Pénzkérdés: de hol a bérnövekedés?

Publikálás dátuma
2019.01.12. 19:45
Fotó:Népszava
Többet kerestek, többet költöttek és többet tettek félre a magyarok 2018-ban, mint az azt megelőző évben, a többség mégsem érzi úgy, hogy jobban élne – ezt mutatja a Pulzus friss felmérése, ami a 18–60 év közötti generációk „pénzérzetét” próbálta feltérképezni.
Kétségtelen: évek óta nő a minimálbér- és bérminimum, sőt a reálbér is – azonban a jövedelem tényleges emelkedését számos más tényező befolyásolja. A Visszhang a Pulzus közvélemény-kutató segítségével a lakosság anyagi érzetét vizsgálta, azaz ki érzi úgy, hogy egyre jobban él. Mélyen az emberek zsebébe nyúlt a kormány 2018 őszén, és gyorsan, de nem fájdalommentesen kivette belőle a cafetériakedvezmények többségét. A rövid távú kollektív memória talán már törölte, de ekkor mozdultak meg először a szakszervezetek: több ezren „fiesztáztak” az azóta megismert, dobként használt savanyúságos bödönökkel a Magyar Nemzeti Bank előtt. Azért ott, mert a Matolcsy György vezette jegybank mondta ki először, hogy több mint 2 millió munkavállaló nettó jövedelme csökkenhet az adótörvények megváltozása miatt. És valóban: a cafetéria csonkolása tízezreket is faragott a nettó jövedelmekből – csak kevés vállalat tudta megtartani a béren kívüli juttatásokat az idei magasabb adó- és járulékszint mellett. Ezt a munkavállalói veszteséget követték a decemberi bértárgyalások, amelyek szintén érinthetik a kisebb, jellemzően alacsony bért adó cégek jövedelmezőségét. A szakszervezetek a minimálbért 13, a garantált bérminimumot 15 százalékkal akarták izmosítani, ám a növekedésben az unió éllovasai közé vetített magyar gazdaság nem tudta ezt megajánlani: mindkét keresettípus esetében 8-8 százalék lesz a növekedés idén és jövőre is (a 2020-as többlet nem automatizmus, az infláció és a termelékenység függvénye). És hogy tudják-e az emberek, hogy valójában mennyi most a nettó minimálbér? Hát, elég gyér a találati pontosság. A válaszadók közül majdnem ugyanannyian lőtték be többé-kevésbé pontosan (90 és 100 ezer forint közé) a valós összeget, mint amennyien kellemesebb számra (100–110 ezer forint) emlékeztek a híradásokból. Ennek oka részint az lehet, hogy a bruttó érték 149 ezer forint (ezt lehetett a legtöbbet hallani Varga Mihály pénzügyminisztertől), aminek nettója csak 99 ezer. A válaszadók hatoda 70–90 ezer forint közötti summára tippelt – ők minden bizonnyal nem ezt a bért viszik haza havonta. Abban viszont majdnem mindenki (94 százalék) egyetértett, hogy a minimálbérből nem igazán lehet megélni, vagy egyenesen képtelenség – utóbbit az emberek több mint fele gondolja.
A nettó átlagbér már egy sokkal érdekesebb kérdés: ez az a bérszint, aminek közlése leginkább torzítja a munkavállalók valós jövedelmi helyzetéről kialakult képet. Az átlag ugyanis egy középérték – amit a sok százezres és többmilliós fizetések jelentősen felfelé húznak, holott tudható, hogy Magyarországon 1,1 millió ember kap minimálbért vagy a garantált bérminimumot. Nem véletlen, hogy Mellár Tamás közgazdászprofesszor szerint valójában csak harmadannyival nőnek a bérek, mint amennyit a kormány állít. Ez részint az átlagbér jelenlegi számítási módja miatt van, ugyanis a helyzet az, hogy valójában az úgynevezett medián alapján kellene számolni (ez annyit tesz, hogy az összes hazai fizetést sorba állítjuk, és a középső számot vesszük alapul). Ebben az esetben ugyanis kiderül, hogy a folyamatosan emlegetett nettó 215 700-es átlagbér a valóságban mintegy 155 ezer forint. Másrészt a közgazdász szerint a KSH számításaiban nem veszi figyelembe az öt főnél kisebb mikrovállalkozásokat, ahol biztosan kisebbek a fizetések az átlagnál. A Pulzus kérdéseire válaszolók egynegyede sem tippelte meg helyesen (200–220 ezer forint) a tavalyi átlagbér összegét. A valós érzet erősebbnek bizonyult: a megkérdezettek csaknem a fele gondolja, hogy csak 130–175 ezer forint között keres a magyar átlagdolgozó. Minden második megkérdezett (így valószínűleg jelentős részben azok, akik nem keresnek ennyit) azt válaszolta, hogy a nettó átlagkeresetből nagyjából meg lehet (lehetne) élni, míg egyharmadnyian vélik úgy, hogy ez nem valószínű vagy képtelenség. A lakosság észlelése is izgalmasan alakul: az emberek 2018-ban egyértelműen többet kerestek, többet költöttek és többet takarítottak meg, mint egy évvel korábban. Ez alapján határozottan azt kellene látnunk, hogy a megkérdezettek úgy érzik, jobban élnek, mint 2017-ben, ám ez csak részben igaz. Csaknem 60 százalék ugyanúgy él vagy rosszabbul, 38 százalék él jobban. Nem észlelt változást az életkörülményeiben a válaszadók 43 százaléka. A tavalyi keresetének a növekedéséről számolt be a válaszadók fele, tízből négyen ugyanannyit vagy kevesebbet vittek haza.
Szerző

