Hidas Judit: Ruha gyorspostán

Annuska épp meg tudta várni, hogy megérkezzen a futár a csomaggal. Szeretett volna valami csinosat felvenni erre az alkalomra. Az új ruháktól mindig fia­talabbnak érezte magát, pedig Béla, a férje sokszor dicsérte, hogy szinte semmit sem öregedett az évek alatt. Annuska mégis úgy érezte, kárba vész a maradék szépsége, ha csak Béla látja. A ruha fehér volt és ujjatlan. Annuska karját kellőképp vékonyította, a derekát karcsúsította, és a jobb lábszárán kidomborodó lila visszereket is némileg eltakarta. Bárányhoz, az orvoshoz hetente egyszer járt beszélgetni. A férfi megértő volt, sajnálta vagy biztatta őt attól függően, épp mire volt szüksége. Annuska tudta, hogy ez része az orvos munkájának, esténként mégis fényképeket keresgélt róla a neten, elolvasta a tudományos publikációit, naponta követte a Facebook-bejegyzéseit. Annuska először egy kopott zöld, levegőtlen váróteremben látta meg a férfit. Körülötte bepólyázott fejű csecsemők feküdtek a szüleik kezében. Egyiknek-másiknak branült preparáltak a kézfejére. Bárány ruganyosan lépkedett felé, félhosszú haját többször hátrasimította, és mosolyogva felé integetett. Annuska az első beszélgetés alkalmával megértette, okafogyottá vált, amiért jött: nem igaz, hogy ő csupán a pszichopatákba tud beleszeretni. Ez a férfi nem volt őrült. De a heti egy óra kizárólagos figyelemről a világ minden kincséért sem mondott volna le. Hétfő reggel, miközben a tükörben nézegette magát, eszébe jutott a hétvége. Ismét jól nevelten keféltek egyet Bélával, miután lefektették a gyerekeket. Még csak rossznak sem nevezhette. Nem gondolt közben Bárányra sem, holott a férfi folyton ott csücsült az agya egyik szegletében. Ha felidézte, megnyugodott, hogy van még remény egy szebb életre, amelyben egy művelt ember felesége lenne és nem egy csempeboltosé. Hirtelen a fejéhez kapott. Sietnie kellett, mert délután indult a repülőjük. Bélával nyaralni mentek, hogy közös élményeket gyűjtsenek, ahogy javasolta a pszichiáter. De előbb még el akart menni Bárányhoz a megbeszélt időpontra. A férfi utoljára azt mondta neki, hogy csak úgy érdemes terápiára járnia, ha nem titkol el semmit. Ezen sokat gondolkodott a hétvégén. Most akkor elmondja, határozta el. Elképzelte, hogy leülnek egymással szemben, és bevall neki mindent. Aztán levetkőzik, és egy hatalmasat szeretkeznek. A folyosón meglepően sokan vártak. A pszichiáter ajtaja előtt nem csak elesett kisbabákat és néhány leszedált ötvenest látott, hanem diáklányokat is. Ahogy elhaladt mellettük, hallotta, hogy egy friss kutatásról beszélgetnek, amely szerint a boldogság csupán helyes döntések kérdése. Annuska maga előtt látta az estéiket. Míg ő a művészeti albumokat bújja az egyik fotelben, és arról álmodozik, hogy Rómába és Párizsba utazzanak, a férje akciófilmeket néz, és közben nagy nyögések kíséretében néha szellent egyet. Nem sokkal később megjelent a pszichiáter a folyosón. Annuska arca kipirult, a lába remegni kezdett, ahogy meglátta ezt a magas, vékony és fess férfit. Az orvos behívta a nőt a szobába. Annuska szolgálatkészen felállt, és szédelegve elindult a férfi után. Menet közben beleütközött az ajtófélfába. – Jól van? – kérdezte az orvos. A nő bólintott, de ahogy ment volna tovább, érezte, hogy valamibe beakadt a ruhája. Egy rozsdás kampó állt ki a fából. Rángatni kezdte a ruhát. – Segítsek? – kérdezte az orvos, és odalépett a nőhöz. Annuska figyelte a férfit, ahogy próbálta óvatosan a ruhát kibogozni a kampó szorításából. Percekig szerencsétlenkedett, de a ruha még jobban belegabalyodott a kampóba. A nő ekkor a férfi kopott bőr szandálját kezdte nézni, és a réseken kikandikáló lyukas zoknit. Már máskor is feltűnt neki ­Bárány ócska kapucnis kabátja és hogy aktatáska helyett hátizsákot hord, mint egy kisdiák. Annuska rántott egyet a ruhán, amely egy reccsenéssel elszakadt. A ruha oldalán egy nagy lyuk keletkezett. – Bocsánat, akkor én most mennék – mondta az orvosnak. – A jövő héten? Annuska bólintott, majd kisietett a szo­bából.
Frissítve: 2019.01.13 16:46

