Hírünk a világban

Az utóbbi időben több országban is jártam közösségszervezői és kommunikációs tréningeken, és gyakran előfordult, hogy más országbeliektől hallottam vissza, mit hallottak, és mit gondolnak Magyarországról, valamint rólunk, magyarokról.
Egy szerbiai rendezvényen egy kiberbiztonságról beszélő informatikus, amikor elejtettem, hogy Magyarországról jövök, egy élcelődő megjegyzésben gratulált újonnan befogadott menekültünkhöz - utalva ezzel a Gruevszki-ügyre. Csak kínosan vigyorogtam, nem igazán tudtam eldönteni, hogy ez most a velünk való együttérzés jele, egyáltalán, el tudja-e választani az ország lakosságát a kormánya intézkedéseitől, és sejtheti-e, hogy én mint civil aktivista a legkevésbé sem örülök egy elítélt bűnöző rejtegetésének hazámban, csak épp nincs eszköztáram fellépni ez ellen.
Egy másik alkalommal Lengyelországban épp ebédhez álltunk sorban, amikor megütötte a fülem, hogy egy menekültekkel foglalkozó spanyol lány előttem azt ecseteli, milyen borzalmasan bánnak a menedékkérőkkel Magyarországon. Valószínűleg a frusztráció okozta, hogy túlzott intenzitással igyekeztem neki később elmagyarázni, az ország lakosságának jelentős része, beleértve engem is, nem ért egyet azzal, ami az országhatáron zajlik.
Legutóbb pedig egy sok európai országból verbuválódott Facebook-csoportba töltött föl egy teheráni férfi egy képet, amely a magyar kormánytól származó hirdetést ábrázolta. A poszt a Guy Verhofstadtot egy korábbi mondatának kiforgatásával lejárató kampány része volt, és alatta az első kommentben egy honfitársunk idegennyelv-tudását megcsillogtatva, de az obligát tripla felkiáltójelet el nem hagyva arról értekezett, hogy a képen direkt előnytelenül, foghibáját kiemelve ábrázolt liberális politikusnak fogorvosra lenne szüksége. A képhez a posztoló egyébként kommentárként azt fűzte, hogy ha már ezek az “őrült magyarok” a belga politikust célozzák meg a hirdetésükkel, legalább valami olyan témában tegyék, amihez tud is valamilyen módon kapcsolódni.
Itt már kifejezetten szégyent és szomorúságot éreztem, mert az általunk szinte megszokott kormányzati propagandát és az arra adott egybites reakciót joggal találta visszataszítónak a bejegyzés közzétevője, akárcsak kommentelői. Sokakkal egyetemben próbáltam azzal árnyalni a képet, hogy "Magyarország" nem így gondolkodik, az ilyesfajta uszítás nem fedi le minden honfitársam véleményét.
Az egyszeri hírfogyasztónak azonban nehéz árnyaltan látnia egy másik ország eseményeit, és nehéz nem kivetíteni az ország lakosaira a kormányuk által hozott,  sokszor a nemzetközi közvélemény nagy része által elítélt intézkedéseket. Ha nem hisszük, gondoljunk bele, hogyan gondolkodunk mi magunk a törökökről vagy az oroszokról, és ez mennyire függ az országuk kormányáról kialakított véleményünktől. Belegondolunk-e mi magunk, hogy vajon az országuk hány százaléka nem ért egyet ezekkel a döntésekkel? 
Ezért ha mérleget vonunk mondjuk a CEU mellett kiálló tüntetéssorozatról, akkor láthatjuk: akármennyire kudarcot vallott is a mozgalom (hiszen a CEU-t így is elüldözték), semmiképpen nem volt hiábavaló és értelmetlen. Hiszen amikor például a New York Times arról ír, hogy mekkora bukás volt az amerikai diplomácia számára a CEU kiebrudalása, akkor illusztrációul ott van egy fotó sok ezer magyarról, akik az intézmény és a többi egyetem szabadsága mellett demonstráltak. Nagyon más úgy beszélni arról, hogy milyen állapotok uralkodnak a hazai közoktatásban, hogy közben meg tudjuk mutatni három óriási diáktüntetés képeit, és a teljesen érthető “mit tesztek ti ott ez ellen?” kérdésre rámutathatunk, hogy ezt, legalábbis ezt próbáljuk. 
Az persze már egészen más kérdés, hogy mennyire van akár a többségnek is eszköztára valami ellen fellépni. De külföldön legalább kevesebben azonosítják a demokráciaellenes illiberalizmust velünk, tízmillió magyarral.
2019.01.11 08:58
Frissítve: 2019.01.11 09:03

