díjat nyert; egyik legsikeresebb filmje, a Nader és Simin – Egy elválás története 2012-ben Oscar-díjat kapott. 2017-ben Az ügyfél című drámájával szintén Oscar-díjat kapott, ám nem utazott el a gálára átvenni a díjat ezzel tiltakozva Donald Trump elnöki rendelete miatt, melyben megtiltotta számos, többségében muszlim lakosú ország állampolgárainak, hogy beutazzanak az Egyesült Államokba. 

Témák
film interjú
Frissítve: 2019.01.10. 10:59