Al Ghaoui Hesna: Igenis lehet bátran félni

Publikálás dátuma
2019.01.20 09:00

Fotó: Németh András Péter
Az utóbbi években, amióta anyuka, Al Ghaoui Hesna háborús zónák helyett a hétköznapi, sokszor belső csatatéren kalandozik. Időközben szakértője lett a félelemnek, melynek természetét egy interjúkötetben (Félj bátran) és egy gyerekkönyvben (Holli, a hős) vizsgálja.
Mitől fél mostanában? – A legtöbb jelenlegi félelmem gyerekbetegségekkel kapcsolatos. Elég sokat betegeskedtünk az ünnepek alatt, ezt a fajta kiszolgáltatottságot nehezen viselem. Amikor tevőlegesen nem tud az ember mit csinálni, csak passzívan nyugtatgatni magát, hogy ne kezdjen rémségeket gondolni. Hihetetlen, hogy egy perc alatt mennyire el tudunk szaladni gondolatban. Ez velem gyerekkorom óta így van. Elég szorongó kislány voltam, élénk fantáziával megáldva. Mindig rengeteg forgatókönyv volt az agyamban arra vonatkozóan, hogy mi történhet. Brian David Johnson jövőkutató azt mondta egyszer nekem, hogy mivel a szorongás nem egyéb, mint a félelem megszorozva fantáziával, a legtöbb, amit tehetünk a pusztító szorongás ellen, hogy kigyomláljuk a fantáziát. – Félelmetesebb egy gyerekbetegség, mint háborúban lenni? – Amikor elkezdtem a félelem természetével foglalkozni, sokat vizsgáltam magamat a civil életemben, hogy vajon a mindennapokban is ugyan­olyan elszántsággal és bátorsággal tudok-e kiállni dolgokért, mint terepen. És miért van az, ha nem. Hogy miért félek jobban egy tűszúrástól, mint a fegyverropogástól. Nemrég a húgommal vettünk ételintolerancia-teszteket, és végigellenőriztük vele a családot. Már a gondolatától rosszul voltam, hogy a húgom bele fog döfni az ujjamba egy pici tűt. A kislánya röhögve engedte, én meg lesápadtam, és azt hiszem, azt is mondtam, hogy hagyjuk inkább az egészet. Ma már tudom, hogy az a különbség a háború és a tű között, hogy az előbbiben megengedtem magamnak, hogy féljek, és nem szégyelltem az érzést. Hiszen háborús terepen normális dolog félni. És pusztán azáltal, hogy a félelmem így nem kapott szégyenbélyeget, képes voltam olyan minőségeket előcsalogatni magamból, amiről addig nem is tudtam. Átléptem a határaimat. – A Holli, a hősben Mumus, a kis házi rém azt mondja, hogy a felnőttek sokszor azért szégyellik a félelem érzését, mert azt gondolják, hogy az egyenlő a gyávasággal, gyengeséggel… – Igen, ezt sokkal többet tapasztalni, mint azt, hogy az a bátor, aki fél, és mégis meg meri tenni, amitől tart. Sokak számára a sebezhetőség kimutatása is egyenlő a gyengeséggel. Többek között ezért írtam meg a könyveimet, ezen igyekszem változtatni. Szerintem, amikor elismerjük a sebezhetőségünket, az valójában nagyon bátor tett. Számtalanszor tapasztaltam, például a szülőszobán, cikinek tartják, hogy félek. Ilyenkor bizony bennem is beindulnak a társadalmi szinten kódolt reakciók, és egyfelől megpróbálom elleplezni az érzéseimet, másfelől pedig szégyellni kezdem magam. De aztán jó esetben ilyenkor fülön csípem ezt a folyamatot, és emlékeztetem magam arra, hogy akkor tudjuk a félelmet ­kiaknázni és egyfajta hajtóerőként használni, ha képesek vagyunk elfogadni az érzést, és nem szégyelljük magunkat miatta. – Azt is mondja, hogy a félelem alapvetően jó dolog, viszont tény, hogy aki fél, az könnyen manipulálható. Hogyan féljünk úgy bátran, hogy közben ne engedjük magunkat mani­pulálni? – Nagyon érdekes kérdés, amit én is feltettem egyszer Anthony R. Pra­takins befolyásolási szakértőnek (A rábeszélőgép szerzője), aki azt vizsgálja, milyen módon manipulálódnak az emberek, illetve, hogy melyek a leghatásosabb manipulálási eszközök. Azt mondta, hogy ha a propaganda jó, akkor nehéz leleplezni a manipulációt, hiszen pontosan azt mondják, amit hallani szeretnél, úgy, hogy közben azt tedd, amit ők akarnak. Ezzel együtt vannak azért apró jelek, amelyekre oda lehet figyelni: például mindig gyanús, ha indokolatlanul heves érzelmeink támadnak, függetlenül attól, hogy azok jók vagy rosszak. Ilyenkor érdemes megnyomni