Hidas Judit: Ruha gyorspostán

Annuska épp meg tudta várni, hogy megérkezzen a futár a csomaggal. Szeretett volna valami csinosat felvenni erre az alkalomra. Az új ruháktól mindig fia­talabbnak érezte magát, pedig Béla, a férje sokszor dicsérte, hogy szinte semmit sem öregedett az évek alatt. Annuska mégis úgy érezte, kárba vész a maradék szépsége, ha csak Béla látja. A ruha fehér volt és ujjatlan. Annuska karját kellőképp vékonyította, a derekát karcsúsította, és a jobb lábszárán kidomborodó lila visszereket is némileg eltakarta. Bárányhoz, az orvoshoz hetente egyszer járt beszélgetni. A férfi megértő volt, sajnálta vagy biztatta őt attól függően, épp mire volt szüksége. Annuska tudta, hogy ez része az orvos munkájának, esténként mégis fényképeket keresgélt róla a neten, elolvasta a tudományos publikációit, naponta követte a Facebook-bejegyzéseit. Annuska először egy kopott zöld, levegőtlen váróteremben látta meg a férfit. Körülötte bepólyázott fejű csecsemők feküdtek a szüleik kezében. Egyiknek-másiknak branült preparáltak a kézfejére. Bárány ruganyosan lépkedett felé, félhosszú haját többször hátrasimította, és mosolyogva felé integetett. Annuska az első beszélgetés alkalmával megértette, okafogyottá vált, amiért jött: nem igaz, hogy ő csupán a pszichopatákba tud beleszeretni. Ez a férfi nem volt őrült. De a heti egy óra kizárólagos figyelemről a világ minden kincséért sem mondott volna le. Hétfő reggel, miközben a tükörben nézegette magát, eszébe jutott a hétvége. Ismét jól nevelten keféltek egyet Bélával, miután lefektették a gyerekeket. Még csak rossznak sem nevezhette. Nem gondolt közben Bárányra sem, holott a férfi folyton ott csücsült az agya egyik szegletében. Ha felidézte, megnyugodott, hogy van még remény egy szebb életre, amelyben egy művelt ember felesége lenne és nem egy csempeboltosé. Hirtelen a fejéhez kapott. Sietnie kellett, mert délután indult a repülőjük. Bélával nyaralni mentek, hogy közös élményeket gyűjtsenek, ahogy javasolta a pszichiáter. De előbb még el akart menni Bárányhoz a megbeszélt időpontra. A férfi utoljára azt mondta neki, hogy csak úgy érdemes terápiára járnia, ha nem titkol el semmit. Ezen sokat gondolkodott a hétvégén. Most akkor elmondja, határozta el. Elképzelte, hogy leülnek egymással szemben, és bevall neki mindent. Aztán levetkőzik, és egy hatalmasat szeretkeznek. A folyosón meglepően sokan vártak. A pszichiáter ajtaja előtt nem csak elesett kisbabákat és néhány leszedált ötvenest látott, hanem diáklányokat is. Ahogy elhaladt mellettük, hallotta, hogy egy friss kutatásról beszélgetnek, amely szerint a boldogság csupán helyes döntések kérdése. Annuska maga előtt látta az estéiket. Míg ő a művészeti albumokat bújja az egyik fotelben, és arról álmodozik, hogy Rómába és Párizsba utazzanak, a férje akciófilmeket néz, és közben nagy nyögések kíséretében néha szellent egyet. Nem sokkal később megjelent a pszichiáter a folyosón. Annuska arca kipirult, a lába remegni kezdett, ahogy meglátta ezt a magas, vékony és fess férfit. Az orvos behívta a nőt a szobába. Annuska szolgálatkészen felállt, és szédelegve elindult a férfi után. Menet közben beleütközött az ajtófélfába. – Jól van? – kérdezte az orvos. A nő bólintott, de ahogy ment volna tovább, érezte, hogy valamibe beakadt a ruhája. Egy rozsdás kampó állt ki a fából. Rángatni kezdte a ruhát. – Segítsek? – kérdezte az orvos, és odalépett a nőhöz. Annuska figyelte a férfit, ahogy próbálta óvatosan a ruhát kibogozni a kampó szorításából. Percekig szerencsétlenkedett, de a ruha még jobban belegabalyodott a kampóba. A nő ekkor a férfi kopott bőr szandálját kezdte nézni, és a réseken kikandikáló lyukas zoknit. Már máskor is feltűnt neki ­Bárány ócska kapucnis kabátja és hogy aktatáska helyett hátizsákot hord, mint egy kisdiák. Annuska rántott egyet a ruhán, amely egy reccsenéssel elszakadt. A ruha oldalán egy nagy lyuk keletkezett. – Bocsánat, akkor én most mennék – mondta az orvosnak. – A jövő héten? Annuska bólintott, majd kisietett a szo­bából.
Szerző

