Lehet-e megbocsátani 73 év után?

Publikálás dátuma
2019.01.20 11:00
MARABU rajza
"De ha veszedelem történik: életet életért adj. Szemet szemért, fogat fogért." (Mózes II, 21. 23-24. ) „Minden bűnre van bocsánat, de csak az Istentől” (II. János Pál pápa)
Az ausztriai Rechnitzen, a hajdani Rohoncon, 1945 virágvasárnapjának hajnalán helyi önként jelentkező nácik részvételével megöltek 180, előzőleg a Magyar Királyi Honvédség kötelékébe tartozott magyar munkaszolgálatost, köztük apámat, Gézát és ikertestvérét Árpádot is.
Apámékat 47 évesen, 1944 novemberében Szálasiék átadták a németeknek és Kőszegre vitték, ahol a Sörgyárban helyezték el őket. Egész télen és kora tavaszon ásták a futó- és harckocsi-elhárító árkokat az Alpok lábánál. Kőszegen az odahurcolt munkaszolgálatosok mintegy fele elpusztult az éhezéstől, a fagytól és a betegségektől, de sokat segítettek a Kaszásnak kőszegi nyilas suhancok, odamenekült más nyilasok, és a német őrség is.

A rohonci 180

1945 márciusának végén elrendelték a táborok kiürítését. A járóképesek többségét gyalogmenetben Mauthausen felé indították, több útvonalon. Egyik részük Rechnitz/Rohonc felé indult. A Sörgyárban lévő már mozgásképtelen betegeket, mintegy 70-90 embert, megpróbálták elgázosítani. A „munkát” egy bécsi rovarirtó cégre bízták; rovarirtóval permetezték le a haldoklókat, akik sok órán keresztül szenvedtek, kiáltoztak halálukig. Másnap, a barakk kinyitásakor még találtak néhány túlélőt, akiket a németek likvidáltak.
Azoknak, akik látszólag még valamennyire munkaképes állapotban voltak, de nem merték megkockáztatni a gyaloglást, vonaton történő továbbszállítást ígértek. Árpád nem bírta vállalni a gyalogmenetet és kiállt a sorból. Apám nem tudta magára hagyni, mellé lépett és ezzel elindult a szörnyű halálához vezető úton, melynek végpontját, sírjaikat 73 éve hiába keressük. A gyaloglást nem vállaló, mintegy 180 munkaszolgálatost a németek Kőszegen vonatra rakták és elvitték az ausztriai Rechnitz/Rohonc vasútállomására. A halálra gyötört magyar munkaszolgálatosokat itt teherautóra rakták és a pályaudvarról hét fordulóval a Kreuzstadl nevű pajtába szállították. Sorsuk különlegességét nem is szörnyű haláluk adja, hanem mindaz, ami leölésük után az elmúlt 73 évben történt!
Rohonc valaha Batthyány birtok volt, várral, kastéllyal, gazdasági épületekkel, a Schweizerhof nevű majorral, benne a Kreuzstadl nevű pajtával, történetünk helyszínével. A birtok a nácibarát, a háborúkon meggazdagodott német Thyssen-Bornemisza családhoz került egykoron. Bővérű lányukat, Margitot, a magyar gróf Batthyány Ivánhoz adták férjül és nászajándékként nekik adták a birtokot.
Margit nagy húsvét előtti zenés táncos mulatságot rendezett a helyi náci vezetőknek és híveiknek a kastélyban, melynek pincéjében Kőszegről gyalogmenetben érkezett munkaszolgálatosok is pihentek. A mulatozók közül Josef Muralter rendelkezett a pajtabeliek, köztük Apámék sorsáról. Likvidálásukról a már borgőzös Franz Podezin, a helyi Gestapo vezetője intézkedett. A kastély pincéjében őrzött, Kőszegről gyalog érkezettek egyik csoportjával rohammunkával megásattak mintegy kilenc L alakú 220 cm mély sáncot: a halálra szánt pajtabeliek sírjait. A mulatozók közül önként jelentkezőket keresett Podezin. Tízen-valahányan jelentkeztek is egy kis virágvasárnap hajnali gyilkolászásra, köztük sokan rechnitzi lakosok voltak!
Ezt a tömeggyilkosságot több dolog is különlegessé teszi, a kor számos rutinszerű mészárlásának tengerében. Egy mulatság fénypontjaként követték el a rémtettet; levetkőztetett áldozataikat részben levadászták, részben tarkón lőtték, részben agyonverték mulatságként, majd visszamentek a kastélyba tovább szórakozni.

