Nem tudom, mennyire gondolják komolyan az ellenzéki politikusok - a ballib publicistáktól eltérően -, hogy a december valóban fordulatot kínált. Valóban, ismét volt egy-két nagyobb budapesti tüntetés, megmozdultak - elsősorban - az egyetemi központok, de egyelőre a nagyobb iparvárosok tartósan nem, ahol pedig még létezhetnek élő szakszervezetek, így az ellenzéki politizálás talán még nagyobb mértékben rájuk épülhetne. Néhány hétig megint működhettek 5-6 ezres akciózó, a pártoktól független fiatal hálózatok (amelyeknek egyelőre a szakszervezetekhez közük sincs).
De a pártpolitikusok nagy többségének a népszerűsége április óta nem nőtt, sőt inkább csökkent. Nem volt bonyolult rájönni, hogy ha ez a csapat valamilyen módon nem csap a lecsóba, személy szerint, megélhetési politikusként is komolyan bajba juthat.
Ez így mind, együtt, jó irányba indítja el a folyamatokat. Viszont ebben a pár hétben egy dolog azért világos lett. Az eddigi antiorbánista értelmiségi ellenállást egyelőre egy menetben nem sikerült munkás-értelmiségi ellenállássá bővíteni. Még akkor sem, ha a hangadók naponta többször is a “rabszolgatörvényről” beszéltek a közönségnek. A kialakult helyzet persze sokaknak nem tetszett, de a magyar dolgozók tömege láthatóan nem hitte, nem érezte úgy, hogy ők most mind “rabszolgák” lennének. A fő egyesítési jelszó tehát nem volt előkészítve, hirtelen jelent meg, és most úgy tűnik, ha a kormány nem keménykedik túlságosan, és a nagyvállalatok nem akarják a médiában elvinni a balhét, akkor ez a kérdés inkább elválasztja egymástól a menetelni akarókat és a szakszervezeti ellenállás lassabban araszoló híveit. Mindazonáltal még összejöhetnek összekapcsolódó sztrájkok és városi felvonulások, de ehhez nem elég, ha az értelmiségi ellenzék a maga jelszavaival átveszi a szakszervezetek helyét, azt remélve, hogy így majd a tavaszi európai választásokon legalább meg lehet rendíteni Orbánt.
A munkás-értelmiségi szövetség Közép-Európában régi álom volt, de komolyan kivitelezni országos mozgalmakban, az újabb időkben talán csak egyszer, jelesül a lengyel demokratikus ellenzéknek sikerült. Ott is csak néhány véres próbálkozás után, a hetvenes évek végén, a nyolcvanasok elején, amikor virágzott a Szolidaritás mozgalma. De akkor ehhez nagyon sok minden más is kellett: például nagyon erős egyházi hátszél. S amikor később, 1989-ben a pártállam összeomlott, az akkori főreformer, Balcerowicz komolyan hitt az általa hosszú ideje fontolgatott liberális elvekben, a szakszervezetek pedig, amelyek úgy általában antikommunisták voltak, ennek a modellnek a gyárakban azért ellenálltak. A szövetség szertefoszlott. Ráadásul itt most nincs sem Balcerowicz, sem pártállam, sem tízmilliós harcos szakszervezet. Az sem világos, hogy mindezek funkcióit kiknek kellene kialakítaniuk.
Minden radikális fordulatnál, még ha nem főszereplőként is, de meg kellene jelenniük az ideológia hordozóinak. Akkor is, ha a tét szerény. Tudni kell, ki lenne hajlandó valós baloldali szerepeket elvállalni. Ha kicsinyítve is, de ki lesz Danton és Robespierre? Nincs szándékomban bántani a mostani párteliteket, de tény: nagyon mások az érdekeik. A kispártok élni szeretnének, de egymagukban nem tudnak, viszont azt sem szeretnék, ha ez most tavasszal mindenki számára kiderülne. Arról nem beszélve, hogy ez ideológiának sem elég. A politikában nem nyakig elmerült emberek pedig nem hajlandók úgy ellenállni, hogy közben egy elhúzódó sztrájk alatt hirtelen csökkenni kezd a jövedelmük.
Kikerülhetetlen, hogy a szakszervezeti oldalon két-három forgatókönyvet előre végig gondoljanak. Mondjuk egy olyat, amely a vállalati ellenállásra épít. Nem lehet ugyanis olyan szakszervezetekkel előállni, amelyek most éppen nem léteznek. De az európai munkajog, a dolgozóvédelem még olyan helyeken is kínál mozgásteret, mandátumokat, ahol a mozgalom éppen kiszáradt. Ebből azért lehetne építkezni. Sőt még a jelenlegi ellenzéki sajtónak sem ártana ebben a miliőben óvatosabbnak lennie. A rendszerváltás utáni évtizedekben a liberális sajtó alapjában szakszervezet-ellenes volt, és nem volt nagyon más Gyurcsány sem. Ő azt hitte, hogy ha leválasztja a szocikat az üzemekről, akkor könnyebben kézbe tudja őket venni. Ez persze nem sikerült, de a szakszervezeti aktivisták jó részét legalább szembe lehetett fordítani a “ballib okosokkal”.
