Ahol még a csillagok is mások

Publikálás dátuma
2019.01.20 09:49

Fotó: AFP/ ARIS MESSINIS
A világ második legszegényebb országában 19 millió emberre mindössze egyetlen idegsebész és MRI-készülék jut. A körülményeken egy ötfős magyar orvoscsoport igyekszik javítani, tagjai nemrég két hetet töltöttek Malawiban.
„Délkelet-Afrika az emberiség bölcsője, éppen ezért filozofikus élmény egy ilyen út, hiszen azokat a gránithegyeket, ahol járunk, a mi elődeink is láthatták. A bokros ­szavanna is ugyanígy nézett ki évezredekkel korábban. Mélyen megérint egy ilyen látogatás. Minden ismerős, de valahogy mégis másmilyen. Más a csillagos ég, a növények, az állatok, az ízek, illatok. Európán belül szinte minden ugyanolyan, ezért itt nem lehet megtapasztalni ezt a fajta másságot” – foglalja össze élményeit Bagó Attila idegsebész főorvos, aki tavaly első alkalommal vett részt a Malawi Angyal idegsebészeti misszióban. „Malawinak jelenleg nincs egészségügyi költségvetése. Minden, amijük van – gyógyszerek, diagnosztikai eszközök –, külföldi adományokból származik. Szeretnénk, ha annyit tanulnának tőlünk, amennyit lehet. A cél, hogy idővel már csak a nehezebb műtéteket kelljen nekünk elvégezni és később átadhassuk a stafétát nekik” – mondja a főorvos, és véleményét kollégái is osztják. „Az, hogy egy ötfős orvoscsoport egy évben egyszer kimegy, és ingyen elvégez két tucat beavatkozást, csak csepp a tengerben. Ezzel nincs megoldva semmi. Óriási teljesítmény az egyetlen kinti idegsebésztől, hogy létrehozott egy osztályt és alapfeltételeket a beavatkozásokhoz, most ennek működtetésében próbáljuk támogatni. Tanítani és motiválni szeretnénk a kinti orvosokat” – mondja Nagy Gábor, az Országos Klinikai Idegtudományi Intézet idegsebész főorvosa, aki már második alkalommal utazott Afrikába. A magyar szakemberek olyan beavatkozásokat végeztek, amelyek alapjaiban változtathatják meg az ottaniak életét. Nagy Gábor mesélt egy kislányról, akit még az első misszió alkalmával műtöttek. „Tíz év körüli, gerincvelőcisztás gyerek volt, aki az állapota miatt már évek óta nem állt lábra. Mikor elaltatták, megkérdezte: mi fog vele történni? Ahogy megtudta, hogy azért operáljuk meg, hogy végre meggyógyuljon, elsírta magát. Nagy reményeink persze nem voltak, hiszen aki évek óta nem tud járni, annál rizikós, hogy erre képes lesz-e ismét az operáció után. De neki sikerült. Ez azért nagyon jó érzés” – idézte fel a főorvos.  

