Weimar a bukás szinonimája.
Amikor száz éve a türingiai város nemzeti színházában összeült az alkotmányozó nemzetgyűlés, hogy lefektesse az első német demokratikus állam alapjait, a helyszín jelképes választás volt. Goethe és Schiller hagyománya, szemben a porosz militarizmussal. Igaz, praktikus oka is volt annak, hogy a küldöttek nem Berlinben jöttek össze. A főváros utcáin még álltak a barikádok, a polgárháborús hangulatban aligha lehetett volna garantálni a törvényhozók biztonságát.
Weimar egyet jelent a kudarccal, pedig fennállásának szűk 15 éve alatt a köztársaság nagyszerű változásokat hozott. Virágzott a tudomány, a kultúra – Thomas Mann, Walter Gropius, Werner Heisenberg legjobb évei erre az időszakra estek. (Persze a kiemelkedő szellemi élet és a katasztrofális politikai döntések kettőssége visszatérő mintázata a német történelemnek.) A leglátványosabb, túlzás nélkül forradalmi előrelépést a nők élték át. Nem egyszerűen választójogot kaptak: a társadalom egyenjogú és egyenrangú, megbecsült tagjaivá váltak. A köztársaság lerombolása után a nácik igyekeztek ezt is visszacsinálni, mint a felszámolt rend minden eredményét.
Ha Weimar hétköznapjaira vagyunk kíváncsiak, érdemes egy nőt megidézni tanúnak. Käthe Kollwitz kivételes asszony volt. Neves képzőművész, de életművének éppoly fontos része az a napló, amelyet 1908–43 között vezetett. Szívszorító kordokumentum a múlt századból, a császárság boldog békeidejétől a háborún át – amelyben Käthe elveszítette idősebbik fiát – a reményig, majd a kiábrándulásig és az újabb világégésig.
A történészek máig vitatkoznak azon, hogy elkerülhetetlen volt-e a weimari köztársaság bukása, szükségszerűen gyűrte-e le a hitleráj. Lehetett volna-e másképp? A káoszban fogant, vérben született demokrácia minden fogyatékossága dacára túlélte a megalázó versailles-i békediktátumot, a puccskísérleteket, a hiperinflációt. A 20-as évek derekán úgy tűnt, konszolidálódik, hogy aztán a gazdasági válság nyomában járó tömeges munkanélküliség maga alá temesse.
Weimar rövid története tragikus tanulságokkal szolgál. A köztársaság polgárai maguk voltak azok, akik elárulták a köztársaságot. Készséggel hittek a goebbelsi propagandagépezet monoton ismételgetett hazugságainak, és a zavarosnak tűnő liberális demokrácia helyett a vezért választották. A könnyen manipulálható emberek nem sokra becsülték a szabadságukat. Észre sem vették: a bőrükre megy a játék. Hogy hová vezetett ez a rettenetes tévút pár év alatt, tudjuk. Annál szomorúbb, hogy nekünk, magyaroknak nem kell a múltba fordulnunk effajta tanulságokért. A szemünk előtt számolják fel az alkotmányos rendet (többé-kevésbé) alkotmányos eszközökkel, a társadalom jelentős részének érdektelensége, beletörődése, hallgatólagos asszisztálása mellett.
A weimari köztársaság alapításának centenáriumán csak abban reménykedhetünk, hogy Európa szerencsésebb részein – ellentétben velünk – megtanulták a történelmi leckét, és okultak is belőle. Ez az egyetlen esélyünk: az új évszázad 20-as éveihez közeledve hátha mégsem a vesztünkbe rohanunk.