Mozival a nácizmus ellen

Demokraták és diktátorok, nácik és kommunisták, liberális és konzervatív kultúrharcos önjelölt keresztes lovagok egy dologban egyetértenek: mindegyikük elsődleges agitációs, népnevelő eszközként tekint a filmre. Nem is teljesen ok nélkül.

Ritkán szoktunk beszélni arról, hogy a filmművészet milyen mértékben segítheti a demokratikus politikai nevelést. Inkább azt hangsúlyozzák (túl), miként manipulált a náci és bolsevik rezsim, vagy éppen az I. világháborús amerikai propaganda a játékfilmmel. Az együttműködést megtagadóknak az Egyesült Államokban mellőzés, bíróság elé állítás, meghurcolás, esetleg az országból való kiutálás lett a sorsuk, de a hitleri Németországban és a Szovjetunióban ennél súlyosabb következményekre is számíthattak, amelyeket a két diktatúra történetének ismeretében nem kell hosszan magyarázni. (Ettől függetlenül Leni Riefenstahl és Szergej Eisenstein vagy Grigorij Alekszandrov művészi eredményei vitathatatlanok.)

Még az európai demokráciák is megpróbálták olykor megregulázni a filmeseket, igaz, finomabb módszerekkel. Vittorio da Sica filmrendezőt, az olasz neorealizmus egyik jeles személyiségét maga Giulio Andreotti - akkor kereszténydemokrata párti államtitkár - nyílt levélben oktatta ki a film feladatáról. A későbbi miniszterelnök dörgedelmesen felhívta a filmrendező figyelmét, hogy „önt minimális kötelességére kell figyelmeztetnünk: egészséges és konstruktív optimizmust hirdessen”. Valahogyan azóta is sokan szeretnék, ha a filmrendezők és általában a művészek a nem pontosan definiált „konstruktív optimizmus” (sic!) igájába hajtanák a fejüket. Csakhogy éppen az a művészet halála, ha doktrínákhoz kényszerítik.

Ettől függetlenül a film fölhasználható jóra és rosszra is. A demokratikus értékek elsajátításában is szerepe lehet, ahogyan arra az 1945 utáni németországi átnevelésben láthattunk példát. A háború utáni Németország amerikai zónája az amerikai mintájú demokráciára nevelés (amerikai szóhasználatban re-education) terepe és sok tekintetben kísérleti állomása lett. Ez volt az első alkalom, hogy az amerikai adminisztráció egy ország népének demokratikus átnevelését tűzte ki célul, és erre mozgósította a társadalomtudományokat, az oktatást és a művészeteket.

Nincs mód ebben a rövid tanulmányban kitérni az amerikai kormányzat motivációira, illetve a motivációk menet közben történt változásainak bemutatására, ezért néhány alapvetéssel meg kell elégednünk. Nyilvánvaló, hogy az amerikai megszálló hatóságokat nem csupán az idealizmus vezette, hanem a fölismerés is: a náci birodalom bukásával még nem semmisültek meg a német militarizmus hagyományai, és amíg ezek léteznek, Németország potenciális fenyegetést jelent a szomszédjaira. Ezért az amerikai megszállt zónában élő németek átnevelését tekintették célnak, és ennek alárendelték a filmet is.

Ahogyan Frank Tibor történész írta Az Egyesült Államok és a németországi nácitlanítás című tanulmányában: „A világháború után megkezdődött az amerikai film erőteljes térhódítása Németországban. Mit reméltek filmjeik bemutatásától az amerikaiak? A filmek szerepe egyfajta eszképizmus volt: elterelték a figyelmet a háborús katasztrófáról és következményeiről, és információkkal is szolgáltak a német vereség elkerülhetetlenségéről. Dokumentálták a demokráciák életének vonzerejét, segítettek új attitűdök elsajátításában. Inspiráló történeteket kínáltak az »amerikai úttörőkről«, Alaszka felépítéséről, az utolsó évek ezernyi tudományos felfedezéséről, a tudatlanság elleni harcról.”

A filmeknek tehát három alapvető szerepük volt: a figyelem elterelése a háború utáni gondokról (ez illeszkedett a kommunista propaganda ellensúlyozásának szándékához), a tájékoztatás (az amerikai politikai rendszerről, társadalomról, az amerikai hétköznapokról, a nácizmus elleni küzdelem szükségességéről stb.) és az amerikai társadalom, életforma megkedveltetése.

