És Mária mit tegyen?

Máriának, a kórházi ápolónak a 2018. évi CXVI. törvénynek, azaz a „rabszolgatörvény” rendelkezésének megfelelően az orra alá dugnak egy papírt, hogy írja alá, miszerint 150 óra önként vállalt túlmunkát kell végeznie. Ha már az évi 250 óra rendkívüli munkaidőt, meg persze a normál munkaidőt és az ügyeletet letöltötte. Az önkéntesség elvének szigorú betartásával persze.

A munkaadó és a menedzsment, ha törik, ha szakad, végre fogja hajtani a törvényt. Nem kérdez vissza, hogy megfelel-e a munkaidőre és a részmunkaidőre vonatkozó, 1993-ban és 1997-ben megfogalmazott uniós irányelveknek. A vezetés Máriával fogja megvívni a maga ketrecharcát, a betegek felett. Hogyan értelmezzék, mi minek minősül? Ha Máriának félórát ott kell maradni, mert nem érkezik a váltás, azért nem kap semmi kompenzációt. Nincs, aki megmondja, mi minősül túlmunkának, mert a kétkezi munkát soha nem látott képviselők csak pont a nemzetközi szakirodalom szókészletét felejtették el alkalmazni.

Áder János köztársasági elnök pedig kijelentette: „összevetettem az új túlóra-szabályozás rendelkezéseit más európai országokéval. Megállapítottam, hogy számos országban (például Egyesült Királyság, Dánia, Írország, Csehország) a túlóra mértéke a magyarországival megegyező, vagy azt meghaladó mértékű.” Csakhogy a heti munkaidő Dániában 37, Franciaországban 35, Belgiumban 38 óra. Egy ápoló mindenhol 6 beteget lát el egy műszakban, a magyarországi 40 beteg helyett. Az 1000 lakosra jutó ápolók száma Dániában 16,9, Belgiumban 11,1 Franciaországban 10,5, Magyarországon 6,4. ( OECD 2016) Egy orvosra nálunk, 1,2 ápoló jut, Európában 5-9 fő ápoló teljesíti az utasításait ugyanolyan műszakban.

A törvény nem írja körül a "normális” órák pontos fogalmát. Nem tudni, percre pontosan mennyi a munkaidő, a norma, amely után a "túlóra" elnevezésű órák kezdődhetnek. Mária és a többiek nem tudják, mit vállalnak. Eszükbe sem jut, hogy felpanaszolják, hogy rengeteg "extra időt" töltenek a munkahelyükön. Olyan munkaórákat, amelyek a szokásos munkaidőt meghaladják ugyan, de egy küszöbérték alatt vannak, pl. 40 perc az időtartamuk. Nem tervezhetők, kiszámíthatatlanok. Ezek a „meghosszabbított” órák egyszerűen eltűnnek.

Az a több tízezer egészségügyi dolgozó sem számít, akik részmunkaidőben dolgoznak. Róluk tökéletesen megfeledkeztek. De nem így az uniós direktívákban, melyek szerint a részmunkaidős munkavállalókat nem szabad kedvezőtlenebb módon kezelni, mint a teljes munkaidőseket.

Bár kötelező, hogy a dolgozó a kórházban bejelentse, hogy átmegy egy másik intézetbe dolgozni, a valóságban ez nincs így. Ha pedig a plázába megy pakolni, ugyan kit érdekel? A bérnővéreket alkalmazó emberkereskedőkről már nem is beszélek. Így azt sem tudjuk, hogy ha az ápoló az egészségügyben különböző munkahelyeken dolgozik, hány órát teljesíthet anélkül, hogy az a betegbiztonságot veszélyeztetné.

A dolgozók állítólag még örülnek is, hogy most a saját munkahelyükön túlórázhatnak. Az egészségügyben évek óta évi 416 óra a munkáltató oldaláról egyoldalúan elrendelhető ügyelet és túlmunka. Ezen felül lehet további 416 óra az önként vállalható túlmunka, vagy 832 ügyelet. Ez együtt 1248 óra a törvényes munkaidőn felül évente. De ápolásetikusként nem tudom elfogadni, hogy embereket kizsigerelje a politika, és végtelenül kiszolgáltatottá tegye őket. Ez a törvény nem szolgálja a betegek biztonságát, a dolgozók egészségét, a családok egybemaradását. Én azt akarom hallani, hogy a dolgozók a megélhetéshez szükséges jövedelmet a főmunkaidőben szerzik meg.

Annak meggondolása sem látszik, hogy ha hirtelen megnövekszik a munkateher, vagy folyamatossá válik a túlmunka - különösen a sürgősségin -, akkor emelkedne a túlmunka díjazása vagy kompenzálása. Közben azt sem tudják, hány szakdolgozó van az országban. Ha mindenki mindenhol minden papírt aláír a túlmunkáról, akkor a kórházigazgatók fogják egymás haját tépni; ha pedig nem engedik a magánellátásba maszekolni a dolgozókat, akkor az a rendszer fog összeomlani.

Mária nem tudja, hogyan kérdezze meg a szakszervezetis Cser Ágnestől, milyen egyeztetési folyamatot harcoltak ki. Hogyan szabotálhatták el a kormányok az elmúlt 20 év alatt az ápolókra vonatkozó ILO nemzetközi ajánlások aláírását? A bérmegállapodásokat illetően eltérőek a nemzeti rendszerek. Munkabéke csak azokban az országokban van, ahol kollektív tárgyalásokon állapodtak meg, és nem kizárólag a jogszabályi rendszerek döntenek mindenről. Magyarországon viszont még odáig sem jutott el a hatalom, hogy a fogalmakat tisztességesen definiálja, azok tartalmában megegyezésre jussanak a felek, és ezek a közvélemény előtt is ismertté váljanak.

A szabályozás szinte minden apró részlete a kétharmados felhatalmazású jogalkotó hatáskörében van. Költői hát a kérdés, hogy kinek a felelőssége, ha Mária nem tudja, mit írjon alá.