Posztumusz bőrkötés - Márai Sándor halálára

Publikálás dátuma
2019.02.22 11:30

Fotó: MTI
Éppen tegnap, február 21-én volt 30 éve, hogy a 89 éves Márai Sándor San Diegó-i otthonában fegyvert szegezett a halántékához, és egyetlen mozdulattal véget vetett sok-sok évtizedes sértődöttségének. Az életénél, vagyis annál, ami a nyolcvanas évekre lett belőle, csak a díszbe kötött rehabilitációt utálta jobban. Beállni, Lenin után szabadon, a hasznos hülyék közé? Azt már nem!
„A műemlékek közös sorsa, hogy a kutyák végül lepisálják a talapzatot” – írta némi iróniával az Írószövetség megkeresésére reagáló naplóbejegyzésében, mikor is arra kérték, hagyjon fel végre az emigráció kiürült gesztusával és térjen haza. Úgy várják, ahogy szeretné: himnusszal, esetleg inkognitóban. Ő azonban makacsul kitartott híres, a Szabad Európa Rádióban 1967. február 21-én felolvasott végrendelete mellett, vagyis, hogy amíg Magyarországon nem áll helyre az alkotmányos rend és bent vannak az oroszok, addig nem járul hozzá a művei itthoni kiadásához. És persze esze ágában sincs hazajönni. Konok ember volt, utolsó éveiben inkább élt mardosó szegénységben, mint hogy feladja az elveit és az „életprogramját”, melyet már az 1930-as évek közepén egyértelműen megfogalmazott az Egy polgár vallomásaiban. „Utolsó pillanatig, amíg a betűt leírnom engedik, tanúskodni fogok erről: hogy volt egy kor és élt néhány nemzedék, amely az értelem diadalát hirdette az ösztönök felett, s hitt a szellem ellenálló erejében, amely fékezni tudja a csorda halálvágyát. Életprogramnak nem sok ez, de nem tudok másként. Minden, amit tudok, annyi, hogy e tanulsághoz, a magam kegyetlen, hűtlen módján hűséges akarok maradni… Emlékezni és hallgatni akarok.” A kezdeti világmegváltó vágyat és a zsenitudattal szerencsés esetben párosuló, tenni akarásra ösztönző lelkesedést, a szeretet és az alázat érzését saját bevallása szerint is nagyon hamar felváltotta a dölyf és a bosszúvágy. Úgy érezte, a civilizált ember igényérzete kihalóban. „Az eszmények, amelyekben hinni tanultam mint megvetett ócskaságok kerülnek nap mint nap szemétdombra (…) A polgár és a polgári rend az emberi együttélés egyik legértékesebb, leghasznosabb, magasrendű terméke, mindaddig, amíg alkotó és hősies. A papucsos polgár, aki rádiót hallgat, szidja az adókat és a prolikat, nem eszménye senkinek…”