a vészgombot, és elgondolkodni rajta, indokolt-e a szélsőséges reakciónk. Mert a világban valóban nagyon sok szörnyűség történik, ami miatt érezhetünk hirtelen támadt dühöt vagy haragot, de sokszor nem ez történik, hanem csak egyszerűen rájátszanak az érzéseinkre. Ő mondta azt is, hogy a manipuláció elleni küzdelem legfontosabb eszköze a kritikus gondolkodás. Tehát akármilyen szilárd meggyőződése van valakinek egy témában, ha veszi a fáradtságot, hogy végig gondolja azt más nézőpontokból is, sokkal kevésbé lesz manipulálható. Az, hogy a félelemkeltés az egyik legerősebb manipulációs eszköz, nem új keletű dolog, évezredek óta használják. Ami miatt ez mostanában sokkal aggasztóbb, hogy a közösségi oldalaknak, a médiának és az internetnek hála, szuperszonikus sztrádára kerültek a félelmekre apelláló üzenetek, és a bőrünk alá is bejutnak, ha akarjuk, ha nem. – A gyerekek félelmét más fából faragták? Vagy csak más nyelven kell szólni hozzájuk? – Ha belegondolunk, nem félnek mástól a gyerekek sem, mint a felnőttek. A különbség talán annyi, hogy ők még könnyebben formálhatók. A Holli, a hős afféle kapaszkodó, ami arra buzdítja a gyerekeket, hogy ha kell, merjenek nemet mondani, merjenek fellépni a kirekesztés ellen, merjenek nem foglalkozni azzal, hogy mit gondolnak róluk, és ha szükséges, merjenek segítséget kérni. A bátorság ezen aspektusai szerintem felnőttként is a legnagyobb kihívások. Sokszor szélmalomharcnak tűnik, mert a mai iskolarendszerben annyi minden épül a félelemmel való manipulációra. Amikor például egy egész osztály előtt zajló, rosszul sikerült felelésnél megszégyenítik a gyereket, olyan félelmeket ültetnek el benne, amiből nagyon nehezem kapaszkodik ki, és akár felnőtt koráig elkísérheti. Szülőként azt gondolom, nem szabad elengedni és rálegyinteni, hogy áh, úgysem tudom kompenzálni az iskola káros hatásait. Először is olyan légkört kell teremteni otthon a gyerekkel, hogy egyáltalán el merje mondani a félelmeit. Ennek az az első lépése, hogy mi is el merjük mondani, mitől félünk. Látnia kell, hogy mi sem vagyunk sebezhetetlenek. Hogyan tanulja meg kezelni ezeket az érzéseket, ha a sajátunkat elrejtjük előle? – Ezért fél Mumus is? Hogy meglegyen a bizalmi kör? – Pontosan. Egy házi rémnek is vannak félelmei. Ki az, aki nem fél? A pszichopata vagy az érzelmi vakságban élő emberek. Aki nem fél, annak az alapvető szociális funkciói sem működnek. Például azt sem tudja, hol van a másik személyes szférája, ahová nem szabad belépni. A félelem mindig is értünk volt és van, ha megfelelően kezeljük, munícióvá válhat. És bizony féljen Mumus is, és a saját példáján keresztül tanítsa meg Hollinak, hogy igenis lehet bátran félni. – Azért az fontos, hogy mi uraljuk, nem? Sokaknak jól jön, ha észre sem vesszük, hogy félünk. – Szerintem, ha már a félelem ural, az a pánik. Úgy látom, akkor veszi át az irányítást, és teszünk ezáltal ösztönösen akár az értékrendünkkel ellentétes dolgot, amikor nem akarjuk tudatosítani vagy inkább tudomásul venni, hogy félünk. És szégyelljük és lenyomjuk a mélybe, és onnantól kezdve persze, hogy az ösztöneink fognak irányítani. Nem véletlen a testünk üss vagy fuss reakciója, ami ugye alapvetően a túlélésünket szolgálja, hiszen ha az életünk a tét, nincs időnk megvárni a tudatos, szofisztikált döntést. Ilyenkor az agyunk legősibb területe, a hüllőagy irányít. De a mai félelmeink többsége már nem arról szól, hogy életben maradunk-e vagy sem, mégis, ha elnyomjuk ezt az érést, ha nem veszünk róla tudomást, ugyanúgy a hüllőagyunk fog irányítani, és agresszivitást, pánikreakciót vált ki. Vagy menekülésre késztet. Nem lesz helye, hogy racionális választ adjunk ilyen helyzetben. Ezért nagyon fontos észrevenni és elfogadni, ha a félelem felüti a fejét bennünk. Ilyenkor érdemes nyomni egy Stop! gombot magunkban, és időt hagyni rá, hogy ne az ösztöneink irányítsanak. Sokszor a három lépés távolság már elég, hogy bekapcsoljon az agyunk racionálisabb, gondolkodó része.

