Tóth három Jenő nem a Ronaldo - interjú Kukorelly Endrével

Publikálás dátuma
2019.01.12 14:32

Fotó: / NÉMETH ANDRÁS PÉTER
Régóta készült megírni a sportkönyvet. Vagy inkább A Könyvet A Fociról. Mert azért mégis mindig oda lyukad ki. Azt mondja, nem a foci, az élet érdekli, de hát a foci az maga az élet. Kukorelly Endre József Attila-díjas írót, költőt új kötete apropóján kérdeztük.
Ismerői, kedvelői, hogy ne mondjam: rajongói tudják, hogy a sport, ezen belül is a foci kitüntetett helyet foglal el az életében. A most megjelent Pálya, avagy Nyugi, dagi, nem csak a foci van a világon című könyvében viszont inkább kritikusan, mint rajongva ír a sportról. Más az író és más az ember?  Nem vagyok futballfüggő, sportrajongó, de úgy gondolom, hogy a sport, különösen a futball a fiúk elemi szocia­lizációjához tartozik. Alapnyelv. Gyerekként megéled, meghatározza az életed. Azt szoktam gondolni, hogy egyből látom, húsz méterről valakin, ha ebből kimaradt. A foci általában vagy a magyar foci?  A futball elsősorban identitásképző. Megtanulod, hogy mit kezdj az én/mi és a mi/mások dichotómiával. Képtelenség annak „drukkolni”, akivel nem vagy identifikus, az pedig nemigen választható, annál jóval mélyebben van, atavizmus. Bámulom a világklasszisokat, csak épp nem érint meg, amit látok. Megunom. Tán csodálom, ámde… A világversenyeket, a BL utolsó köreit megnézem, de nem nyomogatom a távkapcsolót, hátha találok valahol egy Chelsea–Arsenalt. Ha viszont a magyarok játszanak, abban érintett vagyok, tetszik nekem vagy sem. Nem tetszik, ami most folyik, de örvényként ránt be, nem tudok szabadulni. És mi a helyzet az esztétikai minőséggel? A versenysport, különösen a labdarúgás ma már inkább népszórakoztatás, mint sport, abban pedig számít a minőség, vagy nem így gondolja?  Hogy ki mennyire „szórakozik” – szerintem, aki benne van, az nem szórakozik, hanem, tud róla vagy nem, megtisztul. Nem az eredmény vagy a látvány „érdekli”, hanem a katarzis. Talán, remélem, nagyrészt épp erről szól a könyvem. A katarzist a nagyon mély, emberi történések idézik elő, és a futball ilyen nagyon erős történések láncolata. Amikor Messi – ez most metafora, nem vagyok érte oda – átcselezi magát – amúgy bal külsővel mindig épp annyit tolva a labdán, amennyit kell –, az fantasztikus. Visszanézem lassítva is, de ennyi, nem érint, kívül marad. Játszani mindenki tud, ha nem is annyira hatékonyan, mint az említett, és számomra egy Máriapócs–Márianosztra meccs adott esetben jobban mutat a lényegre, mint egy világbajnoki csoportmérkőzés. A színvonal más, de strukturálisan ugyan, a tétje is ugyanaz, drámai, autentikus és felkavaró – amivel nem állítom, hogy aki pénzért csinálja, nem lehet őszinte. Sőt, nagy pénzért nagy mű, erre sok példát ismerünk. De az amatőr tuti meghal egy kicsit minden alkalommal, és akkor a néző is „meghal”, miközben pontosan tudja, hogy Tóth három Jenő nem a Ronaldo. Ezzel azt mondja, hogy egy amatőr színielőadás vagy egy fűzfavers is mélyebb és autentikusabb lehet, mint egy profi színház fantasztikus előadása vagy egy kiváló verseskötet?  Nem. A fűzfa, az fűzfa, a rossz rossz. Csakhogy minőségnek édeskevés, hogy valami profi. Profi, amatőr, jó, rossz, ez négyosztatú koordináta-rendszer, mind kombinálható a másikkal. Dög­unalmas, cinikus profi előadások helyett nézd a Baltazár Színház amatőr­jeit! A különbséget az őszinteség szintje jelzi; elhiszem-e, hogy az ott meghalt a színpadon vagy a pályán. A lényeg olyan valódi, drámai történetekben van, mint amikor egy 1990-es holland–német meccsen Frank Rijkaard leköpte Rudi Völlert. Bár engem egyik csapat sem érintett, ez mégis nagyon megérintett. Együttéreztem azokkal a milliókkal, akik odaálltak a leköpött, de elegánsan távozó győztes Völler vagy a magából kivetkezett, és épp ezáltal vesztő holland mellé. Vagy a sokszor megénekelt Zidane–Metterazzi affér: igazi, igaz történet egy elképesztően nagy, egyébként hideg fejjel játszó, vérprofi játékosról, aki kilép a szerepéből, és egyszerűen lefejeli azt az embert, aki gyalázta. Ezért a pillanatért érdemes újranézni az egész meccset, mindig a kontextus adja a katartikus pillanatok keretét. A háború esztétikája?  