Elkobzott gyógyszerek

A cél tehát nemes, de a második missziónál már a munka kezdetén komoly nehézségekbe ütköztek. „Már a reptéren, a vámnál elkobozták a kivitt gyógyszereink nagy részét, ez óriási veszteség volt” – erről már Kelemen József Árpád aneszteziológus és intenzív terápiás szakorvos mesél. „A kinti jogszabályok szerint nem vihetünk be olyan gyógyszert az országba, aminek lejárati határideje egy éven belüli, de ezt nem tudtuk, és hiába mondtuk, hogy a fel nem használt mennyiséget visszavisszük, nem engedték. Voltak olyan elkobzott gyógyszerek is, amelyeknek rendben volt a lejárata, de nem volt hozzájuk angol nyelvű betegtájékoztató. Nagy könyörgések árán azért sikerült megmenteni néhányat a legszükségesebb szerekből, de így is aggódtam, hogy fogok altatni” – emlékszik vissza az aneszteziológus. Ezzel végül szerencsére nem volt probléma, a malawi kórház ugyanis – hála a korábbi missziónak – már felkészültebb volt, és bizonyos szereket előre beszereztek. Kintlétük alatt összesen huszonegy beteget sikerült megoperálni. Leginkább agydaganatokat kezeltek, de koponyasérült és porckorongsérves beteg is feküdt a magyarok műtőasztalán. Voltak, akik a Facebookról tudták meg, hogy idegsebészek érkeznek az országba, és azonnal megkeresték őket, de akadt, akit baleset miatt kellett operálni. A műtétek mellett persze a kirándulásra, kikapcsolódásra is fordítottak időt, hiszen ahogy mindenkinek, nekik is szükségük volt a feltöltődésre az egész napos, komoly koncentrációt igénylő műszak után. „Mindenhol megbámultak minket, a fehér ember valódi látványosságnak számít arrafelé. De melegszívűek, vendégszeretőek és befogadóak az ottaniak. Mivel már másodszorra mentem ki, számomra ez bensőségesebb út volt, hiszen többekkel is tartottam a kapcsolatot az első misszió után. Jó volt őket viszontlátni” – idézi fel Kelemen doktor. Az Afrikában tapasztalt megdöbbentő körülményekről Hlatky-Schlich­ter Hubert, a Segítő Angyalok Alapítvány alapítója blogot is vezetett. A férfi önkéntesként vett részt a misszióban, és a WMN.hu oldalán számolt be az utazásról. „Mindennap voltam eddig a kórházakban, és megfigyeltem, hogy az életnek más itt az értéke. A halál gyakorlatilag természetes, a jelenléte teljesen normális, nem tabu, nem félelem tárgya. Mindez a helyiek természetközeliségéből és a körülményekből – a szegénységből, a tudatlanságból, az infrastruktúra hiányából és a szervezetlenségből – adódik. A helyiek nagyjából kéthetente temetésre járnak… A higié­nia ismeretlen fogalom. Az egyszer használatos eszközöket kint szárítják elmosva a kórházi udvarokon. Az egyszer használatos ruhámat kiszedték a kukából, és másnap abban dolgoztak” – foglalta össze élményeit Hlatky-Schlichter Hubert.  

Ritkábbak a kórházi fertőzések

Miközben Magyarországon nem kérdés, hogy rosszindulatú agydaganattal megoperáljanak-e egy 70 éves embert, addig Afrikában a számunkra elképzelhetetlen szegénység ­miatt­ egy fiatalt sem feltétlen műtenek ilyen betegséggel. Nincs megfelelő utógondozás, sem onkológiai hálózat. A kopásos gerincbetegségekkel el sem jutnak orvoshoz. Kevés a szakember, mindössze egyetlen MRI-berendezés van az egész országban, a CT pedig csak fizetős vizsgálatként érhető el. Azt csak a gazdagabbak engedhetik meg maguknak. Ugyanakkor Nagy Gábor szerint nem olyan elterjedtek az ­Európában komoly kihívást jelentő, antibiotikumoknak ellenálló, úgynevezett multirezisztens baktériumok. „Nem találkoztunk műtét utáni kórházi fertőzésekkel. A betegek anatómiája, fizikuma egész más. Nagyon izmosak, és az immunrendszerük is erősebb. De ez azért is van, mert alig elérhetők az antibiotikumok, nincs túlhasználat” – mondta a főorvos. Annak ellenére, hogy Afrikában egyes orvosszakmákban számunkra elképzelhetetlenül kevés szakember dolgozik, az orvoslás nagyon vonzó hivatás, és rendesen meg is fizetik. Állami alkalmazottként és magánkórházban is jól lehet keresni. Ebben valószínűleg az is szerepet játszik, hogy kevesebb felé megy a pénz. „Nincs annyi szakember és nem költenek például eszközökre, ezeket mind adományként kapják. A Norvégiában leselejtezett és Afrikába adományozott mikroszkópjuk például sokkal jobb volt, mint amivel mi dolgozunk” – mondja Nagy Gábor.  