Holli, a hős – mese arról, hogyan félj bátran

A mesekönyv a konfliktuszónákból adott tudósításairól és a Bábel című műsoráról híressé vált riporter első, saját rajzaival illusztrált gyerekkönyve. A vékonyka kötetben egyszerű gyakorlatok, egy bátorságnapló és egy könnyen megjegyezhető bátorságinduló segít erőt meríteni a gyerekeknek a nehéz helyzetekben, hogy bátran és magabiztosan nézhessenek szembe a kihívásokkal. Hogy bátran merjenek félni. „Jó barátom a félelem, hatalmas erőt ad nekem. Átgondolom, hogy mit tennék, hogyha bizony bátor lennék!”

Frissítve: 2019.01.20 10:47

James Fenimore Cooper: Az utolsó mohikán

Publikálás dátuma
2019.04.19 14:30

Elbeszélés 1757-ből - részlet

Az utolsó mohikán, a Bőrharisnya-történetek időrendben második kötete nemzedékek képzeletét ejtette rabul 1826-os megjelenése óta. „Az ifjúság számára átdolgozta”, történetre koncentráló, rövidített változatok hosszú sora után most a Park Kiadó gondozásában a regény teljes szövegét Gy. Horváth László szöveghű fordításában élvezheti az olvasó.
– Kanadai atyám nem feledkezik el gyermekeiről – mondta a főnök. – Ezért hálás vagyok. Egyik ifjú harcosom feleségét megszállta a rossz szellem. Kiűzné belőle a bölcs idegen? Heywardnak volt valami fogalma az ördögűzéssel kapcsolatos indián szertartásokról. Azonnal átlátta, hogy a maga javára fordíthatja ezt a körülményt, így jobb javaslattal elő sem rukkolhattak volna. Ám tudatában volt, hogy meg kell őriznie a szerepéhez illő méltóságot, ezért elfojtotta örömét, és megfelelő zárkózottsággal válaszolt: – Minden szellem más; van, amelyikre hat a bölcsesség ereje, mások viszont ellenállnak neki. – Testvérem nagy gyógyító – mondta az agyafúrt vadember. – Megpróbálja? Duncan bólintott. A huron beérte ennyivel, tovább fújta a füstöt, míg alkalom nem kínálkozik a távozásra. A türelmetlen Heyward magában elátkozta a vadak hűvös szokásait, amelyek megkövetelték a közönyösséget, de kénytelen volt utánozni a főnök egykedvűségét, akinek mellesleg közeli rokona volt a beteg. Teltek-múltak a percek, és valósággal óráknak tetszettek a leendő kuruzsló számára, amikor a huron végre letette pipáját, és összevonta mellén a köntöst, mint aki indulni készül a nagybeteg kunyhójába. Ekkor egy termetes harcos sötétítette el az ajtónyílást, csendben végigsiklott a csoport között, és letelepedett annak a rőzsehalomnak a szélére, amelyen Duncan ült. Utóbbi türelmetlen pillantást vetett új szomszédjára, és a háta is megborsódzott az iszonyattól, amikor ráismert Maguára. A fortélyos és rettegett főnök váratlan visszatérése megállította a távozni készülő huront. Több pipát is újra meggyújtottak, az újonnan jött pedig szó nélkül elővonta övéből a tomahawkját, megtöltötte a fokán levő lyukat dohánnyal, és szívni kezdte az üreges nyélen keresztül, olyan egykedvűen, mintha nem is kétnapi fáradságos vadászaton lenne túl. Tíz perc telhetett el így, de Heyward tíz évnek érezte; a harcosok fejét valóságos fehér felhő burkolta be, mire