Al Ghaoui Hesna: Igenis lehet bátran félni

Publikálás dátuma
2019.01.20 09:00

Németh András Péter
Az utóbbi években, amióta anyuka, Al Ghaoui Hesna háborús zónák helyett a hétköznapi, sokszor belső csatatéren kalandozik. Időközben szakértője lett a félelemnek, melynek természetét egy interjúkötetben (Félj bátran) és egy gyerekkönyvben (Holli, a hős) vizsgálja.
Mitől fél mostanában? – A legtöbb jelenlegi félelmem gyerekbetegségekkel kapcsolatos. Elég sokat betegeskedtünk az ünnepek alatt, ezt a fajta kiszolgáltatottságot nehezen viselem. Amikor tevőlegesen nem tud az ember mit csinálni, csak passzívan nyugtatgatni magát, hogy ne kezdjen rémségeket gondolni. Hihetetlen, hogy egy perc alatt mennyire el tudunk szaladni gondolatban. Ez velem gyerekkorom óta így van. Elég szorongó kislány voltam, élénk fantáziával megáldva. Mindig rengeteg forgatókönyv volt az agyamban arra vonatkozóan, hogy mi történhet. Brian David Johnson jövőkutató azt mondta egyszer nekem, hogy mivel a szorongás nem egyéb, mint a félelem megszorozva fantáziával, a legtöbb, amit tehetünk a pusztító szorongás ellen, hogy kigyomláljuk a fantáziát. – Félelmetesebb egy gyerekbetegség, mint háborúban lenni? – Amikor elkezdtem a félelem természetével foglalkozni, sokat vizsgáltam magamat a civil életemben, hogy vajon a mindennapokban is ugyan­olyan elszántsággal és bátorsággal tudok-e kiállni dolgokért, mint terepen. És miért van az, ha nem. Hogy miért félek jobban egy tűszúrástól, mint a fegyverropogástól. Nemrég a húgommal vettünk ételintolerancia-teszteket, és végigellenőriztük vele a családot. Már a gondolatától rosszul voltam, hogy a húgom bele fog döfni az ujjamba egy pici tűt. A kislánya röhögve engedte, én meg lesápadtam, és azt hiszem, azt is mondtam, hogy hagyjuk inkább az egészet. Ma már tudom, hogy az a különbség a háború és a tű között, hogy az előbbiben megengedtem magamnak, hogy féljek, és nem szégyelltem az érzést. Hiszen háborús terepen normális dolog félni. És pusztán azáltal, hogy a félelmem így nem kapott szégyenbélyeget, képes voltam olyan minőségeket előcsalogatni magamból, amiről addig nem is tudtam. Átléptem a határaimat. – A Holli, a hősben Mumus, a kis házi rém azt mondja, hogy a felnőttek sokszor azért szégyellik a félelem érzését, mert azt gondolják, hogy az egyenlő a gyávasággal, gyengeséggel… – Igen, ezt sokkal többet tapasztalni, mint azt, hogy az a bátor, aki fél, és mégis meg meri tenni, amitől tart. Sokak számára a sebezhetőség kimutatása is egyenlő a gyengeséggel. Többek között ezért írtam meg a könyveimet, ezen igyekszem változtatni. Szerintem, amikor elismerjük a sebezhetőségünket, az valójában nagyon bátor tett. Számtalanszor tapasztaltam, például a szülőszobán, cikinek tartják, hogy félek. Ilyenkor bizony bennem is beindulnak a társadalmi szinten kódolt reakciók, és egyfelől megpróbálom elleplezni az érzéseimet, másfelől pedig szégyellni kezdem magam. De aztán jó esetben ilyenkor fülön csípem ezt a folyamatot, és emlékeztetem magam arra, hogy akkor tudjuk a félelmet ­kiaknázni és egyfajta hajtóerőként használni, ha képesek vagyunk elfogadni az érzést, és nem szégyelljük magunkat miatta. – Azt is mondja, hogy a félelem alapvetően jó dolog, viszont tény, hogy aki fél, az könnyen manipulálható. Hogyan féljünk úgy bátran, hogy közben ne engedjük magunkat mani­pulálni? – Nagyon érdekes kérdés, amit én is feltettem egyszer Anthony R. Pra­takins befolyásolási szakértőnek (A rábeszélőgép szerzője), aki azt vizsgálja, milyen módon manipulálódnak az emberek, illetve, hogy melyek a leghatásosabb manipulálási eszközök. Azt mondta, hogy ha a propaganda jó, akkor nehéz leleplezni a manipulációt, hiszen pontosan azt mondják, amit hallani szeretnél, úgy, hogy közben azt tedd, amit ők akarnak. Ezzel együtt vannak azért apró jelek, amelyekre oda lehet figyelni: például mindig gyanús, ha indokolatlanul heves érzelmeink támadnak, függetlenül attól, hogy azok jók vagy rosszak. Ilyenkor érdemes megnyomni