Zoltán Gábor: A barátom nagymamája

Publikálás dátuma
2019.01.13. 13:33
Képünk illusztráció
Fotó: FORTEPAN
Felkerült a listára. Arra, aminek alapján ezerkilencszáznegyvennégy márciusában a Gestapo begyűjtötte a káros egyéneket. Úgy látszik, tényleg számon tartották, mit telefonozott és mikor, miért, kinek, tényleg aktákba írták, miről álmodozott fiatal lányként, minek jegyében szervezkedett felnőtt asszonyként és idős korában. És azt is, kik voltak a számára fontos emberek. Akkor, a német bevonulás előtt vált aktuálissá, hogy előkotorják azt a kartotékot. József Attila szavaival idéztem fel a történetet, mert ő azok egyike volt, akik értették, miről álmodozott a barátom nagymamája, és viszont, a barátom nagymamája értette, miről álmodozott a Levegőt! című vers költője. Három évvel e vers keletkezése előtt íródott a statáriális törvénykezés elleni röpirat, melynek egyik szövegezője József Attila volt, kiadója pedig a barátom nagymamája. Mikor felelősségre vonták őket, a tárgyi bizonyíték eltüntetése végett az idős hölgy megette az eredeti fogalmazványt. Amikor pedig a szerzőtársak kiléte felől faggatták a nyomozók, a nagyothallására hivatkozott: bemutatkozáskor sajnos nem értette a neveket, és röstellte a fiatalembereket arra kérni, hogy hangosan elismételtesse velük. Ennél is viccesebb, hogy negyvennégy márciusában a Gestapo sok más gazdasági és politikai vezető között begyűjti Horthy Miklós belügyminiszterét és a budapesti rendőrfőkapitány-helyettest is: akik a rendszert keményen védték a baloldaliaktól és liberálisoktól, a nemzetiszocialistákkal ugyancsak szembeszálltak, és ennek következtében maguk is felkerültek a listára. A belügyminiszter és a rendőrfőkapitány-helyettes koncentrációs táborban találta magát. Oda kerülhetett volna az idős hölgy is, de valószínűleg néhány napos vagy hetes fogság után, még „idehaza” meghalt. Utolsó üzenete szerint nagyon megverték, és rabkórházba került. A statáriális törvénykezés elleni röpirat szerzői közül József Attila nem élt már, vele sem a német, sem a magyar szakemberek nem tudtak már mihez kezdeni. Illyés Gyulát viszont, a kompánia egy másik tagját szerették volna elkapni. Időben megneszelte, és elbujdosott. Neki, mint makulátlanul keresztény, vidéki származéknak persze jobbak voltak az esélyei, akadtak segítői a rejtőzködésben, még nélkülöznie sem kellett. De még így is abban a hiszemben élt, hogy akármikor elkaphatják és végezhetnek vele. Ki az, aki megver egy hetvenkét éves nőt? Miféle egyenruha, miféle kiképzés szükséges hozzá? De mindegy is, a hetvenkét éves férfiak megverését sem érzem igazán magától értetődőnek. Miközben tudom, hogy az. Magától értetődő és természetes. Minél magasabb pie­desztálra kerül a közösség, a nemzet, a vezér, annál mélyebbre kell taszítani a szeretett közösséget károsító egyéneket. A felségsértőket, a nemzetgyalázókat. Vagy legalábbis azokat, akiken a közösség őrkutyái ilyesféle szagokat szimatolnak. Újra és újra be kell látnom, hogy ez így természetes. És hovatovább az szorul magyarázatra, miért nem verik rendszeresen az embereket a közösségileg elkötelezett, a haza és a nemzet iránt elkötelezett hölgyek és urak seregei. Elég az hozzá, hogy elvitték. Megverték. Viszont sohasem kellett sárga csillagot viselnie, megbélyegzetten járnia szülővárosa utcáin. Ez a körülmény visszamenőleg igazolja mindazt, amit tett. Barátom nagymamája a tizenkilencedik század hetvenes éveiben született. 