az egyikük végre megszólalt. – Örömmel látjuk viszont barátunkat – mondta. – Sikerült-e jávorszarvast ejtenie? – Fiatal harcosaim roskadoznak a teher alatt – felelte Magua. – Hajló Nád menjen eléjük a vadászösvényre, és segítsen nekik. Mély és rettenetes csend fogadta a tiltott név elhangzását. A pipák úgy fordultak ki a szájakból, mintha mindenki egyszerre szívott volna be valamilyen ártalmas gőzt. A füst csigákba csavarodott a fejük fölött, majd távozott a tetőnyíláson, a levegő átmenetileg kitisztult, és minden sötét fej világosan körülrajzolódott. A legtöbb harcos a földre szegezte szemét, bár néhányan a fiatalabbak és jelentéktelenebbek közül egy ősz hajú vadember felé fordították lázas tekintetüket, aki a törzs két rangelső főnöke között ült. Ennek az indiánnak sem a tartásában, sem a ruházatában nem utalt semmi arra, hogy ilyen kitüntetésre jogosult volna. Előbbi csüggedt volt, minden büszkeség nélküli, utóbbi a nép közrendűinek gönceire hasonlított. Mint körülötte szinte mindenki, egy percig ő is a földet bámulta, végül vette a bátorságot, és körülnézett: a többiek figyelték. Akkor felállt, és hangja megtörte a csendet. – Hazugság – mondta –, nekem nincs és nem is volt fiam. Akit annak neveztem, elfelejtettük; vére híg volt, nem a huronok ereiből való; gonosz csippevák tették csúffá a squaw-mat. A Nagy Szellem úgy rendelte, hogy Wiss-en-tush családja haljon ki; boldog, aki tudja, hogy fajtájának silánysága vele együtt múlik el a világból. Beszéltem. A gyáva ifjú indián apja ismét körülnézett, mint aki egykedvűségéért dicséretet vár a többiektől. Ám népe zord szokásai nem engedélyeztek kíméletet a gyarló öreg iránt. A szemében honoló kifejezés meghazudtolta kérkedő képes beszédét, ráncos arca megvonaglott a fájdalomtól. Egy pillanatig még élvezte keserű diadalát, majd elfordult, mint aki megundorodott a rászegeződő pillantásoktól, és arcát takarójával elfedve annak az indiánnak nesztelen lépteivel távozott, aki csak a maga kunyhójában lelhet szenvedéséhez lesújtott, gyermektelen társat. Az indiánok hisznek abban, hogy a jó és a rossz tulajdonságok öröklődnek, ezért szó nélkül nézték végig távozását. Azután az egyik főnök azzal a jólneveltséggel, amely fejlettebb társadalmakban is díszére válna bárkinek, elterelte az ifjú harcosok figyelmét az esendőségről, amelynek szemtanúi voltak – derűs udvariassággal az újonnan jött Maguához fordult. – A delavárok úgy ólálkodnak a falum körül, mint a medvék a mézescsuprok körül. De ki tudná álmukban meglepni a huronokat? A kitörni készülő viharfelhő nem lehet olyan fekete, mint Magua ábrázata, ahogyan felkiáltott: – A tavak delavárjai? – Nem. Azok, akik régi folyójuk partján bújnak szoknyába, mint a squaw-k. Egyikük ideosont a törzs közelébe. – Ifjú harcosaim lenyúzták a skalpját? – Ügyes a lába, bár a kezébe inkább kapa való, mint tomahawk – felelte a másik a rendületlen Uncasra mutatva. Ahelyett, hogy asszonyi kíváncsiságot tanúsítva a fogolyra pillantott volna, akinek