Marmonkanna

Tejsavótól hízik jobban a malac, ezt mondta a falusi szakértő, mi pedig elhittük neki, mert saját tapasztalataink ezen a téren nincsenek. Pontosabban szólva: eddig nem voltak. Talán eltelik majd pár év, és már nem kérdezünk annyit, s ha meghallgatjuk is az ilyen-olyan jótanácsokat, nem leszünk tőlük bizonytalanok, nem rohanunk azonnal a gép elé, hogy lecsekkoljuk, mit mondanak erről hazai és külföldi portálok, s nem leszünk persze a még több információ birtokában még inkább bizonytalanok.

Húsz literes marmonkannát kellett volna először is szerezni, de az erre szánt idő egy részét mindjárt el is vesztettük, mert nem a kanna lelőhelyére kerestünk rá, hanem a nevére. Ez van, ilyen fura tákolmány az ember, ha szavakkal van munkája: egy főnév, egy melléknév, egy ige is bele tudja magát fúrni az agyába, ott zakatol mosogatás közben, néha hajnalban arra ébred, hogy a nyelve önkéntelenül az odafurakodott szót morzsolja, s még álmában is olyan jelenetet vetít ki képzelete belső vásznára, ahol egész kórus énekli dallamosan: marmonkanna, marmonkanna, marmonkanna.

Aztán megleli persze a puszta, rideg valóságot, miszerint a szó magyar találmány, a honvédségi Ford-teherautókat nevezték el így, miután kétkerék-meghajtásúból a Marmon-Herrington féle szabadalom alapján négykerék-meghajtásúvá alakították át őket, s ettől kezdve nemcsak a járműveket, de a hozzájuk tartozó, jellegzetes kialakítású húsz literes kannákat is marmonnak hívták.

Végül persze úgy döntöttünk, hogy a túlsúlyos fémtároló helyett könnyed pillepalackokkal indulunk a tejüzembe, be is pakoltunk a kocsiba két ötliterest meg vagy három kisebbet. A sorompóőr útba igazított: először egy irodistát kell megkeresnünk, aki kiállít egy nyugtát a megvásárolt tejsavóról, aztán odamenni a tartályhoz, s szépen feltölteni a palackokat. A kapunál kifelé aztán leadjuk a nyugtát, s mehetünk is, ez így hivatalos, így van rendjén.

A pénztáros hölgy nagy rutinnal vette elő a tömböt, mennyi lesz, kérdezte, tizenhat liter, számoltam össze fejben gyorsan. Felemelte a fejét, felhúzta a szemöldökét, kicsit kijjebb is emelkedett a székéből, hogy ne csak nyaktól felfelé lásson, hanem teljes életnagyságban tekintse meg azt az űrlényt, aki előtte áll, a reakciótól némileg zavartan. Közölte, hogy mások több száz litert visznek el egyszerre, van, hogy ezret is. Harminckét forintot kért, majd gyorsan helyesbített, hogy harmincat: gyors visszaszámolással rájöttem, hogy eszerint egy liter tejsavó két forint, s mielőtt kezdtem volna álmélkodni, már meg is kaptam nyugtát, mehettem a tartályhoz.

Ott persze azonnal rájöttem, miért javasolta falusi szaktanácsadónk marmonkanna beszerzését: nagyjából tűzoltócső átmérőjű slag csatlakozott ki a hatalmas fémtartályból, csak úgy ömlött ki a tejsavó íves sugárban: mire beletaláltam az ötliteres pillepalack szűk nyílásába, elfolyt a fele, a kisebbekkel már nem is próbálkoztam.

A disznók persze utálták, egy falatot se ettek abból a darából, amit tejsavóba kevertünk. Ebből is látszik, milyen fontos faluhelyen a tapasztalat.