Hiába keresett sírok

A mintegy 180 magyar ember, más mértékegységben kifejezve mintegy nyolc tonnányi tetem, illetve kb. nyolc köbméternyi emberi maradvány sírjait a rohonciak úgy elrejtették, hogy azokat a sok évtizede folyó kutatások dacára sem sikerült megtalálni. Az osztrákok a nyolcvanas évek végén ráébredve felelősségükre és vállalva azt, mintegy 12 alkalommal keresték az utóbbi évtizedekben az eltüntetett a sírokat; legutóbb 2018 őszén is, sajnos újra hiába.
Ez a megbocsáthatatlan tett megtorlatlan maradt, pedig akkoriban Ausztriában is törvény követelte meg a méltó megtorlást. Úgy tudott, hogy volt helyszíni rekonstrukció 1947-ben, voltak kihallgatások, készült helyszíni feltárás, helyszínrajz; tárgyalást terveztek a tömeggyilkosság ügyében, de két helybeli tanút a tárgyalás előtti napon meggyilkoltak, a harmadiknak a házát felgyújtották(?) és egy Magyarországról érkező volt munkaszolgálatos tanút(?) is megöltek. A gyilkosságok ügyében senkit sem ítéltek el. A kihallgatások iratai a helyszínrajzokkal együtt pedig „elvesztek”.
Batthyány Margit szerepét sohasem tisztázták, az osztrákok ki sem hallgatták, pedig a gyilkosságokban való személyes részvételét emlegették. Svájcban élt Európa egyik leggazdagabb asszonyaként, aki az angol királynővel is parolázhatott.
A mészárlásból állítólag két, vagy három ember megmenekült és ők mesélték el a 180-nal történteket. A Batthyány-kastély pincéjében őrzött munkaszolgálatosok közül ketten az L alakú sírokat megásók közé tartoztak. Egy harmadik fogoly tájékoztatása pontosabb volt; elmondta, hogy egy közeli erdőben ásták meg az L alakú sírokat. Ő a sietve elföldeltek temetését befejező csoportba tartozott. Mindezek a nálunk jól ismert adatok mindeddig elkerülték a sírokat keresgető osztrák kutatók figyelmét!
Ez a 73 éve elkövetett szörnyűséges tett a Nobel-díjas Elfriede Jelinek Rohonc, avagy az öldöklő angyal című drámája kapcsán világhírnévre tett szert. Az osztrákokból jelentős tiltakozást váltottak ki a drámában megfogalmazottak, hisz ők az „áldozat” szerepébe képzelték magukat, sokáig. Egy helyi tanár, helytörténész, évtizeddel a gyilkosságok után kérdezgetésekkel megpróbálta felderíteni a sírok helyét, de rövidesen halálos fenyegetést talált kocsija ablakán: ne kérdezgess, mert te is oda kerülsz!
Idővel, a felnövekvő új generációk tagjai fel- és elismerték elődeik tettének rémségét. A középiskolában tananyag lett, ami Rohoncon történt. Gyerekeik eljöttek Pestre, hogy megismerhessék a történteket, találkozhassanak leszármazottal. Egy helyi civil szervezet, a Refugius megvette és emlékhelyé alakította a Kreuzstadl pajta romjait. Itt a kilencvenes évek eleje óta minden március végén megemlékeznek az áldozatokról. Érdekessége a megemlékezésnek, hogy a városka lakói családostól, kisgyerekeikkel együtt szoktak megjelenni a helyszínen és a helyi evangélikus, illetve katolikus pap, valamint egy máshonnét jött zsidó rabbi szokott imádkozni a megöltekért.
Anyám, aki 100 évet élt, 1945 óta, amikor megismerte sorsukat, kereste, kerestette Apámék sírjait, de mindhiába! Amikor a nyolcvanas években a helyszínen érdeklődtünk, a gyűlölet mélységeivel is találkoztunk.