népét oly nyomós okkal gyűlölte, Magua tovább szívta a pipáját, azzal a tűnődő arckifejezéssel, amelyet akkor öltött fel, ha ravaszságára vagy ékesszólására éppen nem volt szükség. Noha az agg apa beszédében foglaltak is megdöbbentették, máskorra halasztotta a kérdezősködést. Csak a kellő idő elteltével rázta ki pipáját, dugta vissza tomahawkját, és kötötte meg körülötte erősebben az övét, csak akkor kelt fel, s vetett végre egy pillantást a valamivel mögötte álló fogolyra. Az éber, habár gondolataiba mélyedő Uncas észrevette a mozdulatot, s maga is a fény felé fordult: összenéztek. Egy percig is állhatott így a két merész és zabolátlan szellem, tekintetét egymásba fúrva, rezzenéstelen szemmel. Uncas mintha egész testében megnőtt volna, orrlyuka kitágult, mint a sarokba szorított tigrisé, de alakja olyan szoborszerűen mozdulatlan maradt, mintha csak a képzelet faragta volna ki belőle törzse valamely har­cias istenének pompás és hibátlan ábrázolatát. Magua vonagló arca viszont képlékenyebbnek bizonyult, a vad dacot felváltotta rajta az ádáz öröm, és mintha a tüdeje mélyéből röppent volna ki a félelmetes név: – Le Cerf Agile! A harcosok egyemberként ugrottak talpra a jól ismert név hallatán, s egy kis időre a bennszülöttek közönyét mintha elfújta volna az általános megdöbbenés. Kórusban ismételgették a gyűlölt, mégis tisztelt titulust, s a hang kiáradt a kunyhóból. A bejárat előtt őgyelgő asszonyok és gyerekek visszhangozták a szavakat, amit éles, panaszos vonítás követett. Ez utóbbi még véget sem ért, amikor a férfiak erőt vettek magukon. Egymás után visszaültek a helyükre, mintha szégyellnék indulatkitörésüket, de percekbe telt, mire abbahagyták annak a harcosnak a kíváncsi méregetését, aki oly sokszor bizonyította vitézségét a nép legjobbjaival szemben. Uncas élvezte a diadalt, de beérte egy csendes mosollyal – minden nép körében ismert jele ez a megvetésnek. Magua észrevette az arckifejezését, és a kis ezüstdíszek megcsördültek karperecén, amint vadul feléje mutatott, és vérszomjasan, angolul ezt kiáltotta: – Meghalsz, mohikán! – A gyógyító vizek nem támasztják fel a halott huronokat – válaszolta Uncas dallamos delavár nyelven. – A Bucskázó Folyó fehérre mossa csontjaikat. Férfiaik asszonyok, asszonyaik baglyok. Eredj, csődítsd össze a huron kutyákat, hadd lássanak egy igazi harcost! Gyáva vér szaga facsarja az orromat. Az utóbbi utalás különösen elevenükbe talált. Sok huron értette a fogoly idegen beszédét, köztük Magua is. A ravasz vadember azonnal meglátta a lehetőséget, és lecsapott rá. Könnyű vadbőr köntösét ledobva, két karját előrenyújtva belefogott veszedelmes és alattomos ékesszólásába. Bármennyire csorbította is tekintélyét népe előtt vissza-visszatérő vétke, meg az, hogy elhagyta törzsét, bátorsága és szónoki híre tagadhatatlan volt. Beszédeinek mindig akadtak hallgatói, és ritka eset volt, amikor nem győzte meg őket. Most a bosszúvágy is tetézte vele született tehetségét.  Gy. Horváth László fordítása