1904-ben a Feministák Egyesületének egyik alapítója volt. Cikkeket írt, előadásokat tartott. 1918-ban a Nemzeti Tanács tagja. A két háború közt nemzetközi békemozgalmak résztvevője. Akik tőle akarták megvédeni az új Európát meg ősi szent totemállataikat, a magyar turult és a német sast, nem látták szükségesnek, hogy értesítsék családját az elmúltáról, de talán még feljegyzést sem készítettek róla – éltében volt csak annyira veszélyes, hogy kartotékba kelljen foglalni. Nem lehet tudni, hol temették el. Eltemették-e egyáltalán. Információ híján a háború után a család élve maradt tagjai sokáig reménykedtek még benne, hogy visszatér. Barátom azt mondja, az édesapja nem mesélt azokról az időkről, és ő sem faggatta soha. De azt mégiscsak megtudta, hogy a nagymamája József Attila, Illyés Gyula és más értelmiségiek cinkosa volt, meg hogy Medvetánc című kötetét József Attila dedikálta is számára. A könyv nem maradt meg a családi könyvtárban. Hét évtizednyi hallgatás, jól begyakorolt és magától értetődő közöny után mostanában sokan kezdenek érdeklődni a régi dolgok iránt. Ez a folyamat a barátom családjában is beindult. Egyszer csak eszébe jutott, jó lenne kézbe venni azt a nagymamájának dedikált Medvetáncot. Valaki felbiztatta, hogy menjen el, kérdezzen rá antikváriumban, azt is megmondta, melyik a legesélyesebb. Barátom felkereste az üzletet, és előadta, mi járatban van. – Igen – mondta az antikvárius. – Tudom. Nálam van. – És mondott egy árat. Nem éppen alacsonyat. Így aztán a kötet nála maradt, és azóta is ott van, hacsak egy jómódú gyűjtő meg nem vette közben. Érdekes elgondolni a könyv útját barátom nagyszüleinek lakásáig és tovább. Néhány évet töltött az ottani könyvtárban, aztán valamikor valaki kiemelte onnan. Akárki volt is, tudta, hogy érték. Egész mostanáig vigyáztak rá. Óvták. Végül is egy vékony verseskötet jól elvan. Nem kér enni-inni, és nem tiltakozik, akármi történik körülötte.
Szerző

Egy bőröndnyi élet - Rákosi Mátyás eltitkolt szolgálatai

Ungváry Krisztián – Meruk József: Rákosi Mátyás eltitkolt szolgálatai – Egy sztálinista diktátor börtönben, jólétben és száműzetésben
„Rám a magyar nép visszavágyik, mert csak én menthetem meg Magyarországot! (…) Tudósítson otthon arról, hogy kész vagyok a hazatérésre! Megmentem a forradalmat!” – e szavakkal búcsúzott Rákosi Mátyás, a Szovjetunióba száműzött diktátor 1969-ben egy isten háta mögötti kisváros, a kirgizisztáni Tokmak piacán a vele véletlenül találkozó megdöbbent magyar festőnőtől. A kommunista éra korifeusai közül Rákosi Mátyás élete viszonylag feldolgozottnak számít, megjelent már életrajza, a nevével fémjelzett korszakot is vaskos kötetekben taglalták a történészek, ám ez a hiánypótló mű idáig nem látott kordokumentumokat tár a napvilágra. Ungváry Krisztiánnak 2016-ban, kémhistóriákba illő módon került a birtokába egy műbőr táska – amit egy angol újságíró talált a kilencvenes évek végén egy ciprusi hotelszobában –, melyben évtizedeken át pihentek a kommunista pártfőtitkár személyes dokumentumai, köztük diplomata-útlevele, eltitkolt szovjet tartózkodási engedélye, a hazai és szovjet vezetőkkel folytatott levelezése, többek között Hruscsovhoz és Brezsnyevhez