Hargitai Miklós;
állami támogatás;média;
2019-01-19 09:07:00
Két éve októberben Mészáros Lőrinc kiadója bezárta a Népszabadságot (egyszerű gazdasági döntés volt, a miniszterelnök nem foglalkozik üzleti ügyekkel), mert „a piac nem tartott rá igényt”. A Népszabadságnak akkor majdnem 40 ezer rendszeres vásárlója volt, nagyobb példányszámban fogyott el, mint az összes többi országos politikai napilap együttvéve. Ugyanabban az időpontban a Magyar Idők című „újság” a maga ismeretlen, nem auditált, de mindenképpen 6 ezer alatti példányszámával vidáman túlélte a médiapiac viharát.
Persze nem véletlenül: amíg az állítólagos pártlap Népszabadságban a legsötétebb balliberális időkben sem haladta meg az állami hirdetések aránya a 20 százalékot, addig a Magyar Idők 2016-ban például 86 százaléknyi állami hirdetést tudott bevonzani. Ha mindezt a hatékonyság oldaláról nézzük, a magyar állam sokkal olcsóbban megúszná, ha annak a 2-3 ezer embernek, aki ténylegesen pénzt ad az állampárt félhivatalos lapjáért, libériás küldöncök vinnék ki reggelenként Orbán Viktor aznapi gondolatait.
Mindezt úgy lehet lefordítani az üzlet nyelvére, hogy az állami hirdetés a fideszes sajtóban évek óta nem tájékoztatási módszer, hanem nyíltan a médiafinaszírozás eszköze. Még materiálisabban: kedves olvasó (néző, hallgató), a magyar kormánypárt hosszú ideje az ön adójából finanszírozza a pártsajtót. Nem is szűkmarkúan: mára a magyar állam vált a legnagyobb hirdetővé Magyarországon – ami példátlan Európában –; minden ötödik, idehaza elköltött reklámforint a fideszes médiához gurul, olyan orgánumokat hizlalva a kiapadhatatlan állami emlőn, amelyek a közpénz-források elapadása esetén egy pillanatig sem tudnának életben maradni.
Mindez nem csak a magyar adófizetőt zavarhatja. 2012-ben, már jócskán az Orbán-kormány alatt a Malévnek azért kellett megszűnnie, mert az Európai Bizottság megállapította, hogy a légitársaság 2003 és 2010 között, azaz 8 év alatt 88 milliárd (évente 11 milliárd) forint állami támogatást kapott, ami az uniós szabályok szerint megengedhetetlen beavatkozásnak minősül egy elvben piaci alapon működő szektorban. A Fidesz pártmédiájának etetése évente nagyjából 50 milliárd forintba, vagyis a nemzeti légitársaságnak juttatott pénz ötszörösébe kerül, ráadásul a Bizottságnak most benyújtott versenypiaci panasz alapján mindenfajta ésszerűségi kritérium nélkül: nem oda áramlik sok hirdetés, ahol magas az elérés, hanem oda, ahol a szerkesztőségi tartalom fenntartások nélkül kiszolgálja Orbán Viktor elvárásait. (A Népszavában is jelenik meg olykor kormányzati reklám, a minimum négyszeres példányszám ellenére tizedannyi sem, mint a Magyar Időkben. Ami odaát a napi betevő, az nálunk aprópénz az olvasóktól érkező bevételhez képest - ezt is nehéz lenne piaci érvekkel megmagyarázni.)
Most az uniós testületen a sor, hogy eldöntse, ezúttal is illegális állami támogatás-e az illegális állami támogatás. Addig is gondoljunk arra: az adóból élő pártsajtó néhány Orbán-közeli figurát milliárdossá tett 2010 óta, a csődbe vitt Malév dolgozóinak jelentős hányadát viszont máig nem sikerült kifizetni.