(Sz)állnak rendelkezésre

Két éve októberben Mészáros Lőrinc kiadója bezárta a Népszabadságot (egyszerű gazdasági döntés volt, a miniszterelnök nem foglalkozik üzleti ügyekkel), mert „a piac nem tartott rá igényt”. A Népszabadságnak akkor majdnem 40 ezer rendszeres vásárlója volt, nagyobb példányszámban fogyott el, mint az összes többi országos politikai napilap együttvéve. Ugyanabban az időpontban a Magyar Idők című „újság” a maga ismeretlen, nem auditált, de mindenképpen 6 ezer alatti példányszámával vidáman túlélte a médiapiac viharát. 
Persze nem véletlenül: amíg az állítólagos pártlap Népszabadságban a legsötétebb balliberális időkben sem haladta meg az állami hirdetések aránya a 20 százalékot, addig a Magyar Idők 2016-ban például 86 százaléknyi állami hirdetést tudott bevonzani. Ha mindezt a hatékonyság oldaláról nézzük, a magyar állam sokkal olcsóbban megúszná, ha annak a 2-3 ezer embernek, aki ténylegesen pénzt ad az állampárt félhivatalos lapjáért, libériás küldöncök vinnék ki reggelenként Orbán Viktor aznapi gondolatait.
Mindezt úgy lehet lefordítani az üzlet nyelvére, hogy az állami hirdetés a fideszes sajtóban évek óta nem tájékoztatási módszer, hanem nyíltan a médiafinaszírozás eszköze. Még materiálisabban: kedves olvasó (néző, hallgató), a magyar kormánypárt hosszú ideje az ön adójából finanszírozza a pártsajtót. Nem is szűkmarkúan: mára a magyar állam vált a legnagyobb hirdetővé Magyarországon – ami példátlan Európában –; minden ötödik, idehaza elköltött reklámforint a fideszes médiához gurul, olyan orgánumokat hizlalva a kiapadhatatlan állami emlőn, amelyek a közpénz-források elapadása esetén egy pillanatig sem tudnának életben maradni.
Mindez nem csak a magyar adófizetőt zavarhatja. 2012-ben, már jócskán az Orbán-kormány alatt a Malévnek azért kellett megszűnnie, mert az Európai Bizottság megállapította, hogy a légitársaság 2003 és 2010 között, azaz 8 év alatt 88 milliárd (évente 11 milliárd) forint állami támogatást kapott, ami az uniós szabályok szerint megengedhetetlen beavatkozásnak minősül egy elvben piaci alapon működő szektorban. A Fidesz pártmédiájának etetése évente nagyjából 50 milliárd forintba, vagyis a nemzeti légitársaságnak juttatott pénz ötszörösébe kerül, ráadásul a Bizottságnak most benyújtott versenypiaci panasz alapján mindenfajta ésszerűségi kritérium nélkül: nem oda áramlik sok hirdetés, ahol magas az elérés, hanem oda, ahol a szerkesztőségi tartalom fenntartások nélkül kiszolgálja Orbán Viktor elvárásait. (A Népszavában is jelenik meg olykor kormányzati reklám, a minimum négyszeres példányszám ellenére tizedannyi sem, mint a Magyar Időkben. Ami odaát a napi betevő, az nálunk aprópénz az olvasóktól érkező bevételhez képest - ezt is nehéz lenne piaci érvekkel megmagyarázni.)
Most az uniós testületen a sor, hogy eldöntse, ezúttal is illegális állami támogatás-e az illegális állami támogatás. Addig is gondoljunk arra: az adóból élő pártsajtó néhány Orbán-közeli figurát milliárdossá tett 2010 óta, a csődbe vitt Malév dolgozóinak jelentős hányadát viszont máig nem sikerült kifizetni.
Frissítve: 2019.01.19. 09:11