Természetesen az amerikai hatóságok nagyon vigyáztak arra, milyen alkotásokat mutatnak be a német közönségnek. A Katonai Kormányzat polgári ügyekkel foglalkozó részlege választotta ki a bemutatásra szánt filmeket. A szervezet munkatársai kizárólag egy listáról választhattak, amelyet a Mogókép-export szövetség állított össze. A filmek kiválogatásánál szempontként a politikai, ideológiai megbízhatóság és az optimista tartalom szerepelt. Nem szerepelhettek sem azok a művek, amelyek a tengelyhatalmakat jó színben tüntették fel, sem a kommunista/kommunistabarát mondanivalójú alkotások, sem a pesszimizmust sugalló művek. Utóbbi esetben a krimikkel, amelyek megőrizték népszerűségüket, kivételt tettek, mivel ezek az erkölcsi világrend szükségszerű helyreállását sugallták. Konkrét címekkel illusztrálva a tilalmakat: például Hitchcooktól a Manderley-ház asszonyát vagy A gyanú árnyékábant a mozik vetíthették, de tilalom alá esett például Stanley Kubrick filmje, A dicsőség ösvényei, mert az amerikai jobboldal hazafiatlannak ítélte az alkotást.

Bármennyire egymást taposták is a nyugatnémet nézők az amerikai filmekért – amelytől a háború alatt megfosztották őket –, azért akadtak kellemetlen incidensek. Brémában a nézők nagy része tüntetően kivonult Az akció az észak-atlanti térségben című film vetítéséről, mert az hatásvadász módon túlhangsúlyozta egy német tengeralattjáró-parancsnok brutalitását. A film 1943-ban, a háború csúcspontján készült, és ebben a kontextusban amerikai közönségnek szánták. Bár az alkotás eltúlozta a kegyetlenséget, az eset jelzi, mennyire berzenkedett a háború után közvetlenül a német közönség nagy része attól, hogy elfogadja a német katonai felelősséget. Csak lassan lehetett áttörni a pszichikai gátakat.

A német közönség tetszését elnyerte A város című film, amely egy átlagos amerikai kisváros mindennapjait mutatta be. Ezt a filmet éppen azért vetítették, hogy eloszlassák a németek fejében élő sztereotip Amerika-képet, miszerint Amerika a hangyabolyként nyüzsgő, kultúra nélküli tömeg, a lélektelen felhőkarcolók és a pénzhajsza országa, amely nem ismeri sem a művészet szépségét, sem a moralitást (a náci filmek leginkább ilyen Amerika-képet közvetítettek). A város átlagos amerikai polgárai ugyanolyan barátságos, szelíd emberek voltak, mint az európaiak, és ráadásul európai házakban laktak, szokásaik, erkölcseik európaiak voltak, egyszóval: az átlagos német azonosulhatott velük.

A háború után felnőtt német fiatal filmes generáció tagjainak persze elég hamar elege lett a sablonfilmekből, mind az amerikai, mind az engedélyezett hazai gyártású nyugatnémet alkotásokból, és a társadalomkritika felé fordultak, művészileg pedig visszatértek a weimari köztársaság kísérletező kedvű filmes kultúrájához. Habár ezeknek a filmeknek a mondanivalója sokszor ideológiailag szembement az amerikaiak érdekeivel, mivel túl baloldalinak titulálták őket, de a megszállók még ezt is előnyükre fordíthatták: hiszen a náci Németország minden egyéni művészi törekvést elfojtott, és a társadalomkritika nem jelenhetett volna meg a nácizmus eltörlése nélkül.

Összességében, azt mondhatjuk, hogy a demokráciára nevelés terén az amerikai film hasznos szerepet játszott. Nyilván naivitás lenne csak a filmnek betudni a háború utáni Németország konszolidálását. De a közérzet lassú megváltozásában, abban, hogy a német lakosság egyre nagyobb része jó véleménnyel volt az amerikaiakról, a filmeknek – no és persze a zenének – komoly szerepe volt. Így a filmek betöltötték szerepüket, persze a Marshall-segéllyel és a szociális piacgazdaság kiépítésével együtt.