Ellenállás és visszafogás

Az „ellenállás” kitűnő nyelvi találmány, már csak a történelmi hagyományok okán is. Elsősorban a náci német megszállás ellen harcoló tisztességes franciák „resistence”-át juttatja eszünkbe, de teljes joggal gondolhatunk a XIX. századi osztrák-magyar „sógorság” viszonyai elleni - passzív rezisztenciának nevezett - tiltakozásra is.

A kellemes történelmi hangzáson kívül a valódi tartalom is értékes. Azokban a helyzetekben, illetve azokban az időkben is a teljes tisztességes ország-lakosság fogott össze a szabadság elvonói ellen. Teljesen világos, hogy az O1G rendszer mindenkit érintő legnagyobb aljassága a polgári szabadság napról napra durvább mértékű elvonása. A többi förtelmes galádság – beleértve a rendszer lényegének tekinthető „eredeti tőkefelhalmozást”, vagyis az ország javainak a diktátor zsebeibe történő áttöltését – csak a hatalom koncentrációját, más oldalról a polgári szabadság elleni nyomulást szolgálja.

A parlamenti ellenzék – jogi és ideológiai eltévelyedései közben – alig törődött a lényeggel. A látványos részletekkel kötötte le magát, és azt hitte, hogy ez elegendő hitelességének visszaszerzéséhez, elpártolt szavazói bázisának újratöltéséhez. Észbekapás helyett elkezdődött az ellenzéken belüli önsorsrontó szájkarate: a más ellenzékiek szemében található szálkák fölmutogatása, a magukéban terpeszkedő gerendák leplezésének kísérleteképpen. És ezt a piaci kofák szintjén zajló vitát elnevezték összefogásra való törekvésnek. A ’14-es és a tavalyi választás O1G-s kétharmada lett az eredmény. És még az sem volt elég a felocsúdáshoz.

Néhány forró vérű honleány és honfiú bekerülése O1G parlamentjébe, továbbá a szabadságellenes politika által fölbőszített civilek, végül a szakszervezetiek sanyargatása pillanatok alatt rendszerváltó hangulatba ringatta az O1G-t utáló városi többséget. A parlamenti ellenzék is csinált egy óvatos fordulatot az első magyar bársonyos forradalom irányába.

Noha a bársony sosem volt magyar divat, különösen forradalomban nem, mégis máshol van az igazi baj. A gond az, hogy ellenzéki pártjaink, azt hívén, hogy ők nyomják a spanyolviaszt, ismét árnyékra készülnek vetődni, és ismét a mi számlánkra. Az idei két sorsdöntő választásra gyúrva ismét a „hagyományos módon” akarják összefogni egymást. Osztozkodnának a jelöltállításban, előválasztással áltatják magukat és minket. Közben minden erővel azon igyekeznek, hogy saját kopott korifeusaik biztos helyet kapjanak a húsosfazék közelében.

Azt hiszik, hogy mert egyetértés van a szabadsághiány ellen, meg lehet egyezni a múlt eltörlésében és a részletekben. Nem lehet! És nem is kell. Sokfélék vagyunk. Most ellenzéki pártjainknak az összefogás helyett a visszafogást, vagyis a visszafogottságot ajánlom. Csendben, szerényen álljanak be a bársonyosak sorába és a soron következő két választáson ne állítsanak se listát, se egyéni jelölteket, hanem támogassák a Hadházy-mozgalmat tavasszal és a Márky-Zay-félét ősszel. Természetesen tudom, hogy nincs különbség a kettő között, csak más a hangsúly tavasszal, mint ősszel.

Aztán, ha már a szabadság „szült nekünk rendet”, visszatérhetnek kisded játékaikhoz.