Fehér falak

Több évszázados freskót tüntetett el a várbeli karmelita kolostor egyik tárgyalóterméből Orbán Viktor. Meglehet: ő kikérné magának ezt az állítást, ám – néhány szolgalelkű hívén kívül - senki sem hinné el neki, hogy nem személyesen áll a döntés mögött. Hogy pontosan mi rejlik a szándék mögött, nem tudhatjuk, mindenesetre az az állítás, hogy a művészeti alkotásokat meg akarták óvni az utókor számára, nehezen hihető. Elképzelhető persze, hogy speciális eljárásokkal valóban megvédték a freskókat, de vajon mi az értelme elfedni valamit, aminek épp az a lényege, hogy lássuk?
Igazi Fidesz-módszerrel állunk szemben. Ha nem akarják, hogy a nyilvánosság lásson valamit, azt szépen eltakarják, elfedik, becsomagolják. Ezekről a freskókról sem úgy értesültünk, hogy a miniszterelnöki hivatal egyik munkatársa kiállt volna az újságírók elé, megmutatva a lefestés előtti állapotot, és ismertetve azt a technológiát, amellyel – időlegesen – láthatatlanná, de megóvottá teszik a festményeket. Nem, nem ez történt - hallgattak, illetve elhallgatták a történteket. Pont úgy, ahogy a Gundel-szerződést, vagy éppen azokat az ügyeket, amelyek ezeknél sokkal veszélyesebbek és ártalmasabbak. 
Igen, a kormánypárt – Orbán – általános technikájával állunk szemben; semmi nem az, aminek látszik, illetve semmi sem a valóságot tükrözi. Vajon nem ugyanígy jártak el Gruevszki ügyében? Nem igyekeztek fehérre meszelni a történetet körbezáró falakat? Nem tagadták le – és teszik ezt mind a mai napig -, hogy a magyar diplomácia szöktette meg az elítélt egykori macedón miniszterelnököt? És nem ez történik most a rabszolgatörvény ügyében? Nem az az egyértelmű szándék, hogy átmázolják a valóságot? 
Akármilyen akcióját veszem elő a Fidesznek, a kormánynak és csatolt részeinek, mindenütt ebbe a technikába botlok. Úgy valósítja meg akaratát, hogy megpróbálja eltakarni előlünk a valódi látványt, az igazi szándékot. Tökéletesen hazug - maradjunk az eredeti gondolatnál -, fehérre meszelt világot tár elénk, azzal a nagy különbséggel, hogy ezen falak mögött romlottság van, vizesedés, penész, rohadás. Lehet persze szép freskókat hazudni a vakolat mögé, ez átmenetileg bizonyára hatékony is tud lenni, de előbb-utóbb kiderül az igazság. Egyszer majd ezeket a falakat is elbontják, és kibukik a valóság: az például, hogy freskókat barbár módon lemázolták. De akkor már hol lesz Orbán Viktor, hol ez az értékeket csak a saját szempontjai alapján építő és értékelő társaság? 
A zsarnokok előbb-utóbb ugyanarra a sorsra jutnak. A történelemkönyvek pontosan számolnak majd be a tetteikről, csak éppen a kortársak megszenvedik a cselekedeteiket. A kortársaknak kell elviselniük, hogy csak azok számíthatnak megértésre, akik behódolnak a rendszernek. Akik asszisztálnak a sok-sok csaláshoz, a sok-sok fehérre mázolt falhoz. De akárhogy is reménykednek: egyszer a vakolat is lepereg, a fehér festék is lekopik, és ott lesz a valóság.
Ott fenn a Várban ma még azt hiszik, hogy ez az idő messze van. Vagy sohse jön el. De biztos, hogy eljön.
Szerző
Németh Péter
Frissítve: 2019.01.19. 09:11

Sugárzásmérő

Ha igaz, Simicska Orbánnal való háborújának vége felé beszerzett két sugárzásmérő készüléket, s az egyiket mindig magával hordta. Az O1G csöppet sem paranoid megalkotója először röhögött a figyelmeztetésen, de olyan helyről kapta, hogy mégis komolyan vette - írja a Direkt36. Amúgy is mondogatta: bármikor elütheti egy autó. 
Ha valaki, épp Simicska tudja, mire számíthat(ott) egykori barátaitól – „a rendszert” részben ő maga hozta létre. Azt a rendszert, amelyet egy középiskolás leány, nyilván inspirálva az említett nyelvi leleménytől, „undorító, alattomos, ocsmány és fertőző járvány”-ként írt le, és azonosított a Fidesszel. Azt hiszem, ez lehet a gimnazistával a fő baj, nem a beszéd alpári kitételei. Nem azért vált a kormánymédia céltáblájává a fiatal lány, mert egy tüntetésen „csúnya” szavakat használt mondjuk az államfőre, hanem mert egy olyan alapvető dolgot mondott ki a Fideszről, amit mások tanulmányok tucatjaival próbálnak bizonyítani. Sokszor ugyanis elég egy mondat – jókor, jó helyen.
A tüntetésen mondott beszédével a gimnazista közszereplővé vált, nem csak az adatvédelmi hatóság elnöke szerint. Ám szemben Péterfalvi Attila véleményével, személyes adatainak nyilvánossága ettől még nem terjed ki iskolai teljesítményére vagy hiányzásaira, amivel a Ripost igyekezett – hamisan - lejáratni a lányt. Különösen egy olyan országban nem, ahol mondjuk a mindenkori kormányfő egészségügyi állapota szenzitív személyes adatnak minősül, és így nem tartozik a nyilvánosságra. Pedig, ha valakinél ez számít, az épp az ország első számú vezetője. A törvény őt is védi - szemben más országokkal, ahol ez nyilvános adat - , miként a középiskolás lányról sem állítható következmények nélkül bármi. 
Pedig ő még jól járt ahhoz képest, amire Simicska számíthat(ott). Amire az O1G egy igazán finom válasz volt.
Szerző
Simon Zoltán
Frissítve: 2019.01.19. 09:10