Hírünk a világban

Az utóbbi időben több országban is jártam közösségszervezői és kommunikációs tréningeken, és gyakran előfordult, hogy más országbeliektől hallottam vissza, mit hallottak, és mit gondolnak Magyarországról, valamint rólunk, magyarokról.
Egy szerbiai rendezvényen egy kiberbiztonságról beszélő informatikus, amikor elejtettem, hogy Magyarországról jövök, egy élcelődő megjegyzésben gratulált újonnan befogadott menekültünkhöz - utalva ezzel a Gruevszki-ügyre. Csak kínosan vigyorogtam, nem igazán tudtam eldönteni, hogy ez most a velünk való együttérzés jele, egyáltalán, el tudja-e választani az ország lakosságát a kormánya intézkedéseitől, és sejtheti-e, hogy én mint civil aktivista a legkevésbé sem örülök egy elítélt bűnöző rejtegetésének hazámban, csak épp nincs eszköztáram fellépni ez ellen.
Egy másik alkalommal Lengyelországban épp ebédhez álltunk sorban, amikor megütötte a fülem, hogy egy menekültekkel foglalkozó spanyol lány előttem azt ecseteli, milyen borzalmasan bánnak a menedékkérőkkel Magyarországon. Valószínűleg a frusztráció okozta, hogy túlzott intenzitással igyekeztem neki később elmagyarázni, az ország lakosságának jelentős része, beleértve engem is, nem ért egyet azzal, ami az országhatáron zajlik.
Legutóbb pedig egy sok európai országból verbuválódott Facebook-csoportba töltött föl egy teheráni férfi egy képet, amely a magyar kormánytól származó hirdetést ábrázolta. A poszt a Guy Verhofstadtot egy korábbi mondatának kiforgatásával lejárató kampány része volt, és alatta az első kommentben egy honfitársunk idegennyelv-tudását megcsillogtatva, de az obligát tripla felkiáltójelet el nem hagyva arról értekezett, hogy a képen direkt előnytelenül, foghibáját kiemelve ábrázolt liberális politikusnak fogorvosra lenne szüksége. A képhez a posztoló egyébként kommentárként azt fűzte, hogy ha már ezek az “őrült magyarok” a belga politikust célozzák meg a hirdetésükkel, legalább valami olyan témában tegyék, amihez tud is valamilyen módon kapcsolódni.
Itt már kifejezetten szégyent és szomorúságot éreztem, mert az általunk szinte megszokott kormányzati propagandát és az arra adott egybites reakciót joggal találta visszataszítónak a bejegyzés közzétevője, akárcsak kommentelői. Sokakkal egyetemben próbáltam azzal árnyalni a képet, hogy "Magyarország" nem így gondolkodik, az ilyesfajta uszítás nem fedi le minden honfitársam véleményét.
Az egyszeri hírfogyasztónak azonban nehéz árnyaltan látnia egy másik ország eseményeit, és nehéz nem kivetíteni az ország lakosaira a kormányuk által hozott,  sokszor a nemzetközi közvélemény nagy része által elítélt intézkedéseket. Ha nem hisszük, gondoljunk bele, hogyan gondolkodunk mi magunk a törökökről vagy az oroszokról, és ez mennyire függ az országuk kormányáról kialakított véleményünktől. Belegondolunk-e mi magunk, hogy vajon az országuk hány százaléka nem ért egyet ezekkel a döntésekkel? 
Ezért ha mérleget vonunk mondjuk a CEU mellett kiálló tüntetéssorozatról, akkor láthatjuk: akármennyire kudarcot vallott is a mozgalom (hiszen a CEU-t így is elüldözték), semmiképpen nem volt hiábavaló és értelmetlen. Hiszen amikor például a New York Times arról ír, hogy mekkora bukás volt az amerikai diplomácia számára a CEU kiebrudalása, akkor illusztrációul ott van egy fotó sok ezer magyarról, akik az intézmény és a többi egyetem szabadsága mellett demonstráltak. Nagyon más úgy beszélni arról, hogy milyen állapotok uralkodnak a hazai közoktatásban, hogy közben meg tudjuk mutatni három óriási diáktüntetés képeit, és a teljesen érthető “mit tesztek ti ott ez ellen?” kérdésre rámutathatunk, hogy ezt, legalábbis ezt próbáljuk. 
Az persze már egészen más kérdés, hogy mennyire van akár a többségnek is eszköztára valami ellen fellépni. De külföldön legalább kevesebben azonosítják a demokráciaellenes illiberalizmust velünk, tízmillió magyarral.
Frissítve: 2019.01.11. 09:03