a vészgombot, és elgondolkodni rajta, indokolt-e a szélsőséges reakciónk. Mert a világban valóban nagyon sok szörnyűség történik, ami miatt érezhetünk hirtelen támadt dühöt vagy haragot, de sokszor nem ez történik, hanem csak egyszerűen rájátszanak az érzéseinkre. Ő mondta azt is, hogy a manipuláció elleni küzdelem legfontosabb eszköze a kritikus gondolkodás. Tehát akármilyen szilárd meggyőződése van valakinek egy témában, ha veszi a fáradtságot, hogy végig gondolja azt más nézőpontokból is, sokkal kevésbé lesz manipulálható. Az, hogy a félelemkeltés az egyik legerősebb manipulációs eszköz, nem új keletű dolog, évezredek óta használják. Ami miatt ez mostanában sokkal aggasztóbb, hogy a közösségi oldalaknak, a médiának és az internetnek hála, szuperszonikus sztrádára kerültek a félelmekre apelláló üzenetek, és a bőrünk alá is bejutnak, ha akarjuk, ha nem. – A gyerekek félelmét más fából faragták? Vagy csak más nyelven kell szólni hozzájuk? – Ha belegondolunk, nem félnek mástól a gyerekek sem, mint a felnőttek. A különbség talán annyi, hogy ők még könnyebben formálhatók. A Holli, a hős afféle kapaszkodó, ami arra buzdítja a gyerekeket, hogy ha kell, merjenek nemet mondani, merjenek fellépni a kirekesztés ellen, merjenek nem foglalkozni azzal, hogy mit gondolnak róluk, és ha szükséges, merjenek segítséget kérni. A bátorság ezen aspektusai szerintem felnőttként is a legnagyobb kihívások. Sokszor szélmalomharcnak tűnik, mert a mai iskolarendszerben annyi minden épül a félelemmel való manipulációra. Amikor például egy egész osztály előtt zajló, rosszul sikerült felelésnél megszégyenítik a gyereket, olyan félelmeket ültetnek el benne, amiből nagyon nehezem kapaszkodik ki, és akár felnőtt koráig elkísérheti. Szülőként azt gondolom, nem szabad elengedni és rálegyinteni, hogy áh, úgysem tudom kompenzálni az iskola káros hatásait. Először is olyan légkört kell teremteni otthon a gyerekkel, hogy egyáltalán el merje mondani a félelmeit. Ennek az az első lépése, hogy mi is el merjük mondani, mitől félünk. Látnia kell, hogy mi sem vagyunk sebezhetetlenek. Hogyan tanulja meg kezelni ezeket az érzéseket, ha a sajátunkat elrejtjük előle? – Ezért fél Mumus is? Hogy meglegyen a bizalmi kör? – Pontosan. Egy házi rémnek is vannak félelmei. Ki az, aki nem fél? A pszichopata vagy az érzelmi vakságban élő emberek. Aki nem fél, annak az alapvető szociális funkciói sem működnek. Például azt sem tudja, hol van a másik személyes szférája, ahová nem szabad belépni. A félelem mindig is értünk volt és van, ha megfelelően kezeljük, munícióvá válhat. És bizony féljen Mumus is, és a saját példáján keresztül tanítsa meg Hollinak, hogy igenis lehet bátran félni. – Azért az fontos, hogy mi uraljuk, nem? Sokaknak jól jön, ha észre sem vesszük, hogy félünk. – Szerintem, ha már a félelem ural, az a pánik. Úgy látom, akkor veszi át az irányítást, és teszünk ezáltal ösztönösen akár az értékrendünkkel ellentétes dolgot, amikor nem akarjuk tudatosítani vagy inkább tudomásul venni, hogy félünk. És szégyelljük és lenyomjuk a mélybe, és onnantól kezdve persze, hogy az ösztöneink fognak irányítani. Nem véletlen a testünk üss vagy fuss reakciója, ami ugye alapvetően a túlélésünket szolgálja, hiszen ha az életünk a tét, nincs időnk megvárni a tudatos, szofisztikált döntést. Ilyenkor az agyunk legősibb területe, a hüllőagy irányít. De a mai félelmeink többsége már nem arról szól, hogy életben maradunk-e vagy sem, mégis, ha elnyomjuk ezt az érést, ha nem veszünk róla tudomást, ugyanúgy a hüllőagyunk fog irányítani, és agresszivitást, pánikreakciót vált ki. Vagy menekülésre késztet. Nem lesz helye, hogy racionális választ adjunk ilyen helyzetben. Ezért nagyon fontos észrevenni és elfogadni, ha a félelem felüti a fejét bennünk. Ilyenkor érdemes nyomni egy Stop! gombot magunkban, és időt hagyni rá, hogy ne az ösztöneink irányítsanak. Sokszor a három lépés távolság már elég, hogy bekapcsoljon az agyunk racionálisabb, gondolkodó része.