Trükköznek a cégek: több fizetésért több munka

Publikálás dátuma
2019.01.12. 17:00

Fotó: Németh András Péter
Ha a hazai reálbérek szárnyalásáról szóló hírek mögé nézünk, valójában legfeljebb visszafogott emelkedést látunk, azt is jelentős földrajzi és ágazati különbségekkel. Sokan az átlagbért sem közelítik meg, a kiskeresetűeket pedig az infláció is fokozottabban sújtja.
Bár a munkavállalók nagy részének emelkedett a fizetése az utóbbi időszakban, a tényleges jövedelmük nem lett több, mivel a munkáltatók a kötelező béremelések miatt sok helyen elvették a cafetériajuttatásokat. Mindennek az állam lett a nyertese, mivel az eddigi adómentes juttatásokból adóköteles bér, tehát állami adóbevétel keletkezett. Ezt mondta a bértárgyalásokkal elégedetlen Magyar Szakszervezeti Szövetség elnöke, Kordás László is, aki szerint ahhoz, hogy a visegrádi országokat utolérjük, tartósan legalább évi 11-12 százalékos jövedelemnövekedésre volna szükség, az átlagbérek tekintetében ugyanis hozzájuk képest még mindig 25-30 százalékos lemaradásban vagyunk. Árnyaltabban látja a képet Vértes András, a Gazdaságkutató Zrt. vezérigazgatója. Szerinte a 8-8 százalékos minimálbér- és garantált bérminimum-emelés vállalható kompromisszum, és a gazdaság sem bír el többet. „Az elmúlt évek 8-10 százalékos reálbér-emelkedése mellett a GDP átlagosan 4 százalék körül növekedett, amit nem lehet hosszú távon csinálni. Muszáj volt, hogy ez a folyamat lelassuljon” – mondja a közgazdász. Szerinte a 8 százalék körüli bérnövekedésből a tavalyi 3 százalék körüli és az idén várható 3,5 százalékos infláció mellett legfeljebb 3-4 százalékos éves és országos átlagos reálbér-növekedés maradhat hosszabb távon. Ez nagyjából összhangban lesz a gazdaság teljesítményével is, amely a tavalyi kiugró 4,6 százalék körüli bővülés után a GKI szerint 3,2-3,5 százalékot tud produkálni idén, és hasonló ütemet vár az MNB is, mondja Vértes András. Az elmúlt években sokkal nagyobb mértékben nőtt a magasabb jövedelműek bére, így az olló tovább nyílt. Bár a szegénységi szintek csökkentek, viszont egyre távolodnak tőlük a magasabb jövedelműek. A minimálbért és szakképzett bérminimumot alkalmazó ágazatok közül kiemelkedik a mezőgazdaság, az építőipar, a vendéglátás és a szociális ellátás, írja a Portfólió. Ezek a szektorok gyakran zsebbe is fizetnek, így mélyen beágyazottak a feketegazdaságba. A területi különbségek is jellemzők: a keleti országrészben sokkal többen dolgoznak minimálbérért, mint a nyugati megyékben vagy Budapesten. Az sem meglepő, hogy a magyar tulajdonú cégeknél a dolgozók közel fele, míg a külföldieknél a munkavállalók negyede dolgozik a legkisebb bérekért. A minimálbér- és garantált bérminimum-emelés egyébként jellemzően nem a multikat érinti – emeli ki a GKI vezérigazgatója. Ez a kis cégeknek jelent kihívást, és Magyarországon ennek minősül a vállalkozások 90 százaléka. Ők nehezebben vagy egyáltalán nem tudják kigazdálkodni a bérnövekedést. Sokan közülük tönkremennek, ami részben piactisztító folyamat, de ezt nehéz elfogadni azoknak a vállalkozásoknak, amelyekkel megtörténik, mert nem tudnak fejleszteni, minőségi munkaerőt alkalmazni, vagy éppen rossz helyre „születtek”. Éppen ezért a kisebb cégek különféle praktikákat kénytelenek bevetni: a GKI kutatása szerint tavaly nagyjából minden tizedik cég élt a normák emelésével, vagyis arra törekedett: a munkavállaló dolgozzon is többet a több pénzért. Emellett népszerű volt az időszakos munkavégzésre szerződtetett munkaerő-kölcsönzés (8 százalék) is. A harmadik leggyakoribb „trükközés”, hogy más munkakörbe sorolták a munkavállalóikat (7 százalék), és a vállalatok közel azonos aránya (3-4 százaléka) bocsátott el alkalmazottakat, csökkentett cafetériát vagy munkaidőt. „Természetesen megjelennek a fekete- vagy szürkegazdaság jellegzetességei is: egyes felmérések szerint zsebbe is fizet a cégek 20-30, mások szerint akár 50 százaléka” – mondja a vezérigazgató. Vértes András szerint nagyobb béreket csak hatékonyabb gazdaság tud kitermelni, amihez Magyarországon erősebb teljesítménynövekedésre van szükség. Ehhez gépesíteni kell vagy át kell alakítani a gazdálkodást a versenyképesség érdekében. „A magyar gazdaságnak égető problémája a még kelet-közép-európai szinten is súlyosan elmaradott oktatás, a leromlott egészségügy, de az állam elmaradt modernizációja, a képzett munkaerő hiánya és a csökkenő külföldi befektetések is. A verseny hiánya is rendkívül hátrányos: az állam mélyen belenyúl a gazdaságba, és a korrupció is nagyon jelentős” – sorolja a jobb bérekhez szükséges teljesítménynövekedés ellen ható tényezőket a közgazdász. Romhányi Balázs, a Költségvetési Felelősségi Intézet (KFI) igazgatója szerint is aggasztó a nem megfelelő hatékonyság, a hozzáadott érték. A legtöbb iparág méretgazdaságossági problémákkal küzd, vagyis túl sok a kevésbé versenyképes kisvállalat, amely csak trükközéssel tud helytállni egy adott piacon. A közgazdász szerint a béremelés több csapdát is rejthet: a felpörgetett fogyasztás oly mértékben növelheti az importot, ami már rontja a külkereskedelmi mérleget. A növekvő fogyasztás az inflációt is emeli, amihez kamatemelés is társulhat. Romhányi Balázs szerint a világban már elindultak ezek a folyamatok, csoda, hogy a magyar jegybanki alapkamatban ez még nem jelentkezett. A rossz hír az, hogy a növekvő infláció és a várható kamatemelés egyaránt a reálbérnövekmény hatását fogja elemészteni. Ebben a helyzetben, az évek óta tartó konjunktúra éveiben a magyar költségvetésnek sokkal jobb állapotban kellene lennie, tartalékolnia kellett volna azokra az időkre, amelyek közeledtére egyre több szakértő int: a világgazdaság lassulni fog – figyelmeztet Romhányi Balázs.
Szerző