Életet mentő segítség

A magyar orvosok már évek óta igyekeznek javítani az Afrikában élő betegek helyzetén. A Magyar Afrika Társaság tavaly nyáron már a 19. orvosi missziót szervezte a kontinensre. Akkor egy fül-orr-gégész csapat ment Malawiba, ahol sebészeti beavatkozásokat végeztek a Queen Elizabeth kórházban. Ugyanott, ahol most az idegsebészek is gyógyítottak. El is kél a segítség, hiszen ahogy erre már utaltunk, a 19 milliós lakosú Malawi az egyik legszegényebb afrikai ország. Ahhoz, hogy valaki oda utazhasson, vízumra van szükség, és a malária elleni védőoltásról sem szabad megfeledkezni. Sőt, a tetanusz is ajánlott. Kommunikációs nehézségekre azonban az angol nyelv ismerete esetében nem kell számítani, ez ugyanis – a chichewa mellett – hivatalos nyelv. Az ott tapasztalható, számunkra elképzelhetetlen szegénységen nemcsak az orvosok, hanem a segélyszervezetek és celebek is igyekeznek változtatni. Madonna például a Raising Malawi alapítványán keresztül eddig 10 iskolát építtetett fel, de neki és rajongóinak hála felépült egy gyermekkórház is. Az énekesnő finanszírozta az első emelet elkészítését, míg az intézmény többi részét a rajongói adományokból húzták fel. Segíteni akarásból tehát nincs hiány, és ahogy ez a példából is jól látszik, a legkisebb adomány is életeket menthet.

Magyarok Afrikában

A Malawi Angyal idegsebészeti misszió ötletgazdája és főszervezője Szegedi László idegsebész szakorvosjelölt. Ő indította el a programot a Magyar Afrika Társaság (AHU) és az Országos Klinikai Idegtudományi Intézet együttműködésével 2017-ben. A 2018-as út pedig már a Segítő Angyalok Alapítvány és az AHU közös szervezésében valósult meg. A missziók koordinátora Szeremley Csaba, az önkéntes orvoscsoport tagjai pedig Szegedi László, Nagy Gábor idegsebész főorvos, Kelemen József Árpád aneszteziológus, Bagó Attila idegsebész főorvos és Nagy Dávid idegsebész rezidens voltak. Önkéntesként csatlakozott hozzájuk Hlatky-­Schlichter Hubert Tamás, a Segítő Angyalok Alapítvány alapítója és Kamarás Adrienn, az alapítvány elnöke.

Tudta?

Malawiban…  - a csiszolatlan drágakövek vásárlása törvényellenes; - egész évben maláriaveszéllyel kell számolni, de gyakori a veszettség, és kolerajárványok is előfordulnak; - a közbiztonság átlagosnak mondható, de lopások, utcai rablások előfordulnak; - csak palackozott vagy forralt vizet szabad inni, és kerülni kell a jégkockával készített italokat; - csupán a földterület 21 százaléka alkalmas a megművelésre. Forrás: utikritika.hu

2019.01.20 09:49
Frissítve: 2019.01.20 10:06

Még a kockás füzet is eltűnt: nincs, aki átvegye a gazdaságot

Publikálás dátuma
2019.02.17 13:00

Fotó: SHUTTERSTOCK/
A generációváltás évek óta az egyik legégetőbb problémája a magyar mezőgazdaságnak. Nincs, aki átvegye, mert aki átadná, inkább nem adja át a gazdaságot, a tapasztalatokat, a kapcsolatokat, a technológiát.
Két évvel ezelőtt a fiatal gazdákat tömörítő AGRYA külön rendezvényt szentelt a generációváltás kérdésének. Arra biztatta zömmel 40 év alatti tagjait, hogy hozzák el szüleiket, és közösen beszéljék meg, miért olyan nehézkes a birtokok átadás-átvétele. Több mint kétszáz fiatal gazdára mindössze 24 hatvan év feletti gazdálkodó jutott. „Volt olyan résztvevő, aki azt mondta, örült a lehetőségnek, mert az apjával végre jól kiveszekedhették magukat. Így legalább az asztalra került a probléma – meséli dr. Mikula Lajos, az AGRYA ügyvezető elnöke. – Tudniillik otthon addig beszélni se lehetett róla, tabutéma volt.” Ez azért is nagy gond, mert a fiatal gazdálkodó így nem készül fel a váltásra, a papa (vagy a mama) meg sose megy nyugdíjba.