Demokratikus tanösvény

A diktatúra és demokrácia közti egyik jellegzetes különbség, hogy az utóbbit tanulni kell. A tanulás eredménye az a tüntetésen felzendülő, önbizalommal teli kiáltás, ami lelkesíti a tömeget a változás felé vezető úton. A demokratikus jelleg elvesztésével járó közöny és belenyugvás, amik csírájában fojtják meg a változás, a kiáltás lehetőségét, nem tanulásból, hanem abból az elnyomásból fakadnak, amit ránk kényszerítettek. De kitől lehetne megtanulni kiáltani?
A tüntetők között akad egy kis csoport, akik – az ellenzéki képviselőkhöz hasonlóan – a lakájmédia és a feljelentések kíméletlen össztüzében állnak: a külföldi diákok. Ők azok, akik a tüntetésen mindig távol állnak a pártzászlóktól. Ha a zászlók elöl vannak, akkor ők hátul. Ha jobboldalon lengenek, őket balra találni. A tüntetéssel együtt vonulnak, igyekeznek magyarul skandálni, de külön szerveződnek. Olyan taktikákat alkalmaznak, amik kínosan hiányoznak a magyar tüntetői repertoárból: ilyen volt az egy hétig tartó köztér foglalás (occupy). De a legfigyelemreméltóbb, ahogyan egy magyar ismerősöm megfogalmazta: látszólag semmi dolguk a magyar rabszolgatörvénnyel. Eredetileg a CEU miatt kezdtek szerveződni, mostanra viszont kiállnak a munkásokért is. Ezek a diákok egy gyakorlatilag ismeretlen viselkedésformát képviselnek, amit határokon átívelő, osztályközi szolidaritásként lehetne meghatározni. Az a különös helyzet állt elő, hogy külföldi diákok mennek ki tüntetni a magyar dolgozók jogaiért.
Egyikőjüket, a belga-kanadai Adrient letartóztatása után nyolc év börtönbüntetés fenyegeti kafkai vádak alapján. De miért csinálják? Miért kockáztatnak, ha nem is érinti őket a rabszolgatörvény? Ezek a kérdések hátborzongatóan hasonlítanak azokra, amiket anno a CEU-t illetően kaptam. „Ha te nem mész Bécsbe, akkor rendben vagy nem? Akkor téged nem érint.” Ez a hozzáállás kortól független, és árulkodik a demokratikus gondolkodás patológiás állapotáról. Úgy gondolkodunk a demokráciánkról, akár a fogfájásról. Amíg nem fáj annyira, hogy már végképp nem tudunk enni, inkább nem törődünk vele. 
A demokrácia tanulási folyamat, hosszú évtizedek kellenek hozzá, hogy az egyének megszokják, van beleszólásuk a döntésekbe. Benne foglaltalik a felismerés, hogy az államhatalom egy viszony, ami a véleményünktől (vagy közönyünktől) függ, nem pedig független létező, amit az uralkodó a az alávetettek hozzájárulása nélkül gyakorol. Az egymás véleménye felé történő, érdeklődő odafordulás szintén nem valami genetikai örökletességből származik, hanem egy sérülékeny tanulási folyamat eredménye. Ezt a tanulási folyamatot Magyarországon eltérítették – és nem csak az Orbán-kormány –, így nem tudott lezajlani.
Adrien és a tüntető külföldi diákság nem véletlen lett a mocskolódó kormánypropaganda egyik elsőszámú célpontja: ők azok a szereplők, akiktől tanulni lehet, mert nemcsak akkor vonulnak utcára, mikor személy szerint őket éri igazságtalanság, hanem akkor is, ha másokat. Az ő gondolkodásmódjuk az, ami túlmutat a NER esetleges megdöntésén, ami nem cél, csak egy állomás a cél felé vezető évtizedes úton. Míg a tévészékháznál a képviselők lerántották a demokrácia álcáját az állami erőszak felvillantásával, és elindultak a változás felé vezető úton, a diákok kiállása már azokra a „kései, keserű léptekre” oktat minket, amiket egyszer rég meg kellett volna tennünk. 
A propagandisták a boszorkányüldözők hisztériájával sütnek rájuk egyszerre húszféle billogot: hópihék, Soros-bérencek, idegen ügynökök, genderanarchisták, keresztényellenes felforgatók, liberális vandálok. Valójában nem arról van szó, hogy a tüntető külföldi diák tökéletes ellenségkép. Arról van szó, hogy a tüntető külföldi diák tökéletes minta. Egy olyan demokratikus viselkedés példáját állítja elénk a fagypont alatti tereken és a rendőrsorfalak előtt dideregve, amitől joggal retteghet bármely diktatúra: az összefogás és a szolidaritás melletti, és az igazságtalansággal szembeni feltétlen kiállás felszabadító példáját.
Szerző
Szegőfi Ákos
Frissítve: 2019.01.11. 09:02