Az ősi törvény

A címben eredetileg két kérdést fogalmaztam meg: lehet-e megbocsátani, lehet-e lezárni akár 73 év után a történteket? A válaszok különbözőek. A második kérdésre egyszerű, az elsőre alig adható elfogadható válasz. Ezt a történetet lezárni, csak akkor lehet, ha a gonoszság és aljasság szimbólumává vált elrejtett sírokat megtalálják, és felettük síremléket emelnek, amelyre a leszármazottak valamelyik generációja először teszi majdan rá a megemlékezést jelképező követ.
A zsidó-keresztény hagyományú világunk is hirdette és vallotta a közelmúltig azt az ősi törzsi törvényt, amit Hamurapi mintegy 3700 éve foglalt először írásba sztéléjén, s amely az általános emberi igazságérzetet tükrözte. A rómaiak lex talionisnak, a megtorlás törvényének nevezték. Számunkra az Ószövetség tette ismerté és a zsidó-keresztény kultúrkör törvényévé: szemet szemért, fogat fogért, (Móz. II. 21. 24.).
Anakronizmusnak hathat egyesekben a halálért halált törvénye. Van azonban mindannyiunkban egy ősi igazságérzet, amit igazából megerőszakoltak a halálbüntetés eltörlésével. Társadalmunk egyik nagy kérdése; alkalmazhatjuk-e ezt a legősibb büntetést? Ne csak a fentebb leírtakra, vagy az azóta elkövetett tömeggyilkosságra gondoljunk!
Mint sok évet és sok szörnyűséget megélt ember, azt vallom, hogy a gonosz és kegyetlen gyilkosoknak megbocsátani nem lehet és nem szabad! Azt mondom, hogy a téves ítélet, illetve a halálos ítélet politikai ellenfelek kiiktatására történő felhasználásának veszélye miatt, de csak ezek miatt, eszemmel ellenzem a halálos ítélet lehetőségét. Tettükért, személyiségük veszélyessége miatt örökre ki kell zárni az emberek közösségéből a kegyetlen gyilkosokat; büntetésük az örökké tartó elkülönítés kell, hogy legyen. Elfogadom Ferenc pápa véleményét a halálos ítéletek eltörlésének szükségességéről, pedig az igazságérzetem érte kiált! Véleményem nem a humanista liberalizmus tanain, hanem életutam szomorú tapasztalatain nyugszik.
A rohonci 180 megöléséért senkit sem ítéltek el, mert ott mindenki cinkos volt, vagy azzá válva még névtelen levelet írni is gyávának mutatkoztak.
Frissítve: 2019.01.20 11:00

