Marmonkanna

Tejsavótól hízik jobban a malac, ezt mondta a falusi szakértő, mi pedig elhittük neki, mert saját tapasztalataink ezen a téren nincsenek. Pontosabban szólva: eddig nem voltak. Talán eltelik majd pár év, és már nem kérdezünk annyit, s ha meghallgatjuk is az ilyen-olyan jótanácsokat, nem leszünk tőlük bizonytalanok, nem rohanunk azonnal a gép elé, hogy lecsekkoljuk, mit mondanak erről hazai és külföldi portálok, s nem leszünk persze a még több információ birtokában még inkább bizonytalanok. 
Húsz literes marmonkannát kellett volna először is szerezni, de az erre szánt idő egy részét mindjárt el is vesztettük, mert nem a kanna lelőhelyére kerestünk rá, hanem a nevére. Ez van, ilyen fura tákolmány az ember, ha szavakkal van munkája: egy főnév, egy melléknév, egy ige is bele tudja magát fúrni az agyába, ott zakatol mosogatás közben, néha hajnalban arra ébred, hogy a nyelve önkéntelenül az odafurakodott szót morzsolja, s még álmában is olyan jelenetet vetít ki képzelete belső vásznára, ahol egész kórus énekli dallamosan: marmonkanna, marmonkanna, marmonkanna.
Aztán megleli persze a puszta, rideg valóságot, miszerint a szó magyar találmány, a honvédségi Ford-teherautókat nevezték el így, miután kétkerék-meghajtásúból a Marmon-Herrington féle szabadalom alapján négykerék-meghajtásúvá alakították át őket, s ettől kezdve nemcsak a járműveket, de a hozzájuk tartozó, jellegzetes kialakítású húsz literes kannákat is marmonnak hívták.
Végül persze úgy döntöttünk, hogy a túlsúlyos fémtároló helyett könnyed pillepalackokkal indulunk a tejüzembe, be is pakoltunk a kocsiba két ötliterest meg vagy három kisebbet. A sorompóőr útba igazított: először egy irodistát kell megkeresnünk, aki kiállít egy nyugtát a megvásárolt tejsavóról, aztán odamenni a tartályhoz, s szépen feltölteni a palackokat. A kapunál kifelé aztán leadjuk a nyugtát, s mehetünk is, ez így hivatalos, így van rendjén.
A pénztáros hölgy nagy rutinnal vette elő a tömböt, mennyi lesz, kérdezte, tizenhat liter, számoltam össze fejben gyorsan. Felemelte a fejét, felhúzta a szemöldökét, kicsit kijjebb is emelkedett a székéből, hogy ne csak nyaktól felfelé lásson, hanem teljes életnagyságban tekintse meg azt az űrlényt, aki előtte áll, a reakciótól némileg zavartan. Közölte, hogy mások több száz litert visznek el egyszerre, van, hogy ezret is. Harminckét forintot kért, majd gyorsan helyesbített, hogy harmincat: gyors visszaszámolással rájöttem, hogy eszerint egy liter tejsavó két forint, s mielőtt kezdtem volna álmélkodni, már meg is kaptam nyugtát, mehettem a tartályhoz.
Ott persze azonnal rájöttem, miért javasolta falusi szaktanácsadónk marmonkanna beszerzését: nagyjából tűzoltócső átmérőjű slag csatlakozott ki a hatalmas fémtartályból, csak úgy ömlött ki a tejsavó íves sugárban: mire beletaláltam az ötliteres pillepalack szűk nyílásába, elfolyt a fele, a kisebbekkel már nem is próbálkoztam.
A disznók persze utálták, egy falatot se ettek abból a darából, amit tejsavóba kevertünk. Ebből is látszik, milyen fontos faluhelyen a tapasztalat.
Szerző
Doros Judit
Frissítve: 2019.01.18. 09:01

