A világ egyik legjobb dobosa a saját bőrén tapasztalhatta meg a kirekesztést

Publikálás dátuma
2019.01.11. 11:30
Sánchez mexikóiként csak 2007-ben kaphatott zöld kártyát, 2016-ban állampolgárságot
Fotó: BOGAR ADAME
Bad Hombre: rossz ember – mondta a mexikóiakra Donald Trump. És ez lett a címe a mexikói-amerikai Antonio Sánchez 2017-es szólólemezének. A dobos legenda zenekarával, a Migration-nel vasárnap este ad lemezbemutató koncertet az A38 hajón.
A 47 éves Sánchez másfél hónapja jelentette meg legújabb lemezét (Lines in the Sand), amelyen minden korábbinál határozottabban tiltakozik Donald Trump politikája ellen. „Nagyon sok művésznek nem tetszik, ami jelenleg az Egyesült Államokban zajlik, de csak kevesen merik nyilvánosan vállalni a véleményüket. Pedig szerintem ez kötelességünk. Nem állítom, hogy aki Trumpra szavazott, az feltétlenül rasszista és idegengyűlölő, de nyilvánvaló, hogy támogatói között egyre nagyobb számban vannak a xenofóbok. Ez szörnyen veszélyes tendencia, amit mexikóiként a saját bőrömön is naponta érzek” – válaszolta a Népszava kérdésére a többszörös Grammy-díjas, széles körben elismert jazzdobos. Újabb lemezein éppen ezért alkalmazott olyan sokkoló effekteket, mint egy brutális amerikai rendőrségi ellenőrzés hangjai vagy különböző szirénák. A Lines in the Sand albumot kifejezetten modern hangzás, bonyolult ritmusképletek egész sora és az 1970-es évek jazz-rock stílusát új kontextusba helyező fúziós dallamok jellemzik. „Nem ígérek pihentető zenét – feszült, bonyolult, a hallgató figyelmét igénylő muzsika ez” – vallja a dobos-zeneszerző, aki ezúttal kvintettjével érkezik Budapestre. A csapatban felesége, Thana Alexa énekel; Chase Baird szaxofonozik, John Escreet zongorázik és Matt Brewer nagybőgőzik.
Sánchez korán megtapasztalta, hogy mennyi diszkrimináció éri a mexikói bevándorlókat. Már az 1990-es évek közepén a bostoni Berklee College of Music hallgatója volt. Az ezredforduló óta a modern amerikai jazz egyik kulcsfigurája, de mexikói identitása miatt mégis csak 2007-ben kapta meg a letelepedéshez szükséges zöld kártyát, s újabb kilenc év múltán, 2016-ban lett amerikai állampolgár. Munkája miatt New Yorkban él, de évente több hónapot tölt szülőhazájában. „A zenekarom neve Migration, s ez önmagáért beszél. Elfogadhatatlan, hogy Trump betonfalat vagy acélkerítést szeretne a mexikói-amerikai határra, és azt mondja, a határvédelemben nincs helye a politikai korrektségnek. Minket, mexikóikat pedig egyszerűen rossz embernek (bad hombre) titulált” – mondja Sánchez, aki éppen ezt a címet (Bad Hombre) adta előző, 2017-es szólólemezének.
 
A társadalmi elkötelezettség, az emberi jogi küzdelem mellett Sánchez másik jellemzője, hogy fáradhatatlan muzsikus, aki mindig egyszerre több projekten dolgozik. „Képtelen lennék csupán néhány perces jazz-kompozíciókat írni, kamaszkorom óta foglalkoztatnak a nagyobb lélegzetű darabok. Éppen ezért volt nagyszerű, hogy tavaly Vince Mendoza zeneszerző-karmesterrel és a kölni WDR big banddel egy olyan zenekari lemezt rögzíthettünk, ami már átmenet a jazz és a modern szimfonikus zene között” – nyilatkozta néhány hete az amerikai National Public Radio (NPR) podcastjában. Sánchez sokoldalúságát jelzi, hogy filmzeneszerzőként is igen sikeres. 2014-ben – honfitársa, az Oscar-díjas Alejandro González Iñárritu rendező felkérésére – ő írta a Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) című film zenéjét, amiért Grammy-díjat kapott. Tavaly, alig néhány héttel az új lemez megjelenése előtt fejezte be az Elmore Leonard kult-regényéből készült filmsorozat, a Szóljatok a köpcösnek! zenéjét. Filmes és televíziós felkérésekben most sincs hiány, de Sánchez azt mondja: ezeket csak akkor vállalja, ha a jazzben éppen nincs annyira fajsúlyos mondanivalója.