intézett leveleinek egész sora. Mindezek eredetisége a szerzők szerint megkérdőjelezhetetlen. A lebilincselően izgalmas és olvasmányos kötetben kirajzolódik Rákosi életútja, kezdve tizenöt éves raboskodásával a szegedi Csillag börtönben – ami a Horthy-korszakban az ÁVH későbbi börtöneihez képest szanatórium­nak számított –, mely remek iskola volt számára: elkezdhette önmaga politikai topmenedzserré fejlesztését a többi bebörtönzött kommunista között. Szabadulását követően a moszkvai Kom­intern-évek során a GRU, azaz a szovjet katonai hírszerzés ügynökévé avanzsált; orosz történeti források is megerősítik Rákosi áldozatos ténykedését, melyeket a ­csehszlovák és német kommunista vezetők feljelentése érdekében tett. Miközben az általa kialakított „Rákosi-brand” (a szerzők szóhasználatával élve) el­juttatta a hazai párthierarchia csúcsára, ahol 1948 és 1956 közötti regnálását sok száz halálos ítélettel végződő koncepciós per fémjelezte, tízezrek sínylődtek politikai okokból börtöneiben és kényszerlakhelyekre kitelepítettek 300 000 embert. Mélyrepülése 1956 nyarán kezdődött moszkvai „gyógykezelésre” utazásával. Éveken át fáradhatatlanul bombázta hazatérését sürgető leveleivel a Kreml urait és a hazai pártvezetést egyaránt – ezek sorra válasz nélkül maradtak –, mígnem Kádár közbenjárására (aki számára Rákosi egy politikai lidérc maradt) a kínai határ mellett lévő kirgiz városka komfort nélküli lakásába telepítették át. Innen 1967-ben a nyizsnyij novgorodi Gorkijba költöztették át, itt élt 1971-ben bekövetkező haláláig. Ungváry és Meruk kötete Rákosi lelki torzulásának anatómiája is egyben. A könyvben szereplő levelezései alapján és a szerzők szerint is megállapíthatjuk, hogy tetteiért sosem tartotta önmagát felelősnek, önkritikája legfeljebb arról szólt, hogy még keményebbnek kellett volna lennie. Mások, mint a vele barátságban álló Varga Jenő, tisztábban látta a helyzetét, egy Rákosinak írt levele szerint „aki a politikai sakkjátékban mattot kapott (…), annak azért fizetnie kell (…), van, aki az életével fizet, van, aki a száműzetésével”. (Jaffa, 2018. 338 o.)
Szerző

Szántó T. Gábor: Szeretek beteg lenni, 1973

Publikálás dátuma
2019.01.12. 16:36
Képünk illusztráció
Fotó: FORTEPAN
A nagyszobában, a szőnyegen szoktunk birkózni, de anyu sokszor azt mondja, hogy fáj, és néha el is sírja magát a vadulásomtól, mert őt le tudom szorítani, és akkor az apu azt mondja, hogy így könnyű, ne a nőkkel kezdjek, hanem vele. Néha vele is szoktam birkózni, de az nem olyan jó, ráadásul mindig le is győz, és erősen megszorít, meg rám is fekszik, hogy nem kapok levegőt. És ha bokszolunk, akkor először mindig én üthetem a karját, aztán ő üti az enyémet, de akkor mindig elmegy a kedvem, mert olyan nagyokat üt. Furcsa, hogy milyen gyerekesek tudnak lenni a felnőttek. Nem értik, hogy ez játék. Én csak az anyuval szeretek birkózni. Az iskolában is azt szeretem, ha a lányok kergetnek, lehetőleg egyszerre többen. A fiúkkal nem szeretek játszani, mert vadak. Beteg vagyok. Nem kell iskolába mennem, de anyu nem is visz a mamihoz. Otthon marad, kettesben, velem, és például társasozunk. Érzem, hogy estére újra forró mindenem a láztól, néha remegek is, és ráz a hideg, de betegnek lenni jó, ha éppen nem csavarnak rám hideg priznicet vagy nem tesznek hűtőfürdőbe. Ha beteg