A pozitív jövőkép hiánya miatt vándorolnak el a diplomások

Publikálás dátuma
2019.01.13. 11:20

Fotó: Shutterstock
Legtöbbjük fiatal és diplomás – ezt tudjuk biztosan arról a több százezer magyarról, akik külföldön keresik a boldogulás útját. Az „agyelszívásnak” Magyarország egyértelműen vesztese, a diplomásokat az értelmiségellenes politikai intézkedések is kifelé taszítják az országból.
Az idei karácsony előtti vásárlási szezonban született reklámok tűpontosan mutatták meg, hogy mi foglalkoztatja mostanság leginkább a magyar családokat. Nem egy tévéreklám ajánlgatott újabb és újabb megoldásokat, amivel az itthon ragadt nagyszülők és más családtagok tarthatják a kapcsolatot a külföldre távozott unokákkal az ünnepek alatt. A Skype-nagymamák kora már nem utópia, hanem mindennapi valóság. A kelet-közép-európai és balti államok uniós csatlakozása ajtót nyitott a munkaerő szabad áramlása számára. A demokratizálódó országok közül Magyarországról nem indult el hirtelen és gyors elvándorlás, szemben például a balti országokkal és Lengyelországgal, csak 2011 után „zárkóztunk fel” a mérsékeltebb kivándorló országokhoz. A folyamat intenzitását azonban mutatja, hogy 2012–2017 között az említett országok (Lengyelország, Észtország, Szlovákia) összevetésében az elvándorlás arányának éves átlagos növekedése Magyarországon volt a legerőteljesebb – állapítja meg a Kopint-Tárki 2018-as Társadalmi riportjában Hárs Ágnes vezető kutató közgazdász. Valójában nem lehet pontosan megmondani, hogy mennyien hagyják vagy hagyták el évente az elmúlt időszakban az országot, hogy máshol vállaljanak munkát – árnyalja a képet Golovics József, a Budapesti Corvinus Egyetem oktatója, aki kutatóként az EU-n belüli vándorlási folyamatokat vizsgálja. „Há­rom­száz­ezertől 500-600 ezerig sokféle szám látott napvilágot az utóbbi időszakban, de ezek valójában csak becslések, mivel senki nem regisztrálja a távozókat. Éppen ezért én sem tudok pontos számokat mondani, de az biztos, hogy az uniós csatlakozás után a környező országokból azonnal megindult egy nagyobb kivándorlási hullám. Magyarországon viszont jóval később indult be ez a folyamat igazán intenzíven” – mondja Golovics József, aki szerint hiába van bejelentési kötelezettsége azoknak, akik külföldön települnek le, ezt a legtöbb esetben elmulasztják. Ebből következően azt sem tudhatjuk pontosan, hogy milyen végzettséggel rendelkeznek. A kutatók jobb híján a célországok bevándorlási statisztikáiból próbálnak adatokat kinyerni, de ezt nehezíti, hogy ahány ország, annyiféle nyilvántartás létezik. Ráadásul a kivándorló definíciója is képlékeny – vajon annak számít-e a külföldön tanuló egyetemista, vagy azok, akik naponta Ausztriába ingáznak dolgozni Győr-Moson-Sopron megyéből? Mind­ennek függvényében nagyon különböző számokat kaphatunk arról, hogy mennyi magyar él külföldön.  

A diplomások mennek

A Társadalmi riportban megjelent tanulmány aggasztó megállapításai szerint Magyarország az egyetlen ország, ahonnan a felsőfokú végzettségűek elvándorlásának az aránya bizonyult a legmagasabbnak, meghaladva az átlagos arányt és az alacsonyabb iskolázottságú csoportok elvándorlási arányát is. 2012–2017 között a diplomások elvándorlása növekedett évente átlagosan 0,7 százalékponttal, az intenzív kivándorlású országok közül Lettországban és Bulgáriában volt csaknem ekkora növekedés, és egyedül Romániában magasabb. „A vészharang kongatása nem indokolt, amennyiben a kivándorlás a többi országban is jelentős, de az aggasztó tény, hogy a magasan kvalifikált magyarok elvándorlásának az aránya jelentősebben nőtt a többi országhoz képest. Ebben valószínűsíthetően benne van a 2010 után közmunkába kényszerítettek nagy száma és az elmúlt nyolc év nyomott bérszínvonala is” – magyarázza az eredményeket Hárs Ágnes, aki több évtizede követi nyomon a munkaerő-migrációs folyamatokat. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a diplomások a világon mindenhol hajlamosabbak az elvándorlásra, mivel a tudásuk jobban hasznosítható más országokban is, nagyobb eséllyel találnak munkát, nem is beszélve a nyelvtudás biztosította előnyökről – világít rá Golovics József. Ők könnyedén böngésznek más országok állás­ajánlatai között, és nem jönnek zavarba egy Skype-interjútól sem, ezért nem nehéz belátni, hogy miért könnyebb számukra a kivándorlás, mint az alacsonyabban képzett munkaerő számára, akik mások – közvetítők vagy már kint élő ismerőseik – segítségére szorulnak.