Metheny és Sánchez

Antonio Sánchezt a magyar közönség eddig elsősorban a Pat Metheny Group dobosaként ismerhette. A gitáros világsztár 2001-ben figyelt fel rá, s első közös munkájuk, a Speaking of Now című lemez rögtön Grammy-díjat nyert. Azóta is tagja Metheny zenekarának, bár idén szünetelteti a közös turnézást, mert a Lines in the Sand anyagát szeretné világszerte bemutatni. A Methenyvel elért sikereknek köszönhető, hogy később olyan élvonalbeli zenészek is foglalkoztatták Sánchezt, mint Chick Corea, Gary Burton vagy a Brecker-fivérek.

Infó

Antonio Sánchez & Migration – Lines in the Sand Január 13., vasárnap 20:00,
A 38 hajó

Témák
zene dzsessz

Hosszú az út hazafelé Bellának, a kutyalánynak

Publikálás dátuma
2019.01.11. 11:00
Csodák az életben is vannak: a Bellát alakító Shelbyt a fi lmesek több ezer kutyamenhelyet végigjárva találták meg
Fotó: INTERCOM
Furán hangzik, de vegyük komolyan: az Egy kutya hazatér rendezője, Charles Martin Smith képes volt kutyaként gondolkodni.
Nem egyszer elsütöttem azt a poént: nálam egy kutyás film rögtön kilencven százalékról indul. Ezzel nyilván elárultam magamról, én is kutyás vagyok és az ebek iránt érzett szeretet, a tőlük kapott feltétel nélküli odaadás miatt egyfajta szűrőn keresztül szoktam nézni az olyan produkciókat, melyben van legalább egy blöki. Emiatt sokszor kiesek is a kritikus szerepéből és vakon rajongok akár egy-egy kevésbé sikerült, sőt, olykor valójában kutya rossz filmért. Szerencsére nem ez a helyzet W. Bruce Cameron azonos című regényéből készült Egy kutya hazatér esetében: igazi, tiszta szívű, jó szándékú és erős nevelési célzattal készített alkotás. De mire föl ezek az epikus szavak? A történet középpontjában a Bella nevű pitbull-keverék szuka áll, akit Lucas a szemközti házrom alatt talál. Az ember és a kutya közötti lelki kapcsolat elképesztő erő kettejük között. Amikor kiderül, hogy Denverben nem lehetséges pitbullt otthon tartani, akkor Lucas eldönti: új helyre költözik. Addig is barátnője rokonaihoz viszik Bellát, aki azonban hazavágyik és visszaindul, hogy hazamenjen. Nem kevesebb, mint hatszáz kilométernyi út áll előtte, melyet, mi, nézők vele együtt teszünk meg számos érzelmes (nem hatásvadász) pillanatokkal teletűzdelve.
Nemhiába: a rendezői székben a veterán rendező, Charles Martin Smith ült, aki régóta vallja, gyerekekkel és állatokkal együtt szeret dolgozni és hát, minden bizonnyal metanyelveken szót is ért velük, lévén, hogy színészként is csaknem kilencven produkciót jegyez az életművében. A W. Bruce Cameron és felesége, a rendezőként is ismert Cathryn Michon által közösen jegyzett forgatókönyvet komolyan tudta venni és meg tudta valósítani – ez a másik Cameron-bestseller, A kutya négy élete esetében nem sikerült annyira Lasse Halström direktornak. Bár haragudni utóbbi produkcióra sem vagyok képes – igen, az a bizonyos kilencven százalékos szabály miatt. Cameron regényeinek a lényege: a cselekményt a kutyák szemszögéből meséli el. Persze, nem úgy, ahogy Hollywoodban szokás, hogy az ebek beszélnek és digitálisan mozgatják a szájukat, a kommunikációjuk a sajátjuk, csak éppen a gondolataikat halljuk olvasóként és nézőként. Például, amikor arra tanítja Lucas, a gazdi az Egy kutya hazatér hősét, Bellát, a pitbull-keverék lányt, hogy „menjen haza”. akkor azt az állat hogyan éli meg mind emocionális, mind intellektuális módon. Ezeken persze lehet sokszor derülni, máskor meg erőteljesen meghatódni, mivel a kutya mindig jóindulatú és jóságot feltételez – első körben.
Egyszóval Charles Martin Smith rendező képes volt – furán hangzik, de vegyük komolyan – kutyaként gondolkodni. Ezt, pedig képes volt átadni, nekünk, nézőknek. Bár egy kritikának nem kell, hogy szerves része legyen: az általam látott vetítésen nem csak a plüssállatokkal érkező gyerekek pityeregtek a dramaturgiai csúcspontoknál. Ebben persze oroszlánszerepe volt a Bellát alakító Shelby-nek is, akit a filmesek több ezer kutyamenhelyt végig járva találtak meg. Hogy leírhassuk: a csodák nem csak a moziban szoktak megesni.