Millei Ilona: A tarja

Publikálás dátuma
2019.04.22 16:16

A húsvéti sonkák, füstölt, főtt combok és a füstölt, főtt tarják között lépdelt a piacon, azt fontolgatva, vajon melyiket is válassza, mikor hirtelenül és váratlanul eszébe jutott a réges-régi történet a nagymamájáról, a Mamiról, és a tarjáról. Nem lehetett több tizenkét évesnél, amikor Mami arra kérte, hogy menjen le a henteshez, és vegyen neki tíz deka tarját. Se többet, se kevesebbet. Még a pénzt is kiszámolta rá. - Kicsikém, nagyon figyelj oda, hogy pontosan tíz deka legyen! - Miért? – kérdezte csodálkozva. - Mert ezt most én akarom egyedül megenni. - Miért? – akadt föl a szeme a meglepetéstől. - Mert én még sohasem ettem tarját. Senkinek nem akarok adni belőle!
Furcsa volt ezt attól a Mamitól hallani, aki az ötvenes évek elején, amikor egy héten csak egyszer ettek húst, még a tányérján lévő rizses húsból is kiválogatta a pörköltdarabokat, és áttette az övére, mert tudta, hogy az unokája nagyon szereti. Mikor csodálkozva ránézett, nagyanyja csak legyintett, nem kell már hús egy hetvenhárom éves öregasszonynak. Volt ez már hét éve is.
Nagyon szerette a nagymamáját, aki hatvannyolc évesen vette magához hat hónapos csecsemőként, és mivel a szülei elváltak, azóta is ő nevelte. Sokszor hallotta már tőle hogyan vitte magával őt, a gyomor-és bélhuruttal küzdő koraszülöttet, mert azt akarta, hogy életben maradjon. Sokszor elmondta azt is, hogyan cipelte nap, mint nap a „Zöldkeresztbe”, hogyan etette, itatta, hogy meggyógyuljon. De nem csak ezért szerette, hanem a meséiért is, amiket minden áldott este felolvasott neki a Benedek Elekből, vagy az Andersenből, egészen addig, amíg ki nem száradt a szája, vagy el nem aludt mesélés közben.
Szaladt hát a henteshez a tarjáért. Futás közben nagyon büszke volt magára, amikor arra gondolt, hogy tizenkét évesen rájött a majd’ nyolcvan éves nagyanyja titkára: sosem engedhette meg magának a luxust, de mielőtt meghalna, ki szeretné próbálni, milyen is az.
- Megérdemli a tarját - konstatálta magában -, hiszen tizenhárom évesen már cselédlány volt a grófnőnél, és ha valamit elrontott, hatalmas pofont kapott érte. Megérdemli, mert még sosem evett ilyet, és ez jár neki! Olyan világ kellene, ahol mindig mindenki ehet tarját – szögezte le magában, és belépett a hentesboltba. Nézte, ahogy a nagydarab férfi vékony szeletekre vágja a a tarját, becsomagolja, és átadja neki.
Hanyatt-homlok rohant vele haza, hogy nagymamája minél hamarabb megkapja. Mami lassan, óvatosan bontotta ki a kicsiny csomagot, és megbűvölten nézte a rózsaszínű, gusztusos tarját. Aztán finom mozdulattal beleharapott az első szeletbe, lehunyt szemmel ízlelgette, hogy végül az összes tarja eltűnjön a szájában.
Ő nem azért szomorkodott, mert sajnálta volna nagyanyjától a finom falatokat, inkább azért, mert megértette, milyen borzasztó az, ha valakinek majd’ nyolcvan éves koráig kell arra várnia, hogy egy ilyen pitiáner „luxust” megengedhessen magának. És ezt is csak azért, mert most egy kicsit jobban megy nekik. Az apja ugyanis ’56-ban asztalosműhelyt nyitott, maszek lett. A bolt beindult, ő pedig minden héten vitt apanázst az édesanyjának, és neki. Nem sok pénz volt, de a semminél több. Ez volt az egyetlen bevételük. Mami ugyanis nem kapott nyugdíjat, sohasem volt munkahelye. Nagypapa tartotta el, amíg élt. A Papi is asztalos volt, a Ganz-MÁVAGnál dolgozott. Sohasem keresett sokat.
Mami négy gyereket szült, három lányt és egy fiút. Az apját. Sokszor mesélte neki, milyen rossz gyerek volt, mert mindig sírt. Mami sokszor csak úgy tudott főzni, ha az egyik karjában tartotta, miközben a másik kezével kavargatta az ételt. A meséhez tartozott az is, hogy bár nagyon szegények voltak, de Mami büszke asszony volt, sohasem kért kölcsön semmit senkitől. Ha valami nem volt otthon, hát akkor az kimaradt az ételből.
Minden héten, amikor az apja megérkezett az ellátásukra szánt pénzzel, azzal lépett be az ajtón:
- Mami, maga még él? Meddig akar még élni?!
És Mami sohasem sértődött meg. Zavartan nevetgélt, aztán mindig megsimogatta a fia fejét.
A piacon nagy volt a sürgés-forgás. Mikor ő következett a sorban, a legkisebb kötözött sonkát kérte a hentestől.
- Húsz deka, elég lesz?
- Adjon még tíz deka tarját is – mondta lehajtott fejjel. Arra gondolt, milyen jó lenne megosztani a finomságokat az unokáival, de sajnos nem lehet. A gyerekei családjukkal együtt évek óta messze idegenben élnek, lassan már követni sem tudja, merre járnak. Jó, ha kétévente megengedhetik maguknak, hogy hazajöjjenek.
Frissítve: 2019.04.22 16:16