Csak a valóság: sci-fi, Frankenstein, miegymás

Publikálás dátuma
2019.01.08. 12:00

Persze könnyű rácsodálkozni arra, hogy jé, a sci-fi írók már régen megírták, mit megírták, megjósolták azt, ami ma kézzel fogható valóság, a helyzet azonban az, hogy a fantázia alapja nem lehet más, csak a valóság.
Szinte már csodaként emlegetik azt, hogy Jules Verne azt írta az Utazás a Holdba című regényében (1865): „A Columbiad elsütését valóságos földrengés követte. Florida földjét egész mélyében megrázta az irtózatos robbanás” – (Kilényi Mária fordításában) –, vagyis megjósolta, hogy a jövő űrhajói honnan startolnak majd az űrbe, ám ő ezt aligha tudhatta előre. Verne csupán olyan író volt, aki – mielőtt nekiült egy fantáziatörténet megírásának – használta az agyát, előtanulmányokat végzett, elolvasta a kor tudományos kutatásait. Ezt amúgy minden önmagát és az irodalmi zsánert is komolyan vevő tudományos-fantasztikus író megteszi. Tehát, ha innen nézzük a megvalósult sci-fi gondolatkörét, akkor legfeljebb kölcsönhatásokról lehet értekezni. Arról leginkább, hogy mindig akadnak írók, akik történetet kerekítenek egy-egy fejlesztés köré, és mindig akadnak olyan tudósok, akik megvalósítják néhány kiváló fantaszta, például Verne, H. G. Wells, Isaac Asimov, Arthur C. Clark, Ray Bradbury, Philip K. Dick álmát. Legyen az egyszerű vagy bonyolult. Amit aztán más művészek továbbgondolnak. Ilyen például Philip K. Dick Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? című regénye (1968), amit Ridley Scott Szárnyas fejvadász címen filmesített meg. Az emberiség attól ugyan még – nem is olyan – messze áll, hogy chipkódolt életű, emberszerű lények (a könyvben replikánsok) népesítsék be a Földet, de az 1982-ben készült film látványvilágát alapjaiban határozza meg az éjszakai, mindig sötét városkép digitális, holografikus reklámvilága. A filmesek ugyan nem tettek mást, mint gondolkoztak, és alkalmazták, vagyis kiterjesztették Gábor Dénes 1947-ben feltalált képrögzítő eljárását, a holográfiát. Ennek mozgó verziója – amikor Leia Organa hercegnő videoüzenetben kér segítséget Obi-Wan Kenobi mestertől – jól ismert az 1977-es Csillagok háborúja című George Lucas-filmből, mára pedig, ha valaki végigsétál mondjuk Tokió utcáin, úgy érzi, mintha egyenesen a jövőbe csöppent volna, pedig az csupán a jelen. Gábor Dénes ugyanakkor szinte véletlenül találta fel a holográfiát, hiszen csak az elektronmikroszkóp képi felbontásán szeretett volna javítani, ám a replikánsok, az androidok, a kiborgok, vagyis az emberszerű, gondolkodó gépek megalkotása mindig is izgatta az emberek fantáziáját. Ebből a szempontból mintha igaza lenne Oscar Wilde írónak, aki szerint nem a művészet utánozza az életet, hanem az élet a művészetet, ám a helyzet az, hogy megfelelő technikai tudás hiányában mindez sokáig leginkább a mesékben, a történetekben, a regényekben jelent meg. Mindezt azért, mert az ember még ma sem nagyon tud mit kezdeni a teremtéssel, pedig keresi, csak éppen nem találja annak gyökerét; így inkább maga is a teremtés felé fordul. Fokozatokra bontva: előbb hitből, később