Zoltán Gábor: A barátom nagymamája

Publikálás dátuma
2019.01.13 13:33
Képünk illusztráció
Fotó: FORTEPAN/
Felkerült a listára. Arra, aminek alapján ezerkilencszáznegyvennégy márciusában a Gestapo begyűjtötte a káros egyéneket. Úgy látszik, tényleg számon tartották, mit telefonozott és mikor, miért, kinek, tényleg aktákba írták, miről álmodozott fiatal lányként, minek jegyében szervezkedett felnőtt asszonyként és idős korában. És azt is, kik voltak a számára fontos emberek. Akkor, a német bevonulás előtt vált aktuálissá, hogy előkotorják azt a kartotékot. József Attila szavaival idéztem fel a történetet, mert ő azok egyike volt, akik értették, miről álmodozott a barátom nagymamája, és viszont, a barátom nagymamája értette, miről álmodozott a Levegőt! című vers költője. Három évvel e vers keletkezése előtt íródott a statáriális törvénykezés elleni röpirat, melynek egyik szövegezője József Attila volt, kiadója pedig a barátom nagymamája. Mikor felelősségre vonták őket, a tárgyi bizonyíték eltüntetése végett az idős hölgy megette az eredeti fogalmazványt. Amikor pedig a szerzőtársak kiléte felől faggatták a nyomozók, a nagyothallására hivatkozott: bemutatkozáskor sajnos nem értette a neveket, és röstellte a fiatalembereket arra kérni, hogy hangosan elismételtesse velük. Ennél is viccesebb, hogy negyvennégy márciusában a Gestapo sok más gazdasági és politikai vezető között begyűjti Horthy Miklós belügyminiszterét és a budapesti rendőrfőkapitány-helyettest is: akik a rendszert keményen védték a baloldaliaktól és liberálisoktól, a nemzetiszocialistákkal ugyancsak szembeszálltak, és ennek következtében maguk is felkerültek a listára. A belügyminiszter és a rendőrfőkapitány-helyettes koncentrációs táborban találta magát. Oda kerülhetett volna az idős hölgy is, de valószínűleg néhány napos vagy hetes fogság után, még „idehaza” meghalt. Utolsó üzenete szerint nagyon megverték, és rabkórházba került. A statáriális törvénykezés elleni röpirat szerzői közül József Attila nem élt már, vele sem a német, sem a magyar szakemberek nem tudtak már mihez kezdeni. Illyés Gyulát viszont, a kompánia egy másik tagját szerették volna elkapni. Időben megneszelte, és elbujdosott. Neki, mint makulátlanul keresztény, vidéki származéknak persze jobbak voltak az esélyei, akadtak segítői a rejtőzködésben, még nélkülöznie sem kellett. De még így is abban a hiszemben élt, hogy akármikor elkaphatják és végezhetnek vele. Ki az, aki megver egy hetvenkét éves nőt? Miféle egyenruha, miféle kiképzés szükséges hozzá? De mindegy is, a hetvenkét éves férfiak megverését sem érzem igazán magától értetődőnek. Miközben tudom, hogy az. Magától értetődő és természetes. Minél magasabb pie­desztálra kerül a közösség, a nemzet, a vezér, annál mélyebbre kell taszítani a szeretett közösséget károsító egyéneket. A felségsértőket, a nemzetgyalázókat. Vagy legalábbis azokat, akiken a közösség őrkutyái ilyesféle szagokat szimatolnak. Újra és újra be kell látnom, hogy ez így természetes. És hovatovább az szorul magyarázatra, miért nem verik rendszeresen az embereket a közösségileg elkötelezett, a haza és a nemzet iránt elkötelezett hölgyek és urak seregei. Elég az hozzá, hogy elvitték. Megverték. Viszont sohasem kellett sárga csillagot viselnie, megbélyegzetten járnia szülővárosa utcáin. Ez a körülmény visszamenőleg igazolja mindazt, amit tett. Barátom nagymamája a tizenkilencedik század hetvenes éveiben született. 1904-ben a Feministák Egyesületének egyik alapítója volt. Cikkeket írt, előadásokat tartott. 1918-ban a Nemzeti Tanács tagja. A két háború közt nemzetközi békemozgalmak résztvevője. Akik tőle akarták megvédeni az új Európát meg ősi szent totemállataikat, a magyar turult és a német sast, nem látták szükségesnek, hogy értesítsék családját az elmúltáról, de talán még feljegyzést sem készítettek róla – éltében volt csak annyira veszélyes, hogy kartotékba kelljen foglalni. Nem lehet tudni, hol temették el. Eltemették-e egyáltalán. Információ híján a háború után a család élve maradt tagjai sokáig reménykedtek még benne, hogy visszatér. Barátom azt mondja, az édesapja nem mesélt azokról az időkről, és ő sem faggatta soha. De azt mégiscsak megtudta, hogy a nagymamája József Attila, Illyés Gyula és más értelmiségiek cinkosa volt, meg hogy Medvetánc című kötetét József Attila dedikálta is számára. A könyv nem maradt meg a családi könyvtárban. Hét évtizednyi hallgatás, jól begyakorolt és magától értetődő közöny után mostanában sokan kezdenek érdeklődni a régi dolgok iránt. Ez a folyamat a barátom családjában is beindult. Egyszer csak eszébe jutott, jó lenne kézbe venni azt a nagymamájának dedikált Medvetáncot. Valaki felbiztatta, hogy menjen el, kérdezzen rá antikváriumban, azt is megmondta, melyik a legesélyesebb. Barátom felkereste az üzletet, és előadta, mi járatban van. – Igen – mondta az antikvárius. – Tudom. Nálam van. – És mondott egy árat. Nem éppen alacsonyat. Így aztán a kötet nála maradt, és azóta is ott van, hacsak egy jómódú gyűjtő meg nem vette közben. Érdekes elgondolni a könyv útját barátom nagyszüleinek lakásáig és tovább. Néhány évet töltött az ottani könyvtárban, aztán valamikor valaki kiemelte onnan. Akárki volt is, tudta, hogy érték. Egész mostanáig vigyáztak rá. Óvták. Végül is egy vékony verseskötet jól elvan. Nem kér enni-inni, és nem tiltakozik, akármi történik körülötte.
2019.01.13 13:33
Frissítve: 2019.01.13 13:33

