Tóth három Jenő nem a Ronaldo - interjú Kukorelly Endrével

Publikálás dátuma
2019.01.12. 14:32

Fotó: NÉMETH ANDRÁS PÉTER
Régóta készült megírni a sportkönyvet. Vagy inkább A Könyvet A Fociról. Mert azért mégis mindig oda lyukad ki. Azt mondja, nem a foci, az élet érdekli, de hát a foci az maga az élet. Kukorelly Endre József Attila-díjas írót, költőt új kötete apropóján kérdeztük.
Ismerői, kedvelői, hogy ne mondjam: rajongói tudják, hogy a sport, ezen belül is a foci kitüntetett helyet foglal el az életében. A most megjelent Pálya, avagy Nyugi, dagi, nem csak a foci van a világon című könyvében viszont inkább kritikusan, mint rajongva ír a sportról. Más az író és más az ember?  Nem vagyok futballfüggő, sportrajongó, de úgy gondolom, hogy a sport, különösen a futball a fiúk elemi szocia­lizációjához tartozik. Alapnyelv. Gyerekként megéled, meghatározza az életed. Azt szoktam gondolni, hogy egyből látom, húsz méterről valakin, ha ebből kimaradt. A foci általában vagy a magyar foci?  A futball elsősorban identitásképző. Megtanulod, hogy mit kezdj az én/mi és a mi/mások dichotómiával. Képtelenség annak „drukkolni”, akivel nem vagy identifikus, az pedig nemigen választható, annál jóval mélyebben van, atavizmus. Bámulom a világklasszisokat, csak épp nem érint meg, amit látok. Megunom. Tán csodálom, ámde… A világversenyeket, a BL utolsó köreit megnézem, de nem nyomogatom a távkapcsolót, hátha találok valahol egy Chelsea–Arsenalt. Ha viszont a magyarok játszanak, abban érintett vagyok, tetszik nekem vagy sem. Nem tetszik, ami most folyik, de örvényként ránt be, nem tudok szabadulni. És mi a helyzet az esztétikai minőséggel? A versenysport, különösen a labdarúgás ma már inkább népszórakoztatás, mint sport, abban pedig számít a minőség, vagy nem így gondolja?  Hogy ki mennyire „szórakozik” – szerintem, aki benne van, az nem szórakozik, hanem, tud róla vagy nem, megtisztul. Nem az eredmény vagy a látvány „érdekli”, hanem a katarzis. Talán, remélem, nagyrészt épp erről szól a könyvem. A katarzist a nagyon mély, emberi történések idézik elő, és a futball ilyen nagyon erős történések láncolata. Amikor Messi – ez most metafora, nem vagyok érte oda – átcselezi magát – amúgy bal külsővel mindig épp annyit tolva a labdán, amennyit kell –, az fantasztikus. Visszanézem lassítva is, de ennyi, nem érint, kívül marad. Játszani mindenki tud, ha nem is annyira hatékonyan, mint az említett, és számomra egy Máriapócs–Márianosztra meccs adott esetben jobban mutat a lényegre, mint egy világbajnoki csoportmérkőzés. A színvonal más, de strukturálisan ugyan, a tétje is ugyanaz, drámai, autentikus és felkavaró – amivel nem állítom, hogy aki pénzért csinálja, nem lehet őszinte. Sőt, nagy pénzért nagy mű, erre sok példát ismerünk. De az amatőr tuti meghal egy kicsit minden alkalommal, és akkor a néző is „meghal”, miközben pontosan tudja, hogy Tóth három Jenő nem a Ronaldo. Ezzel azt mondja, hogy egy amatőr színielőadás vagy egy fűzfavers is mélyebb és autentikusabb lehet, mint egy profi színház fantasztikus előadása vagy egy kiváló verseskötet?  Nem. A fűzfa, az fűzfa, a rossz rossz. Csakhogy minőségnek édeskevés, hogy valami profi. Profi, amatőr, jó, rossz, ez négyosztatú koordináta-rendszer, mind kombinálható a másikkal. Dög­unalmas, cinikus profi előadások helyett nézd a Baltazár Színház amatőr­jeit! A különbséget az őszinteség szintje jelzi; elhiszem-e, hogy az ott meghalt a színpadon vagy a pályán. A lényeg olyan valódi, drámai történetekben van, mint amikor egy 1990-es holland–német meccsen Frank Rijkaard leköpte Rudi Völlert. Bár engem egyik csapat sem érintett, ez mégis nagyon megérintett. Együttéreztem azokkal a milliókkal, akik odaálltak a leköpött, de elegánsan távozó győztes Völler vagy a magából kivetkezett, és épp ezáltal vesztő holland mellé. Vagy a sokszor megénekelt Zidane–Metterazzi affér: igazi, igaz történet egy elképesztően nagy, egyébként hideg fejjel játszó, vérprofi játékosról, aki kilép a szerepéből, és egyszerűen lefejeli azt az embert, aki gyalázta. Ezért a pillanatért érdemes újranézni az egész meccset, mindig a kontextus adja a katartikus pillanatok keretét. A háború esztétikája?  