A sport nem játék – ahogy az igazi játék, egy-egy játszma sem játékos, abban az értelemben, ahogy a felnőtt tévesen elgondolja a gyerek játékát. Itt korántsem a részvétel a fontos, ellenkezőleg, aki pusztán részt vesz, és nem egész mivoltát adja, az elrontja az egészet. Írok a könyvben arról, hogy a futball jelképes, szublimált harci cselekmény, és épp ezért ennyire brutálisan izgalmas-érdekes. Nem pusztán valamifajta esztétikus képződmény, a tét adja a formáját. Talán különösen hangzik, de amit mond, a háborús metafora, a közösen megélt katarzis nagyon egybevág azzal, amit mostanában sokszor hallunk, olvasunk az úgynevezett „nemzeti” oldal fórumain. A miniszterelnök is előszeretettel használja a sportot mint a nemzeti identitás erős oszlopát. Azért van különbség kettejük gondolkodása között?  Amit a kormány a sporttal tesz, nem hatékony. Nem az elit sport, hanem a tömegsport, az utánpótlás támogatandó – ezt amúgy sokszor elmondtam a parlamentben is (a szerző 2010–2012 között, két és fél éven át volt tagja az Országgyűlésnek, az LMP színeiben – a szerk.). A profi sportot ugyanis csak nézzük, míg az amatőrt csináljuk. A katarzis a nézőben is megképződik, ám a csinálás az igazi „élmény”. A túlzott stadionépítgetés erős jel: maradj passzív, ne vegyél részt, hagyd a profikra, akik jobban tudják, és helyetted megoldják. Az én korosztályom futballozott, úgy értem, hogy mindenki, még az is, aki nem. Senki nem akart kimaradni, a „béna” sem, mert akkor, érezte, valami alapélményről marad le. A profiknak a felnőttek mondják meg, mit tegyenek, a kisfiúk a grundon felnőttek nélkül, egymástól tanulják meg az emberi léthez alapvetően szükséges viselkedésformákat. Magad jössz rá a lényegre: hogyan kell alárendelned magad a csapatnak, és hogyan emelkedhetsz ki abból, hogy kell a vereséget és a győzelmet elviselni. Mire jó, miért jó a fair play. Ez talán így van, de meg lehet érteni a politikát is: a sport támogatásával egyszerre próbál meg „átélhető” hősöket gyártani és országimázst építeni. Ön is mondta: csak magyar csapatnak tud szurkolni. Ezzel biztosan nincs egyedül, erre lehet építeni…  Nekem nincs szükségem arra, hogy valaki megmondja, ki a hős és ki nem. Az országimázshoz nem tesz hozzá, hogy világversenyeket rendezünk százmilliárdokból piacon nem eladható sportágaknak. Egy tévéműsorban a vizes vb kapcsán valaki azzal érvelt, hogy tényleg sokba került, de hát micsoda reklám az országnak, mire megkérdeztem tőle, tudja-e, hogy hol volt az eggyel előbbi vizes vb. Nem tudta – de honnan tudná? Van néhány piacképes sportág, az reklámérték, nekünk az Aranycsapat jutott. Puskást ismerik. Már Bozsikot sem. Magyar könyvek külföldi megjelenésével megnyerni az értelmiséget – az igen! Azt írja, hogy az alkotás, az írás és a sport azért rokonok, mert hasonló mechanizmusok alapján működnek. Ezt hogy érti?  Minden strukturált, újat létrehozó emberi tevékenység rokon. Főzöl, ­autót raksz össze, verset írsz. A különbség legfeljebb abban van, hogy egy autó összeszerelésének kézzel fogható hasznát érzed – vagy kárát, ha neked jön –, míg egy futballmeccsel vagy regénnyel más dimenzióban ütközöl. Még focizik? Szombaton is játszottunk. Rúgtam három gólt, nyertünk. És még mindig a középpályán?  Kispályán nagyjából mindegy, de ha nagypályán játszunk, arrafelé szoktam ácsorogni. Volt néhány jó meccse az életében, a krónikák feljegyzik, hogy egyszer az íróválogatottal 10-2-re nyertek Franciaországban, 2008-ban pedig Európa-bajnokok lettek. Ahogy mondta, láthatóan fontos önnek a játék maga, a „csinálás”. Akkor játsszunk: ha választhatna az összes megírt könyve és díja, meg a között, hogy a Népstadionban az ön góljával jutunk be a vb-döntőbe, melyiket választaná? (Erősen elgondolkodik.)  Hát ez tényleg nehéz ügy. Múltkor néztem neten a bayernes gyereket, a Lewandovskit. Kilenc perc alatt rúgott öt gólt. Belegondoltam, hogy az milyen lehetett, kissé borsódzott a hátam, ez az igazság. De Schuberttől is borsódzik. Én meg vagyok elégedve azzal, amit csinálok. Nem az eredménnyel, hanem azzal, hogy csinálom. Persze őrület volna, amit, mint kísértő, ajánl most sátánian… Néha bele­gondolok, ez az igazság. Jó, legyen, de akkor minimum Varga Zoltán vagy Törőcsik színvonalán.
2019.01.12 14:32
Frissítve: 2019.01.12 14:32