Hiányzó láncszemek

Székely Zoltánt még a nagypapája tanította meg, hogyan kell gyümölcsfákat metszeni, fólia alatt palántázni, kapálni, gyomlálni, almát betakarítani. A rendszerváltás idején egy tagban negyven hektárt sikerült Gyöngyös és Nagyréde között kárpótlásként visszakapniuk, ezen alakították ki azt az ültetvényt, ahol ma már cseresznye, meggy, alma, őszibarack, kajszi és szilva terem. Annak idején akadtak dolgos kezek, s a családtagokon túl napszámosok is segítették a munkát. Mára a napszámosok eltűntek, a legnagyobb dologidőben is legfeljebb három-négy ózdi cigány ember vállal náluk munkát, pedig nagyjából egész évben tudnának biztosítani, akár több embernek is. Az élete derekán járó Székely Zoltán édesapja elfoglalt agrármérnök volt, talán ezért is hárult a nagypapára az unoka betanítása. A férfi azt mondja: az együtt töltött időnek köszönhetően szerette meg annyira a földet, hogy minden nehézség ellenére ma is ebből él, ezzel foglalkozik. Nemcsak ő, öccse is részese a családi gazdaságnak, nyár végén, ősszel pedig, amikor a legtöbb munka van, három gyereket nevelő húguk is besegít. A következő generáció azonban egyelőre fájdalmasan hiányzik a láncolatból. „A fiam úgy döntött, máshol próbál szerencsét, s a fővárosban, más munkakörben akarja kipróbálni magát” – mondja Székely Zoltán, akivel Gyöngyös határában, a mezőgazdasági gépeket forgalmazó Agromir telephelyén találkozunk. Akkora a sár, hogy a gyümölcsfákig biztosan nem tudnánk elmenni, ezért inkább a vadonatúj tűzpiros traktorok árnyékában beszélgetünk. Hasonló gép beszerzéséről ő legfeljebb csak álmodik, a legfiatalabb haszonjárműve is legalább tízéves. A pályázatok nem könnyítik meg az életüket, „vért izzadnak” a legkisebb támogatásért is. Szavai szerint józan ésszel belátható: a fiatalok számára nem jelent perspektívát, hogy apáik, nagyapáik örökségét átvegyék, derékig sárosan, a bürokrácia malmaiban őrlődve, egyről a kettőre alig-alig haladva maguk is agrárdolgozókká váljanak. „Egy mezőgazdasági termelő Hollandiában évi 80 ezer eurónyi értéket állít elő, az uniós átlag 18 ezer euró, a magyar pedig ennek töredéke, 6 ezer euró. Így állunk, ilyenek a gépeink, ilyen a mezőgazdaság szerkezete, ilyenek a szabályzóink, s ennyire futja belőlük. Ne csodálkozzunk, ha egy agrárcsaládból az új generáció tagjai inkább a bankszektorba vágynak” – teszi hozzá. Székely Zoltán szerint az oktatás is „gondoskodott” arról, hogy a fiatalok ne a földből akarjanak megélni. A gyöngyösi főiskola például korábban hagyományosan a szőlészek, borászok, mezőgazdászok képzőhelye volt, de akár a helyi szakközépiskolában is megtanulhatták az alapokat. Ezek a képzések mára leépültek, igazából innovatív tudást nem kapnak itt a fiatalok. Nagypapák, akik megtanítanák őket a föld művelésére, szeretetére, szintén nincsenek: a negyvenévnyi kommunizmus elsöpörte a magángazdálkodást, s vele elveszett az a tudás is, ami még az elődöket jellemezte. Ezt erősíti meg a gépészeti telep tulajdonosa, Előházi János is, aki szerint, ha fel is bukkannak az új generáció tagjai a mezőgazdaságban, nem a szó jó értelmében vett földművesek, hanem inkább újgazdag yuppie-k, akik a hatalmas birtokokat megszerezve, leginkább a földalapú támogatásokra hajtanak.  