A sport nem játék – ahogy az igazi játék, egy-egy játszma sem játékos, abban az értelemben, ahogy a felnőtt tévesen elgondolja a gyerek játékát. Itt korántsem a részvétel a fontos, ellenkezőleg, aki pusztán részt vesz, és nem egész mivoltát adja, az elrontja az egészet. Írok a könyvben arról, hogy a futball jelképes, szublimált harci cselekmény, és épp ezért ennyire brutálisan izgalmas-érdekes. Nem pusztán valamifajta esztétikus képződmény, a tét adja a formáját. Talán különösen hangzik, de amit mond, a háborús metafora, a közösen megélt katarzis nagyon egybevág azzal, amit mostanában sokszor hallunk, olvasunk az úgynevezett „nemzeti” oldal fórumain. A miniszterelnök is előszeretettel használja a sportot mint a nemzeti identitás erős oszlopát. Azért van különbség kettejük gondolkodása között?  Amit a kormány a sporttal tesz, nem hatékony. Nem az elit sport, hanem a tömegsport, az utánpótlás támogatandó – ezt amúgy sokszor elmondtam a parlamentben is (a szerző 2010–2012 között, két és fél éven át volt tagja az Országgyűlésnek, az LMP színeiben – a szerk.). A profi sportot ugyanis csak nézzük, míg az amatőrt csináljuk. A katarzis a nézőben is megképződik, ám a csinálás az igazi „élmény”. A túlzott stadionépítgetés erős jel: maradj passzív, ne vegyél részt, hagyd a profikra, akik jobban tudják, és helyetted megoldják. Az én korosztályom futballozott, úgy értem, hogy mindenki, még az is, aki nem. Senki nem akart kimaradni, a „béna” sem, mert akkor, érezte, valami alapélményről marad le. A profiknak a felnőttek mondják meg, mit tegyenek, a kisfiúk a grundon felnőttek nélkül, egymástól tanulják meg az emberi léthez alapvetően szükséges viselkedésformákat. Magad jössz rá a lényegre: hogyan kell alárendelned magad a csapatnak, és hogyan emelkedhetsz ki abból, hogy kell a vereséget és a győzelmet elviselni. Mire jó, miért jó a fair play. Ez talán így van, de meg lehet érteni a politikát is: a sport támogatásával egyszerre próbál meg „átélhető” hősöket gyártani és országimázst építeni. Ön is mondta: csak magyar csapatnak tud szurkolni. Ezzel biztosan nincs egyedül, erre lehet építeni…  Nekem nincs szükségem arra, hogy valaki megmondja, ki a hős és ki nem. Az országimázshoz nem tesz hozzá, hogy világversenyeket rendezünk százmilliárdokból piacon nem eladható sportágaknak. Egy tévéműsorban a vizes vb kapcsán valaki azzal érvelt, hogy tényleg sokba került, de hát micsoda reklám az országnak, mire megkérdeztem tőle, tudja-e, hogy hol volt az eggyel előbbi vizes vb. Nem tudta – de honnan tudná? Van néhány piacképes sportág, az reklámérték, nekünk az Aranycsapat jutott. Puskást ismerik. Már Bozsikot sem. Magyar könyvek külföldi megjelenésével megnyerni az értelmiséget – az igen! Azt írja, hogy az alkotás, az írás és a sport azért rokonok, mert hasonló mechanizmusok alapján működnek. Ezt hogy érti?  Minden strukturált, újat létrehozó emberi tevékenység rokon. Főzöl, ­autót raksz össze, verset írsz. A különbség legfeljebb abban van, hogy egy autó összeszerelésének kézzel fogható hasznát érzed – vagy kárát, ha neked jön –, míg egy futballmeccsel vagy regénnyel más dimenzióban ütközöl. Még focizik? Szombaton is játszottunk. Rúgtam három gólt, nyertünk. És még mindig a középpályán?  Kispályán nagyjából mindegy, de ha nagypályán játszunk, arrafelé szoktam ácsorogni. Volt néhány jó meccse az életében, a krónikák feljegyzik, hogy egyszer az íróválogatottal 10-2-re nyertek Franciaországban, 2008-ban pedig Európa-bajnokok lettek. Ahogy mondta, láthatóan fontos önnek a játék maga, a „csinálás”. Akkor játsszunk: ha választhatna az összes megírt könyve és díja, meg a között, hogy a Népstadionban az ön góljával jutunk be a vb-döntőbe, melyiket választaná? (Erősen elgondolkodik.)  Hát ez tényleg nehéz ügy. Múltkor néztem neten a bayernes gyereket, a Lewandovskit. Kilenc perc alatt rúgott öt gólt. Belegondoltam, hogy az milyen lehetett, kissé borsódzott a hátam, ez az igazság. De Schuberttől is borsódzik. Én meg vagyok elégedve azzal, amit csinálok. Nem az eredménnyel, hanem azzal, hogy csinálom. Persze őrület volna, amit, mint kísértő, ajánl most sátánian… Néha bele­gondolok, ez az igazság. Jó, legyen, de akkor minimum Varga Zoltán vagy Törőcsik színvonalán.
Szerző