Babiczky Tibor versei

Dasein Egy rég bezárt vendéglő ablakán a felpöndörödött „Megnyitottunk!” felirat. Lángoló nulla az ég közepén. Delet üt az óra. Történelem A vetés idején csontokat fordított ki az ekevas a földből. Varjak verdesnek a lesoványodott patások körül. Mikor eljön az aratás ünnepe, a telihold koponyája lebeg majd a fekvő kalászok felett. Tüzek gyúlnak. De hiába minden. A betakarítást vakok végzik el. Forog a malom. A kihűlt kemencében, mint hamvasztáskor a szív, egy kenyér félgömbje fénylik.
2019.02.17 17:45
Frissítve: 2019.02.17 17:45

Katarzis nélkül - Borbély Szilárdra emlékezünk Mészáros Sándorral, a Kalligram Kiadó igazgatójával

Publikálás dátuma
2019.02.17 15:30
Borbély Szilárd
Fotó: Szabad Föld/
2014. február 17-én, hétfőn este a Müpában a Literárium-est keretében hallhattuk-láthattuk őt utoljára – csütörtökön már a halálhírét olvashattuk az újságokban: 50 évesen önkezével vetett véget életének. Negyed évszázad alatt alkotott műveinek többsége azonban túléli őt.
Már a debreceni egyetemi éveik alatt is ismerték egymást, barátság szövődött önök között. Milyen embernek ismerte meg Borbély Szilárdot?  Tizenhét éves volt, mikor először találkoztunk, az általam tartott felvételi előkészítőre járt, 1982-ben. Közelebbi kapcsolatba, barátságba azonban csak később, már egyetemistaként kerültünk, ő első, én ötödéves voltam. Élénken emlékszem az egyik első beszélgetésünkre, ami különösképp jól jellemezte a Szilárddal való viszonyunkat: egy végtelen hosszúra nyúlt, 2-3 órás eszmecsere során már kezdtem magam zavarban érezni, mert szinte csak én beszéltem, ő alig pár szóval jelezte, hogy ott van. Mígnem aztán hirtelen magához ragadta a szót, és vagy 20 percig beszélt, amiből nemcsak az derült ki, mennyire figyelt korábban, de hihetetlen éleslátóan és -elméjűen szólt hozzá a témához. Péntekenként rendszeresen kijárt hozzánk, ám nagyon nehezen oldódott föl, egyetemista korában zártabb, depresszióra hajlamos személyiség volt, miközben, ahogy az szokás, a hazaindulása után oda-vissza kísérgettük egymást, s ekkor bőbeszédűen disputáltunk. Nagyon olvasott, széleskörűen tájékozott volt, aki igényelte a beszélgetéseket; megmutatta az írásait, véleményt cseréltünk. Kiválóan ismerte, de kritikusan viszonyult a magyar irodalmi hagyományokhoz, mindig előállt valami szubverzív fölvetéssel, ötlettel. Alakját aszketikus, áldozatsorsú emberré teszi az emlékezet, miközben pedig jó humorú, vidám ember is volt, akit sok minden érdekelt, a leghétköznapibb dolgok is. Milyen költőnek tartotta, miként jellemezné a líráját?  Már a kezdetektől költőként gondoltam rá, és jónak tartottam, a Hosszú nap el versét olvasva pedig rádöbbentem, hogy ez nagy költészet. Akkoriban megoszlott róla a kortársaim véleménye, sokan nem is igazán tartották költőnek őt. Amikor azonban az Alföld folyóiratban megjelent, Nádas Péter előszavával, aki a sajátján kívül olyanok méltatására is hivatkozhatott, akiknek megmutatta a verseket, mint Esterházy Péter, Mészöly Miklós, Balassa Péter vagy Orbán Ottó, a fiatalabb nemzedék tartózkodása is olvadozni kezdett. Hogy aztán a későbbiekben, kötetről kötetre – Mint. minden. alkalom; Ami helyett – erősödjön iránta az érdeklődés és kortársai között az egyik legjelentősebb költővé váljon. Szerintem a 2003-as (2000-ben írt) Berlin & Hamlet kötetnél történt meg ez a fordulat. Olyan versnyelvi redukcióval élt, ami Pilinszky és Tandori után már-már lehetetlennek bizonyult. Egyben ott volt a versekben a hívő hitetlenség beszéde is, egy metafizika nélküli, de mégiscsak valamiféle istenkeresés. A szülei tragédiájának traumája mennyire változtatott ezen a versbeszéden?  