vagyok, anyu odaül mellém és dédelget. Ilyenkor figyelmes és gyengéd, kedvesen szól hozzám, nem parancsolgat, nem is kiabál, nem is kapkod és nem is siet, hanem úgy viselkedik, ahogy egy igazi anyának kell. Neki is jó szerintem, hogy itthon maradhat, látszik rajta, hogy megnyugszik, nem ideges. Mintha egy felnőttnek is kellene félnie, ha munkába megy, úgy, mint egy gyereknek az iskolában. Anyu az intézetben beteg gyerekekkel foglalkozik. Velük mindig kedves, láttam, amikor egyszer bevitt. Azért vitt be, hogy megszokjam, hogy ők is olyan emberek, mint mi. Még simogatta is őket, pedig betegek. Olyan furcsán néztek és beszéltek, és félelmetes volt az arcuk, nyálas a szájuk, és az anyu még az orrukat is kifújta. És nekem azt mondja, hogy a beteg gyerekekkel nagy szeretettel kell bánni, és figyeljek oda, ne éreztessem velük, hogy betegek, de én nem tehetek róla, hogy félek tőlük, ahogy odajönnek hozzám, és engem is meg akarnak simogatni, mint őt. Szerintem az egészséges gyerekekkel is nagy szeretettel kell bánni, és nemcsak akkor kell sokat lenni velük, amikor betegek. És amikor egészségesek, akkor se kell őket ugráltatni, hogy csináljanak rendet a szobájukban, rakják el a játékaikat, és feküdjenek le korán aludni. Az anyu az apuval együtt például állandóan csak nevelnek és feladatokat adnak, meg kötelességekre szoktatnak, mint például a tanuláson kívül a cipőpucolás és a szemétlevivés, és ellenőrzik, hogy végrehajtottam-e mindent, csak azután szeretnek, addig szigorúak. Azért az nem szép dolog szerintem, hogy ilyen munkákat végeztetnek velem. Olyan, mintha én is piszkos volnék. Még az ő cipőjüket is nekem kell kipucolni, merthogy állítólag ez a munkamegosztás, ők addig mást csinálnak, például pénzt keresnek, de szerintem csak azért van így, mert én vagyok a legkisebb, és nem tudok védekezni. Ezért szülnek gyereket, hogy legyen kit dolgoztatni? Ha meg nem végzek el valamit, akkor haragszanak, hangosan beszélnek velem, és tévémegvonás van. Az életben első a kötelesség, mondja apu, és mindenért meg kell szenvedni, mert csak annak van értéke, amiért megdolgozik az ember, ami csak úgy az ölébe hullik, annak nincs. Ezt én nem hiszem, mert én például cipőpucolás nélkül is szívesen nézek tévét, és nagyon is tudom értékelni, ha nem kell dolgoznom érte. És amikor megkérdezem, hogy ő miért veheti be a kést a szájába, ha nekem nem szabad, akkor apu azt mondja: Amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek. Vagy azt mondja: Csak. Ami pedig szintén igazságtalanság. Azért jó, ha beteg vagyok és magas a lázam, mert akkor apu és anyu is kedveskednek, csak úgy. Apu is odaül az ágyam szélére, bár fél egy kicsit, hogy elkapja, és arról mesél, amikor ő volt kisfiú, és például bekötötték a torkát. De olyan komolyan és szomorúan mondja az egész gyerekkort, hogy később nem is emlékszem arra, amit mondott, mert csak a szomorúságára figyelek, megkérdezni meg nem akarom, amit elfelejtettem, mert akkor azt hiszi, hogy nem figyeltem eléggé. És már nem is akarok örülni, ha nekik ilyen rossz volt a gyerekkoruk, de egyedül maradni se szeretnék. Éjszakára, kivételesen, anyu mellé fekhetek, bár apu azt mondja, így megfertőzöm, mégsem küldenek ki a szobámba. Anyu akkor igazán anyu, amikor baj van, ezért én kimondottan szeretek beteg lenni.
Témák
irodalom novella