Körmöczy György: WC-t Amerikába

Publikálás dátuma
2019.04.22 13:10

Fotó: Fortepan
Apám 1956 novemberében itt hagyott csapot-papot, országot, asszonyt, gyereket.
Távozását megelőzően sem töltött sok időt velünk, mivel vagy Magyarország és Palesztina közötti embercsempészettel foglalkozott, vagy az emiatt kiszabott börtönbüntetését töltötte Rákosiék börtönében. A két év börtönéletet követően pedig következett még másfél év a közismerten vidám kistarcsai internálótáborban.
A forradalomban való néhány napos és máig meglehetősen tisztázatlan részvétele a család szempontjából ezek után már igazán elhanyagolható volt. De hogy volt benne valamiféle érdeklődés irántunk, az is bizonyította, hogy a zűrös novemberi napok egyikén beállított egy Pobedával - ifjabbak kedvéért, szovjet gyártmányú középkategóriás autómárka -, aminek a motorházteteje nemzeti színű lobogóval volt letakarva, és az volt ráírva: Nemzetőrség. Apám lába be volt kötözve, mint egy sebesültnek. Egy hős, gondoltam. (Bizonyára sokan vannak manapság, akik sírva könyörögnének egy ilyen bekezdésért az önéletrajzban.)
Néhány pillanat múlva pedig, még mielőtt anyám, vagy nagyszüleim felocsúdtak volna a váratlan érkezés okozta döbbenetből, kivitt az autóhoz, hogy megmutassa. S ha már ott voltam, mindjárt be is ültetett, és elindultunk egy körre a szétlőtt városban. A szórványos lövöldözések apámat nem zavarták, én viszont egy kicsit féltem. Vagyis inkább nagyon.
Hogy anyám és nagyszüleim mit érezhettek az alatt az egy óra alatt, amíg mi a városban sétakocsikáztunk kiégett tankok és betört kirakatú házak között, azt akkor tudtam meg, amikor hazaérkeztünk. Röviden: apám egy idő után jobbnak látta, ha a túlerővel szemben elmenekül.
Legközelebb 1974-ben láttam újra.
***

Ha csak ezt nézzük, távozása Magyarországról akár indokolt is lehetett volna.
Leszámítva azt az aprócska körülményt, hogy mindezt nem velünk, és nem is értünk tette, hanem a saját bőre megmentéséért, valamint egy nála jóval idősebb nő kedvéért, aki nem mellesleg őt a rendszeresnek mondható pénzzavarai közepette anyagilag támogatta. Ezért aztán apám úri becsületből később el is vette feleségül.
A rend kedvéért el kell azonban ismerni, hogy az embercsempész tevékenység sem volt előzmények nélküli. Az öreg a szerencsejátékosoknak abba a fajtájába tartozott, akik örökösen veszítenek, és akik emiatt a tét folyamatos emelésével próbálnak a veszteségek kútjából kimászni. Természetesen sikertelenül. Ezért aztán életük folyamatos menekülés.
Így történt, hogy a hitelezők, apám távollétében rendszeresen nagyanyám lakásán jelentek meg, hogy az aktuális kártyaadósságot behajtsák.
Némi purparlét követően mama ilyenkor kénytelen volt egy-egy családi ékszertől megválni. Amit viszont nagyapám egy idő után megunt, és megtiltotta, hogy az adósságokat a családi kassza terhére rendezze.
Jogosan.
A történtek után apám az örök vesztesek fent említett szokásos taktikájával ismét kénytelen volt emelni a tétet, és hogy adósságait rendezhesse, beállt embercsempésznek Genova és Palesztina között, mivel a talaj valószínűleg amúgy is forróvá válhatott már a lába alatt.
Csak hát a szerencse, meg a várva várt nagy pénz sohasem a lúzerekre mosolyog rá. Így egy szép napon azon vette észre magát, hogy a börtönben csücsül.
***

Szabadulása után, az ominózus esetet leszámítva nem láttam tizennyolc éven át. Ő Amerikában, mi itthon.
Megvoltunk.
Olykor váltottunk néhány levelet, de ettől sem neki, sem nekem nem lett jobb, érdekeink a párhuzamos egyenesek világában bolyongtak: ő megértést, és valamiféle távoli szeretetet vagy csodálatot várt volna el, nekünk sokkal prózaibb módon a gyerektartásra lett volna szükségünk. Egyik sem teljesült soha.
Aztán egyszer csak megjelent, és úgy viselkedett, mint a mesebeli királyfi a fehér lovon. Vagy mint az ötvenhatosok nagy többsége. Bérelt autó, Hotel Intercontinental, régi haverok, kurvák, cigánnyal húzatás, ésatöbbi.
És mintha mi se történt volna: édes fiam, hogy van anyád?
***