James Fenimore Cooper (1789–1851)

Amerikai író 1823-ban kezdte el írni legismertebb és legkedveltebb műveit, az indiánregény-ciklus öt darabját (Bőrharisnya, Az utolsó mohikán, A préri, Nyomkereső, Vadölő), melyeket a Nagy indiánkönyv néven ismerünk.

Frissítve: 2019.04.19 14:30

Atyavilág: egy szatíra hívőknek és hitetleneknek, bevándorláselleneseknek és bevándorláspártiaknak

Publikálás dátuma
2019.04.19 13:00

Fotó: Lakos Gábor
Atyavilág címmel jelent meg Kal Pintér Mihály első regénye. A Papvárosban játszódó történetben minden végtelenül groteszk, ezért is kellemetlen, miközben roppant humoros a kísérteties hasonlóság a valósággal.
– Nem kerülhetem meg a kérdést: van Isten? – Szerintem van. De kifejezetten csak szerintem, nem tudom teljes bizonyossággal megállapítani. Nem tudatosan hiszek, hanem érzelmi szinten. Amikor nagyon magyarázzuk, nagyon elmondjuk és kirakjuk őt apókaként egy felhőre, azt mindig megkérdőjelezem. Ez is lehet, és sok minden lehet. Lehet, hogy minden egyszerre van. Egyszerre van, hogy van, és egyszerre van, hogy nincs. Pici pontok vagyunk, miközben nagyra tartjuk magunkat itt lenn, a Földön, ebben a magunk egyszerű kiterjedésében. – Miközben gyanús ez a végtelen világmindenség. – Gyanús. Ha azt mondom, van Isten, nem hiszek nagyobb csodában, mint ha azt mondom, hogy nincsen. De ha azt mondom, nincs, akkor mi van? Az ember azt mondja, hogy ha ő van, akkor biztos más is van, aki őt megteremtette, hiszen ő is teremt. Ebben a mechanizmusban működik az agyunk, ebben gondolkodunk. Éppen ezért ezeket a gondolatokat félre szoktam rakni. Van az Istenhez egy érzelmi viszonyom. – Ez a kérdés jött volna: milyen a viszonya Istennel? – Ritkán találkozunk… De komolyra fordítva, mielőtt a kislányom született, voltam templomban, és elmélyedtem magamban. Mintha ott beszéltem volna vele. Van a transzcendens világhoz egyfajta érzelmi kötődésem. Nem gondolom, hogy az Isten nincs, azt gondolom, hogy van, de mivel ezt a létigét az emberek magukra használják meg az állatvilágra, ezért ez a „vanság” olyasmi, amit nem tudunk megfogni. Tesszük-vesszük, leképezzük, jól megtagadjuk, jól elhisszük, jól utáljuk egymást, mert nem úgy gondoljuk, mint a másik. Furcsa játékban vagyunk Istennel, miközben nem játszadozni kellene vele. Vagy bennünk van, vagy nincs. Én érzem, valaki nem érzi. Hagyjuk egymást békén. Ez annyira személyes ügy, hogy nem is tudnék róla komolyan vehető logikai képletet felállítani. – Hamvas Béla jut eszembe, aki szerint Isten tagadásánál csak egy nagyobb ostobaság van, a létezésének bizonyítása. A családból hozta valamelyiket? – A családom egyik része hívő, a másik ateista. Megkaptam mindkét oldalt, volt választási lehetőségem. Senki nem akart győzködni semmilyen irányba. Nem nagyon vittek templomba, nem kaptam dogmaszerű