Kántor Zsolt versei

Mogorva paplan Terminál evangéliuma A nyelv, mint a tudás pupillája, éles képeket archivál. Ott van a kisagy polcán egy szem meggy: a nyár. Itt a puhán ringó, mátrix- szerű barlang: vízzel és kavicsokkal telt éj. Áttetsző terepasztal. Mogorva paplan. Pixel huszár fürdik benne. Közben azt álmodja, hogy nincs jelen. Minden pozícionálása lappangás. Közben, mint egy könyvtekercs, a félregombolt égbolt mögött megjelenik a múlt. A nagyon távoli jövő. Egy zsilettpenge az emberi szem felé közelít. Heidegger felugrik egy induló vonatra. Ami pillanatnyi kapaszkodó volt, a másodperc törtrésze alatt foszlik szerte. Megint a tenger látszik, nagyon közel. Szinte a szemgolyóban érződik a dagály. Felesel a felkorbácsolt víztükör. Akár egy tekebábu vagy egy hajcsat. Az időtlenség lassan múlik. A könyv mélyen hallgat. Szilva alakú embrió Látószög A bőröd alá költöznék végleg. Elképzeltem, hogy beszippantasz, mint örvény az éjszakát. És hirtelen megjön a hajnal. Jól esne beléd csúszni. Vissza a magzati létbe. S a szájamba helyezem a lélegeztető köldökzsinórt. A hangodon szólalnék meg. A szemeddel látnám a saját életem. Az ujjbegyek kiigazítanák a szívbillentyűket. Kértelek, hogy engedd meg, hogy egész éjjel benned tartózkodjam, amíg bírom szusszal. Forrjunk össze! És próbáljunk ne csak az érzelmekkel, hanem másként is. Beszéljük meg előtte, mire fogunk gondolni. Talán arra, hogy beleharapunk egy szilvába, ami édes. Majd kiköpjük a magját. S érezzük, hogy megy lefele a nyelőcsövünkön a rost, az íz, a nyállal elegy idő.

