Színeváltozás

Egy hajón vagyok – a recsegős telefonvonal végén Pákh Imre műgyűjtőnek ezt az egy mondatát sikerült megértenem. Azért hívtam, mert Gulyás Gergely kancelláriaminiszter bejelentette: a kormány hárommilliárd forintért megvásárolta tőle Munkácsy Mihály festményét, a Golgotát. 
Furcsa helyzet: az eladó valahol a tengeren, a Magyar Nemzeti Bank Értéktár programjáról, ami elvileg az állami festményvásárlásokat intézi, pedig egy szó se esik. Munkácsy Krisztus-trilógiájának másik festményét, a Krisztus Pilátus előttőt még az Értéktár program vásárolta meg 2015-ben 5,7 millió dollárért (mintegy 1,6 milliárd forintért). 
Pákh 2003-ban vette meg a Golgotát, és a Magyar Nemzeti Galéria egy évre rá négy Munkácsy-képet adott neki kölcsön annak fejében, hogy nem viszi el Magyarországról. A gyűjtő 2014-ben állítólag megegyezett Lázár Jánossal és L. Simon Lászlóval, hogy 9 millió dollárért (mintegy 2,5 milliárd forintért) eladja a magyar államnak a festményt, de aztán jött az Értéktár program 6 millió dolláros (mintegy 1,7 milliárd forintos) ajánlata, és Lázár János is hangnemet váltott. Nem rejtette véka alá: a kormány azért kezdeményezte a Golgota védetté nyilvánítását, hogy Pákh kötélnek álljon. Nem állt, ment a bíróságra. 
Mikor tavaly szeptemberben a műgyűjtő elfogadta Gulyás Gergely immár tízmillió eurós (3,2 milliárd forintos) ajánlatát, az első gondolatom az volt: nyugtával dicsérjük a napot. A Christie's és a Sotheby's aukciósház szakértőinek értékbecslésére hivatkozva Pákh épp ilyen árról beszélt 2015 júniusában, mire az Értéktár program vezetője úgy reagált: a műgyűjtő „gusztustalanul hazudozik”. Gulyás most mégis azt állította, a becslések igazolják a vételárat.
Hogy a történet miként vett most ilyen fordulatot, rejtély. Meglehet, az is nyomott a latban, hogy a Pákh-gyűjteményre alapozó - trilógia nélküli - Munkácsy-kiállítást tavaly több mint egymillióan nézték meg a szentpétervári Ermitázsban. Azaz: Munkácsy már nem csak nekünk, magyaroknak érdekes – és ha nő az ázsiója, felmegy a képei ára is.
Frissítve: 2019.01.11. 09:01