A város színe

Ha rajtam múlna, rövidebb mandátumot adnék csak a főpolgármesternek. Nem mintha nagyon hiányolnám a kampánnyal járó hercehurcát, de az ilyenkor szokásos ötletelés kifejezetten felfrissíthetné azoknak a politikusoknak a gondolkodását, akiket foglalkoztat a város jövője. Persze még fél évtized sem elég hosszú idő ahhoz, hogy az elképzeléseit valaki meg tudja valósítani, de túlságosan is elegendő a tespedéshez. Lássuk, mire képes az új seprű, és ha jól végzi a dolgát, folytassa, ha nem, jöjjön valaki más.
Innen nézve persze ez túl egyszerűnek látszik. Elő lehet állni olyan eszetlen ötletekkel is, mint például a várospolitikusként nevesincs jelentkező, aki azt gondolja, hogy fejvesztve szaladunk majd az urnákhoz, hogy rá és a Sétáló Budapest programjára szavazzunk. Járja csak le a lábát ő mindennap a Fővám tértől a Jászai Mari térig, a Budai Vártól az Erzsébet térig, ha azt vette a fejébe, hogy a belvárost egy nagy sétálóövezetté alakítja! Úgy van ezzel ő is, mint a nyuszi a zsiráffal az egyszeri történetben. A zsiráf azzal büszkélkedik, milyen jó, amikor a nyári kánikulában a fagylalt szép lassan csúszik le a hosszú torkán egészen a gyomráig. A nyuszi csak csóválja a fejét, és megkérdi: zsiráf, te hánytál már? Puzsér úrnak hasogatott már a lába néhány perc gyaloglástól?
A szokatlan ötletekről persze később kiderülhet, hogy nem is annyira ördögtől valók. Tallinnban már öt éve bevezették az ingyenes közösségi közlekedést minden helyi lakcímmel rendelkező állampolgár számára, így csökkentve az autók számát és a levegőt rontó gázok mennyiségét a városban. A sikert látva tovább léptek, hamarosan az egész országban ingyenes lesz a közösségi közlekedés. Nálunk bezzeg kinevették a két ciklussal ezelőtt ugyanezzel kampányoló Horváth Csabát, igaz, az ő elképzelése mögül fájón hiányzott az, ami az észteknek megvolt: a törvényileg bebetonozott állami támogatás. Pedig ha az is megvan, talán ebben, és nem az egy főre jutó stadionok számában lehettünk volna világelsők, miközben drasztikusan csökkent volna a város szmogterhelése is. 
Minden világvárosnak kifejezetten jót tesz, ha valamiben egyéni arculata van. Hágában és Prágában egyre-másra feltűnnek az öreg veteránautók, amelyeket nagyon kedvelnek a belvárosi látnivalókra kíváncsi turisták. De nem kell olyan messzire mennünk, Bécsben a konflisok jelentik a látnivalót. Nem állítom, hogy ennek minden bécsi polgár örül, de a fogatokat, a bakon ülő bajszos, köpönyeges kocsisokat szájtátva bámulják az idegenek. A háttérben ott is folyik a hatóság és a vállalkozók csatája, de a közös érdekeket mindkét fél tiszteli.
Nálunk sem veterán autók, sem konflisok nincsenek. A közelmúltban még némi színt hoztak a nyári utcaképbe az időnként feltűnő sörbiciklisek, de lakossági tiltakozásra hamarosan le is zavarták ezeket a járgányokat a főútvonalakról. És bizony a lassan világhírű romkocsmáink fennmaradására sem mernék nagyobb tétben fogadni, már ha változik az önkormányzat összetétele.
Mindenesetre itt az idő: most kéne végre valami jó ötlettel kampányolni.
2019.01.17 09:35
Frissítve: 2019.01.17 09:51

