– Mitől fél mostanában?
– A legtöbb jelenlegi félelmem gyerekbetegségekkel kapcsolatos. Elég sokat betegeskedtünk az ünnepek alatt, ezt a fajta kiszolgáltatottságot nehezen viselem. Amikor tevőlegesen nem tud az ember mit csinálni, csak passzívan nyugtatgatni magát, hogy ne kezdjen rémségeket gondolni. Hihetetlen, hogy egy perc alatt mennyire el tudunk szaladni gondolatban. Ez velem gyerekkorom óta így van. Elég szorongó kislány voltam, élénk fantáziával megáldva. Mindig rengeteg forgatókönyv volt az agyamban arra vonatkozóan, hogy mi történhet. Brian David Johnson jövőkutató azt mondta egyszer nekem, hogy mivel a szorongás nem egyéb, mint a félelem megszorozva fantáziával, a legtöbb, amit tehetünk a pusztító szorongás ellen, hogy kigyomláljuk a fantáziát.
– Félelmetesebb egy gyerekbetegség, mint háborúban lenni?
– Amikor elkezdtem a félelem természetével foglalkozni, sokat vizsgáltam magamat a civil életemben, hogy vajon a mindennapokban is ugyanolyan elszántsággal és bátorsággal tudok-e kiállni dolgokért, mint terepen. És miért van az, ha nem. Hogy miért félek jobban egy tűszúrástól, mint a fegyverropogástól. Nemrég a húgommal vettünk ételintolerancia-teszteket, és végigellenőriztük vele a családot. Már a gondolatától rosszul voltam, hogy a húgom bele fog döfni az ujjamba egy pici tűt. A kislánya röhögve engedte, én meg lesápadtam, és azt hiszem, azt is mondtam, hogy hagyjuk inkább az egészet. Ma már tudom, hogy az a különbség a háború és a tű között, hogy az előbbiben megengedtem magamnak, hogy féljek, és nem szégyelltem az érzést. Hiszen háborús terepen normális dolog félni. És pusztán azáltal, hogy a félelmem így nem kapott szégyenbélyeget, képes voltam olyan minőségeket előcsalogatni magamból, amiről addig nem is tudtam. Átléptem a határaimat.
– A Holli, a hősben Mumus, a kis házi rém azt mondja, hogy a felnőttek sokszor azért szégyellik a félelem érzését, mert azt gondolják, hogy az egyenlő a gyávasággal, gyengeséggel…
– Igen, ezt sokkal többet tapasztalni, mint azt, hogy az a bátor, aki fél, és mégis meg meri tenni, amitől tart. Sokak számára a sebezhetőség kimutatása is egyenlő a gyengeséggel. Többek között ezért írtam meg a könyveimet, ezen igyekszem változtatni. Szerintem, amikor elismerjük a sebezhetőségünket, az valójában nagyon bátor tett. Számtalanszor tapasztaltam, például a szülőszobán, cikinek tartják, hogy félek. Ilyenkor bizony bennem is beindulnak a társadalmi szinten kódolt reakciók, és egyfelől megpróbálom elleplezni az érzéseimet, másfelől pedig szégyellni kezdem magam. De aztán jó esetben ilyenkor fülön csípem ezt a folyamatot, és emlékeztetem magam arra, hogy akkor tudjuk a félelmet kiaknázni és egyfajta hajtóerőként használni, ha képesek vagyunk elfogadni az érzést, és nem szégyelljük magunkat miatta.
– Azt is mondja, hogy a félelem alapvetően jó dolog, viszont tény, hogy aki fél, az könnyen manipulálható. Hogyan féljünk úgy bátran, hogy közben ne engedjük magunkat manipulálni?
– Nagyon érdekes kérdés, amit én is feltettem egyszer Anthony R. Pratakins befolyásolási szakértőnek (A rábeszélőgép szerzője), aki azt vizsgálja, milyen módon manipulálódnak az emberek, illetve, hogy melyek a leghatásosabb manipulálási eszközök. Azt mondta, hogy ha a propaganda jó, akkor nehéz leleplezni a manipulációt, hiszen pontosan azt mondják, amit hallani szeretnél, úgy, hogy közben azt tedd, amit ők akarnak. Ezzel együtt vannak azért apró jelek, amelyekre oda lehet figyelni: például mindig gyanús, ha indokolatlanul heves érzelmeink támadnak, függetlenül attól, hogy azok jók vagy rosszak. Ilyenkor érdemes megnyomni a vészgombot, és elgondolkodni rajta, indokolt-e a szélsőséges reakciónk. Mert a világban valóban nagyon sok szörnyűség történik, ami miatt érezhetünk hirtelen támadt dühöt vagy haragot, de sokszor nem ez történik, hanem csak egyszerűen rájátszanak az érzéseinkre. Ő mondta azt is, hogy a manipuláció elleni küzdelem legfontosabb eszköze a kritikus gondolkodás. Tehát akármilyen szilárd meggyőződése van valakinek egy témában, ha veszi a fáradtságot, hogy végig gondolja azt más nézőpontokból is, sokkal kevésbé lesz manipulálható. Az, hogy a félelemkeltés az egyik legerősebb manipulációs eszköz, nem új keletű dolog, évezredek óta használják. Ami miatt ez mostanában sokkal aggasztóbb, hogy a közösségi oldalaknak, a médiának és az internetnek hála, szuperszonikus sztrádára kerültek a félelmekre apelláló üzenetek, és a bőrünk alá is bejutnak, ha akarjuk, ha nem.