Kilátástalanság mint elhajtóerő

A diplomások fokozódó elvándorlásának okairól Hárs Ágnes azt mondja: az alacsony bérek alapvetőek, de emellett a perspektíva hiánya áll a folyamat mögött. Hiányoznak a vonzó munkahelyek, s a fejlődő, jövőt jelentő innovatív gazdaság. Ráadásul nem csak arról van szó, hogy a végzettek elmennek, és a tudásukat külföldön kamatoztatják, mert sokszor nem diplomásként dolgoznak. De gond az is, hogy nem csak azok nem dogoznak a szakmájukban, akik elmennek, hanem sokszor azok sem, akik maradnak. „Gondoljunk a pedagógus-életpályamodell elakadására, az egészségügy mizériájára, az államigazgatásban érzékelhető ambivalenciákra, leépítésekre, a függőségi viszonyokra. A perspektívahiány talán nagyobb vagy hasonló jelentőségű az elvándorlásban – a diplomások számára különösen –, mint a megélhetés” – mondja a kutató. Tíz évvel ezelőtti brit kutatások vetették föl: az elvándorlás hátterében a bérszínvonalhoz hasonló vagy még súlyosabb érv az otthoni élettel és az ország helyzetével való elégedetlenség és Hárs Ágnes szerint jelenleg nagyfokú csalódottság érezhető az értelmiségben a politikai-gazdasági folyamatok, a munkaerő­piac átalakulását illetően. A kedvezőtlen folyamatokra emellett biztosan hatással van az általános csalódottság a rendszerváltás sikerében, és a magyar gazdasági eredmények gyengesége. Ugyanakkor a szakértő szerint nem lehet azt állítani, hogy kizárólag a baloldali, liberális pártok szavazóinak csalódása jelenne meg a kivándorlásban. Ezt igazolta egy a tavaszi választások idején külföldön készített exitpoll-felmérés, amely ugyan kis mintán készült, de megmutatta: például a Jobbik szavazói legalább olyan arányban külföldön vannak, mint a többi párt szimpatizánsai. Vagyis a kint élőkben nem az a közös, hogy ugyanazt gondolják a politikáról, hanem az, hogy nagy részük fiatal. Márpedig nem kérdés, a társadalom egyértelműen veszít azon, ha hosszú távon sok diplomás állampolgár vándorol el, hiszen a felsőfokú végzettségnek az egyéni nyereség mellett (jobb életszínvonal, magasabb bér) számos társadalmi haszna is van. „Az államok ezért is finanszírozzák közpénzből a felsőoktatást. A diplomások többet adóznak, kevésbé függenek az állami ellátórendszerektől, egészségesebbek, környezettudatosabbak és innovatívabbak. A távozók ezeket a közösségi hasznokat is viszik magukkal, pedig ezek elengedhetetlenül szükséges dolgok egy társadalomban a megfelelő egyensúly és a szellemi élet frissességének megőrzése érdekében” – mondja Golovics József, aki arra is felhívja a figyelmet: az elöregedő magyar társadalomban már ma is kétséges, hogy hogyan tartható fenn hosszú távon a nyugdíjrendszer, amely még ingatagabb lesz, ha éppen azok mennek el, akik nagyobb összeget lennének képesek befizetni a kasszába, és képesek az öngondoskodásra. 