Irodalmi halottkémek

Nem tudott megbarátkozni a modern világgal, ahol a hírek magamutogató senkiháziakról szólnak és a dicsőséget szenzációban mérik. „Ha rövid a karod, toldd meg egy nyilatkozattal!” – mondta a rá olyannyira jellemző keserű iróniával. Indulatosan gyűlölte a pletykát és a bulvárdömpinget: amikor a kezébe került egy fényképekkel tarkított füzet, mely az akkor már halott Szabó Lőrinc szerelmi életét taglalta, fotókkal, nevekkel és az érintett hölgyek lakcímének megjelölésével, egyenesen émelyítőnek találta az olvasmányt. „A népi demokratikus irodalmi halottkémek és sírtolvajok felásnak minden frissen hantolt sírt, átvilágítanak minden melltartót, a hagyaték hulladékait, és aztán csámcsogva kiteregetik a kortársak előtt a látleletet. A költőnek, akit így agnoszkálnak, mindez nem árt, mert végül csak a könyv számít, ami utána marad, a nyálcsorgató kárörömmel közzé adott pletyka elpárolog, mint a büdösség. De az olvasónak és az irodalomnak árt ez a hullarablás, fertőző a hullaméreg, amit beszív, amikor ezt olvassa.” Ezzel együtt eleinte tőle sem állt távol a ma már talán bulvárszámba menő kitárulkozás: az Egy polgár vallomásaiban ráadásul nemcsak a saját magánéletéről és a korról vall fájó őszinteséggel, hanem bizony a környezetében élőkről is. Néhányan sértetten ismertek magukra a szókimondó leírásokban, ezért az 1940-es, harmadik kiadásban Márainak bizony imitt-amott már meg kellett nyirbálnia a korábbi szövegét. 1935-ben egykori nevelője, bizonyos Stumpf György, akkor már szentszéki tanácsos be is perelte az írót személyiségi jogai megsértéséért. Márai ügyvédje hiába érvelt amellett, hogy a regény nem oknyomozó riport, hanem irodalmi mű, ami pusztán a vallomásos családregény műfaji kritériumainak kíván megfelelni, amikor tenyeres-talpas, testi szagú, nehézkes észjárású sváb parasztfiúnak titulálja Stumpfot, a bíróság 2000 pengő bírság megfizetésére ítélte az írót.

Öngyilkosok Mekkája

Bár a saját bevallása szerint soha (az utolsó pillanatig legalábbis) nem gondolt az öngyilkosságra mint lehetséges opcióra, naplójában többször említi amolyan sokak számára vágyott menekülőútként, akár a túlzottan bántó kiteregetés elől is. Máshol arról ír, nem sokkal San Diegóba költözésük után, hogy a város a világválság környékén az amerikai öngyilkosok kedvelt választott célpontja volt. Hozzáteszi, bár tény, hogy akkoriban a csüggedtek és a reménytelenek idejöttek meghalni, ma már sokkal inkább azok választják otthonuknak, akik a hosszú élet zálogát látják az állandó napsütésben. Miután 86 évesen elmegy egy fegyverkereskedésbe, hogy megvegye élete első és utolsó pisztolyát, akkor is azt taglalja a naplójában, hogy a statisztikai adatok szerint az elmúlt évben lőfegyver által bekövetkezett halálesetek 84 százaléka öngyilkosság volt. Nem bízta a véletlenre, kijárta a fegyvertartáshoz szükséges kötelező iskolát is: „[A]z ölés, vagy ha úgy tetszik, a gyilkosság és öngyilkosság technikájának ez a hivatalosan szervezett oktatása különös példája annak, hol élünk, mit ér az élet (…) Késő este ér véget az első tanóra, a városból előhívott taxival sötét földeken át gurulok vissza a lakott tájak felé, ahol a célpontok élnek, az emberek. Én is. Életem egyik legkülönösebb vállalkozása ez, a végén, készülődés egy utazásra, ahonnan még nem tért meg utazó.”

