Kántor Zsolt versei

Mogorva paplan Terminál evangéliuma A nyelv, mint a tudás pupillája, éles képeket archivál. Ott van a kisagy polcán egy szem meggy: a nyár. Itt a puhán ringó, mátrix- szerű barlang: vízzel és kavicsokkal telt éj. Áttetsző terepasztal. Mogorva paplan. Pixel huszár fürdik benne. Közben azt álmodja, hogy nincs jelen. Minden pozícionálása lappangás. Közben, mint egy könyvtekercs, a félregombolt égbolt mögött megjelenik a múlt. A nagyon távoli jövő. Egy zsilettpenge az emberi szem felé közelít. Heidegger felugrik egy induló vonatra. Ami pillanatnyi kapaszkodó volt, a másodperc törtrésze alatt foszlik szerte. Megint a tenger látszik, nagyon közel. Szinte a szemgolyóban érződik a dagály. Felesel a felkorbácsolt víztükör. Akár egy tekebábu vagy egy hajcsat. Az időtlenség lassan múlik. A könyv mélyen hallgat. Szilva alakú embrió Látószög A bőröd alá költöznék végleg. Elképzeltem, hogy beszippantasz, mint örvény az éjszakát. És hirtelen megjön a hajnal. Jól esne beléd csúszni. Vissza a magzati létbe. S a szájamba helyezem a lélegeztető köldökzsinórt. A hangodon szólalnék meg. A szemeddel látnám a saját életem. Az ujjbegyek kiigazítanák a szívbillentyűket. Kértelek, hogy engedd meg, hogy egész éjjel benned tartózkodjam, amíg bírom szusszal. Forrjunk össze! És próbáljunk ne csak az érzelmekkel, hanem másként is. Beszéljük meg előtte, mire fogunk gondolni. Talán arra, hogy beleharapunk egy szilvába, ami édes. Majd kiköpjük a magját. S érezzük, hogy megy lefele a nyelőcsövünkön a rost, az íz, a nyállal elegy idő.