Infó

Egy kutya hazatér Forgalmazza az InterCom

Kutyák a mozgóképen Top 10

1. Frakk, a macskák réme (1972-1987) A hazai pálya előnye: generációk nőttek fel Magyarországon azon, ahogy Frakk, a vizsla megregulázza a két macskát, Lukréciát és Szerénkét.
2. The Artist – A némafilmes (2011) Uugie, az imádnivaló Jack Russel Terrier is bizonyára Oscar-díjat kapott volna, ha kutyákat színészszámba vennék.
3. Hacsikó (1987), és a remake: Hacsi, a leghűségesebb barát (2009) Hacsikó, a japán akita fajtájú eb hűségessége városi legendává vált Tokióban, olyannyira, hogy szobrot is emeltek neki a Sibuja vasútállomás mellett. A sztoriból készült japán film kihagyhatatlan, de a remake is pazar darab.
4. Egy kutya négy élete (2017) W. Bruce Cameron regényből készült mű újszerűsége abban rejlett, hogy az elmesélt történetet a kutyák szemszögéből ábrázolta.
5. Kutyahideg (2006) Ez az a film, melyben az alaszkai malamutok és huskyk lejátszották Paul Walkert és Jason Biggs-et a vászonról. Well done, Disney!
6. Fehér Isten (2014) Mundruczó Kornél sci-fi drámája, melyben a kutyák fellázadnak gazdáik, a Fehér Isten ellen. Body és Luke (ikrek), akik a filmben a felkelést vezető Hagent alakították, elnyerték a Kutya Pálma díjat a 2014-es cannes-i fesztiválon.
7. Kutyák szigete (2017) Wes Anderson animált mozijában bábkutyák töltik be a vásznat. Ahogy lapunknak fogalmazott, élő ebekkel hozzá sem mert volna fogni a munkához – mely így a filmtörténet egyik legkülönlegesebb darabja lett.
8. Bendzsi (1974) Az abszolút családi mozi a világ leghíresebb keverék kutyusával (kistestű uszkár, egy törpe schnauzer és egy angol cocker spániel kereszteződése), melynek hány folytatása is volt? Túl sok...
9. Star Trek: Enterprise (2001-2005) Johanthan Archer kapitány hűséges társa Porthos, a kecses beagle, aki elmegy oda, ahol még ember nem járt korábban. Az egyik epizódban pedig még diplomáciai konfliktust okoz, azzal, hogy levizel egy szent növényt. Ha meg már beagle: a Kutyák és macskák titkosügynöke se kutya…

10. Egyik kopó, másik eb (1989) Scott Turner, a rendmániás zsaru és Hooch, a rumliimádó bulldog háborúja az egyik legjobb kutyakomédia, ami valaha készült.