A papa autózhatna is a világban

A magyarországi agráriumnak pedig igen nagy szüksége volna a vérfrissítésre, hiszen ma a mezőgazdaság a leginkább elöregedett ágazat. Míg a gazdálkodók 31 százaléka 65 év feletti, addig a 35 év alattiak aránya mindössze 6 százalék. Emellett alacsony a megfelelő végzettségűek aránya is: középfokú végzettséggel 10 százalékuk, felsőfokúval pedig csak 3,4 százalékuk rendelkezik. Miközben a technológia folyamatosan fejlődik, és aki nem képes alkalmazkodni, az menthetetlenül lemarad az egyre élesedő versenyben. A következő években a rendszerváltáskor indult gazdaságok alapító generációja eléri azt az életkort, amikor már természetes módon merülne fel a gazdaság átadása a fiataloknak. Ennek a folyamatnak azonban nincsenek meg a hazai hagyományai, bejáratott rendje. „Aki 1990-ben volt ereje teljében lévő negyvenes, az most jó eséllyel közel van a hetvenhez – mondja dr. Mikula Lajos. – Aki a torgyáni időszakban, ’98-ban a fiatalgazda-támogatást igénybe vette, az még csak 45 éves, de ha most nem kezd el azon gondolkodni, ki viszi tovább a gazdaságot, beleesik apái csapdájába. És ahogy haladunk előre az időben, úgy lesz ez a kérdés egyre szorítóbb” – teszi hozzá. Az idősebb gazdageneráció idehaza az indokoltnál jobban ragaszkodik ahhoz, hogy az irányítás a kezében maradjon. Érthető. Nekik is úgy kellett kicsavarniuk a kapát a saját apjuk kezéből (kevésbé sarkosan fogalmazva: saját kezükkel építették fel a gazdaságukat, nem csoda, ha ragaszkodnak hozzá). Kevés a jó példa, a legtöbben úgy élik meg, hogy az előre megtervezett átadás a „nem természetes”. „Van a kérdésnek egy pszichológiai oldala is – mondja a fiatal gazdálkodók szervezetének vezetője. – A papa nyugodtan beülhetne a lakóautóba, mint a német gazda, ha eljön az ideje, és körbeautózhatná Európát. Legalábbis sokan megtehetnék. Persze a tehetősebb magyar gazda még nem tölthetné a fél évet Dominikán, mint a nyugdíjas német, de a nyugodt, csendes időskor beleférne. Hogy ezt mégsem teszi, az kulturális kérdés.” (Csak zárójelben: korántsem minden idős gazdálkodó engedheti meg magának a „békés öregkort”. Az AGRYA és az Agrotrend 2017-es, közös kutatásából kiderül, hogy a gazdák az állam által elvégzendő feladatok egyik legfontosabbikának tartják a nyugdíjkérdés rendezését, mivel annak alacsony összege miatt sokan nem szívesen válnak meg a munkájuktól.) Mi most tartunk ott, ahol néhány fejlettebb gazdálkodási kultúrával rendelkező nyugat-európai ország a ’90-es években. Mesélik, hogy a francia gazdaszervezet akkoriban gyakornoki programokkal próbált vérfrissíteni. A magyar partnerszervezetektől is kértek gyakornokokat, de kizárólag lányokat. Hiányzott a fiatal generáció, és azt remélték, hogy a magyar menyecskék majd nem akarnak hazajönni, ha megízlelik a jó francia konyhát. Ha nem is magyarokkal, de úgy tűnik, sikerrel jártak. A ragaszkodás a földhöz fontos, de végzetes is lehet. Az esetek túlnyomó többségében az átadás nem tervszerűen, hanem egy hirtelen haláleset vagy betegség miatt történik meg. „Sokszor a kockás füzetet sem találják, amiben a papa minden okossága benne volt” – mondja dr. Mikula Lajos. 

A rendszer ellenállása

Nemcsak a hagyomány, a technika is hiányzik a kulturált generációváltáshoz. Nincs egységes check-list, de élő ember sem, aki ma meg tudná mondani, mi a teendője egy fiatalnak, ha át akarja venni szülei gazdaságát. Az AGRYA és az Agrotrend 2017-ben végzett felmérésében a gazdák a gazdaságátadásban a legsúlyosabbnak az adminisztrációval kapcsolatos problémákat (hatósági engedélyek módosításának nehézségei; a gazdaság eszközeinek átírása; pályázatok, támogatások átadása-átvállalása) tartották. Az általunk megkérdezett gazdálkodók szinte mindegyike példaként említette, hogy amíg a támogatások kifizető ügynökségénél van olyan papír, ami azt mondja meg, mi van, ha meghal a támogatottság jogosultja, a földhivataloknál nincs ilyen összefoglaló anyag. „Nemrég volt egy kárenyhítési ügy – meséli egy neve elhallgatását kérő fiatal gazdálkodó. – A srác átvette az édesanyjától a gazdaságot. A mama előző évben befizette a szükséges összeget, majd az átvétel évében kár érte a gazdaságot. Azt mondták, nem jár neki a pénz, mert az édesanyja volt a kedvezményezett. Ilyenkor mi van? Jogos az igény, már évek óta mindent együtt csinált az édesanyjával, mégsem jut hozzá a pénzhez. Akinek eddig elmondtuk, vakargatta a fejét, hogy hát igen, valamit tenni kéne. Sakk-matt.”  