Holli, a hős – mese arról, hogyan félj bátran

A mesekönyv a konfliktuszónákból adott tudósításairól és a Bábel című műsoráról híressé vált riporter első, saját rajzaival illusztrált gyerekkönyve. A vékonyka kötetben egyszerű gyakorlatok, egy bátorságnapló és egy könnyen megjegyezhető bátorságinduló segít erőt meríteni a gyerekeknek a nehéz helyzetekben, hogy bátran és magabiztosan nézhessenek szembe a kihívásokkal. Hogy bátran merjenek félni. „Jó barátom a félelem, hatalmas erőt ad nekem. Átgondolom, hogy mit tennék, hogyha bizony bátor lennék!”

Frissítve: 2019.01.20 10:47

Babiczky Tibor versei

Dasein Egy rég bezárt vendéglő ablakán a felpöndörödött „Megnyitottunk!” felirat. Lángoló nulla az ég közepén. Delet üt az óra. Történelem A vetés idején csontokat fordított ki az ekevas a földből. Varjak verdesnek a lesoványodott patások körül. Mikor eljön az aratás ünnepe, a telihold koponyája lebeg majd a fekvő kalászok felett. Tüzek gyúlnak. De hiába minden. A betakarítást vakok végzik el. Forog a malom. A kihűlt kemencében, mint hamvasztáskor a szív, egy kenyér félgömbje fénylik.
Frissítve: 2019.02.17 17:45

Katarzis nélkül - Borbély Szilárdra emlékezünk Mészáros Sándorral, a Kalligram Kiadó igazgatójával