Kiszolgáltatva

A nézők számára követhetetlenül és kiszámíthatatlanul vándorolnak a sportközvetítési jogok a televíziós csatornák, és ezzel egy időben a szolgáltatók között. Miközben egy-egy jog megszerzése vagy elvesztése a csatornáknak csupán papírmunka, a néző helyzete ennél sokkal nehezebb. A spanyol futball szerelmeseinek túlnyomó többsége ebben a szezonban nem láthatta az első öt bajnoki forduló mérkőzéseit, mert a jogokat megszerző Spíler 2 ekkor csak Dombóváron és környékén volt elérhető. 
A TV2 Csoport tulajdonában lévő Spílerek napokon belül elérhetők lesznek a Digi hálózatában is. A megállapodás része, hogy a Spíler 1-en látható angol bajnoki meccsek harmada-fele átkerül a DigiSportra. Attól kezdve, hogy a Spíler megjelenik a Digi csatornakínálatában. A brit foci szerelmesei pedig imádkozhatnak, hogy ne az ő kedvenceik mérkőzése szerepeljen a DigiSporton, mert ha más szolgáltatónál van előfizetésük, akkor nem fogják látni a találkozókat.
Aki 2016 nyarán lemondta a Digit - ekkor kerültek át onnan a Premier League mérkőzései a Spíler TV-re –, és átszerződött másik szolgáltatóhoz, amelynél tovább nézhette kedvenceit, mostantól két szolgáltatói szerződést kénytelen kötni, ha biztosra akar menni az angol mérkőzésekkel. Vagy kiszáll a jelenlegi megállapodásából - a hűségidő miatt több tízezres kötbért fizetve -, és átmegy a Digihez. Bízva abban, hogy a szolgáltatói üzleti érdekek nem változnak, és legalább a szezon végéig itt maradnak a mérkőzések. Vagy keres egy internetes oldalt, ahol talán nem fagy le az élő közvetítés.
Az igazán értékes közvetítési jogok megszerzése létfontosságú egy-egy sportcsatorna számára: ez a túlélés záloga. Milliárdos üzlet, amiben mindenki jól akar járni. Akivel senki sem törődik, sem szolgáltató, sem televíziós csatorna, az a tévénéző. Akinek a havi befizetéseiből ez az egész rendszer működik.
Frissítve: 2019.01.11. 09:02