Kiegyezés a korrupcióval

A tudomány szabadságának a korlátozása, a CEU ellehetetlenítése, a combosodó kultúrharc Hárs Ágnes szerint nyilvánvalóan nem segíti elő a diplomások Magyarországon tartását. Az, hogy a politika elveszi a szabad kutatástól a perspektívát, sok rétegben okoz negatív hatást, hiszen a középkorosztály és az annál fiatalabbak nyilvánvalóan inkább külföldön keresik majd a boldogulást. Emiatt erős szelekciót, és a maradókban erős kontraszelekciót lehet valószínűsíteni a kutatók körében. „Legalább ennyire kedvezőtlen az, hogy az egyetemre készülő fiatalok számára is erősödő opció a külföldre távozás. A többi rendszerváltó országhoz képest a legtöbben Magyarországról igyekeznek efelé. Ez megint csak erős kontraszelekciót okoz.” Annak a fiatalnak, aki vállalkozna, pályázna, ki kell egyeznie a NER törvényeivel. A korrupciós faktor, a közbeszerzések oligarchákat hizlaló lebonyolítása szintén nem az itthon maradást szorgalmazza – vetettük föl. „Azok számára, akik a korrupció kavarásában és a lavírozás világában szeretnének sikert elérni, perspektíva Magyarország. Csakhogy ez nem versenyképes megoldás, csak egyes csoportok nyerhetnek rajta. Nem véletlen, hogy folyamatosan nő a kereslet a liberálisabb, szabad és versenyképes képzésre a továbbtanulásra” – mondja a közgazdász. Éppen a fiatal diplomások elvándorlására reagálva vezette be Magyarország 2012-ben a hallgatói szerződés intézményét, amely akkoriban röghöz kötésként híresült el, és jelentős tiltakozást váltott ki a ­diákság körében. Azóta sokat puhultak a feltételei, ma már hallgatói nyilatkozat névre hallgat, és ennek értelmében az állami ösztöndíjas képzésben tanuló diákoknak a diplomájuk megszerzése utáni húsz évben legalább a tanulmányaiknak megfelelő ideig hazai munkaviszonyban kell dolgozniuk. Amennyiben ezt nem teljesítik, vissza kell fizetniük a képzésük költségeit az államnak. Ezt az intézkedést a kormány akkoriban egyértelműen a fiatal diplomások itthon tartása érdekében hozta, az eredményessége viszont erősen kérdéses. „Húsz évre előre kevesen gondolkodnak. Ki tudja, hogy a 2030-as években egyáltalán élni fog-e még ez a jogszabály, behajthatóak lesznek-e ezek az összegek?! Másrészt annak, aki tartósan Nyugatra megy dolgozni, jó eséllyel nem okoz majd gondot az oktatásának költségeit kifizetni két évtizeddel később” – mondja Golovics József. Ráadásul bizonyos szempontból kontraproduktív is volt az intézkedés, az elmúlt öt évben jelentősen növekedett a külföldi felsőoktatásba jelentkező magyar diákok száma, akiknek egy részét biztosan befolyásolta a hallgatói nyilatkozat döntése meghozatalakor. 

Ebből nem lesz bébibumm

Miután a fiatalok és a diplomások mennek el a legnagyobb arányban Magyarországról, nehezebb lesz megépíteni az utat egy innovatív gazdaság felé. Másrészt a hazai születések száma is visszaesik: ma már minden hatodik gyermek külföldön születik. Hárs Ágnesék az orvosmigrációt kutatva azt tapasztalták, hogy akinek már gyereke van, nehezebben megy el. Akinek viszont külföldön születik gyereke, nehezebben mozdul haza. Aki külföldön születik, kisebb valószínűséggel fog itthon élni, bár nem kizárt. „A hazatérés feltétele is a megfelelő perspektíva megléte. Ez minden törekvés ellenére – ilyen például az MTA sikeres Lendület programja – hiányzik. Ez persze nemcsak a mi problémánk, de Magyarország rosszabbul, erőből kezeli, miközben az ország gazdasági teljesítménye sem a visszavándorlást szorgalmazza” – teszi hozzá Hárs Ágnes. Márpedig a maradó, elöregedő társadalom nem fog komoly gyerekszám-növekedést elérni, minden támogatás ellenére sem, véli a kutató. 