Murányi Zita versei

pantomim ütemre mozdul minden ág figyelem a törzs pantomimját a szélbe csavarodó indák az egykori koronák helyén viselik az elmúlás tonzúráját ez most egy csöpp alvilág a troli áramszedője két sátáni ezüstszarv vagy páros marsallbotjával az ég egyensúlyozik a pokollal amit benépesít a kerékzaj szénfekete szempárban lelem meg az idejekorán elsötétülő napkorongot várakozás közben a naplemente is kifeszül benne az ezerkarú narancshorgony várom hogy ismét betlehemi csillagot hordjon a mennybolt a hófehér palást alól kitakaródzó – itt egy-egy ágra gondolok - hosszú fekete jégcsapokra díszként gabalyodik a hold mégis jó irányban vagyok mindössze néhány sarkot késik a havazás majd ha az út végre oltalmába burkolózhatott a fák tenyerükre ültetik az istenarcú megváltást. amikor már… nem érezni semmi súlyát a lélek csöndje mennyrepesztő harangzúgás mint fagyott zúzmara melyben a fájdalom törékenysége repedt meg a jég a mindenség is levetkőzi halhatatlan kristályszerkezetét hogy ebben a lassan kiüresedő zajban kint-bent orkánként süvöltsön a megtapasztalhatatlan. egyre elesettebb nézni egy decemberi tölgyet ágai közé felhők gömbölyödtek lombbá gyűrve a porhavat fölötte ahol a havazás is megtorpant mintha fölsejlő szilánkja lenne a mennyországnak a néma eget az utolsó pelyheket hátukon a fény még szivárvánnyá merevedhet ahogy a fa agancsai közül némán kiszakadnak a föld felé zuhanva lassan vörösével itatja át őket a virradat ahogy erdővé dagadó fájdalmával mint egy elejtett pettyes őz egyre elesettebb a vérző fatörzs.
Szerző
Frissítve: 2019.01.12. 20:48

Kötöttpályás peronoszféra

Philip Reeve: Csillagvonatok (Railhead-sorozat 1.)

