Magyarnak lenni külföldön annyit jelent: Puskás. Ami – lássuk be – egy fokkal jobb, mint ha a jelenlegi miniszterelnök miatt kellene magyarázkodni, de azért távol áll attól az önképtől, amit évszázadok óta igyekszünk kialakítani magunkról.
Nemrég beszélgettem Kukorelly Endrével, aki azt állította, hogy Puskáson kívül semmi érdemlegeset nem tud a magyar sportról a világ, ezért minden fillér, amit az úgynevezett országimázs miatt öntünk az élsportba, feneketlen kútba dobott pénz. A látszat kedvéért egy kicsit vitatkoztam vele (tényleg csak kicsit, mert azért alapvetően én is így gondolom), de a napokban egy nemzetközi szimpózium meggyőzött arról, hogy a tények makacs dolgok.
A szimpóziumot Rómában, a Porta Portese (ejtsd: portéze) melletti bolhapiacon rendezték, jelentős nemzetközi részvétellel. Aki olvasta a múlt heti írásomat, azt hihetné, heteket töltöttem Rómában, pedig csak öt napot, de a Porta Portesét ki nem hagytam volna, a kedves olvasónak is csak ajánlani tudom. Szóval Róma e legnagyobb ócskapiacán van egy sajtópult, ahol az utóbbi évszázad szinte minden jelentős lapja megtalálható. A tulaj – egy angolul kifogástalanul beszélő középkorú hölgy, a festői Montecatini Terméből – csalhatatlan pontossággal mondja meg a reménybeli vevőknek, hogy amit keresnek, az a látszólag teljesen kaotikusan összehányt újságkupacok közül melyikben lehet. „I'm looking for some Hungarian stuff. Especialy sport” – mondtam, ami nagyjából annyit tesz: valami magyar cuccot keresnék, főleg a sport érdekel. A hölgy rábökött az egyik kupacra, és azt mondta: „Puskas”.
Mosolyogtam, mint egy tisztességes magyar értelmiségi, amikor megpróbálják beletuszkolni valami szörnyű, kellemetlen sztereotípiába. „Laszlo Papp… boxing. Krisztina Egerszegi… swimming.” Próbálkoztam. A hölgy kedvesen rám mosolygott, és közölte: „Puskas”. Aztán odafordult egy szimpatikus német házaspárhoz, akik 1989-es nyugatnémet lapokat kerestek, emlékül a lányuknak, a kommunizmus bukásáról.
Éltem a gyanúperrel, hogy a derék kereskedő nagy mennyiségű Puskás-relikviát halmozott fel, ezért próbál mindenáron túladni rajtuk, és valahol az újsághalom mélyén ott rejtőzik egy Time Magazin, benne egy valamirevaló Balczó-portréval, egy Corriere dello Sport-interjú Hosszú Katinkával, esetleg egy La Stampa-riport valamelyik elképesztően sikeres magyar labdarúgó akadémiáról (én Felcsútra gondoltam, de egye fene, legyen a Munkácsi Labdarúgó Akadémia)… Vagy bármi.
Végül egy órácskát töltöttem ott, feltúrva mindent, ami a kezem ügyébe került. Összebarátkoztunk a hölggyel, akit valószínűleg meghatott a buzgalmam, hogy felfedezzek bármit, amit a büszke nemzetem adott a nemzetközi sportvilágnak. Végül szerencsével jártam, hazahoztam egy Sport Illustrato 1955. decemberi számot. A november 27-i magyar–olasz focimeccsről volt benne vagy tíz oldal exkluzív riport. A címlapon Puskás és Enzo Bearzot. 2-0-ra nyertünk, én 5 euró helyett 4-ért kaptam meg a lapot. Na tessék: mégis csak jó volt egy kicsit magyarnak lenni.