Mennek, de nem jönnek

Magyarország a távozók pótlásában sem áll jól. Hárs Ágnes azt mondja: „az EU-n kívüli országokból érkező és nálunk végzett diplomások itt maradásának az ösztönzése gyenge, aki végzett, annak a maradását nem támogatja a szabályozás. Ez az utóbbi időben valamelyest javult, de még most sem vagyunk eléggé vonzóak. Láttunk szír orvosokat, patikusokat, akik itt maradtak, viszont az ideérkezőkre – ha nem határon túli magyarok – nincs semmilyen támogatás. Magyarország nagyon elzárkózó, miközben amire szükség van, azt mindenképpen kikényszerítik nem kontrollált folyamatok. Akkor már okosabb lenne kontrollált, tervezett hozzáállást tanúsítani.” Ha Hárs Ágnes tanácsot adhatna a kormánynak, akkor azt mondaná: adjanak perspektívát a diplomásoknak, tegyék fontossá az oktatást és a felsőoktatást a rendszer nyílttá tételével, a költségtérítés mellett erős ösztöndíjrendszerrel, legyen érték az alkalmazkodásra képes képzett munkaerő, és legyen nyitottság és kapcsolat azokkal, akik elmentek, mert ha külföldön dolgoznak is, hazahozhatnak tudást és kapcsolatrendszert egyaránt. Az Európai Unión belül általános vélemény, hogy még mindig nem elég nagy a mobilitás mértéke a tagországok között, viszont azzal már kevesebbet foglalkoznak, hogy a vándorlás egyelőre meglehetősen egyirányú – kelet felől nyugatra tart. Arra viszont nincs megoldási javaslat, hogy az „agyelszívási versenyből” vesztesként kijövő országok hogyan tudják pótolni a kieső humán tőkét. Golovics József szerint nagyon nehéz bármit is tenni a jelenség ellen. „Brutális mértékű jövedelemkülönbségek vannak a világban és az Európai Unión belül is. Márpedig a vándorlást mindig is elsősorban az életszínvonalbeli különbségek mozgatták és mozgatják most is. Amíg ezek a különbségek léteznek, és a migrációval jelentős nyereséget lehet elérni, ez a jelenség nem fog megszűnni” – mondja Golovics József, és hozzáteszi: a mobilitás költségei ma sokkal alacsonyabbak, mint akár egy évtizeddel ezelőtt, így hosszú távon csak a gazdasági felzárkózás vezethet eredményre.

Ausztria, Németország és az Egyesült Királyság a legvonzóbb

A magyarok egyik fő célországa Ausztria a közelsége, valamint a történelmi és kulturális kapcsolódások miatt, de sokan vannak, akik csak ingáznak Nyugat-Magyarországról. Emellett Németországnak és az Egyesült Királyságnak van a legnagyobb vonzereje, utóbbi különösen csábító a fiatal, nyelveket beszélő, magasabb végzettségű, diplomás munkavállalók számára. Golovics József szerint Németországba ezzel szemben jellemzően az alapfokú vagy szakmunkás végzettséggel rendelkezők mennek nagyobb számban. Korábban Észak-Amerika is vonzó célnak számított a magyarok körében, de az európai uniós csatlakozás óta jelentősen csökkent azoknak a száma, akik a tengerentúlra költöznek.