E téren nem éreztem annyira a változást. Témáját tekintve persze, de ahogy ő is, én is nagyon fontosnak gondoltam, hogy mindig valami újjal kell előállni. Ő pedig eleve a nyelv addig még ismeretlen területeire merészkedett, fölforgatva a tradíciókat. A Halotti pompában például a barokk irodalom hagyományát. Egészen odáig a költészete személytelen volt, az „én” általánosabb formában jelent meg, mígnem az életrajzi történet behozásával erőteljesebbé vált. A barokk mellé hogyan jöttek a haszidizmus műfajai?  Egyfelől tudatosan akarta magának a zsidó identitást, vagy legalábbis a keresését. Másfelől mindig is volt benne vonzalom a hagyomány és a misztika iránt, a racionalitás kereteken belül – a kritikáiban is sokszor szánt ezekre külön figyelmet; Balassa Péter ezt „vallási szubtextus”-ként jellemezte. Fontos volt számára a vallás, de a görögkeleti változata, nem a katolikus. Feloldási lehetőséget jelentett a – Nincstelenekből vagy más önéletrajzi írásaiból ismerhető – gyerekkorból hozott traumákra, a depresszióra való hajlamra, a lét céltalanságának terhe okozta személyes szorongásra-aggódásra. Interjúiban nagy nyíltsággal beszélt a szülei meggyilkolásáról, ennek feldolgozása a műveiben nyomon követhető, ám a végkifejletet ismerve a saját életében a trauma feloldása nem sikerült.  A tragédiát követően Szilárd két hónapig mindennap kijött hozzánk, s mesélte, mi van az édesapjával, aki nem halt bele a rablótámadásba, de élet-halál között lebegett (még 6 évet élt, de már soha nem épült fel teljesen). Én akkor el sem tudtam képzelni, hogyan bírta ki. Míg magamat alapvetően derűsebb, optimistább személyiségnek tartom, ő pedig eleve depresszívebb, fizikailag is gyengébb volt, rejtély számomra, miként vészelte túl ezt a megpróbáltatást. Nekem nem sikerült volna, azt gondolom. Éveken át foglalkoztatta a felderítetlen bűntény, nem hagyta nyugodni az igazságérzetét, sokat nyomozott. Ellenben nem a művekbeli feldolgozását tekintette terápiának – a pszichologizálást a művészetben nem szerette –, hanem a munkába való belemeneküléssel próbálta magát, a gondolatait lekötni. Öt évvel a halála után mennyire élő a költészete, az emlékezete?  Egy barátom mondta, hogy József Attila verseit sem tudod anélkül olvasni, hogy ne lenne rajta a halálának pecsétje – ez igaz Szilárd költészetére is. Én legalábbis, újraolvasva a könyveit, a történtek függvényében sokkal profetikusabbnak, sötétebbnek, tragikusabbnak érzékelem a verseit. A szélesebb olvasói érdeklődés a Nincstelenek iránt tartósnak mutatkozik, a költészetének státusa a szakmában már életében sem volt kérdéses: az utóbbi 20 év egyik legnagyobb költőjeként tartják számon. Ugyanakkor, bár a Halotti pompa nagy és értő figyelmet kapott, költői nyelvét inkább zárványként, semmint folytathatóként értékelik sokan. Ahogy egyszerre építkezik a magyar hagyományokból – egyben búcsút is mondva szerepeknek, beszédformáknak – és legalább ennyire tudatosan az attól idegenből. Ahogy felépít egy artisztikus nyelvet és ennek a töredezettségét, szétporladását tapasztalja. Hogy miközben a brutális, nyers valóságot írja le, nem ad feloldást – a katarzis nélküli tragikum hangoltsága bármennyire is perspektíva a kortárs művészetben, versolvasóként nehéz ezt megemészteni.