Nem is olyan nagy dolog

Azt írja, nyugodtan alszik, mint aki a jegyirodában elintézte egy hosszú út előtt a szükséges tennivalókat. Elalvás előtt még Krúdyt olvas, összegyűjtött 1918-as újságcikkeinek némelyikét. Ő maga a naplóján kívül az utolsó években már nem ír, nem bízik sem magában, sem az irodalom létjogosultságában. Ha mégis papírra vet valamit, „az már csak olyan, mint a reggeli testgyakorlat – elmeszesedés elleni védekezés”. Az olvasás azonban más. Minden, ami a hazából maradt számára, pusztán az irodalomban, a nyelvben tetten érhető. Virág Benedek, Kassák vagy Juhász Gyula verseiben. Virággal mellesleg majdhogynem szomszédok voltak a Szarvas téren. Ha nincs a köztük lévő 200 év, személyesen is megdiskurálhatták volna mindazt, amiről egy-egy álmatlan éjszakán, a Csendes-óceán partján „csevegtek”. Kassák olyan, mint egy mexikói kerámiafigura, őszinte tragikummal, Juhász pedig a mélymagyar, nem a Németh László-s giccs értelmében, hanem valóságosan, nemes feszültséggel a lírájában. Amikor már senkije sincs, amikor már Lola is és az örökbe fogadott fia, no meg az összes testvére is halott, még mindig ott vannak a költő- és írótársak sorai: „Talán nem is olyan nagy dolog a halál” – zengi egyre erősebben a fejében Babits. „Talán. Ha úgy gondolta, mindeddig mindenkivel megtörtént és utólag nem panaszkodott senki, igaza lehet.

Az Egy polgár vallomásai első kiadásából

kikerültek olyan írások is, melyek például a premontrei katolikus gimnáziumban zajló, már-már pederasztiát idéző, pikáns paptanár-diák viszonyokról tudósítanak. „Biztosan tudom azt is, hogy a király és rabszolga-játék – életem első, teljes, maradék nélküli erotikus élménye – megpörkölte kissé érzékeimet, valamilyen nemi bizonytalanság maradt bennem e játék után, melyet a természetes szexuális érintkezés a másik nemmel soha nem tudott egészen feloldani. (...) Azt hiszem, a legtöbb ember néha homoszexuális, s néha nem az. Gyermekkoromban heves pederasztafertőzésen estem át, s ennek a »sérülés«-nek, vagy nevezzük akárminek hegei sohasem gyógyultak teljesen, jellememben, egész lelki magatartásomban feminin vonások ütköztek ki, álmomban néha megkínzottan vágyakoztam férfiakkal való szerelem után, de ez a vágy – csaknem azt írtam: sajnos – soha nem volt telítve annyi lendítő erővel, hogy átsodorjon a túlsó partra, a férfiakhoz. Bizonyos, hogy az a kóros kielégületlenségérzés, mely később nemi életemet, gondolkozásomat, úgynevezett »világnézetemet« jellemzően meghatározta, ebből a »király és rabszolga«-játékból maradt vissza.” Az öncenzúrázott részletek a 2013-ban a Helikon Kiadónál megjelent bővített kiadásban újra olvashatók.

"Néha már úgy hiszem, nagyon sok, talán minden a szavakon múlik, melyeket idejében kimond vagy elhallgat, vagy éppen leír az ember.”
(Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek)
Frissítve: 2019.02.22 11:30

Babiczky Tibor versei

Dasein Egy rég bezárt vendéglő ablakán a felpöndörödött „Megnyitottunk!” felirat. Lángoló nulla az ég közepén. Delet üt az óra. Történelem A vetés idején csontokat fordított ki az ekevas a földből. Varjak verdesnek a lesoványodott patások körül. Mikor eljön az aratás ünnepe, a telihold koponyája lebeg majd a fekvő kalászok felett. Tüzek gyúlnak. De hiába minden. A betakarítást vakok végzik el. Forog a malom. A kihűlt kemencében, mint hamvasztáskor a szív, egy kenyér félgömbje fénylik.
Frissítve: 2019.02.17 17:45