Hazaköltözés nélkül is lehet Magyarországhoz kötődni

Publikálás dátuma
2019.01.13. 09:45
Fotó: Shutterstock
A Milestone Institute olyan egyedülálló oktatási modell dolgozott ki, mely Európában a leginkább segíti a diákokat abban, hogy bejussanak a világ legjobb egyetemeire. Zeitler Ádámmal, az intézet egyik alapítójával az el-, illetve visszaszivárgás mechanizmusáról beszélgettünk.
A legjobbak mennek? – Nyilván a legjobbak, de ne csak OKTV-győztes olimpikonokat képzeljen el. A négy évre tervezett oktatási modell lényegében bárki számára lehetővé teszi, hogy megtalálja az érdeklődését és abban elmélyítse a tudását, hogy aztán a legjobbak között ösztöndíjjal tanulhasson. Ma már 85 középiskolából érkeznek hozzánk a diákok – alapvető célunk volt, hogy ne csak fazekasos meg radnótis tanulók jöjjenek, hanem országos merítésünk legyen. Már a kezdet kezdetén 10 éves etapokban gondolkodtunk: az első 10 inkább a kijutások időszaka volt, a most induló következő 10 pedig a hazajövéseké lesz. – Nem érzi úgy, hogy az intézet asszisztál az agyelszíváshoz? – Az agyelszívásra mi mindig is lehetőségként tekintettünk. Vagyis, hogy Magyarországon létrejöjjön egy olyan típusú vezetői réteg a következő 10-20 évben, melynek tagjai a világ legjobb egyetemein, meritokratikus keretek között (a meritokrácia egy olyan társadalmi forma, amelyben az egyén társadalmi pozíciója kizárólag a tehetségétől, tudásától, szorgalmától és teljesítményétől függ – a szerk.) eltöltöttek 8 vagy 10 évet. Egyszerűen csak kihasználjuk, hogy a protestáns vagy angloamerikai oktatási modell arra épül, hogy elszívja az okos embereket – a provinciális gondolkodás felszámolásához nagy szükségünk van olyanokra, akik megjárták a Harvardot, Yale-t, Stanfordot, Oxfordot, Camebridge-t. Akik egyszerre látnak rá Magyarország és a világ dolgaira. – Ezek szerint cél a visszaszívás is. Van már tapasztalatuk arról, hogy ténylegesen visszajönnek-e? – A legidősebb diákjaink épp hogy túl vannak a mesterképzésen – az első évfolyamunkról, akiket alapító diákoknak nevezünk, tudok konkrét adatokat mondani, viszont, szemben a mostani 800 fős öregdiák tagságunkkal és a 325 még felvételi előtt álló hallgatónkkal, ott még csak öten voltak. Viszont az ötből hárman Magyarországon dolgoznak. Ha ezt az arányt tartani tudnánk minden évfolyamon, az hatalmas eredmény lenne. – Szorgalmazzák a tudás hazahozását is? – Rengeteget beszélünk társadalmi felelősségvállalásról, Magyarországról, Magyarország jövőjéről, hogy mi a szerepe az értelmiségnek, elitnek egy társadalomban. Hangsúlyozzuk, hogy az, hogy bekerülhetnek hozzánk, illetve, hogy a legjobb külföldi egyetemre mehetnek, nemcsak önös érdekeket szolgál. Felelősséget ad. Rengeteg beszélgetés, előadás, mentorálás van a puszta tanulás mögött, melybe bele vannak építve az alapértékek. Politikától függetlenül. Egy jobboldali, konzervatív diák tudása ugyanannyira értékes Magyarországnak, mint egy ultrabaloldali anarchistáé, aki hazajön, és itthon kezd például újságot írni. Két alapérték fix: a társadalmi érzékenység és az értelmiség szerepének a felelőssége. Hiszem, hogy Magyarország majdani vezetői a mi közösségünkből kerülnek majd ki, legyen szó gazdaságról, tudományról vagy akár politikáról. Jó eséllyel ebből a körből kerülnek majd ki azok, akik az országban vezető pozíciót töltenek be. – Úgy látja, hogy a szándék megvan? Ezek a fiatalok haza akarnak jönni? – Közel 10 év távlatából azt látjuk, hogy az anyaországhoz való viszony nagyon hullámzó. Vannak olyan időszakok egy értelmiségi migráns életében, amikor nagyon kötődik az anyaországhoz, és van, amikor