A város színe

Ha rajtam múlna, rövidebb mandátumot adnék csak a főpolgármesternek. Nem mintha nagyon hiányolnám a kampánnyal járó hercehurcát, de az ilyenkor szokásos ötletelés kifejezetten felfrissíthetné azoknak a politikusoknak a gondolkodását, akiket foglalkoztat a város jövője. Persze még fél évtized sem elég hosszú idő ahhoz, hogy az elképzeléseit valaki meg tudja valósítani, de túlságosan is elegendő a tespedéshez. Lássuk, mire képes az új seprű, és ha jól végzi a dolgát, folytassa, ha nem, jöjjön valaki más.
Innen nézve persze ez túl egyszerűnek látszik. Elő lehet állni olyan eszetlen ötletekkel is, mint például a várospolitikusként nevesincs jelentkező, aki azt gondolja, hogy fejvesztve szaladunk majd az urnákhoz, hogy rá és a Sétáló Budapest programjára szavazzunk. Járja csak le a lábát ő mindennap a Fővám tértől a Jászai Mari térig, a Budai Vártól az Erzsébet térig, ha azt vette a fejébe, hogy a belvárost egy nagy sétálóövezetté alakítja! Úgy van ezzel ő is, mint a nyuszi a zsiráffal az egyszeri történetben. A zsiráf azzal büszkélkedik, milyen jó, amikor a nyári kánikulában a fagylalt szép lassan csúszik le a hosszú torkán egészen a gyomráig. A nyuszi csak csóválja a fejét, és megkérdi: zsiráf, te hánytál már? Puzsér úrnak hasogatott már a lába néhány perc gyaloglástól?
A szokatlan ötletekről persze később kiderülhet, hogy nem is annyira ördögtől valók. Tallinnban már öt éve bevezették az ingyenes közösségi közlekedést minden helyi lakcímmel rendelkező állampolgár számára, így csökkentve az autók számát és a levegőt rontó gázok mennyiségét a városban. A sikert látva tovább léptek, hamarosan az egész országban ingyenes lesz a közösségi közlekedés. Nálunk bezzeg kinevették a két ciklussal ezelőtt ugyanezzel kampányoló Horváth Csabát, igaz, az ő elképzelése mögül fájón hiányzott az, ami az észteknek megvolt: a törvényileg bebetonozott állami támogatás. Pedig ha az is megvan, talán ebben, és nem az egy főre jutó stadionok számában lehettünk volna világelsők, miközben drasztikusan csökkent volna a város szmogterhelése is. 
Minden világvárosnak kifejezetten jót tesz, ha valamiben egyéni arculata van. Hágában és Prágában egyre-másra feltűnnek az öreg veteránautók, amelyeket nagyon kedvelnek a belvárosi látnivalókra kíváncsi turisták. De nem kell olyan messzire mennünk, Bécsben a konflisok jelentik a látnivalót. Nem állítom, hogy ennek minden bécsi polgár örül, de a fogatokat, a bakon ülő bajszos, köpönyeges kocsisokat szájtátva bámulják az idegenek. A háttérben ott is folyik a hatóság és a vállalkozók csatája, de a közös érdekeket mindkét fél tiszteli.
Nálunk sem veterán autók, sem konflisok nincsenek. A közelmúltban még némi színt hoztak a nyári utcaképbe az időnként feltűnő sörbiciklisek, de lakossági tiltakozásra hamarosan le is zavarták ezeket a járgányokat a főútvonalakról. És bizony a lassan világhírű romkocsmáink fennmaradására sem mernék nagyobb tétben fogadni, már ha változik az önkormányzat összetétele.
Mindenesetre itt az idő: most kéne végre valami jó ötlettel kampányolni.
Szerző
Somfai Péter
Frissítve: 2019.01.17. 09:51