A korrupció kivégzése

Nem érdemes túlságosan nagy nemzetközi kitekintést tenni, ha az első magyar kormányzatilag korrupt államot akarjuk tanulmányozni, de azt leszögezhetjük, hogy ez általában a populista diktátorok műfaja. A magyar korrupt állam annyiban is sajátos, hogy a 2010-ben alkotmányozó többséget szerzett populista népvezér az egész államrezont a kormányzati bűnözés szolgálatába rendelte. Vagyis a kormányzati korrupció alkotmányosan űzhető gazdasági ágazattá vált. További sajátosság, hogy a haszonélvező – csaknem teljes egészében – a végrehajtó hatalom feje. 
Ilyen körülmények között természetes, hogy az igazságszolgáltatás minden kulcspozíciója a diktátortól függő helyzetben van. Vagy úgy, hogy részesül a zsákmányból, vagy úgy, hogy zsarolható. O1G esetében biztosak lehetünk benne, hogy duplán van biztosítva a függés. 
Nem kis jelentősége van annak, hogy milyen az ország helyzete, vagyis van-e mit ellopni. Volt idő, amikor a nyugdíjkasszát kellett lenyúlni, sőt olyan is, amikor aprópénzért baltás gyilkost árusítottunk. Ilyen tekintetben a legszerencsésebb időszak a mostani volt, a „számolatlanul” beözönlő uniós pénzek miatt. A bűnözés szempontjából igen kedvező politikai konstelláció alakult ki: a pályáztatást és a felhasználást lényegében senki sem kéri számon. Az e célból (késve) alapított európai ügyészséghez pedig nem kötelező csatlakozni. 
Sajnos arra nincs esély, hogy a meglovasított milliárdok valahogy visszakerülhessenek oda, ahonnan hiányoznak. Arra van valamicske, hogy a mi gazfickóink – ahogyan például a macedón Gruevszki - elcsíphetők legyenek, de biztosan még erre sem alapozhatunk. Elejét kell tehát vennünk, hogy mindez folytatódjon, illetve megismétlődhessen. Már ha egyszer sikerülne valahogy megállítani a „jelen gonoszt.”
A kormányzati korrupció megszüntetésének első lépcsője lehetne az, hogy a népképviseletben döntéshozói, illetve végrehajtó szerepet vállalni szándékozók ne rendelkezzenek semmiféle honi vagy külföldi gazdasági kapcsolattal. Zéró toleranciát kell bevezetni. Vagyis aki választott politikai tisztségre pályázik, ne lehessen magyar vagy külföldi gazdasági társaság tulajdonosa, tisztségviselője, alkalmazottja, tanácsadója. Továbbá csak egyetlen, magyarországi bankszámlája legyen. Sajnos O1G rendszere szertefoszlatott minden bizalmat, ezért nemcsak a képviselőjelöltet kell „átvilágítani”, hanem a széles pereputtyot és a baráti kört is, hogy ne termelődhessen újra a jelenlegi stróman szisztéma. De emellett azt is elvárhatnánk, hogy a politikusjelölt (plusz pereputty és baráti kör) legalább öt évre visszamenőleg tudja igazolni, hogy nem volt valamilyen cég vagy cégcsoport meghatározó szereplője. 
Egy ilyen szabályozás - nem mellesleg – azt az előnyt is adná, hogy csak a köz szolgálata iránt igazán elkötelezett hölgyek és urak céloznák meg a politikusi karriert. 
A második lépcsőben pedig a pártfrakciók által irányított területi önkormányzati rendszer gyökeres átépítésére volna szükség. Ugyanis a városi, és különösen a budapesti képviselő-testületekben – az utóbbi években – az országgyűlési szavazat-arányok képeződnek le, miáltal az önkormányzat (és a polgármester) „főmunkaidőben” csak a kormányzat kiszolgálására rendezkedik be. A városi önkormányzatok helyzete egyébként is katasztrofálisan rossz, hiszen bevételeiknek erősen túlnyomó részét a központi kormányzat ragadja el, és egy velejéig korrupt, inverz visszaosztást erőltet az országra abból, ami a direkt rablás után még marad. Visszaállt tehát a tanács-rendszer és a pártállami működés.
A hatósági és a közigazgatási korrupció is hitelteleníthet egy politikai rendszert, azonban nem veszélyezteti a hatalom-megosztás demokratikus viszonyait. Azon kívül ezek visszaszorítása lényegesen egyszerűbb. „Csak” tisztességes jövedelmi viszonyok és polgárbarát törvénykezés kell hozzá.
2019.01.17 09:34
Frissítve: 2019.01.17 09:50