– A gyerekek félelmét más fából faragták? Vagy csak más nyelven kell szólni hozzájuk?
– Ha belegondolunk, nem félnek mástól a gyerekek sem, mint a felnőttek. A különbség talán annyi, hogy ők még könnyebben formálhatók. A Holli, a hős afféle kapaszkodó, ami arra buzdítja a gyerekeket, hogy ha kell, merjenek nemet mondani, merjenek fellépni a kirekesztés ellen, merjenek nem foglalkozni azzal, hogy mit gondolnak róluk, és ha szükséges, merjenek segítséget kérni. A bátorság ezen aspektusai szerintem felnőttként is a legnagyobb kihívások. Sokszor szélmalomharcnak tűnik, mert a mai iskolarendszerben annyi minden épül a félelemmel való manipulációra. Amikor például egy egész osztály előtt zajló, rosszul sikerült felelésnél megszégyenítik a gyereket, olyan félelmeket ültetnek el benne, amiből nagyon nehezem kapaszkodik ki, és akár felnőtt koráig elkísérheti. Szülőként azt gondolom, nem szabad elengedni és rálegyinteni, hogy áh, úgysem tudom kompenzálni az iskola káros hatásait. Először is olyan légkört kell teremteni otthon a gyerekkel, hogy egyáltalán el merje mondani a félelmeit. Ennek az az első lépése, hogy mi is el merjük mondani, mitől félünk. Látnia kell, hogy mi sem vagyunk sebezhetetlenek. Hogyan tanulja meg kezelni ezeket az érzéseket, ha a sajátunkat elrejtjük előle?
– Ezért fél Mumus is? Hogy meglegyen a bizalmi kör?
– Pontosan. Egy házi rémnek is vannak félelmei. Ki az, aki nem fél? A pszichopata vagy az érzelmi vakságban élő emberek. Aki nem fél, annak az alapvető szociális funkciói sem működnek. Például azt sem tudja, hol van a másik személyes szférája, ahová nem szabad belépni. A félelem mindig is értünk volt és van, ha megfelelően kezeljük, munícióvá válhat. És bizony féljen Mumus is, és a saját példáján keresztül tanítsa meg Hollinak, hogy igenis lehet bátran félni.
– Azért az fontos, hogy mi uraljuk, nem? Sokaknak jól jön, ha észre sem vesszük, hogy félünk.
– Szerintem, ha már a félelem ural, az a pánik. Úgy látom, akkor veszi át az irányítást, és teszünk ezáltal ösztönösen akár az értékrendünkkel ellentétes dolgot, amikor nem akarjuk tudatosítani vagy inkább tudomásul venni, hogy félünk. És szégyelljük és lenyomjuk a mélybe, és onnantól kezdve persze, hogy az ösztöneink fognak irányítani. Nem véletlen a testünk üss vagy fuss reakciója, ami ugye alapvetően a túlélésünket szolgálja, hiszen ha az életünk a tét, nincs időnk megvárni a tudatos, szofisztikált döntést. Ilyenkor az agyunk legősibb területe, a hüllőagy irányít. De a mai félelmeink többsége már nem arról szól, hogy életben maradunk-e vagy sem, mégis, ha elnyomjuk ezt az érést, ha nem veszünk róla tudomást, ugyanúgy a hüllőagyunk fog irányítani, és agresszivitást, pánikreakciót vált ki. Vagy menekülésre késztet. Nem lesz helye, hogy racionális választ adjunk ilyen helyzetben. Ezért nagyon fontos észrevenni és elfogadni, ha a félelem felüti a fejét bennünk. Ilyenkor érdemes nyomni egy Stop! gombot magunkban, és időt hagyni rá, hogy ne az ösztöneink irányítsanak. Sokszor a három lépés távolság már elég, hogy bekapcsoljon az agyunk racionálisabb, gondolkodó része.