Ezeregyéjszaka a messzi-messzi jövőben. Megbolondítva olyan 20. századi sci-fi óriások diskurzusalapító szövegei­vel és elgondolásaival, mint Isaac Asimov, Philip K. Dick vagy William Gibson. S mindez a tizenöt év alatti korosztály igényeihez, elvárásaihoz szabva. Adva van tehát egy Aladdin-szerű figura, bizonyos Zen Starling, aki űrbazárok fosztogatójaként, pitiáner tolvajként tengeti viszonylag unalmas életét. Egyetlen öröme a bolygók közti vonatozás. Egy Dzsaffar-szerű alak, egy klónozott szakadár megbízásából aztán el kell lopnia egy „csodalámpásszerű” mütyürt, amibe ha dzsinn nem is, de a galaktikus előd-idegenek szelleme és szellemisége lakozik. Mindennek hátterében mesterséges intelligenciák asimovi alapítványi védettségét élvezi az emberiség; gibsoni neuroromanceres cyber- és steampunkot idéző nagyvállalat-családi posztromantika alakítja a hősök életét, amit a dicki android-ember közti szerelem cizellál tovább, felvetve persze az identitás bonyolult kérdéseit is (lásd Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal?). Reeve láthatólag kiváló ízléssel válogatta olvasmányait és képes volt tapasztalatait egy új, tinédzsereknek szóló érdekes-izgalmas űropera részévé tenni, nem leterhelve őket filozofálgatással, mégis gondolkodásra serkentve – s talán felnőtt olvasókat is sikerül megszólítania sci-fi-patchworkével, talán éppen az egyes részletekre való ráismerés öröme okán. A trilógia első része gyakorlatilag a nagyon okosan kivitelezett (értsd: nem dömpingszerű, unalmassá váló, hanem szinte észrevétlenül adagolt) világépítést végzi el, beindítva egyben a galaktikus emberi birodalom alapjait feltételezhetően megrengető összeesküvés-szcenárió szereplőinek kalandokkal teli utazásait. Ezek az utazások pedig nem máson, mint az egyes bolygókat összekötő, tér-idő (dimenzió) kapukon át közlekedő, nosztalgikus és gigantikus, saját tudattal és névvel bíró vonatokon (lásd steampunk, valamint a névadást tekintve Iain M. Banks Kultúra-sorozata) zajlanak – Starling maga is ilyen „sínkósza” figura. S kalandokban nincs hiány, ahogy a világok komponensei terén is sziporkázik a szerző: közösségi tudattá összeálló rovarmilliók (kaptárszerzetesek), pándimenzionális lények (peronangyalok), az egykori anyabolygó, a Föld történeti állatvilágának géntechnológiai újralétrehozása (megafauna), ptereodaktilusz-kedvencek tenyésztése, hamisított bajusz-szimbióta, mely elmászik az arcon, és inkább barkóra hasonlít, kedv szerint változtatható ruhák, kiegészítők, testek, szeplőt és anyajegyet növesztő öntudatra kelt androidok, a sor szinte végtelen. A trilógia megfilmesítésért kiált, és persze már jó ideje a Warner Bros. forgatókönyv-fejlesztői kezei közt alakul is – ugyanakkor ne feledjük, mekkorát bukott a pénztáraknál (ki tudja, miért?) a Luc Besson által tavaly filmvászonra vitt képregény, a Valerian és az ezer bolygó városa, mely amúgy egészen rendkívüli és remek alkotás, és mérvadó, viszonyulási pont lehet a vizualitás terén a készülő Railhead-adaptációhoz. (Ford. Ajkay Örkény. Móra Könyvkiadó, 2018. 350 o.) 

Philip Reeve

Korábbi, nagy sikerű regénytetralógiájából, a Ragadozó városokból Christian Rivers készíthetett filmet, melyet december végétől már a hazai mozik is vetítettek. Akik még nem látták, ösztönzően hathat, hogy a forgatókönyvírói-produceri kreditet többek között Peter Jackson jegyzi, aki pár jelenet erejéig a rendezői székbe is beleült.

Szerző