Párhuzamos folyamatok találkoznak

A helyzet nem túl rózsás, de korántsem reménytelen. Egyszerre két folyamat fut ugyanis egymás mellett. Az öregedés mellett a másik: a birtokkoncentráció. A rendszerváltás idején létrejött családi gazdaságok átlagos mérete éveken keresztül 80-100 hektár volt, ez mára 3-400 hektárra nőtt. Az uniós csatlakozás után, valamikor 2007-2008 környékén még évente 250 ezer területalapú támogatásigénylést nyújtottak be. Idén jó, ha 160 ezret. Akkor a KSH adatai szerint 700 ezer gazdálkodó volt, most kevesebb, mint 500 ezer. Akik korábban a nehézségek miatt elhagyták a szektort, zömmel olyanoknak adták el a földjüket, akik hatékonyabban tudják művelni. Olyan családi gazdaságok jönnek létre, megfelelő erőforrásokkal, amelyek egy család hosszabb távú megélhetését biztosítják. „Zajlik egy tudatos építkezés. A mostani ötvenesek már nem 60 évesen kezdenek gondolkodni azon, hogy ki vegye át a gazdaságot – mondja dr. Mikula Lajos. – Ez a folyamat pedig kitermeli azokat a családokat, amelyekben a gyerek már tudatosan választja a mezőgazdaságot.”
2019.02.17 13:00
Frissítve: 2019.02.17 13:00

Beszélgetni hősökkel és gonosztevőkkel - Róbert László emlékére

Publikálás dátuma
2019.02.17 12:04
Róbert László (jobbra) Graham Greene-nel beszélget
Fotó: MTI/ Farkas Tamás
Ágyúdörgéssel kezdődik a reggelem. A Magyar Rádió archívumában hallgatom Róbert László 1968-as visszaemlékezését a vietnami háború poklából, és ha most ő is itt lehetne, bizonyára azt kérdezné tőlem: „Hogy vagy, öregem?” Minden találkozásunkkor így köszöntött. 93 éves volt, amikor február 7-én elment.
Lőnek minden irányból. A becsapódó lövegek hangja félelmetes. Róbert László szerint ezek 36, de az is lehet, hogy 46 milliméteresek. A haditudósító bevallja, mivel nincs túl jó hallása, nem tudja egymástól megkülönböztetni a fegyvereket, amúgy pedig csak két hónapig volt katona. De nem ebben a háborúban, hanem a „nagyban”, a másodikban, ahol a németek majdnem kivégezték, már a sírját ásatták vele, a 18 éves zsidó munkaszolgálatossal, végül túlélte a poklot, utána kibekkelte az ötvenes éveket, bár az akasztófa ott is fenyegette, ahhoz képest tehát Vietnam könnyű kalandnak tűnhetett. Persze nem lett az, még akkor sem, ha ezúttal csupán szemtanú, újságíró, olykor futár és alkalmi segítő volt. 

Egy humánus kém

De vajon miért vágyott az aknamezők és napalmmal megszórt erdők közelébe? Azért, mert furcsának tartotta, hogy miközben Párizsból hetente kétszer tudósít az Avenue Kleber ­Vietnamról szóló sajtóértekezletéről, még sosem volt Vietnamban. Végül a főnökeinél kiharcolta, hogy elküldjék Saigonba. Követségi tanácsosként és szóvivőként jutott el oda, ahol azonban nem a politika és háborús események érdekelték elsősorban, hanem az emberek. Miként lehet a bombázások közepette élni, nevetni, örülni, szerelmeskedni? Saját megfogalmazása szerint ott és akkor kezdett el „mentalitásfilmeket” készíteni. Sok haditudósítóval ellentétben azt sem titkolta, hogy fél a háborútól, az orvlövészektől, a taposóaknáktól. Ettől függetlenül, vagy talán éppen emiatt, titokban (diplomataként az állásával játszva) segítette a vietkongokat. Fontos híreket osztott meg az észak-vietnami katonákkal. Lehet ezt akár kémkedésnek is nevezni, de mint mondta, nem valamelyik állam megbízásából vagy képviseletében tette, hanem meggyőződésből. Természetesen azzal is tisztában volt, hogy az ország akkori vezetése sztálinista, de úgy vélte az amerikaiak óriási hibát, sőt bűnöket követtek el Vietnam ellen, ezért állt a megtámadottak oldalára. 