Az idő azóta csak múlik, és nemcsak az akkori újságírók, hanem az aktivisták is öregedtek közben, mégis, e tekintetben a bizalom, azt hiszem, még nem állt helyre.
A második megoldás egy felvonulós forgatókönyv lenne, amely akár csattanhatna is egy kicsit, amivel az ellenzéki pártokat megerősítené. Azt nem hinném, hogy ez a szcenárió megrendítené a munka világát, de talán be tudná csatornázni a mostani újradikálisokat a jelenleg futó politikai akciókba. Bármennyire rokonszenves volt is a “védjük meg a CEU-t”, vagy az “álljon meg tartósan az ország” jelszava, a hang kieresztésének helyszíneit az ellenfél határozza meg. Koncepcionális megújulás nélkül minden esti vonulást meg lehet unni. Hátha ez az egyetemi munkásvédelem valamennyit segítene.
És harmadszor létezhetne, nem a fentiek helyett, hanem azok mellett egy kozmopolita forgatókönyv is, amely a nagyvállalatokkal kísérelne meg a kormány jelszavai mögött megegyezni.
Néhány dologra viszont oda lehetne figyelni mindeközben. Először is ellenjavallt lenne követni a francia sárgamellényeseket, akikhez néhány álmodozó a decemberi magyar mozgalmi csírákat hasonlította. A magyar utcai radikalizmus régóta szeretne egy új politikai pártot összehozni, bár már évek óta nem sikerül. Ha most mégis összeraknánk egy ilyet, akkor az a jelenlegi pártok bázisát erodálná. A néhány ezres, kellemes fiatal vonuló tömeg nem tartozik a jelenlegi kis pártok kemény magjához. De ha például a felvonulók szeretnének képviselőt küldeni az Európai Parlamentbe, a létező ellenzéki pártokról, különösen a baloldalról kellene a választókat leválasztaniuk.
Azt érteni vélem, hogy ha egy mozgalomnak másként nincs esélye, akkor ezt teszi, mert egy politikai kibicnek semmi sem drága. De a politikai pártokat eddig is a saját parciális hálózataik jelenítették meg. Ők most meg akarják őrizni, esetleg szerényen növelni is támogatóik pozícióit, legalábbis ott, ahol ez lehetséges. Én viszont semmi esélyét nem látom, hogy a mostani menetelők - isten adjon nekik hosszú politikai életet - akár egyetlen europarlamenti politikust ki tudnának önmagukban küldeni. Arra persze az egész cirkusz jó lehet, hogy a létező struktúrát - azaz a piacon már látható politikai karriereket - megroppantsák a parlament környékén, illetve az önkormányzatokban. A nagyobb ellenzéki pártok ugyanakkor kivárnak, mert tudják, hogy az idő viszonylagosan, de nekik dolgozik. A kormányoldal viszont minden bomlásnak kötelességszerűen örülne.
Közben meg kellene próbálni legalább a nagyvállalatokat bevonni - ott ahol lehet, ott ahol ők maguk ezt elvállalják - a hazai nyilvánosságba, sőt közéletbe. Hiszen így az európai mérsékeltek, ha maguk ezt nem gondolják is igazán komolyan, de a nemzetközi fórumokon legalább járatják a szájukat, szóval általuk használni lehetne Brüsszelben az összeurópai szakszervezeti érdekképviseleteket is. Ennek révén ezek az “európai jóemberek” itthon is szerezhetnének néhány piros pontot a munka világában is, egy kőkemény politikai rendszerrel szemben.
A kormány azt hiszi, hogy a munkaerő fegyelmezésével, sőt sanyargatásával lesz tőke- és/vagy nyugatbarát. Egy bizonyos fokig egyébként nyilvánvalóan az is. A bunkóbb tőkések is így gondolják ezt. Ezért érdemes lenne együtt menetelni különböző európai szakszervezetekkel már csak a kép színesítése, a helyi vállalati szövetségek megerősítése érdekében. Egy jó hangulatú cégnél, ahol léteznek helyi szervezetek, a munka is jobban mehet. Itt figyelembe lehetne venni a dolgozói oldalon a tulajdonosi, vagy management szempontokat is.
Csak azt nem higgyük közben, hogy megint mindent újrakezdhetünk.