Nagyvárosokat szerezhet vissza az ellenzék

A pártok az őszi önkormányzati választásokon tudnak először érdemben reagálni a választói együttműködési igényekre – mondta Pulai András, Publicus Intézet igazgatója.

Tavaly gyakorlatilag befagyott a pártok népszerűsége, egy hónapja azonban protestál az utca: változtatott ez a támogatottsági viszonyokon?

Tektonikai mozgásokat egyelőre az elégedetlenség-mérése mutat: most az emberek 64 százaléka gondolja úgy, hogy nem jól mennek a dolgok az országban – ezt egy hónappal korábban 53 százalék vallotta, azaz majdnem 1 millió ember közérzete romlott el. Ez azt jelzi: pártpreferenciák is változnak.

Ha az utca ellenzéki egységet követel, akkor hogyan jelenhet meg a várt népszerűségnövekedés az egyes pártoknál?

Egyik formáció se számítson arra, hogy hirtelen szuperkirállyá erősödik, a tapasztalatok szerint a növekmény arányosan oszlik meg a pártok között. Alapvetően a kormány és az ellenzék közötti erőviszony változik. Vesztesei persze lehetnek ennek a folyamatnak: annak a pártnak sorvadhat a támogatottsága, amelyik a választói ítélet szerint kevéssé veszi ki a részét az ellenállásból.

És van ilyen?

Egyelőre az LMP áll a legrosszabbul – a választás óta arányaiban a legtöbb szavazót ő vesztette.

Ha a támogatás az ellenzéknek szól, hiba lenne, ha a pártok saját imidzsük erősítésével próbálnák növelni kedveltségüket?

Ilyesmit csak az a formáció kockáztathatna meg, amelyik sokkal erősebb a többinél. Tekintve, hogy az összes ellenzéki párt támogatottsága egy számjegyű (a teljes népesség körében), semelyik nem büszkélkedhet kiugró erőfölénnyel. Ráadásul ha bármelyik erő népszerűsége kilőne, akkor hirtelen a „belső ellenség szerepében” találná magát, mindenki őt támadná.

Nem túl pesszimista?

Az utóbbi évek ellenzéki léte erről szólt. De ez csak a közösködési kényszer egyik oka. A másik a választói akarat. Úgyhogy az ellenzéki pártoknak kettős kihívással kell megküzdeniük: egyszerre kell vállvetve politizálniuk a többiekkel, illetve növelniük saját súlyukat az összefogásban. Ennek eddig az ellenkezője zajlott: ki jobban, ki kevésbé, de valamennyire az összes párt leamortizálódott a választások után.

Ez azt jelenti, hogy például az EP-választásokon a közös ellenzéki lista jó megoldás lehet?

Az EP-választás speciális eset. Egyrészt nem a főhatalom megszerzésért zajlik, sokkal kisebb a mozgósító képessége. Másrészt pedig más a parlamenti matek. Számításaink szerint egy közös lista a legjobb esetben két mandátummal hozna többet az ellenzéknek – viszont öt párt összefogása kellene hozzá. Következésképpen három párt semmit nem kap a pluszból. Úgyhogy a kérdés az, hogy ki hogyan értelmezi a közösséget, amikor komoly politikai tétről van szó. A Momentum és az LMP mindenképpen kérne magának egy mandátumot – már csak azért is, mert ez a legbiztosabb módja a bekerülésüknek, az 5 százalékos EP-küszöböt nem biztos, hogy megugranák. A DK legalább két képviselői helyet követelne, mondván: most is annyi van neki. A fennmaradó mandátumokon pedig az MSZP-nek és a Jobbiknak kellene bölcsen megosztoznia – úgy, hogy a szocialistáktól a velük együttműködő Párbeszéd vélhetően kérne egy helyet. Több az eszkimó, mint a fóka.

Akkor nem is érdemes közös listában gondolkodni?

Dehogynem – leginkább szimbolikus okok miatt. Az említett két mandátum ugyanis jelentheti azt, hogy az ellenzék összesen több EP-képviselőt delegálhat, mint a Fidesz. De ha nem is lesz közös lista, koordinált indulás és közös kampány még lehet. Igaz, utóbbi megoldás lassíthatja azt a lendületet, amit a decemberi parlamenti fellépésével és az utcai jelenlétével szerzett az ellenzék.

Nem törvényszerű ez? Az utóbbi két választás után mindig az volt a helyzet, hogy a kormány népszerűsége lohadt, az ellenzéké felpörgött, aztán az ellenzék visszagyengült.

Csakhogy most jön két választás, folyamatos a politikai izgalmi állapot. Az igazán fontos önkormányzati választáson ráadásul számos sikerélményt szerezhet az ellenzék – és vele együtt a tábora: visszaszerezhet több várost, például a nagyobbak közül Pécs, Miskolc, Budapest, Szombathely és így tovább. Ráadásul sokkal egyértelműbb az együttműködés. Emlékezzünk vissza, már múlt év elején kiderült, hogy átalakult a választói attitűd: korábban egy formáció támogatása volt a legfontosabb, ám a pártprioritást felülírta a kormányváltási vágy. És a jelek szerint a pártok is hajlandók a választói elvárások szerint alakítani stratégiájukat: a pártközi falak már decemberben leomlottak, sok helyütt kész a közösen főzött ellenzéki leves, csak a tálalásra vár.