Publikálás dátuma
2019.02.17 15:30
Borbély Szilárd
Szabad Föld
2014. február 17-én, hétfőn este a Müpában a Literárium-est keretében hallhattuk-láthattuk őt utoljára – csütörtökön már a halálhírét olvashattuk az újságokban: 50 évesen önkezével vetett véget életének. Negyed évszázad alatt alkotott műveinek többsége azonban túléli őt.
Már a debreceni egyetemi éveik alatt is ismerték egymást, barátság szövődött önök között. Milyen embernek ismerte meg Borbély Szilárdot?  Tizenhét éves volt, mikor először találkoztunk, az általam tartott felvételi előkészítőre járt, 1982-ben. Közelebbi kapcsolatba, barátságba azonban csak később, már egyetemistaként kerültünk, ő első, én ötödéves voltam. Élénken emlékszem az egyik első beszélgetésünkre, ami különösképp jól jellemezte a Szilárddal való viszonyunkat: egy végtelen hosszúra nyúlt, 2-3 órás eszmecsere során már kezdtem magam zavarban érezni, mert szinte csak én beszéltem, ő alig pár szóval jelezte, hogy ott van. Mígnem aztán hirtelen magához ragadta a szót, és vagy 20 percig beszélt, amiből nemcsak az derült ki, mennyire figyelt korábban, de hihetetlen éleslátóan és -elméjűen szólt hozzá a témához. Péntekenként rendszeresen kijárt hozzánk, ám nagyon nehezen oldódott föl, egyetemista korában zártabb, depresszióra hajlamos személyiség volt, miközben, ahogy az szokás, a hazaindulása után oda-vissza kísérgettük egymást, s ekkor bőbeszédűen disputáltunk. Nagyon olvasott, széleskörűen tájékozott volt, aki igényelte a beszélgetéseket; megmutatta az írásait, véleményt cseréltünk. Kiválóan ismerte, de kritikusan viszonyult a magyar irodalmi hagyományokhoz, mindig előállt valami szubverzív fölvetéssel, ötlettel. Alakját aszketikus, áldozatsorsú emberré teszi az emlékezet, miközben pedig jó humorú, vidám ember is volt, akit sok minden érdekelt, a leghétköznapibb dolgok is. Milyen költőnek tartotta, miként jellemezné a líráját?  Már a kezdetektől költőként gondoltam rá, és jónak tartottam, a Hosszú nap el versét olvasva pedig rádöbbentem, hogy ez nagy költészet. Akkoriban megoszlott róla a kortársaim véleménye, sokan nem is igazán tartották költőnek őt. Amikor azonban az Alföld folyóiratban megjelent, Nádas Péter előszavával, aki a sajátján kívül olyanok méltatására is hivatkozhatott, akiknek megmutatta a verseket, mint Esterházy Péter, Mészöly Miklós, Balassa Péter vagy Orbán Ottó, a fiatalabb nemzedék tartózkodása is olvadozni kezdett. Hogy aztán a későbbiekben, kötetről kötetre – Mint. minden. alkalom; Ami helyett – erősödjön iránta az érdeklődés és kortársai között az egyik legjelentősebb költővé váljon. Szerintem a 2003-as (2000-ben írt) Berlin & Hamlet kötetnél történt meg ez a fordulat. Olyan versnyelvi redukcióval élt, ami Pilinszky és Tandori után már-már lehetetlennek bizonyult. Egyben ott volt a versekben a hívő hitetlenség beszéde is, egy metafizika nélküli, de mégiscsak valamiféle istenkeresés. A szülei tragédiájának traumája mennyire változtatott ezen a versbeszéden?  E téren nem éreztem annyira a változást. Témáját tekintve persze, de ahogy ő is, én is nagyon fontosnak gondoltam, hogy mindig valami újjal kell előállni. Ő pedig eleve a nyelv addig még ismeretlen területeire merészkedett, fölforgatva a tradíciókat. A Halotti pompában például a barokk irodalom hagyományát. Egészen odáig a költészete személytelen volt, az „én” általánosabb formában jelent meg, mígnem az életrajzi történet behozásával erőteljesebbé vált. A barokk mellé hogyan jöttek a haszidizmus műfajai?  Egyfelől tudatosan akarta magának a zsidó identitást, vagy legalábbis a keresését. Másfelől mindig is volt benne vonzalom a hagyomány és a misztika iránt, a racionalitás kereteken belül – a kritikáiban is sokszor szánt ezekre külön figyelmet; Balassa Péter ezt „vallási szubtextus”-ként jellemezte. Fontos volt számára a vallás, de a görögkeleti változata, nem a katolikus. Feloldási lehetőséget jelentett a – Nincstelenekből vagy más önéletrajzi írásaiból ismerhető – gyerekkorból hozott traumákra, a depresszióra való hajlamra, a lét céltalanságának terhe okozta személyes szorongásra-aggódásra. Interjúiban nagy nyíltsággal beszélt a szülei meggyilkolásáról, ennek feldolgozása a műveiben nyomon követhető, ám a végkifejletet ismerve a saját életében a trauma feloldása nem sikerült.  A tragédiát követően Szilárd két hónapig mindennap kijött hozzánk, s mesélte, mi van az édesapjával, aki nem halt bele a rablótámadásba, de élet-halál között lebegett (még 6 évet élt, de már soha nem épült fel teljesen). Én akkor el sem tudtam képzelni, hogyan bírta ki. Míg magamat alapvetően derűsebb, optimistább személyiségnek tartom, ő pedig eleve depresszívebb, fizikailag is gyengébb volt, rejtély számomra, miként vészelte túl ezt a megpróbáltatást. Nekem nem sikerült volna, azt gondolom. Éveken át foglalkoztatta a felderítetlen bűntény, nem hagyta nyugodni az igazságérzetét, sokat nyomozott. Ellenben nem a művekbeli feldolgozását tekintette terápiának – a pszichologizálást a művészetben nem szerette –, hanem a munkába való belemeneküléssel próbálta magát, a gondolatait lekötni. Öt évvel a halála után mennyire élő a költészete, az emlékezete?  Egy barátom mondta, hogy József Attila verseit sem tudod anélkül olvasni, hogy ne lenne rajta a halálának pecsétje – ez igaz Szilárd költészetére is. Én legalábbis, újraolvasva a könyveit, a történtek függvényében sokkal profetikusabbnak, sötétebbnek, tragikusabbnak érzékelem a verseit. A szélesebb olvasói érdeklődés a Nincstelenek iránt tartósnak mutatkozik, a költészetének státusa a szakmában már életében sem volt kérdéses: az utóbbi 20 év egyik legnagyobb költőjeként tartják számon. Ugyanakkor, bár a Halotti pompa nagy és értő figyelmet kapott, költői nyelvét inkább zárványként, semmint folytathatóként értékelik sokan. Ahogy egyszerre építkezik a magyar hagyományokból – egyben búcsút is mondva szerepeknek, beszédformáknak – és legalább ennyire tudatosan az attól idegenből. Ahogy felépít egy artisztikus nyelvet és ennek a töredezettségét, szétporladását tapasztalja. Hogy miközben a brutális, nyers valóságot írja le, nem ad feloldást – a katarzis nélküli tragikum hangoltsága bármennyire is perspektíva a kortárs művészetben, versolvasóként nehéz ezt megemészteni.