Borbély Szilárd

József Attila-, Babérkoszorú- és Mészöly Miklós-díjas költő, író, drámaíró, szerkesztő, irodalomtörténész és -kritikus első (verses)kötete, az Adatok 1988-ban jelent meg, az utolsó pedig, a Nincstelenek – Már elment a Mesijás? című regény 2013-ban. 2000 karácsonyán szülei rablógyilkosság áldozataivá váltak; a tragédia és az igazságszolgáltatás elmaradása mind az életében, mind írói pályáján törést, új korszakot eredményezett.

Borbély Szilárd: 2. A kőtáblára (A Testhez című kötetből)

 Velem nem történt semmi dráma. Az orvosnő kedves volt. Gyorsan kerültem át túlra, a gyermektelenség oldalára. Az állapottalanságba. Végül is nem nagy ügy, semmi rendkívüli nem történt, ezt mondogattam magamba. Majd hamar túlteszem magam rajta. Így ballagtam haza, ezt mondogatva. Csak a nagyszüleim, ők neveltek, csak meg ne tudja. Erős vagyok, legyűröm ezt is majd. Nincs probléma. De este már lázas voltam, mire szobatársaim megjöttek. A lázamat lenyomták. Húsz éves voltam akkor. Táncosnő. A párom is megjött hamar este. Túlerőltettem magam, maradjak ágyba, mondta a doktornő. A gyereket vállalta, de ő zenész volt, és éretlen még családra. Majd lapátol szenet, mondta. Ez jól esett. Naptárral védekeztünk. Lehetett, mert nekem pontosan jött. De mi voltunk szenvedélyesek, három óránál tovább egyikünk sem állta. Őrült nagy volt a dilemma. Napokig tépelődtem, óránként gondolva másra. A nemről a talánra. Az igen helyett a hátha. Túl nagy súly volt ez, dönteni életre-halálra. A nem győzött, de nem akartam átélni. Hiszen a nagynéném orvos, felhívtam őt, hogy nincs-e ötlete. Kiabált velem, hogy milyen aljas dolog. Hogy gyilkos vagyok. De értse meg… Ő csak mutogatott a kőtáblára… Felnőtt nő vagyok már, van egy gyerekem, rengeteg barátnőm. Nincs nagyobb bűn, mint az élet kioltása. A magzat elvételét mindenki súlyos bűnnek kiáltja. Ugyanakkor az anyaságot pedig semmire se tartja. Ki tud ma büszke lenni az anyaságra, ha körülnéz, és maga körül az arcokat vizsgálja? Vagy sajátját, a tükörbe pillantva? És mi történik, ha mégis az történik meg velünk? Halála?

Fény a magasból

címmel emlékeznek Borbély Szilárdra a Hadik Irodalmi Szalonban március 20-án 19 órától. Az esten a költő, Weber Kristóf által megzenésített verseit Bárdos Deák Ágnes és Darvasi Kristóf adja elő.

2019.02.17 15:30
Frissítve: 2019.02.17 15:50