megközelítést. Az elején az emberben sok minden összekavarodik, olvasmányélmények, benyomások. Lát papokat, akik vagy érdekesek, vagy csupán túlontúl feltűnők. Lát külsőségeket, amelyek szintúgy. Sokkal nagyobb bizonytalanságba kerül, mint amiben eladdig volt. – Az Atyavilág éles szatíra, mégis azt érzem, ön szerint Isten ezt jó szemmel nézi. – Igen, így gondolom. – De vajon miért? Az utolsó ítélet mindenható Krisztusa például egész vészesen hangzik. – Az volt a kiindulópontom, hogy Istennek nevét hiába ne vedd! Ehhez képest gyakorlatilag hiába vesszük a nevét folyamatosan. Ha körülnézünk, már szinte minden keresztény, mindenre ráaggatjuk ezeket a jelzőket. Ennek a nevében bizonyos körök azt csinálnak, amit csak akarnak, merthogy ők a felkent szolgái – amit ők ki mernek mondani rengetegszer – ennek a bizonyos Istennek, vagy akár Jézusnak, vagy tökmindegy, kinek. És ha te ellentmondasz, nem értesz egyet, másként gondolod, akkor innentől kezdve te egy szerencsétlen pondró vagy, aki arra sem méltó, hogy éljen, vagy legalábbis Magyarországon nem, mert ez Mária országa. Ez csúnya dolog, mondanák a gyerekek. Ha egy transzcendens világra mondom azt, hogy ez az én mögöttes hátterem, akkor bármilyen aljasságot megtehetek. És ha te bármit szóvá teszel, akkor Antikrisztus leszel, mert hogy mersz engem megkérdőjelezni, hiszen én Isten nevében cselekszem. Ezt a játékot nem szeretem. Nevezhetjük egyháznak, politikának, közéletnek vagy a világ bármilyen önző, kirekesztő visszaélésének. – Volt valami, amivel ennyire kihúzta a gyufát az egyház? – Igazából nem is az egyház húzta ki a gyufát. Olykor ugyan felháborítanak azok a dolgok, amiket az egyházról vagy bizonyos papokról hallok, de a regényben az egyház inkább csak eszköz, nem cél. Mindig erre a világra mutatunk rá. Mindig azt mondjuk, hogy Magyarország keresztény közösség, slussz. Vagy elfogadod, és innentől kezdve mindent elfogadsz, vagy nem. Amit megtapasztalok a közéletben, a politikában, az verte ki nálam a biztosítékot. – Régebben politikai kabarét is írt. Azonkívül, hogy mára a politika jobbról előzte az abszurdot, változott valami? – Akkor nagyon merészen és ügyesen, bárkiről bármit megírhattunk, bármilyen kormányzás alatt. Medgyessytől Torgyánig mindenkiről írtunk gyönyörű szép dolgokat meg kevésbé szépeket, főleg azokat. Ez jó volt, mert görbe tükröt mutathattunk, amit mindenki elfogadott. Most ez mintha merészebb húzás volna. Ha valamiben nem érzem jól magam, akkor vagy elsírom magam, lehúzom a redőnyt és bemegyek a paplan alá, vagy előhívom a humort. Ezzel talán kihúzhatjuk a dolog méregfogát. – A humor mindig működik? Nincs az a társadalmi feszültség, amikor már nem adekvát? – Szerintem a humor a legutolsó pillanatig az. Persze minél őrültebb a helyzet, annál feketébb a humor. El tudok menni