Témák
film

Az idő nem eladó, avagy Clint Eastwood zseniális

Publikálás dátuma
2019.01.10. 11:00
Allison Eastwood és édesapja, Clint Eastwood a film egyik jelenetében
Fotó: Claire Folger
A csempész című alkotásban Clint Eastwood rendezőként és színészként is bizonyítja, hogy ő a legnagyobb.
Foglalkozása: színész-filmrendező. Nem is gondolnánk, hogy milyen sokan jogosultak manapság valami ilyesmit íratni a névjegyükre. Ha megpróbálunk a káoszban rendet rakni, és a rendezői sikerek és kvalitások szerint szeretnénk felállítani egyfajta sorrendet, akkor a lista elejére minden bizonnyal Clint Eastwood kerülne. Noha a nyolcvankilenc éves művész színészként is filmtörténelmet írt, az igazi szenzáció vele kapcsolatban, hogy rendezőként sikerült a saját jelentőségét is túlszárnyalnia, és úgy tudott megöregedni, hogy az ezredfordulóra a tengerentúli mozgóképművészet legnagyobb élő alakjává nőtte ki magát.
A színész Eastwood már azzal beírta magát történelembe, hogy az ő alakjához kötjük az 1960-as évek névtelen pisztolyhősét, aki Sergio Leone klasszikus spagettiwestern-trilógiájában belovagolt a képkompozícióba, igazságot szolgáltatott, majd sorsszerűen továbbállt, ellovagolva az ismeretlenbe. Ugyanígy hozzá fűződik a hetvenes évek amerikai mozijának „bekeményedése” is: Piszkos Harryként, 45-ös Magnumjával, cinikus megjegyzéseivel ő lett az a zsaru, aki, ha szükséges – értsd: ha a törvény nem eléggé hatékony – akkor egyszemélyben rendet tesz. Ugyanekkor kezdett el rendezni is (1971-ben debütált a Játszd le nekem a Mistyt! című drámával), de csak sokkal később kezdték igazán komolyan venni ezt az oldalát. Karrierje szempontjából több mint beszédes, hogy színészként sosem kapott Oscart, de rendezőként kétszer is: 1993-ban a Nincs bocsánatért, 2005-ben pedig a Millió dolláros bébiért. (Két további rendezői jelölést is begyűjtött a Titokzatos folyóért és a Levelek Ivo Dzsimáért.) Aztán jött a bejelentés: a 2008-ad Gran Torinóban áll utoljára a kamerák elé és csak rendezőként és producerként tevékenykedik tovább. Az ígéretet először 2012-ben szegte meg, amikor korábbi asszisztense, Rober Lorenz kedvéért beugrott Az utolsó csavar főszerepére. De ez semmi ahhoz képes, hogy csaknem kilencven évesen vállalta, hogy ismét önmagát dirigálja a kamera mögül: a végeredmény a most mozikba kerülő A csempész, amely csodálatos pillanatokkal, jelenetekkel teli alkotás.
A csempész megtörtént eseményt dolgoz fel: címszereplője a kilencven éves koreai háborús veterán Earl Stone (Eastwood), aki egész életében inkább ismeretlenekkel bulizott, mintsem a családtagjaival törődött volna. Egyetlen állandó hobbija, hogy virágokat termeszt, még akkor is, ha emiatt csődbe megy. Unokája esküvői elővacsoráján aztán robban a bomba: volt felesége beolvas neki, a lánya (akit egyébként Clint egyik valódi lánya, Allison Eastwood alakít) szó nélkül elmenekül előle, az unoka pedig csalódott, hiszen üres kézzel érkezett a nagyapja. Aztán az egyik felszolgálólány pasija ad Earlnek egy telefonszámot, ahol kaphat munkát. Csak néhány táskát kell Mexikóból Chicagóba szállítania. Így lesz végül Earl kokaincsempész, aki a bevételből megoldja az unoka esküvőjét, egyetemi tandíját, felújítja a leégett veteránközpontot – tehát a piszkos pénzt nemes célokra használja.

A nemes szó itt a fontos, mert A csempész különlegessége épp a finomságaiban rejlik. A sötét és drámai témát Eastwood bölcsességgel átitatott humánus humorral teszi egyszerre könnyűvé, szerethetővé és végtelenül méllyé. A tabutémákkal elegáns könnyedséggel bánik, a szemmel láthatóan konzervatív Earl úgy használja a tiltott szavakat, hogy közben nem lehet haragudni rá. Mindemellett Eastwood rendezőként és színészként egyaránt zseniálisan mutatja azt a folyamatot, ahogy egy az életét elfuseráló ember feje lágya öregkorára csak benő, rájön az élet értelmére és azon fakad ki, hogy nem tud több időt vásárolni magának. Elismerem, túl nagy szavak ezek így papíron, a vásznon Clint Eastwood sokkal hitelesebb ebben a műfajban. Jelenleg mindenkinél.

Infó

A csempész
Forgalmazza az InterCom

Témák
Clint Eastwood