sárból, majd emberből, idővel pedig alkatrészekből – ahogyan a technika fejlődik. Az ókorban így hozta létre a mitikus lényeket, a középkorban a Gólemet, a felébredt agyagembert; Mary Shelley 1818-ban kiadta az emberi testrészekből összevarrt lény történetét (Fran­kenstein vagy a modern Promé­theusz), Herczeg Ferenc 1894-ben kiadott Báró Rébusz novellája pedig már a tökéletes alkatrész-férfi mintaképe – kár, hogy robot, amit időnként fel kell húzni ahhoz, hogy úriember legyen. A robot szót (szláv eredetű, jelentése: szolgamunka) amúgy először Karel Čapek használta a R.U.R. (Rosumovi Univerzální Roboti) című darabjában, 1920-ban. Az emberiség azonban innentől kezdve már a robotizált valóságon túli világ felé rohan. Asimov Én, a robot című történetében (1966) vagy Dick replikánsainak sorsában már csak az a közös, amire Asimov 1941-ben, a Körbe-körbe című írásában felhívta a figyelmet: nem az a kérdés, hogy lesznek-e robotok, hanem az, hogyan viszonyulnak az emberhez. Érdekesség, hogy az író által megfogalmazott robotika három alaptörvénye máig meghatározza az ember-robot viszonyt: 1. A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen; 2. A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításai­nak, kivéve, ha ezek az utasítások az első törvény előírásaiba ütköznének; 3. A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az első vagy második törvény bármelyikének előírásaiba. Vagyis, a robotika területén valóban tetten érhető a megvalósult sci-fi, ám a haladás ebben az esetben sem előzmények nélküli. Ami azonban sokkal inkább elgondolkoztató, az az önbeteljesítő jóslat ideája. Mert amikor például George Orwell 1948-ban, a második világháború hatására megírta az 1984 című regényét, amelyben a Nagy Testvér minden polgárt megfigyel, aligha tippeket akart adni, mondjuk, a mai Kínának, ahol már tesztelik azt az adat- és nyomkövető, arc- és mozgásfelismerő rendszert, és éppen még csak azt nem tudják megfigyelni, hogy a polgárok mire gondolnak. A rendszer lényege, hogy minden állampolgári aktivitást lát, ami alapján pontozza az embereket. Aki jól szerepel, csöndes szolgája az államnak, így előnyben részesülhet, aki azonban renitens, azt a rendszer akár szabad mozgásában is korlátozhatja, úgy például, hogy még egy vonatjegyet sem vehetne, amivel el tudna utazni. A mesterséges intelligencia összefügg a robotika fejlődésével, ám abban a tekintetben már dimenziókat ugrik, hogy ebben az esetben minden egy embertől idegen, virtuális térben történik, csupán hálózatba kötött gépekre, rendszerekre van szükség ahhoz, hogy az embertől független intelligencia mindent felügyeljen – rosszabb esetben az uralma alá hajtson. ­Stephen Hawking tavaly elhunyt fizikus szerint alighanem ez az emberiség utolsó nagy találmánya. Ám ha így lesz, senki nem vetheti a sci-fi írók és filmesek szemére, hogy nem szóltak előre. Megírták, filmre vették a Skynet öntudatra ébredését (Terminátor) vagy HAL 9000 fedélzeti számítógép ügyködéseit C. Clark 2001. Űrodüsszeia című regényéből. Az írók ugyanis nem feltétlenül a jövőt ismerik, hanem az embert.