annyira jól elvan – új barátok, új közeg, új opciók –, hogy köszöni szépen, hallani sem akar az otthoni ügyekről. Aztán az alap- és mesterképzés között megint nagyon keresnek minket – milyen lehetőségek vannak, hová menjenek mesterre, mit csináljanak –, majd ismét lazul a kapcsolat. Mesterképzés után aztán újra felbukkannak: első munkahelyet, gyakornoki pozíciót szívesen keresnének itthon. A kötelék velük nem egy konstans, mérhető valami. Most, ennyi év távlatából kezdjük látni, hogyan működnek ezek a hullámok, milyen mintázatot mutat az, ahogyan időszakonként hozzánk, illetve az országhoz fordulnak. Erre kell nekünk reagálnunk és az adott pillanatban lehetőséget kínálni számukra. Hogy akár csak egy évet eltölthessenek egy itthoni vállalatnál. Rajtunk keresztül kötődnek Magyarországhoz, mi testesítjük meg számukra a köldökzsinórt az anyaországhoz. A Milestone szerepe egyfajta tudáskikötő: jönnek-mennek a hajók, hoznak rakományt, ami vagy a tudás, vagy az ember, aztán megint elmennek, később újra visszajönnek. – Szóval nem is feltétlen a hazaköltözés a cél. – Nagyon sokféleképpen lehet kötődni, a hazaköltözés a legradikálisabb módja. Nem gondolom, hogy feltétlenül itthon kell élni ahhoz, hogy befolyással lehessünk. Ha 1000 diákból 100 ténylegesen hazajön, az már nagyon jó eredmény. Mi elsősorban azt szorgalmazzuk, hogy a többiek is maradjanak aktívak Magyarország ügyeiben. Most is van olyan volt diákunk, akinek esze ágában sem lesz a Harvard után a Wall Streetről hazaköltözni a következő 15 évben, viszont kintről, 25 évesen, szociálisan rászoruló tanulókat támogat. Kifizet egy roma ösztöndíjast két évre a Milestone-ba, pusztán azért, mert megteheti. Ezzel együtt feladatunknak tekintjük, hogy kapaszkodót adjunk azoknak, akik haza szeretnének jönni – többek között erre hoztuk létre a Solutions Labot, ami az üzleti szférában egész jó lehetőségeket kínál, de például annak, aki tudományos munkát akar folytatni, és az Akadémiára pályázik, jelenleg még nem tudok mit mondani. Mivel nagyon egyediek a motivációk, nehéz létrehozni egy konstans programot. Viszont az jól látszik, hogy amikor munkát keresnek, hamar szembesülnek vele, hogy például a szociális háló, ami itthon megvan, az Londonban nulla. Ők ott migránsok. Hiába a jó diploma, másnak is van olyan, a verseny pedig hatalmas. Itthon sokkal könnyebb munkát kezdeni, mint külföldön. Főleg azoknak, akik saját céget akarnak csinálni. Londonban szinte lehetetlen társadalmi beágyazottság nélkül létrehozni egy sikeres vállalkozást. Arra is hamar rájönnek, hogy aki szeretne toptanácsadó lenni, azt itthon kevesebb év alatt meg tudja csinálni, mint mondjuk a Cityben. Ezek a motivációk is egyre erősebbek a fiatalok körében. – Mintha azt mondaná, hogy a Milestone előbb-utóbb fordulópont lesz az agyelszívás tendenciáiban. – Ha nem hinnék benne, hogy mi leszünk a fordulópont, bele sem vágtam volna. Nemzetgazdasági szempontból egyébként az értelmiségi migráció érték. Ezek az emberek iszonyatosan értékesek. Érdemes odafigyelni rájuk, foglalkozni velük. Önmagában nem élem meg hátrányként a diplomás migrációt. Nagyon sok ország expanzív gazdasága abból él, hogy okos embereik vannak szanaszét a világban. Iszonyatosan nagy potenciál az, ha egy világbank alelnöke vagy egy nemzetközi cég elnöke 10-15 év múlva magyar lehet. Elsősorban azt keresném, milyen módon lehet megtartani ezeknek az embereknek az anyaországhoz való becsatornázottságát – hogy tudjon a magyar ügyekről, maradjon meg a magyar identitása. Nagyon nagy lehetőség egy országnak, ha tehetséges emberei vannak vezető pozícióban a világban. 
Szerző