Immár felnőttként valami homályos, zavaros nosztalgia ébredt bennem az elveszett apa, a tanácstalan kamaszkor iránt. Mint az a nő, akit ugyan egész életében vert a férje, mégsem hagyja el, mert azt hiszi, még mindig meg tudja változtatni.
Hátha most.
Így voltam én is akkor.
Két hét ismerkedés, a forró kása kerülgetése, udvarias közhelyek, majd minden átmenet nélkül az atyai bizalmaskodás, az összekacsintás szándéka, nagyhangú ígéretek, és a hamiötvenhatbannemlettünkvolna című lemez.
Kavarogtak bennem az érzések. Egyik oldalon a kitörölhetetlen tények, a másikon meg az, hogy hát mégiscsak az apámról van szó. Még azt se mondtam meg neki, hányszor kellett letagadnom a pártállamban a puszta létezését is.
Ma már kristálytisztán tudom, mit kellett volna tennem.
Akkor nem tudtam.
***

Az időtájt egy lakótelepi panellakásban laktunk. Mi egészen jól elvoltunk, apámnak persze kicsi volt az ötvenkét négyzetméter - gondolom a nevadai síkságokhoz képest. De egyvalami felkeltette az érdeklődését. A lakásban a WC. És annak felszerelése. Egész pontosan a lehúzó lánc, és a végén a fogantyú.
Teljesen lázba jött tőle.
Kiderült, aktuálisan vízvezeték szereléssel foglalkozik. Plumber. Én vagyok kint plumber.
Már ez is meglepett.
Még az általánosban azt kellett beírni apja foglalkozása rovatba: villanyszerelő.
Hol? Hát a börtönben. Esetleg Sztálinvárosban. De ez akkor titok volt, meg nem is kérdezték.
És most? Most plumber.
Tudvalevőleg junájted sztétsz momentán az ilyen lehúzós vécé nincs már. Csak fáin, nyomógombos, öblítős. A hollywoodi sztárok megőrülnének az ilyenért.
Ma úgy mondanánk: retró rötyi.
Figyelj kisfiam! Nagy biznisz, nagy pénz! Te (mármint én) megveszed itt a WC-t, kiküldöd, én beszerelem, jó pénzt csinálunk. Csak csináld azt, amit mondok.
Megszédültem. Lelki szemeim előtt dollárkötegek sorjáztak az asztalomon.
Mindent megbeszéltünk még mielőtt visszament Los Angelesbe. EL É-be. Majdnem mindent.
***

A WC csésze beszerzése szinte gyerekjáték volt.
A tartály.
Miért? Tartály is kell?
Bölcsész…
Persze.
Tudvalevőleg, a magyar hiánygazdaság akkori zászlós hajója a vécétartály volt rézcső kimenettel, tömítésekkel. Hogy miért pont ez a cikk, rejtély.
Egyetlen szaküzletben se volt. Corvin, Lottó, Budai Lottó. Széttárt karok, sajnálkozás.
Sehol.
Kétségbeesés. Telefon Los Angelesbe.
Nem is kerül sokba a kezdő tanári fizetéshez képest.
Ne aggódj, Géza bácsi a Szabolcs utcai kórház TMK vezetője régi kistarcsai haver. Szólj neki, hogy én kérem!
És tényleg. Géza bácsi szólt, üzletben félretéve, borravaló átadva. Hurrá, királyság! Célegyenes. Már csak a feladás van hátra. Gyerekjáték. És dől a pénz.
***

Csomag feladása a tengerentúlra akkortájt a BOY-szolgálat nevű intézménynél volt lehetséges. Így azután WC-csésze plusz tartály Trabantba be, irány a Bajcsy-Zsilinszky út.
Üzlet előtt húszméteres sor. Karácsony előtt járván előttem kis csomagokban bejgli, házi kolbász, tokaji aszú, szilvapálinka szépen becsomagolva a gyerekeknek Ámerikába.
Jómagam, lehajtott fejjel egy WC-csészét tologattam magam előtt a sorban a nyílt utcán.
Mi lesz most? Semmi.
Mindössze egy tanítványom járt épp akkor arra, és köszönt rám hangosan, megértően.
Tiszteletem, tanár úr!
***