Sci-fi vs. valóság

Erich von Däniken Istenek ivadékai vagyunk könyvében (1987) azt állítja, hogy a földi élet ebben a formában nem önmagában a Földön alakult ki. Ma már egyre több tény utal arra, hogy idegen fajok ellátogattak a Földre – de erről a tudomány hivatalosan nem foglal állást. Mary Shelley doktor Frankensteinje különböző halottakból próbált életre kelteni egy embert; H. G. Wells Dr. Moreau szigete című regényében (1896) állatokból teremt embereket. A Csillagok háborúja filmben robotkarral pótolják Luke Skywalker levágott kezét. A tudomány ma már ott tart, hogy emberi szerveket, testrészeket nyomtatnak 3D-technológiával. A Jurassic Park című filmben (1993) – Michael­ Criton 1990-es Őslénypark című regényéből készült – egy borostyánba dermedt szúnyogban található vérmintából dinoszauruszokat klónoznak. Három évvel később megszületett Dolly, a világ első klónozott báránya. A Gattaca című sci-fi filmben (1997) génmódosított emberek születnek, és génszűréssel választják ki az emberiség elitjét a legjobb munkákra. Kínából a közelmúltban érkezett a hír, miszerint génmódosított gyerekek születtek. A Mikulás szánja mindig is az égben szállt, nem csak Luke Skywalker járműve a Csillagok háborúja című filmben, az index.hu viszont 2015-ben már ezzel a címmel írt cikket: Lezuhant Nyitrán az első repülő autó. H. G. Wells már 1895-ben megírta Az időgép című regényét, amiben az időutazás kérdéskörét feszegeti. A tudomány ma már ott tart, hogy elméletben nem zárja ki ennek lehetőségét – egyelőre visszafelé. Brian Daley 1982-ben megjelent Tron című regénye a virtuális valóság világába visz minket. A VR-technológia ma már szó szerint fantasztikus dimenziókba repíti használóját. Csak programozás kérdése, hová kerül az emberi elme, és csakis fejlesztés kérdése, milyen érzékszervekre hat. William Gibson 1984-ben írta meg Neurománc című regényét, amiben korát messze megelőzően írt arról, ami ma már valóság: a kiberháborúk, a hackerek világát.