Babiczky Tibor versei

Dasein Egy rég bezárt vendéglő ablakán a felpöndörödött „Megnyitottunk!” felirat. Lángoló nulla az ég közepén. Delet üt az óra. Történelem A vetés idején csontokat fordított ki az ekevas a földből. Varjak verdesnek a lesoványodott patások körül. Mikor eljön az aratás ünnepe, a telihold koponyája lebeg majd a fekvő kalászok felett. Tüzek gyúlnak. De hiába minden. A betakarítást vakok végzik el. Forog a malom. A kihűlt kemencében, mint hamvasztáskor a szív, egy kenyér félgömbje fénylik.
2019.02.17 17:45
Frissítve: 2019.02.17 17:45

Katarzis nélkül - Borbély Szilárdra emlékezünk Mészáros Sándorral, a Kalligram Kiadó igazgatójával

Publikálás dátuma
2019.02.17 15:30
Borbély Szilárd
Fotó: Szabad Föld/
2014. február 17-én, hétfőn este a Müpában a Literárium-est keretében hallhattuk-láthattuk őt utoljára – csütörtökön már a halálhírét olvashattuk az újságokban: 50 évesen önkezével vetett véget életének. Negyed évszázad alatt alkotott műveinek többsége azonban túléli őt.
Már a debreceni egyetemi éveik alatt is ismerték egymást, barátság szövődött önök között. Milyen embernek ismerte meg Borbély Szilárdot?  Tizenhét éves volt, mikor először találkoztunk, az általam tartott felvételi előkészítőre járt, 1982-ben. Közelebbi kapcsolatba, barátságba azonban csak később, már egyetemistaként kerültünk, ő első, én ötödéves voltam. Élénken emlékszem az egyik első beszélgetésünkre, ami különösképp jól jellemezte a Szilárddal való viszonyunkat: egy végtelen hosszúra nyúlt, 2-3 órás eszmecsere során már kezdtem magam zavarban érezni, mert szinte csak én beszéltem, ő alig pár szóval jelezte, hogy ott van. Mígnem aztán hirtelen magához ragadta a szót, és vagy 20 percig beszélt, amiből nemcsak az derült ki, mennyire figyelt korábban, de hihetetlen éleslátóan és -elméjűen szólt hozzá a témához. Péntekenként rendszeresen kijárt hozzánk, ám nagyon nehezen oldódott föl, egyetemista korában zártabb, depresszióra hajlamos személyiség volt, miközben, ahogy az szokás, a hazaindulása után oda-vissza kísérgettük egymást, s ekkor bőbeszédűen disputáltunk. Nagyon olvasott, széleskörűen tájékozott volt, aki igényelte a beszélgetéseket; megmutatta az írásait, véleményt cseréltünk. Kiválóan ismerte, de kritikusan viszonyult a magyar irodalmi hagyományokhoz, mindig előállt valami szubverzív fölvetéssel, ötlettel. Alakját aszketikus, áldozatsorsú emberré teszi az emlékezet, miközben pedig jó humorú, vidám ember is volt, akit sok minden érdekelt, a leghétköznapibb dolgok is. Milyen költőnek tartotta, miként jellemezné a líráját?  Már a kezdetektől költőként gondoltam rá, és jónak tartottam, a Hosszú nap el versét olvasva pedig rádöbbentem, hogy ez nagy költészet. Akkoriban megoszlott róla a kortársaim véleménye, sokan nem is igazán tartották költőnek őt. Amikor azonban az Alföld folyóiratban megjelent, Nádas Péter előszavával, aki a sajátján kívül olyanok méltatására is hivatkozhatott, akiknek megmutatta a verseket, mint Esterházy Péter, Mészöly Miklós, Balassa Péter vagy Orbán Ottó, a fiatalabb nemzedék tartózkodása is olvadozni kezdett. Hogy aztán a későbbiekben, kötetről kötetre – Mint. minden. alkalom; Ami helyett – erősödjön iránta az érdeklődés és kortársai között az egyik legjelentősebb költővé váljon. Szerintem a 2003-as (2000-ben írt) Berlin & Hamlet kötetnél történt meg ez a fordulat. Olyan versnyelvi redukcióval élt, ami Pilinszky és Tandori után már-már lehetetlennek bizonyult. Egyben ott volt a versekben a hívő hitetlenség beszéde is, egy metafizika nélküli, de mégiscsak valamiféle istenkeresés. A szülei tragédiájának traumája mennyire változtatott ezen a versbeszéden?  