Mastroiannitól a pápáig

Sajnos nem tudom felidézni, hol és miként ismerkedtünk meg, talán a televízió Szabadság téri aulájában, vagy éppen a rádió, ma már többnyire kihalt Pagodájában. Egy biztos, 1996-ban találkoztunk először. Arra is emlékszem, óriási megtiszteltetésnek éreztem, hogy szóba áll velem, az akkor még szinte pályakezdő rádióssal. Jókat beszélgettünk, majd hónapokkal később megkérdeztem, lenne-e kedve jegyzeteket írni a Reggeli csúcs című műsorban, leginkább francia és olasz témákról. Cinecitta, Mastroianni, Gainsburg, Prévert, Dali, Picasso, Hemingway, Huxley, és még hosszan sorolhatnám. Volt kedve. Előfordult, hogy ott a stúdióban írta meg a másnap reggel elhangzó jegyzetét, de arra is volt példa, hogy papír nélkül ült be a stúdióba, ahol csak mesélt és mesélt. Mindenkiről tudott mindent. Életeket, pályákat vázolt fel szórakoztatóan, könnyedén, mindeközben tanítva. Például az író Graham Greene-ről, aki a barátjává fogadta őt, vagy éppen az isteni Marcellóról. Az olaszok színészbálványával 1980-ban találkozott a Terasz című film forgatásán, ahol Róbert László szemtanúja lehetett annak a jelenetnek, amint Marcello Mastroianni és Stefania Sandrelli tekintete egymásba olvadt, majd megettek egy-egy-egy süteményt. Mivel a Marcellóért leplezetlenül rajongó Stefania nem bírta megállni nevetés nélkül, ezért kilencszer kellett megismételni a nassolással édessé tett jelenetet. Végül sikerült felvenni, és Róbert László akkor lépett oda hozzájuk. Mindkettőjüknek gratulált, majd a színész meghívta őt egy pohár borra. Kihasználva a barátságos pillanatot, elhangzott a kérdés, vajon lenne-e kedve Marcellónak egy hosszabb interjúhoz, amelyet a Magyar Televízió nézői láthatnának majd. „Muszáj?” – kérdezett vissza, majd kedvesen hozzátette: ha muszáj, akkor természetesen ad interjút. „Semmi sem kötelező” – nyugtatta meg Róbert László. Ekkor Mastroianni átölelte és azt mondta: „maga egy drága ember”. Biztos vagyok benne, hogy nem az Édes élet és a Nyolc és fél sztárja volt az egyetlen, aki szívébe zárta őt. A több mint fél évszázados újságírói pályája során interjút készíthetett államfőkkel, vallási vezetőkkel, XXIII. János pápával, sztrájkoló krupiékkal, laoszi partizánokkal, ópiumcsempészekkel, Dolores Ibárruri spanyol újságíróval és politikussal, színészekkel, Monica Vittivel, Claudia Cardinaléval, Jean-Louis Trinti­gnant-nal, Ugo Tognazzival. Egyetlen magyarként sikerült feljutnia annak a Párizsból induló repülőgépnek a fedélzetére is, amely 1979 februárjában Khomeini ajatollahot vitte Iránba. Persze ez sem történt véletlenül. Róbert László éppen akkoriban olvasta a Le Monde-ban Khomeini tanácsadójának cikkét a síita vallás és a politika viszonyáról. Nem sokkal később egy fogadáson találkozott e befolyásos vallási személyiséggel. Természetesen beszélt neki a cikkről, és ezzel eldőlt minden. A hiúságát legyezgető információ megtette a hatását, a magyar újságíró előtt máris nyitva állt a repülőgép ajtaja. És a szerencse valóban Róbert László mellé szegődött, hiszen a gépen ott volt az a német újságíró is, akinek évekkel korábban éppen ő segített. Ezúttal a kolléga viszonozta a korábbi szívességet. „Kölcsönadta” a kameráját és az operatőrét. Amikor a gép Irán légterébe ért, Khomeini és csapata imát mondott, majd a privát részt elhagyva, az újságírók közé ment. Róbert László éppen az ajtónál állt, így elsőként kérdezhette az ajatollahot. Mindez nem ­mélyinterjú volt, inkább csak afféle „miként érzi magát éppen most?” típusú kérdés, amelyre valamit mormolt a morcos vallási vezető, de hogy mit, az már sosem derül ki. Így is szenzációs hatása volt a pár perces felvételnek. Ho Si Minhnel több szerencséje volt, a vele készült interjú nem korlátozódott igenekre és nemekre, bár az sem volt egy őszinte és tartalmas beszélgetés. François Mitterrand egészen más kategória volt. Arról beszélt büszkén, ő az első francia elnök, aki Magyarországra látogat, mire Róbert László kiigazította: „elnök úr, ne haragudjon, de XV. Lajos már járt nálunk”. „Igen, de csak tranzitban” – válaszolta Mitterrand, majd halvány mosoly jelent meg a szája szegletében. Talán éppen e merész közbevetés és kiigazítás hatására, az interjú után Mitterrand megkérdezte, lenne-e kedve még beszélgetni, csak úgy kamera és mikrofon nélkül. Róbert László örömmel mondott igent. 