Asimov jóslatai

A 444.hu vette észre, hogy a Toronto Star című kanadai újság december 31-én – szokásához híven – újra közölte Isaac Asimov 1983. december 31-én megjelent esszéjét arról, milyen lesz a világ 35 évvel később. Az orosz származású amerikai író és biokémikus, a többi között Az Alapítvány-trilógia és a Robottörténetek (lásd fő cikkünkben) szerzője számos dolgot talált el a mai világról, ám némileg optimistább volt, mint ahogy a dolgok a valóságban alakultak. Asimov 1983-as írása szerint elkerülhető egy végzetes atomkonfliktus a Szovjetunióval. Úgy gondolta, ha a Szovjetunió és az Egyesült Államok mégis háborúba lépne egymással, akkor felesleges találgatni, milyen lesz a jövő, annyira kevesen maradnak életben, és olyan nyomorúságos körülmények lesznek a Földön. A számítástechnika és az automatizáció terjedéséről és hatásairól szólva megdöbbentően sok dologban volt igaza. Mint írta, ha nem jön valami technológiaellenes forradalom, a számítástechnikának nemcsak az iparban, hanem az emberek mindennapi életében, otthonában is egyre nagyobb jelentősége lesz. Úgy vélte, 2019-re elképzelhetetlen lesz a társadalom számítástechnika nélkül, és nagyon látványosan lemaradnak a világ azon területei, ahol nem érhető el ez a technológia. „A kormányok úgy áhítoznak majd a számítástechnikára 2019-ben, mint ahogy a fegyverkezési verseny zajlott az 1980-as években” – fogalmazott Asimov, aki hosszan részletezi, hogyan fogja az automatizálás átformálni az ipart és a munkaerőpiacot. Egyrészt megdöbbentő, hogy Asimov milyen pontosan írja le már 1983-ban azokat a változásokat, amikkel ma kezd el szembenézni a fejlett világ, másrészt viszont gyorsabb fejlődésre számított, úgy gondolta, hogy ez a forradalom 2019-re lezajlik. Arról ír, hogy ebben az új, automatizált világba újfajta tudásra lesz szükség, a számítógépek készségszintű használatára: ez lesz az új „írástudás”. Asimov úgy gondolta, 2019-ben lesznek még ugyan iskolák, de a tanárok dolga nem elsősorban valamilyen lexikális tudás átadása lesz, hanem hogy felkeltsék a diákok érdeklődését, mivel otthon, számítógépen elérhető lesz bármilyen számukra szükséges információ. Az író bízott abban, hogy a technológiai fejlődés 2019-re nagyrészt megoldja a környezetszennyezés problémáját (nem oldotta meg – a szerk.). Arról is írt, hogy a világban a nemzetek közötti és az országokon belüli együttműködés lesz a jellemző a viszály és konfliktus helyett (nem lett – a szerk.). Talán az űrkutatással kapcsolatos jóslatai csúsztak a leginkább félre – írja a Toronto Star. Asimov arra számított, hogy 2019-re már bányászunk a Holdon, jó esetben épülnek az első emberi települések a világűrben, elkészül az űrben napenergiát gyűjtő, majd azt a Földre továbbító rendszer prototípusa, és a tervezőasztalon a projekt, ami az űrbe telepítheti az emberiség iparának jelentős részét, hogy ezzel a végtelen világűrbe szórjuk az emberiség szemétjét, a környezetszennyezést. Asimov egyébként abban is reménykedett, hogy 2019-re majdnem leáll a globális népességnövekedés, ami a 2017-es adatok szerint 1,1 százalékon volt.