E téren nem éreztem annyira a változást. Témáját tekintve persze, de ahogy ő is, én is nagyon fontosnak gondoltam, hogy mindig valami újjal kell előállni. Ő pedig eleve a nyelv addig még ismeretlen területeire merészkedett, fölforgatva a tradíciókat. A Halotti pompában például a barokk irodalom hagyományát. Egészen odáig a költészete személytelen volt, az „én” általánosabb formában jelent meg, mígnem az életrajzi történet behozásával erőteljesebbé vált. A barokk mellé hogyan jöttek a haszidizmus műfajai?  Egyfelől tudatosan akarta magának a zsidó identitást, vagy legalábbis a keresését. Másfelől mindig is volt benne vonzalom a hagyomány és a misztika iránt, a racionalitás kereteken belül – a kritikáiban is sokszor szánt ezekre külön figyelmet; Balassa Péter ezt „vallási szubtextus”-ként jellemezte. Fontos volt számára a vallás, de a görögkeleti változata, nem a katolikus. Feloldási lehetőséget jelentett a – Nincstelenekből vagy más önéletrajzi írásaiból ismerhető – gyerekkorból hozott traumákra, a depresszióra való hajlamra, a lét céltalanságának terhe okozta személyes szorongásra-aggódásra. Interjúiban nagy nyíltsággal beszélt a szülei meggyilkolásáról, ennek feldolgozása a műveiben nyomon követhető, ám a végkifejletet ismerve a saját életében a trauma feloldása nem sikerült.  A tragédiát követően Szilárd két hónapig mindennap kijött hozzánk, s mesélte, mi van az édesapjával, aki nem halt bele a rablótámadásba, de élet-halál között lebegett (még 6 évet élt, de már soha nem épült fel teljesen). Én akkor el sem tudtam képzelni, hogyan bírta ki. Míg magamat alapvetően derűsebb, optimistább személyiségnek tartom, ő pedig eleve depresszívebb, fizikailag is gyengébb volt, rejtély számomra, miként vészelte túl ezt a megpróbáltatást. Nekem nem sikerült volna, azt gondolom. Éveken át foglalkoztatta a felderítetlen bűntény, nem hagyta nyugodni az igazságérzetét, sokat nyomozott. Ellenben nem a művekbeli feldolgozását tekintette terápiának – a pszichologizálást a művészetben nem szerette –, hanem a munkába való belemeneküléssel próbálta magát, a gondolatait lekötni. Öt évvel a halála után mennyire élő a költészete, az emlékezete?  Egy barátom mondta, hogy József Attila verseit sem tudod anélkül olvasni, hogy ne lenne rajta a halálának pecsétje – ez igaz Szilárd költészetére is. Én legalábbis, újraolvasva a könyveit, a történtek függvényében sokkal profetikusabbnak, sötétebbnek, tragikusabbnak érzékelem a verseit. A szélesebb olvasói érdeklődés a Nincstelenek iránt tartósnak mutatkozik, a költészetének státusa a szakmában már életében sem volt kérdéses: az utóbbi 20 év egyik legnagyobb költőjeként tartják számon. Ugyanakkor, bár a Halotti pompa nagy és értő figyelmet kapott, költői nyelvét inkább zárványként, semmint folytathatóként értékelik sokan. Ahogy egyszerre építkezik a magyar hagyományokból – egyben búcsút is mondva szerepeknek, beszédformáknak – és legalább ennyire tudatosan az attól idegenből. Ahogy felépít egy artisztikus nyelvet és ennek a töredezettségét, szétporladását tapasztalja. Hogy miközben a brutális, nyers valóságot írja le, nem ad feloldást – a katarzis nélküli tragikum hangoltsága bármennyire is perspektíva a kortárs művészetben, versolvasóként nehéz ezt megemészteni.