Pénzkérdés: de hol a bérnövekedés?

Publikálás dátuma
2019.01.12. 19:45
Fotó:Népszava
Többet kerestek, többet költöttek és többet tettek félre a magyarok 2018-ban, mint az azt megelőző évben, a többség mégsem érzi úgy, hogy jobban élne – ezt mutatja a Pulzus friss felmérése, ami a 18–60 év közötti generációk „pénzérzetét” próbálta feltérképezni.
Kétségtelen: évek óta nő a minimálbér- és bérminimum, sőt a reálbér is – azonban a jövedelem tényleges emelkedését számos más tényező befolyásolja. A Visszhang a Pulzus közvélemény-kutató segítségével a lakosság anyagi érzetét vizsgálta, azaz ki érzi úgy, hogy egyre jobban él. Mélyen az emberek zsebébe nyúlt a kormány 2018 őszén, és gyorsan, de nem fájdalommentesen kivette belőle a cafetériakedvezmények többségét. A rövid távú kollektív memória talán már törölte, de ekkor mozdultak meg először a szakszervezetek: több ezren „fiesztáztak” az azóta megismert, dobként használt savanyúságos bödönökkel a Magyar Nemzeti Bank előtt. Azért ott, mert a Matolcsy György vezette jegybank mondta ki először, hogy több mint 2 millió munkavállaló nettó jövedelme csökkenhet az adótörvények megváltozása miatt. És valóban: a cafetéria csonkolása tízezreket is faragott a nettó jövedelmekből – csak kevés vállalat tudta megtartani a béren kívüli juttatásokat az idei magasabb adó- és járulékszint mellett. Ezt a munkavállalói veszteséget követték a decemberi bértárgyalások, amelyek szintén érinthetik a kisebb, jellemzően alacsony bért adó cégek jövedelmezőségét. A szakszervezetek a minimálbért 13, a garantált bérminimumot 15 százalékkal akarták izmosítani, ám a növekedésben az unió éllovasai közé vetített magyar gazdaság nem tudta ezt megajánlani: mindkét keresettípus esetében 8-8 százalék lesz a növekedés idén és jövőre is (a 2020-as többlet nem automatizmus, az infláció és a termelékenység függvénye). És hogy tudják-e az emberek, hogy valójában mennyi most a nettó minimálbér? Hát, elég gyér a találati pontosság. A válaszadók közül majdnem ugyanannyian lőtték be többé-kevésbé pontosan (90 és 100 ezer forint közé) a valós összeget, mint amennyien kellemesebb számra (100–110 ezer forint) emlékeztek a híradásokból. Ennek oka részint az lehet, hogy a bruttó érték 149 ezer forint (ezt lehetett a legtöbbet hallani Varga Mihály pénzügyminisztertől), aminek nettója csak 99 ezer. A válaszadók hatoda 70–90 ezer forint közötti summára tippelt – ők minden bizonnyal nem ezt a bért viszik haza havonta. Abban viszont majdnem mindenki (94 százalék) egyetértett, hogy a minimálbérből nem igazán lehet megélni, vagy egyenesen képtelenség – utóbbit az emberek több mint fele gondolja.
A nettó átlagbér már egy sokkal érdekesebb kérdés: ez az a bérszint, aminek közlése leginkább torzítja a munkavállalók valós jövedelmi helyzetéről kialakult képet. Az átlag ugyanis egy középérték – amit a sok százezres és többmilliós fizetések jelentősen felfelé húznak, holott tudható, hogy Magyarországon 1,1 millió ember kap minimálbért vagy a garantált bérminimumot. Nem véletlen, hogy Mellár Tamás közgazdászprofesszor szerint valójában csak harmadannyival nőnek a bérek, mint amennyit a kormány állít. Ez részint az átlagbér jelenlegi számítási módja miatt van, ugyanis a helyzet az, hogy valójában az úgynevezett medián alapján kellene számolni (ez annyit tesz, hogy az összes hazai fizetést sorba állítjuk, és a középső számot vesszük alapul). Ebben az esetben ugyanis kiderül, hogy a folyamatosan emlegetett nettó 215 700-es átlagbér a valóságban mintegy 155 ezer forint. Másrészt a közgazdász szerint a KSH számításaiban nem veszi figyelembe az öt főnél kisebb mikrovállalkozásokat, ahol biztosan kisebbek a fizetések az átlagnál. A Pulzus kérdéseire válaszolók egynegyede sem tippelte meg helyesen (200–220 ezer forint) a tavalyi átlagbér összegét. A valós érzet erősebbnek bizonyult: a megkérdezettek csaknem a fele gondolja, hogy csak 130–175 ezer forint között keres a magyar átlagdolgozó. Minden második megkérdezett (így valószínűleg jelentős részben azok, akik nem keresnek ennyit) azt válaszolta, hogy a nettó átlagkeresetből nagyjából meg lehet (lehetne) élni, míg egyharmadnyian vélik úgy, hogy ez nem valószínű vagy képtelenség. A lakosság észlelése is izgalmasan alakul: az emberek 2018-ban egyértelműen többet kerestek, többet költöttek és többet takarítottak meg, mint egy évvel korábban. Ez alapján határozottan azt kellene látnunk, hogy a megkérdezettek úgy érzik, jobban élnek, mint 2017-ben, ám ez csak részben igaz. Csaknem 60 százalék ugyanúgy él vagy rosszabbul, 38 százalék él jobban. Nem észlelt változást az életkörülményeiben a válaszadók 43 százaléka. A tavalyi keresetének a növekedéséről számolt be a válaszadók fele, tízből négyen ugyanannyit vagy kevesebbet vittek haza.
Szerző