Zoltán Gábor: A barátom nagymamája

Publikálás dátuma
2019.01.13. 13:33
Képünk illusztráció
Fotó: FORTEPAN
Felkerült a listára. Arra, aminek alapján ezerkilencszáznegyvennégy márciusában a Gestapo begyűjtötte a káros egyéneket. Úgy látszik, tényleg számon tartották, mit telefonozott és mikor, miért, kinek, tényleg aktákba írták, miről álmodozott fiatal lányként, minek jegyében szervezkedett felnőtt asszonyként és idős korában. És azt is, kik voltak a számára fontos emberek. Akkor, a német bevonulás előtt vált aktuálissá, hogy előkotorják azt a kartotékot. József Attila szavaival idéztem fel a történetet, mert ő azok egyike volt, akik értették, miről álmodozott a barátom nagymamája, és viszont, a barátom nagymamája értette, miről álmodozott a Levegőt! című vers költője. Három évvel e vers keletkezése előtt íródott a statáriális törvénykezés elleni röpirat, melynek egyik szövegezője József Attila volt, kiadója pedig a barátom nagymamája. Mikor felelősségre vonták őket, a tárgyi bizonyíték eltüntetése végett az idős hölgy megette az eredeti fogalmazványt. Amikor pedig a szerzőtársak kiléte felől faggatták a nyomozók, a nagyothallására hivatkozott: bemutatkozáskor sajnos nem értette a neveket, és röstellte a fiatalembereket arra kérni, hogy hangosan elismételtesse velük. Ennél is viccesebb, hogy negyvennégy márciusában a Gestapo sok más gazdasági és politikai vezető között begyűjti Horthy Miklós belügyminiszterét és a budapesti rendőrfőkapitány-helyettest is: akik a rendszert keményen védték a baloldaliaktól és liberálisoktól, a nemzetiszocialistákkal ugyancsak szembeszálltak, és ennek következtében maguk is felkerültek a listára. A belügyminiszter és a rendőrfőkapitány-helyettes koncentrációs táborban találta magát. Oda kerülhetett volna az idős hölgy is, de valószínűleg néhány napos vagy hetes fogság után, még „idehaza” meghalt. Utolsó üzenete szerint nagyon megverték, és rabkórházba került. A statáriális törvénykezés elleni röpirat szerzői közül József Attila nem élt már, vele sem a német, sem a magyar szakemberek nem tudtak már mihez kezdeni. Illyés Gyulát viszont, a kompánia egy másik tagját szerették volna elkapni. Időben megneszelte, és elbujdosott. Neki, mint makulátlanul keresztény, vidéki származéknak persze jobbak voltak az esélyei, akadtak segítői a rejtőzködésben, még nélkülöznie sem kellett. De még így is abban a hiszemben élt, hogy akármikor elkaphatják és végezhetnek vele. Ki az, aki megver egy hetvenkét éves nőt? Miféle egyenruha, miféle kiképzés szükséges hozzá? De mindegy is, a hetvenkét éves férfiak megverését sem érzem igazán magától értetődőnek. Miközben tudom, hogy az. Magától értetődő és természetes. Minél magasabb pie­desztálra kerül a közösség, a nemzet, a vezér, annál mélyebbre kell taszítani a szeretett közösséget károsító egyéneket. A felségsértőket, a nemzetgyalázókat. Vagy legalábbis azokat, akiken a közösség őrkutyái ilyesféle szagokat szimatolnak. Újra és újra be kell látnom, hogy ez így természetes. És hovatovább az szorul magyarázatra, miért nem verik rendszeresen az embereket a közösségileg elkötelezett, a haza és a nemzet iránt elkötelezett hölgyek és urak seregei. Elég az hozzá, hogy elvitték. Megverték. Viszont sohasem kellett sárga csillagot viselnie, megbélyegzetten járnia szülővárosa utcáin. Ez a körülmény visszamenőleg igazolja mindazt, amit tett. Barátom nagymamája a tizenkilencedik század hetvenes éveiben született. 1904-ben a Feministák Egyesületének egyik alapítója volt. Cikkeket írt, előadásokat tartott. 1918-ban a Nemzeti Tanács tagja. A két háború közt nemzetközi békemozgalmak résztvevője. Akik tőle akarták megvédeni az új Európát meg ősi szent totemállataikat, a magyar turult és a német sast, nem látták szükségesnek, hogy értesítsék családját az elmúltáról, de talán még feljegyzést sem készítettek róla – éltében volt csak annyira veszélyes, hogy kartotékba kelljen foglalni. Nem lehet tudni, hol temették el. Eltemették-e egyáltalán. Információ híján a háború után a család élve maradt tagjai sokáig reménykedtek még benne, hogy visszatér. Barátom azt mondja, az édesapja nem mesélt azokról az időkről, és ő sem faggatta soha. De azt mégiscsak megtudta, hogy a nagymamája József Attila, Illyés Gyula és más értelmiségiek cinkosa volt, meg hogy Medvetánc című kötetét József Attila dedikálta is számára. A könyv nem maradt meg a családi könyvtárban. Hét évtizednyi hallgatás, jól begyakorolt és magától értetődő közöny után mostanában sokan kezdenek érdeklődni a régi dolgok iránt. Ez a folyamat a barátom családjában is beindult. Egyszer csak eszébe jutott, jó lenne kézbe venni azt a nagymamájának dedikált Medvetáncot. Valaki felbiztatta, hogy menjen el, kérdezzen rá antikváriumban, azt is megmondta, melyik a legesélyesebb. Barátom felkereste az üzletet, és előadta, mi járatban van. – Igen – mondta az antikvárius. – Tudom. Nálam van. – És mondott egy árat. Nem éppen alacsonyat. Így aztán a kötet nála maradt, és azóta is ott van, hacsak egy jómódú gyűjtő meg nem vette közben. Érdekes elgondolni a könyv útját barátom nagyszüleinek lakásáig és tovább. Néhány évet töltött az ottani könyvtárban, aztán valamikor valaki kiemelte onnan. Akárki volt is, tudta, hogy érték. Egész mostanáig vigyáztak rá. Óvták. Végül is egy vékony verseskötet jól elvan. Nem kér enni-inni, és nem tiltakozik, akármi történik körülötte.
Szerző