Zoltán Gábor: A barátom nagymamája

Felkerült a listára. Arra, aminek alapján ezerkilencszáznegyvennégy márciusában a Gestapo begyűjtötte a káros egyéneket. Úgy látszik, tényleg számon tartották, mit telefonozott és mikor, miért, kinek, tényleg aktákba írták, miről álmodozott fiatal lányként, minek jegyében szervezkedett felnőtt asszonyként és idős korában. És azt is, kik voltak a számára fontos emberek. Akkor, a német bevonulás előtt vált aktuálissá, hogy előkotorják azt a kartotékot.

József Attila szavaival idéztem fel a történetet, mert ő azok egyike volt, akik értették, miről álmodozott a barátom nagymamája, és viszont, a barátom nagymamája értette, miről álmodozott a Levegőt! című vers költője. Három évvel e vers keletkezése előtt íródott a statáriális törvénykezés elleni röpirat, melynek egyik szövegezője József Attila volt, kiadója pedig a barátom nagymamája. Mikor felelősségre vonták őket, a tárgyi bizonyíték eltüntetése végett az idős hölgy megette az eredeti fogalmazványt. Amikor pedig a szerzőtársak kiléte felől faggatták a nyomozók, a nagyothallására hivatkozott: bemutatkozáskor sajnos nem értette a neveket, és röstellte a fiatalembereket arra kérni, hogy hangosan elismételtesse velük.

Ennél is viccesebb, hogy negyvennégy márciusában a Gestapo sok más gazdasági és politikai vezető között begyűjti Horthy Miklós belügyminiszterét és a budapesti rendőrfőkapitány-helyettest is: akik a rendszert keményen védték a baloldaliaktól és liberálisoktól, a nemzetiszocialistákkal ugyancsak szembeszálltak, és ennek következtében maguk is felkerültek a listára. A belügyminiszter és a rendőrfőkapitány-helyettes koncentrációs táborban találta magát. Oda kerülhetett volna az idős hölgy is, de valószínűleg néhány napos vagy hetes fogság után, még „idehaza” meghalt. Utolsó üzenete szerint nagyon megverték, és rabkórházba került.

A statáriális törvénykezés elleni röpirat szerzői közül József Attila nem élt már, vele sem a német, sem a magyar szakemberek nem tudtak már mihez kezdeni. Illyés Gyulát viszont, a kompánia egy másik tagját szerették volna elkapni. Időben megneszelte, és elbujdosott. Neki, mint makulátlanul keresztény, vidéki származéknak persze jobbak voltak az esélyei, akadtak segítői a rejtőzködésben, még nélkülöznie sem kellett. De még így is abban a hiszemben élt, hogy akármikor elkaphatják és végezhetnek vele.

Ki az, aki megver egy hetvenkét éves nőt? Miféle egyenruha, miféle kiképzés szükséges hozzá? De mindegy is, a hetvenkét éves férfiak megverését sem érzem igazán magától értetődőnek. Miközben tudom, hogy az. Magától értetődő és természetes. Minél magasabb piedesztálra kerül a közösség, a nemzet, a vezér, annál mélyebbre kell taszítani a szeretett közösséget károsító egyéneket. A felségsértőket, a nemzetgyalázókat. Vagy legalábbis azokat, akiken a közösség őrkutyái ilyesféle szagokat szimatolnak. Újra és újra be kell látnom, hogy ez így természetes. És hovatovább az szorul magyarázatra, miért nem verik rendszeresen az embereket a közösségileg elkötelezett, a haza és a nemzet iránt elkötelezett hölgyek és urak seregei.

Elég az hozzá, hogy elvitték. Megverték.

Viszont sohasem kellett sárga csillagot viselnie, megbélyegzetten járnia szülővárosa utcáin. Ez a körülmény visszamenőleg igazolja mindazt, amit tett.

Barátom nagymamája a tizenkilencedik század hetvenes éveiben született. 1904-ben a Feministák Egyesületének egyik alapítója volt. Cikkeket írt, előadásokat tartott. 1918-ban a Nemzeti Tanács tagja. A két háború közt nemzetközi békemozgalmak résztvevője.

Akik tőle akarták megvédeni az új Európát meg ősi szent totemállataikat, a magyar turult és a német sast, nem látták szükségesnek, hogy értesítsék családját az elmúltáról, de talán még feljegyzést sem készítettek róla – éltében volt csak annyira veszélyes, hogy kartotékba kelljen foglalni. Nem lehet tudni, hol temették el.

Eltemették-e egyáltalán.

Információ híján a háború után a család élve maradt tagjai sokáig reménykedtek még benne, hogy visszatér.

Barátom azt mondja, az édesapja nem mesélt azokról az időkről, és ő sem faggatta soha. De azt mégiscsak megtudta, hogy a nagymamája József Attila, Illyés Gyula és más értelmiségiek cinkosa volt, meg hogy Medvetánc című kötetét József Attila dedikálta is számára. A könyv nem maradt meg a családi könyvtárban.

Hét évtizednyi hallgatás, jól begyakorolt és magától értetődő közöny után mostanában sokan kezdenek érdeklődni a régi dolgok iránt. Ez a folyamat a barátom családjában is beindult. Egyszer csak eszébe jutott, jó lenne kézbe venni azt a nagymamájának dedikált Medvetáncot. Valaki felbiztatta, hogy menjen el, kérdezzen rá antikváriumban, azt is megmondta, melyik a legesélyesebb. Barátom felkereste az üzletet, és előadta, mi járatban van.

– Igen – mondta az antikvárius. – Tudom. Nálam van. – És mondott egy árat. Nem éppen alacsonyat. Így aztán a kötet nála maradt, és azóta is ott van, hacsak egy jómódú gyűjtő meg nem vette közben.

Érdekes elgondolni a könyv útját barátom nagyszüleinek lakásáig és tovább. Néhány évet töltött az ottani könyvtárban, aztán valamikor valaki kiemelte onnan. Akárki volt is, tudta, hogy érték. Egész mostanáig vigyáztak rá. Óvták.

Végül is egy vékony verseskötet jól elvan. Nem kér enni-inni, és nem tiltakozik, akármi történik körülötte.