„Kedvem volt az ásáshoz a saját memóriámban, megy a meszesedés úgyis magamagától, és kedvem volt ahhoz is, hogy elmeséljem, amit találtam, ahogy bennem a múlt képei lassú mozgásokat végeztek egymás körül” – írja a szerző. Konrád új – tekintélyes méretű – műve helyenként valóban afféle írói tudatáramként is olvasható, időutazásként a szerző emlékvilágában, melynek természetesen nincs cselekménye, nincsenek tradicionális eszközökkel teremtett szereplői (persze, tudjuk: a műbeli én mindig teremtett), nincs benne szinte semmi a klasszikus epikai hagyományból. Néha felbukkan ugyan a korábbról már jól ismert hasonmás, Kalligaro, hogy aztán gyorsan elfelejtődjék.
Megannyi részét tekinthetjük sajátos alkotói memoárnak is, hiszen sok bejegyzés előtt ott az eligazító évszám, a helyszín megjelölése. De vélhetjük munkanaplónak, melyben helyet kapnak korábbi megemlékezések, előadástöredékek, magára az írói mesterségre utaló reflexiók. Sőt, olvashatjuk akár szépirodalmi esszék végtelen sorozataként. A kötetnek tehát nincs egységes műfaja, nincs kronológiája: az egyoldalas szövegek nem időrendben követik egymást. Az egyetlen, ami mégis koherenciát teremt: a robusztus írói személyiség, az a független értelmiségi attitűd, mellyel önmagát, környezetét és a világot értelmezi.
Egy kivételesen gazdag, drámai fordulatokban bővelkedő élet végső tapasztalatai összegződnek a könyvben, melynek így az elmélkedés az uralkodó szólama. A konkrét emlékek elvontabb fejtegetések alapjául szolgálnak, melyek témái természetesen a Konrád-életmű korábban is hangsúlyos toposzait alkotják. Szerepel közöttük például a holokauszt felfoghatatlan iszonyata, a diktatúrák természetrajza vagy a nagyváros kulturális-történelmi küldetése.
Ez a mű kiváltképp nem tűri a gyors, kapkodó olvasást. A szöveg markánsan intellektuális jellege a lassabb haladást igényli, a meditatív befogadást részesíti előnyben. (Ezt jelzi a szerkezet is: az, hogy minden oldal külön egységet alkot, meg-megállásra késztet.) A türelem és figyelem jutalma a szellemi gazdagodás lesz, olyan szempontokkal gyarapodunk, melyek révén jóval árnyaltabban közelíthetünk világunk megannyi kihívásához.
Új könyve csak megerősíti: életével és masszív műveivel Konrád György az antifasiszta humanizmus, a civil kurázsi reprezentatív képviselőjévé magasodott. A szellemi felvilágosultság és nagykorúság jegyében következetesen elutasít mindenféle vezérelvet, bármilyen vak tekintélytiszteletet. Szabadelvű mentalitása nem tűri a diktátumokat, helyettük a párbeszéd kultúráját ajánlja. A szürke egyformasággal szemben az izgalmas sokszínűséget kedveli. Olyan mintát nyújt olvasójának, mely fölötte áll a divatoknak, s amely – épp a lényegét illetően – nem válik anakronisztikussá.
Infó:
Konrád György: Öreg erdő. (Ásatás 2.)
Magvető, 2018