a végletekig, ha fekete humorról van szó. Ez nem arról szól, hogy valamit kiröhögünk, hanem arról, hogy sűrűbben fogalmazzuk meg. Néha elég egy villanás, összekacsintunk, és azt mondjuk, itt valami tényleg nem stimmel. A könyv tele van túlzásokkal, sarkításokkal, de az epizódokban rá lehet ismerni bizonyos megtörtént eseményekre. Elég csak az ibafai papokról beszélnünk, akiknek füstkiadójuk van. Filippov Gáborral, a könyv szerkesztőjével arról beszélgettünk a minap, hogy szegény Örkény István mit csinálna. Ebben a világban mi az, ami tényleg abszurd? – Felismerni a regény tengerbe vesző éhesei­ben a migránsokat, akiket szenvtelenül hagy megfúlni Papváros hívő közössége. Talán itt a legmaróbb a szatíra. – A szerkesztőm szerint ez a legerősebb része a könyvnek, itt ér el a csúcspontra. A halállal viccel, játszik a történet, miközben nagyon mély dolgokról, tragédiákról beszél. Erre mondom, hogy abszolút el tudok menni a végletekig. Ebből a szempontból szerintem nincs tabu, mert a szándék a fontos. Nem kinevetek embereket, hanem megmutatom, hogy reagál rájuk a város, a különböző eszmék képviselői, még akár a liberálisok is. Én itt már nem kímélek senkit, mert azt látom, hogy egyfajta bohócjátékká aljasul a történet. Összejövünk, bizottságokat alapítunk, levetkőzünk, mindent csinálunk, csak nem mentjük meg őket. De mindenkinek a lelkiismerete tiszta, a saját kis elveivel. Ezt az epizódot amúgy nem mertem a „valóságban” hagyni, rémálomként írtam meg. Egyébként van a humornak egy határa, amit nem szívesen lépek át. Ha ócska a humor, akkor válik az egész kínossá. – Erdő Péter örülne a könyvének? – Szívesen leülnék vele beszélgetni. Bárkivel, papokkal is. Nem tudom, ők hol húzzák meg a határt. De szerepelnek a könyvben, ha nem is sokan, a hit valódi harcosai is, akik kivettetnek ugyan a városból, de vissza-visszatérnek, és mint Szent Ferenc tette, építik a templomaikat. Nem anyagi megfontolásból, hanem hitből. Ki akarják húzni a várost az őrületből, de kevesen vannak. Az, hogy tömegtermelés van hívőkből, nem a célhoz vezet. Azt is el tudnám fogadni, ha bármelyik pap itt-ott rámutatna egy túlzásra, becsípődésre.

Névjegy

Kal Pintér Mihály Író, újságíró, az Athenaeum Könyvkiadó szerkesztője. 1974-ben született, a szegedi bölcsészkaron végzett. Pályáját újságíróként kezdte. Dolgozott kabarészerzőként, írt színdarabokat, dalszövegeket, később rádiós műsorvezetőként is tevékenykedett. Verseskötete Szösszentő Ámor címmel 2002-ben jelent meg. Nős, egy hároméves kislány édesapja. Atyavilág című regényét a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, a Millenáris Parkban mutatják be 2019. április 28-án 11.30-kor, a moderátor Filippov Gábor szerkesztő lesz, a könyvből Gálvölgyi János színművész olvas fel részleteket.

Frissítve: 2019.04.19 13:49