Zoltán Gábor: A barátom nagymamája

Publikálás dátuma
2019.01.13. 13:33
Képünk illusztráció
Fotó: FORTEPAN
Felkerült a listára. Arra, aminek alapján ezerkilencszáznegyvennégy márciusában a Gestapo begyűjtötte a káros egyéneket. Úgy látszik, tényleg számon tartották, mit telefonozott és mikor, miért, kinek, tényleg aktákba írták, miről álmodozott fiatal lányként, minek jegyében szervezkedett felnőtt asszonyként és idős korában. És azt is, kik voltak a számára fontos emberek. Akkor, a német bevonulás előtt vált aktuálissá, hogy előkotorják azt a kartotékot. József Attila szavaival idéztem fel a történetet, mert ő azok egyike volt, akik értették, miről álmodozott a barátom nagymamája, és viszont, a barátom nagymamája értette, miről álmodozott a Levegőt! című vers költője. Három évvel e vers keletkezése előtt íródott a statáriális törvénykezés elleni röpirat, melynek egyik szövegezője József Attila volt, kiadója pedig a barátom nagymamája. Mikor felelősségre vonták őket, a tárgyi bizonyíték eltüntetése végett az idős hölgy megette az eredeti fogalmazványt. Amikor pedig a szerzőtársak kiléte felől faggatták a nyomozók, a nagyothallására hivatkozott: bemutatkozáskor sajnos nem értette a neveket, és röstellte a fiatalembereket arra kérni, hogy hangosan elismételtesse velük. Ennél is viccesebb, hogy negyvennégy márciusában a Gestapo sok más gazdasági és politikai vezető között begyűjti Horthy Miklós belügyminiszterét és a budapesti rendőrfőkapitány-helyettest is: akik a rendszert keményen védték a baloldaliaktól és liberálisoktól, a nemzetiszocialistákkal ugyancsak szembeszálltak, és ennek következtében maguk is felkerültek a listára. A belügyminiszter és a rendőrfőkapitány-helyettes koncentrációs táborban találta magát. Oda kerülhetett volna az idős hölgy is, de valószínűleg néhány napos vagy hetes fogság után, még „idehaza” meghalt. Utolsó üzenete szerint nagyon megverték, és rabkórházba került. A statáriális törvénykezés elleni röpirat szerzői közül József Attila nem élt már, vele sem a német, sem a magyar szakemberek nem tudtak már mihez kezdeni. Illyés Gyulát viszont, a kompánia egy másik tagját szerették volna elkapni. Időben megneszelte, és elbujdosott. Neki, mint makulátlanul keresztény, vidéki származéknak persze jobbak voltak az esélyei, akadtak segítői a rejtőzködésben, még nélkülöznie sem kellett. De még így is abban a hiszemben élt, hogy akármikor elkaphatják és végezhetnek vele. Ki az, aki megver egy hetvenkét éves nőt? Miféle egyenruha, miféle kiképzés szükséges hozzá? De mindegy is, a hetvenkét éves férfiak megverését sem érzem igazán magától értetődőnek. Miközben tudom, hogy az. Magától értetődő és természetes. Minél magasabb pie­desztálra kerül a közösség, a nemzet, a vezér, annál mélyebbre kell taszítani a szeretett közösséget károsító egyéneket. A felségsértőket, a nemzetgyalázókat. Vagy legalábbis azokat, akiken a közösség őrkutyái ilyesféle szagokat szimatolnak. Újra és újra be kell látnom, hogy ez így természetes. És hovatovább az szorul magyarázatra, miért nem verik rendszeresen az embereket a közösségileg elkötelezett, a haza és a nemzet iránt elkötelezett hölgyek és urak seregei. Elég az hozzá, hogy elvitték. Megverték. Viszont sohasem kellett sárga csillagot viselnie, megbélyegzetten járnia szülővárosa utcáin. Ez a körülmény visszamenőleg igazolja mindazt, amit tett. Barátom nagymamája a tizenkilencedik század hetvenes éveiben született. 1904-ben a Feministák Egyesületének egyik alapítója volt. Cikkeket írt, előadásokat tartott. 1918-ban a Nemzeti Tanács tagja. A két háború közt nemzetközi békemozgalmak résztvevője. Akik tőle akarták megvédeni az új Európát meg ősi szent totemállataikat, a magyar turult és a német sast, nem látták szükségesnek, hogy értesítsék családját az elmúltáról, de talán még feljegyzést sem készítettek róla – éltében volt csak annyira veszélyes, hogy kartotékba kelljen foglalni. Nem lehet tudni, hol temették el. Eltemették-e egyáltalán. Információ híján a háború után a család élve maradt tagjai sokáig reménykedtek még benne, hogy visszatér. Barátom azt mondja, az édesapja nem mesélt azokról az időkről, és ő sem faggatta soha. De azt mégiscsak megtudta, hogy a nagymamája József Attila, Illyés Gyula és más értelmiségiek cinkosa volt, meg hogy Medvetánc című kötetét József Attila dedikálta is számára. A könyv nem maradt meg a családi könyvtárban. Hét évtizednyi hallgatás, jól begyakorolt és magától értetődő közöny után mostanában sokan kezdenek érdeklődni a régi dolgok iránt. Ez a folyamat a barátom családjában is beindult. Egyszer csak eszébe jutott, jó lenne kézbe venni azt a nagymamájának dedikált Medvetáncot. Valaki felbiztatta, hogy menjen el, kérdezzen rá antikváriumban, azt is megmondta, melyik a legesélyesebb. Barátom felkereste az üzletet, és előadta, mi járatban van. – Igen – mondta az antikvárius. – Tudom. Nálam van. – És mondott egy árat. Nem éppen alacsonyat. Így aztán a kötet nála maradt, és azóta is ott van, hacsak egy jómódú gyűjtő meg nem vette közben. Érdekes elgondolni a könyv útját barátom nagyszüleinek lakásáig és tovább. Néhány évet töltött az ottani könyvtárban, aztán valamikor valaki kiemelte onnan. Akárki volt is, tudta, hogy érték. Egész mostanáig vigyáztak rá. Óvták. Végül is egy vékony verseskötet jól elvan. Nem kér enni-inni, és nem tiltakozik, akármi történik körülötte.
Szerző