Az örök kíváncsi

Az önmagát született optimistának, elkötelezett szocialistának és javíthatatlan naivistának valló Róbert László élete valóságos 20. századi kalandregény. Francia szakos egyetemistaként a Sorbonne-on tanult, majd a Rajk-per után csak a szerencsének köszönhette, hogy elkerülte az akasztófát. A Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség (Madisz) külügyi osztálya helyett a Bútorszállító Vállalatnál kapott munkát. Első munkanapján egy íróasztalt kellett egyedül felcipelnie a negyedik emeletre. Milyen véletlen, ez az iroda éppen a Magyar Rádió egyik szerkesztősége volt, ahol azt kérdezték a halálosan kimerült bútortrógertól: „Maga beszél franciául, nincs jobb dolga, mint cipekedni?” Négy év múlva rehabilitálták, majd kinevezték a Magyar Rádió francia nyelvű szerkesztősége élére. Később tudósított Párizsból, Rómából, Laoszból, Vietnamból. 1996-ban, a hetvenedik születésnapján én kértem tőle interjút. A beszélgetés végén megkérdeztem, mit gondol, hogy érzi, mi különbözteti meg őt a többi újságírótól? Szó szerint idézem a válaszát: „Elsősorban az különböztet meg, hogy raccsolok. Talán egy dolog van, és lehet, hogy ez a naivitásommal is összefügg, hogy őszintén kíváncsi maradtam. Kíváncsi maradtam a másik emberre. És talán nagyon sok esetben szeretem is a másik embert. Vagy elfogadom, hogy nem úgy gondolkodik, ahogy én. Meg hát, hogy nem tartozom sehova. Sem párthoz, sem stúdióhoz. Ahova a legjobban tartozom, az a családom. A 47 éve velem tartó feleségemhez, Arlette-hez, aki párizsi ápolónőből lett orvos, a fiamhoz és a lányomhoz, valamint a gyönyörű unokáimhoz.” Róbert László valóban ilyen volt. Mindenkit meg tudott nyitni. Hősöket, gonosztevőket, megtévedteket, papokat, kisembereket. Mintha kulcsa lett volna a lelkekhez. Az 1996-ban megjelent Zsidónak születni című önéletrajzának utóiratában William Faulkner amerikai írót idézte, aki szerint „a múlt nem halott, el sem múlt”. Róbert László kérdőjelet tett a mondat végére.

Róbert László 1958 és 1961 között a Népszava (Népakarat) ­fő­munkatársa volt. Tudósított ­Párizsból, Bagdadból és Bejrútból. 

2019.02.17 12:04