Borbély Szilárd

József Attila-, Babérkoszorú- és Mészöly Miklós-díjas költő, író, drámaíró, szerkesztő, irodalomtörténész és -kritikus első (verses)kötete, az Adatok 1988-ban jelent meg, az utolsó pedig, a Nincstelenek – Már elment a Mesijás? című regény 2013-ban. 2000 karácsonyán szülei rablógyilkosság áldozataivá váltak; a tragédia és az igazságszolgáltatás elmaradása mind az életében, mind írói pályáján törést, új korszakot eredményezett.

Borbély Szilárd: 2. A kőtáblára (A Testhez című kötetből)

 Velem nem történt semmi dráma. Az orvosnő kedves volt. Gyorsan kerültem át túlra, a gyermektelenség oldalára. Az állapottalanságba. Végül is nem nagy ügy, semmi rendkívüli nem történt, ezt mondogattam magamba. Majd hamar túlteszem magam rajta. Így ballagtam haza, ezt mondogatva. Csak a nagyszüleim, ők neveltek, csak meg ne tudja. Erős vagyok, legyűröm ezt is majd. Nincs probléma. De este már lázas voltam, mire szobatársaim megjöttek. A lázamat lenyomták. Húsz éves voltam akkor. Táncosnő. A párom is megjött hamar este. Túlerőltettem magam, maradjak ágyba, mondta a doktornő. A gyereket vállalta, de ő zenész volt, és éretlen még családra. Majd lapátol szenet, mondta. Ez jól esett. Naptárral védekeztünk. Lehetett, mert nekem pontosan jött. De mi voltunk szenvedélyesek, három óránál tovább egyikünk sem állta. Őrült nagy volt a dilemma. Napokig tépelődtem, óránként gondolva másra. A nemről a talánra. Az igen helyett a hátha. Túl nagy súly volt ez, dönteni életre-halálra. A nem győzött, de nem akartam átélni. Hiszen a nagynéném orvos, felhívtam őt, hogy nincs-e ötlete. Kiabált velem, hogy milyen aljas dolog. Hogy gyilkos vagyok. De értse meg… Ő csak mutogatott a kőtáblára… Felnőtt nő vagyok már, van egy gyerekem, rengeteg barátnőm. Nincs nagyobb bűn, mint az élet kioltása. A magzat elvételét mindenki súlyos bűnnek kiáltja. Ugyanakkor az anyaságot pedig semmire se tartja. Ki tud ma büszke lenni az anyaságra, ha körülnéz, és maga körül az arcokat vizsgálja? Vagy sajátját, a tükörbe pillantva? És mi történik, ha mégis az történik meg velünk? Halála?

Fény a magasból

címmel emlékeznek Borbély Szilárdra a Hadik Irodalmi Szalonban március 20-án 19 órától. Az esten a költő, Weber Kristóf által megzenésített verseit Bárdos Deák Ágnes és Darvasi Kristóf adja elő.

Frissítve: 2019.02.17 15:50