Az üzletben az unott tisztviselő azt kérdezi, hová, mi lesz feladva. Hát WC-csésze Los Angelesbe. Mögöttem diszkrét kuncogás.
Ekkor fejét felemelve a papírokból: És így üresen, vagy tele?
Némi szarkazmussal, és könnyekkel a szemében az elfojtott röhögéstől.
Ennél a pontnál elbizonytalanodtam.
Mit is keresek én itt, kezdő tanár, egykori gombfocibajnok, lemezlovas és sportújságíró? Kell ez nekem?
De már nem volt visszaút.
- Fel akarom adni, - mondom elszántan. - Itt a cím.
Tisztviselő fejvakarás.
- Milyen kategóriában szeretné?
- Ajándék kategóriában.
- Mégis, mi a tárgy jellege? WC-csésze ugyanis nincs a feladható tárgyak listájában.
- Jellege használati tárgy.
- Az nem lehet, itt ajándékokat szoktak küldeni.
Elkeseredtem.
- De talán lehetne esetleg porcelán - derült fel a derék tisztviselő jóindulatúan.
Megadom magam. Legyen, csak gyerünk már.
- Viszont a porcelán kiviteléhez nemzeti banki engedély szükséges - tette hozzá-, szíveskedjék az engedélyt beszerezni, majd azzal visszajönni.
Összeomlottam. Azt hittem, ennél már nem lehet rosszabb.
Tévedtem.
Csésze vissza a Trabantba, irány a Nemzeti Bank. Még szerencse, hogy nincs messze. Portás nem érti, miért megyek egy WC-csészével a hivatalba.
- Maga a karbantartó?
Elmagyarázom.
Együtt érzően bólogat. Sok hülyét láthatott már.
Csinos hölgy a pultban.
Mondom.
Hátraszól.
- Vécét akarnak Amerikába küldeni, mit kell kitölteni? Összeszaladnak. Konzílium a beteg fölött.
Ügyfél eközben megsemmisülten áll, csészével a lábánál.
Vihogva kezembe nyomnak egy nyomtatványt.
Kitöltöm.
- Két hét múlva tessék visszajönni érte. A csészét nem szükséges hozni.
Harsány nevetés.
Két hét múlva.
- Lányok! A vécés van itt, készen van az engedély?
Hogy abban a pillanatban apámról mit gondoltam, azt a nyomdafesték nem tűrné el.
Most már mindegy. Engedély kézben, diadalmasan vissza a BOY- hoz.
Fejvakarás.
Már megint.
- Megérdeklődtük, sajnos ezt a műtárgyat nem lehet légi úton küldeni - így a tisztviselő.
- Csak tengeri úton. Tessék az IKKÁ-ba menni vele, ott biztos felveszik - mondja szánakozva.
(IKKA: IBUSZ Külföldi Kereskedelmi Akció - ifjabbaknak. Csomag külföldre - értsd nyugatra, valamint nyugatról.) Ismeretterjesztés gyanánt.
Nos, az sincs messze. Ha már ennyit belefektettem.
IKKA.
Rezignáltan elmondom, rutinosan várom a hatást.
Szemük se rebben.
- Tessék ide feltenni a pultra, Hamburgig vonaton, onnan hajóval küldjük tovább. 860 dollár lesz, ezt tessék kitölteni.
Épp nem volt nálam 860 dollár. A nagyobb baj akkor lett volna, ha mégis.
Rosszul voltam, szédültem, magamban káromkodtam kifelé menet, és feltettem magamnak azt a - teljesen hiábavaló - kérdést, miért pont engem vert meg az Isten ilyen apával.
Hazamentem.
Éjjeli telefon Los Angeles-be. EL É-be. Az időeltolódás miatt.
Beszámolok.
- Mennyi? 860 dollár? Az nagyon drága - mondja. Akkor nem kell.
Mély levegőt vettem, majd a vonalat megszakítottam.
***
Az érintetlen WC csésze, plusz tartály még két évig állt a garázsban.
Amikor a nyaralót építettük, felhasználásra került. Jól jött. Használat előtt, közben és utána gyakran emlegettük a történetét. A családi folklór része lett.
***
Apámmal soha többé nem beszéltünk egymással. De nemcsak emiatt.