Egy bőröndnyi élet - Rákosi Mátyás eltitkolt szolgálatai

Ungváry Krisztián – Meruk József: Rákosi Mátyás eltitkolt szolgálatai – Egy sztálinista diktátor börtönben, jólétben és száműzetésben
„Rám a magyar nép visszavágyik, mert csak én menthetem meg Magyarországot! (…) Tudósítson otthon arról, hogy kész vagyok a hazatérésre! Megmentem a forradalmat!” – e szavakkal búcsúzott Rákosi Mátyás, a Szovjetunióba száműzött diktátor 1969-ben egy isten háta mögötti kisváros, a kirgizisztáni Tokmak piacán a vele véletlenül találkozó megdöbbent magyar festőnőtől. A kommunista éra korifeusai közül Rákosi Mátyás élete viszonylag feldolgozottnak számít, megjelent már életrajza, a nevével fémjelzett korszakot is vaskos kötetekben taglalták a történészek, ám ez a hiánypótló mű idáig nem látott kordokumentumokat tár a napvilágra. Ungváry Krisztiánnak 2016-ban, kémhistóriákba illő módon került a birtokába egy műbőr táska – amit egy angol újságíró talált a kilencvenes évek végén egy ciprusi hotelszobában –, melyben évtizedeken át pihentek a kommunista pártfőtitkár személyes dokumentumai, köztük diplomata-útlevele, eltitkolt szovjet tartózkodási engedélye, a hazai és szovjet vezetőkkel folytatott levelezése, többek között Hruscsovhoz és Brezsnyevhez intézett leveleinek egész sora. Mindezek eredetisége a szerzők szerint megkérdőjelezhetetlen. A lebilincselően izgalmas és olvasmányos kötetben kirajzolódik Rákosi életútja, kezdve tizenöt éves raboskodásával a szegedi Csillag börtönben – ami a Horthy-korszakban az ÁVH későbbi börtöneihez képest szanatórium­nak számított –, mely remek iskola volt számára: elkezdhette önmaga politikai topmenedzserré fejlesztését a többi bebörtönzött kommunista között. Szabadulását követően a moszkvai Kom­intern-évek során a GRU, azaz a szovjet katonai hírszerzés ügynökévé avanzsált; orosz történeti források is megerősítik Rákosi áldozatos ténykedését, melyeket a ­csehszlovák és német kommunista vezetők feljelentése érdekében tett. Miközben az általa kialakított „Rákosi-brand” (a szerzők szóhasználatával élve) el­juttatta a hazai párthierarchia csúcsára, ahol 1948 és 1956 közötti regnálását sok száz halálos ítélettel végződő koncepciós per fémjelezte, tízezrek sínylődtek politikai okokból börtöneiben és kényszerlakhelyekre kitelepítettek 300 000 embert. Mélyrepülése 1956 nyarán kezdődött moszkvai „gyógykezelésre” utazásával. Éveken át fáradhatatlanul bombázta hazatérését sürgető leveleivel a Kreml urait és a hazai pártvezetést egyaránt – ezek sorra válasz nélkül maradtak –, mígnem Kádár közbenjárására (aki számára Rákosi egy politikai lidérc maradt) a kínai határ mellett lévő kirgiz városka komfort nélküli lakásába telepítették át. Innen 1967-ben a nyizsnyij novgorodi Gorkijba költöztették át, itt élt 1971-ben bekövetkező haláláig. Ungváry és Meruk kötete Rákosi lelki torzulásának anatómiája is egyben. A könyvben szereplő levelezései alapján és a szerzők szerint is megállapíthatjuk, hogy tetteiért sosem tartotta önmagát felelősnek, önkritikája legfeljebb arról szólt, hogy még keményebbnek kellett volna lennie. Mások, mint a vele barátságban álló Varga Jenő, tisztábban látta a helyzetét, egy Rákosinak írt levele szerint „aki a politikai sakkjátékban mattot kapott (…), annak azért fizetnie kell (…), van, aki az életével fizet, van, aki a száműzetésével”. (Jaffa, 2018. 338 o.)
Szerző