Hírünk a világban

Az utóbbi időben több országban is jártam közösségszervezői és kommunikációs tréningeken, és gyakran előfordult, hogy más országbeliektől hallottam vissza, mit hallottak, és mit gondolnak Magyarországról, valamint rólunk, magyarokról.

Egy szerbiai rendezvényen egy kiberbiztonságról beszélő informatikus, amikor elejtettem, hogy Magyarországról jövök, egy élcelődő megjegyzésben gratulált újonnan befogadott menekültünkhöz - utalva ezzel a Gruevszki-ügyre. Csak kínosan vigyorogtam, nem igazán tudtam eldönteni, hogy ez most a velünk való együttérzés jele, egyáltalán, el tudja-e választani az ország lakosságát a kormánya intézkedéseitől, és sejtheti-e, hogy én mint civil aktivista a legkevésbé sem örülök egy elítélt bűnöző rejtegetésének hazámban, csak épp nincs eszköztáram fellépni ez ellen.

Egy másik alkalommal Lengyelországban épp ebédhez álltunk sorban, amikor megütötte a fülem, hogy egy menekültekkel foglalkozó spanyol lány előttem azt ecseteli, milyen borzalmasan bánnak a menedékkérőkkel Magyarországon. Valószínűleg a frusztráció okozta, hogy túlzott intenzitással igyekeztem neki később elmagyarázni, az ország lakosságának jelentős része, beleértve engem is, nem ért egyet azzal, ami az országhatáron zajlik.

Legutóbb pedig egy sok európai országból verbuválódott Facebook-csoportba töltött föl egy teheráni férfi egy képet, amely a magyar kormánytól származó hirdetést ábrázolta. A poszt a Guy Verhofstadtot egy korábbi mondatának kiforgatásával lejárató kampány része volt, és alatta az első kommentben egy honfitársunk idegennyelv-tudását megcsillogtatva, de az obligát tripla felkiáltójelet el nem hagyva arról értekezett, hogy a képen direkt előnytelenül, foghibáját kiemelve ábrázolt liberális politikusnak fogorvosra lenne szüksége. A képhez a posztoló egyébként kommentárként azt fűzte, hogy ha már ezek az “őrült magyarok” a belga politikust célozzák meg a hirdetésükkel, legalább valami olyan témában tegyék, amihez tud is valamilyen módon kapcsolódni.

Itt már kifejezetten szégyent és szomorúságot éreztem, mert az általunk szinte megszokott kormányzati propagandát és az arra adott egybites reakciót joggal találta visszataszítónak a bejegyzés közzétevője, akárcsak kommentelői. Sokakkal egyetemben próbáltam azzal árnyalni a képet, hogy "Magyarország" nem így gondolkodik, az ilyesfajta uszítás nem fedi le minden honfitársam véleményét.

Az egyszeri hírfogyasztónak azonban nehéz árnyaltan látnia egy másik ország eseményeit, és nehéz nem kivetíteni az ország lakosaira a kormányuk által hozott, sokszor a nemzetközi közvélemény nagy része által elítélt intézkedéseket. Ha nem hisszük, gondoljunk bele, hogyan gondolkodunk mi magunk a törökökről vagy az oroszokról, és ez mennyire függ az országuk kormányáról kialakított véleményünktől. Belegondolunk-e mi magunk, hogy vajon az országuk hány százaléka nem ért egyet ezekkel a döntésekkel?

Ezért ha mérleget vonunk mondjuk a CEU mellett kiálló tüntetéssorozatról, akkor láthatjuk: akármennyire kudarcot vallott is a mozgalom (hiszen a CEU-t így is elüldözték), semmiképpen nem volt hiábavaló és értelmetlen. Hiszen amikor például a New York Times arról ír, hogy mekkora bukás volt az amerikai diplomácia számára a CEU kiebrudalása, akkor illusztrációul ott van egy fotó sok ezer magyarról, akik az intézmény és a többi egyetem szabadsága mellett demonstráltak. Nagyon más úgy beszélni arról, hogy milyen állapotok uralkodnak a hazai közoktatásban, hogy közben meg tudjuk mutatni három óriási diáktüntetés képeit, és a teljesen érthető “mit tesztek ti ott ez ellen?” kérdésre rámutathatunk, hogy ezt, legalábbis ezt próbáljuk.

Az persze már egészen más kérdés, hogy mennyire van akár a többségnek is eszköztára valami ellen fellépni. De külföldön legalább kevesebben azonosítják a demokráciaellenes illiberalizmust velünk, tízmillió magyarral.