A korrupció kivégzése

Nem érdemes túlságosan nagy nemzetközi kitekintést tenni, ha az első magyar kormányzatilag korrupt államot akarjuk tanulmányozni, de azt leszögezhetjük, hogy ez általában a populista diktátorok műfaja. A magyar korrupt állam annyiban is sajátos, hogy a 2010-ben alkotmányozó többséget szerzett populista népvezér az egész államrezont a kormányzati bűnözés szolgálatába rendelte. Vagyis a kormányzati korrupció alkotmányosan űzhető gazdasági ágazattá vált. További sajátosság, hogy a haszonélvező – csaknem teljes egészében – a végrehajtó hatalom feje. 
Ilyen körülmények között természetes, hogy az igazságszolgáltatás minden kulcspozíciója a diktátortól függő helyzetben van. Vagy úgy, hogy részesül a zsákmányból, vagy úgy, hogy zsarolható. O1G esetében biztosak lehetünk benne, hogy duplán van biztosítva a függés. 
Nem kis jelentősége van annak, hogy milyen az ország helyzete, vagyis van-e mit ellopni. Volt idő, amikor a nyugdíjkasszát kellett lenyúlni, sőt olyan is, amikor aprópénzért baltás gyilkost árusítottunk. Ilyen tekintetben a legszerencsésebb időszak a mostani volt, a „számolatlanul” beözönlő uniós pénzek miatt. A bűnözés szempontjából igen kedvező politikai konstelláció alakult ki: a pályáztatást és a felhasználást lényegében senki sem kéri számon. Az e célból (késve) alapított európai ügyészséghez pedig nem kötelező csatlakozni. 
Sajnos arra nincs esély, hogy a meglovasított milliárdok valahogy visszakerülhessenek oda, ahonnan hiányoznak. Arra van valamicske, hogy a mi gazfickóink – ahogyan például a macedón Gruevszki - elcsíphetők legyenek, de biztosan még erre sem alapozhatunk. Elejét kell tehát vennünk, hogy mindez folytatódjon, illetve megismétlődhessen. Már ha egyszer sikerülne valahogy megállítani a „jelen gonoszt.”
A kormányzati korrupció megszüntetésének első lépcsője lehetne az, hogy a népképviseletben döntéshozói, illetve végrehajtó szerepet vállalni szándékozók ne rendelkezzenek semmiféle honi vagy külföldi gazdasági kapcsolattal. Zéró toleranciát kell bevezetni. Vagyis aki választott politikai tisztségre pályázik, ne lehessen magyar vagy külföldi gazdasági társaság tulajdonosa, tisztségviselője, alkalmazottja, tanácsadója. Továbbá csak egyetlen, magyarországi bankszámlája legyen. Sajnos O1G rendszere szertefoszlatott minden bizalmat, ezért nemcsak a képviselőjelöltet kell „átvilágítani”, hanem a széles pereputtyot és a baráti kört is, hogy ne termelődhessen újra a jelenlegi stróman szisztéma. De emellett azt is elvárhatnánk, hogy a politikusjelölt (plusz pereputty és baráti kör) legalább öt évre visszamenőleg tudja igazolni, hogy nem volt valamilyen cég vagy cégcsoport meghatározó szereplője. 
Egy ilyen szabályozás - nem mellesleg – azt az előnyt is adná, hogy csak a köz szolgálata iránt igazán elkötelezett hölgyek és urak céloznák meg a politikusi karriert. 
A második lépcsőben pedig a pártfrakciók által irányított területi önkormányzati rendszer gyökeres átépítésére volna szükség. Ugyanis a városi, és különösen a budapesti képviselő-testületekben – az utóbbi években – az országgyűlési szavazat-arányok képeződnek le, miáltal az önkormányzat (és a polgármester) „főmunkaidőben” csak a kormányzat kiszolgálására rendezkedik be. A városi önkormányzatok helyzete egyébként is katasztrofálisan rossz, hiszen bevételeiknek erősen túlnyomó részét a központi kormányzat ragadja el, és egy velejéig korrupt, inverz visszaosztást erőltet az országra abból, ami a direkt rablás után még marad. Visszaállt tehát a tanács-rendszer és a pártállami működés.
A hatósági és a közigazgatási korrupció is hitelteleníthet egy politikai rendszert, azonban nem veszélyezteti a hatalom-megosztás demokratikus viszonyait. Azon kívül ezek visszaszorítása lényegesen egyszerűbb. „Csak” tisztességes jövedelmi viszonyok és polgárbarát törvénykezés kell hozzá.
Szerző
Haskó László
Frissítve: 2019.01.17. 09:50