Szamár a végállomás

Gyerekkoromban volt egy játék, úgy hívtuk, szamár a végállomás. Tízen-húszan egymás mellé ültünk, a sor végén valaki súgott egy mondatot a mellette ülő fülébe, az pedig tovább adta a szomszédjának. Mire a sor végére ért a mondat, valami egészen más, valami oltári nagy baromság keveredett ki belőle. Jót nevettünk rajta. 
Innen nézve most nincs kedvem nevetni a szájról szájra terjedő híreken, mert a végén kikerekedő hazugságok megmérgezik az életünket. A minap jó néhányan várakoztunk a kerületi rendelő laboratóriumában, hogy egy pár köbcenti vérünktől megszabadítsanak. Néhányan még a vattát szorították a karjukra, mi hárman ott ültünk az ügyeletes „vámpír” előtt, és szorongva vártuk a tűszúrást. A „ketteske”, egy ötvenes férfi (nem nevezem úrnak), talán zavarában, hangosan mesélni kezdte, hogy ő ma reggel azt olvasta az újságban, hogy Németországban rendeletet adtak ki, mindenkinek be kell fogadnia egy-egy migráns családot a lakásába, Párizsban pedig azért van a balhé, mert a kormány elrendelte, hogy a francia nők nem szülhetnek. Migráns gyerekeket kell örökbe fogadniuk a családoknak. A három nővér meg a közönség szörnyülködni kezdett, elégedetten nyugtázták: jó, hogy ettől minket megvédenek.
Tényleg jó, hogy nálunk nem enged a kormány a „Soros-bérenceknek, akik nekünk is albérlőként migránsokat szabadítanának a nyakunkba”, a kormány nem tiltja meg a magyar asszonyoknak a szülést, sőt kifejezetten erre buzdítanak minden termékeny nőt. Csak az a baj, hogy sem a németeknek, sem a franciáknak nem jutott eszükbe ilyen marhaság. Jó hangosan meg is kérdeztem az emberemet, hogy melyik újságban olvasta ezeket a sületlenséget, mire kissé meglepődött ugyan, de feltalálta magát: ő valójában nem olvasta, csak hallotta valakitől. Ott a rendelőben vagy tízen „hallottuk” tőle a „hírt”, és nem vagyok benne biztos, hogy nem akad közöttünk is valaki, aki néhány órával később majd úgy adja tovább, mintha ő maga olvasta volna.
Attól tartok, az a „játék”, amit most a kormánypropaganda folytat velünk, éppen erről szól. Valaki súg valamit az ügyeletes kormányzati papagájnak, az tovább adja a hírügynökség szerkesztőjének, az a központi média illetékesének, a bemondó bemondja, az újságíró leírja, a nyomdász kinyomja, az a gondolkodásra képtelen lény pedig ott a lánc végén fűnek fának elkezdi terjeszteni a hazugságot.
Ebben nem az a legnagyobb baj, hogy a hír nem igaz, de az ilyen „füllentések” nyomot hagynak az emberekben. Lehet, hogy valaki elgondolkodik, talán sántít is neki a dolog, ám „nem zörög a haraszt” alapon, gyanú ébred benne. Hátha mégis? És akkor meglát egy fejkendős asszonyt, aki a fodrásztól lép ki, és rendőrt hív rá, hátha a kendő nem kendő, hanem burka. A fogadós meghív a panziójába egy menekült családot, kiszúrják az autója kerekét, mert úgy gondolják, ha egy családot beengednek, jönnek utánuk a többiek, és beköltöznek a házaikba, elveszik a munkájukat… Nem folytatom, ismerjük.
Sajnálom, hogy a „szamarakból”, a megfertőzött lelkű emberekből, túl sok van a hírlánc végén.
Szerző
Somfai Péter

Őszintén

Nem lenne semmi probléma, ha minden civil szervezet olyan lenne, mint a CÖF. Ők bevallottan kormánypártiak, ha kell, Békemenetet szerveznek, ha arra van szükség, levelet írnak a hazánkat bíráló uniós politikusoknak. Mindig lehet rájuk számítani. Ellentétben a hatalommal szembenálló, nyilvánvalóan bevándoláspárti és még nyilvánvalóbban Soros György akaratát megtestesítő csoportosulásokkal. Amelyek ugyan gyakran tagadják, hogy a milliárdos pénzeli őket, vagy hogy az ő utasításai szerint járnak el, de ezt persze senki sem hiszi el nekik.
Miattuk kénytelen fokozott éberséget tanúsítani a Miniszterelnökség civil és társadalmi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkára is. Nagy szerencse, hogy Szalay-Bobrovniczky Vince a külügyminisztériumban és bécsi nagykövetként is jól megtanulta, miképpen ne engedje megvezetni magát. Az már meglepőbb, hogy őszintén beszél is róla. Midőn az ugyancsak nem a kormánnyal szembenálló Echo TV-ben a nonprofit szervezeteknek meghirdetett pályázatról (alá)kérdezték, egy pillanatig nem kertelt. Közölte: igyekeznek kiszűrni minden olyan szervezetet, amely „alapvetően olyan politikai célokat akar megvalósítani, amikkel nem értünk egyet”. 
Ez világos beszéd. Aki támogatást szeretne – bármihez –, az álljon be a sorba. Tevékenységével bizonyítsa, hogy nem ellensége édes hazánknak – jelesül az azt megtestesítő pártnak és kormánynak -, ne is próbálkozzon olyasmivel, ami nem tetszik a hatalomnak. Vegyen példát a Civil Összefogás Fórumról, vagyis a CÖF-ről, ami annál is könnyebb, mivel a támogatásról a Nemzeti Együttműködési Alap erre illetékes tanácsa dönt, annak élén pedig – minő véletlen – Csizmadia László áll. Aki egyébként a CÖF egyik alapítója, szóvivője, arca. Így kerek a történet, a szálak összeérnek. Ha a helyettes államtitkár véletlenül nem venne valamit észre, akkor még őrt áll a Békemenetek harcos szervezője. 
A civilek meg jobban teszik, ha elgondolkodnak mindezen. Kaphatnak pénzt, ha – politikailag - a jó oldalon állnak. Nem nagy ügy.