Borbély Szilárd

József Attila-, Babérkoszorú- és Mészöly Miklós-díjas költő, író, drámaíró, szerkesztő, irodalomtörténész és -kritikus első (verses)kötete, az Adatok 1988-ban jelent meg, az utolsó pedig, a Nincstelenek – Már elment a Mesijás? című regény 2013-ban. 2000 karácsonyán szülei rablógyilkosság áldozataivá váltak; a tragédia és az igazságszolgáltatás elmaradása mind az életében, mind írói pályáján törést, új korszakot eredményezett.

Borbély Szilárd: 2. A kőtáblára (A Testhez című kötetből)

 Velem nem történt semmi dráma. Az orvosnő kedves volt. Gyorsan kerültem át túlra, a gyermektelenség oldalára. Az állapottalanságba. Végül is nem nagy ügy, semmi rendkívüli nem történt, ezt mondogattam magamba. Majd hamar túlteszem magam rajta. Így ballagtam haza, ezt mondogatva. Csak a nagyszüleim, ők neveltek, csak meg ne tudja. Erős vagyok, legyűröm ezt is majd. Nincs probléma. De este már lázas voltam, mire szobatársaim megjöttek. A lázamat lenyomták. Húsz éves voltam akkor. Táncosnő. A párom is megjött hamar este. Túlerőltettem magam, maradjak ágyba, mondta a doktornő. A gyereket vállalta, de ő zenész volt, és éretlen még családra. Majd lapátol szenet, mondta. Ez jól esett. Naptárral védekeztünk. Lehetett, mert nekem pontosan jött. De mi voltunk szenvedélyesek, három óránál tovább egyikünk sem állta. Őrült nagy volt a dilemma. Napokig tépelődtem, óránként gondolva másra. A nemről a talánra. Az igen helyett a hátha. Túl nagy súly volt ez, dönteni életre-halálra. A nem győzött, de nem akartam átélni. Hiszen a nagynéném orvos, felhívtam őt, hogy nincs-e ötlete. Kiabált velem, hogy milyen aljas dolog. Hogy gyilkos vagyok. De értse meg… Ő csak mutogatott a kőtáblára… Felnőtt nő vagyok már, van egy gyerekem, rengeteg barátnőm. Nincs nagyobb bűn, mint az élet kioltása. A magzat elvételét mindenki súlyos bűnnek kiáltja. Ugyanakkor az anyaságot pedig semmire se tartja. Ki tud ma büszke lenni az anyaságra, ha körülnéz, és maga körül az arcokat vizsgálja? Vagy sajátját, a tükörbe pillantva? És mi történik, ha mégis az történik meg velünk? Halála?

Fény a magasból

címmel emlékeznek Borbély Szilárdra a Hadik Irodalmi Szalonban március 20-án 19 órától. Az esten a költő, Weber Kristóf által megzenésített verseit Bárdos Deák Ágnes és Darvasi Kristóf adja elő.

2019.02.17 15:30
Frissítve: 2019.02.17 15:50