Mozival a nácizmus ellen

Demokraták és diktátorok, nácik és kommunisták, liberális és konzervatív kultúrharcos önjelölt keresztes lovagok egy dologban egyetértenek: mindegyikük elsődleges agitációs, népnevelő eszközként tekint a filmre. Nem is teljesen ok nélkül. 
Ritkán szoktunk beszélni arról, hogy a filmművészet milyen mértékben segítheti a demokratikus politikai nevelést. Inkább azt hangsúlyozzák (túl), miként manipulált a náci és bolsevik rezsim, vagy éppen az I. világháborús amerikai propaganda a játékfilmmel. Az együttműködést megtagadóknak az Egyesült Államokban mellőzés, bíróság elé állítás, meghurcolás, esetleg az országból való kiutálás lett a sorsuk, de a hitleri Németországban és a Szovjetunióban ennél súlyosabb következményekre is számíthattak, amelyeket a két diktatúra történetének ismeretében nem kell hosszan magyarázni. (Ettől függetlenül Leni Riefenstahl és Szergej Eisenstein vagy Grigorij Alekszandrov művészi eredményei vitathatatlanok.)  
Még az európai demokráciák is megpróbálták olykor megregulázni a filmeseket, igaz, finomabb módszerekkel. Vittorio da Sica filmrendezőt, az olasz neorealizmus egyik jeles személyiségét maga Giulio Andreotti - akkor kereszténydemokrata párti államtitkár - nyílt levélben oktatta ki a film feladatáról. A későbbi miniszterelnök dörgedelmesen felhívta a filmrendező figyelmét, hogy „önt minimális kötelességére kell figyelmeztetnünk: egészséges és konstruktív optimizmust hirdessen”. Valahogyan azóta is sokan szeretnék, ha a filmrendezők és általában a művészek a nem pontosan definiált „konstruktív optimizmus” (sic!) igájába hajtanák a fejüket. Csakhogy éppen az a művészet halála, ha doktrínákhoz kényszerítik.
Ettől függetlenül a film fölhasználható jóra és rosszra is. A demokratikus értékek elsajátításában is szerepe lehet, ahogyan arra az 1945 utáni németországi átnevelésben láthattunk példát. A háború utáni Németország amerikai zónája az amerikai mintájú demokráciára nevelés (amerikai szóhasználatban re-education) terepe és sok tekintetben kísérleti állomása lett. Ez volt az első alkalom, hogy az amerikai adminisztráció egy ország népének demokratikus átnevelését tűzte ki célul, és erre mozgósította a társadalomtudományokat, az oktatást és a művészeteket. 
Nincs mód ebben a rövid tanulmányban kitérni az amerikai kormányzat motivációira, illetve a motivációk menet közben történt változásainak bemutatására, ezért néhány alapvetéssel meg kell elégednünk. Nyilvánvaló, hogy az amerikai megszálló hatóságokat nem csupán az idealizmus vezette, hanem a fölismerés is: a náci birodalom bukásával még nem semmisültek meg a német militarizmus hagyományai, és amíg ezek léteznek, Németország potenciális fenyegetést jelent a szomszédjaira. Ezért az amerikai megszállt zónában élő németek átnevelését tekintették célnak, és ennek alárendelték a filmet is. 
Ahogyan Frank Tibor történész írta Az Egyesült Államok és a németországi nácitlanítás című tanulmányában: „A világháború után megkezdődött az amerikai film erőteljes térhódítása Németországban. Mit reméltek filmjeik bemutatásától az amerikaiak? A filmek szerepe egyfajta eszképizmus volt: elterelték a figyelmet a háborús katasztrófáról és következményeiről, és információkkal is szolgáltak a német vereség elkerülhetetlenségéről. Dokumentálták a demokráciák életének vonzerejét, segítettek új attitűdök elsajátításában. Inspiráló történeteket kínáltak az »amerikai úttörőkről«, Alaszka felépítéséről, az utolsó évek ezernyi tudományos felfedezéséről, a tudatlanság elleni harcról.” 
A filmeknek tehát három alapvető szerepük volt: a figyelem elterelése a háború utáni gondokról (ez illeszkedett a kommunista propaganda ellensúlyozásának szándékához), a tájékoztatás (az amerikai politikai rendszerről, társadalomról, az amerikai hétköznapokról, a nácizmus elleni küzdelem szükségességéről stb.) és az amerikai társadalom, életforma megkedveltetése. 
Természetesen az amerikai hatóságok nagyon vigyáztak arra, milyen alkotásokat mutatnak be a német közönségnek. A Katonai Kormányzat polgári ügyekkel foglalkozó részlege választotta ki a bemutatásra szánt filmeket. A szervezet munkatársai kizárólag egy listáról választhattak, amelyet a Mogókép-export szövetség állított össze. A filmek kiválogatásánál szempontként a politikai, ideológiai megbízhatóság és az optimista tartalom szerepelt. Nem szerepelhettek sem azok a művek, amelyek a tengelyhatalmakat jó színben tüntették fel, sem a kommunista/kommunistabarát mondanivalójú alkotások, sem a pesszimizmust sugalló művek. Utóbbi esetben a krimikkel, amelyek megőrizték népszerűségüket, kivételt tettek, mivel ezek az erkölcsi világrend szükségszerű helyreállását sugallták. Konkrét címekkel illusztrálva a tilalmakat: például Hitchcooktól a Manderley-ház asszonyát vagy A gyanú árnyékábant a mozik vetíthették, de tilalom alá esett például Stanley Kubrick filmje, A dicsőség ösvényei, mert az amerikai jobboldal hazafiatlannak ítélte az alkotást.
Bármennyire egymást taposták is a nyugatnémet nézők az amerikai filmekért – amelytől a háború alatt megfosztották őket –, azért akadtak kellemetlen incidensek. Brémában a nézők nagy része tüntetően kivonult Az akció az észak-atlanti térségben című film vetítéséről, mert az hatásvadász módon túlhangsúlyozta egy német tengeralattjáró-parancsnok brutalitását. A film 1943-ban, a háború csúcspontján készült, és ebben a kontextusban amerikai közönségnek szánták. Bár az alkotás eltúlozta a kegyetlenséget, az eset jelzi, mennyire berzenkedett a háború után közvetlenül a német közönség nagy része attól, hogy elfogadja a német katonai felelősséget. Csak lassan lehetett áttörni a pszichikai gátakat.
A német közönség tetszését elnyerte A város című film, amely egy átlagos amerikai kisváros mindennapjait mutatta be. Ezt a filmet éppen azért vetítették, hogy eloszlassák a németek fejében élő sztereotip Amerika-képet, miszerint Amerika a hangyabolyként nyüzsgő, kultúra nélküli tömeg, a lélektelen felhőkarcolók és a pénzhajsza országa, amely nem ismeri sem a művészet szépségét, sem a moralitást (a náci filmek leginkább ilyen Amerika-képet közvetítettek). A város átlagos amerikai polgárai ugyanolyan barátságos, szelíd emberek voltak, mint az európaiak, és ráadásul európai házakban laktak, szokásaik, erkölcseik európaiak voltak, egyszóval: az átlagos német azonosulhatott velük.
A háború után felnőtt német fiatal filmes generáció tagjainak persze elég hamar elege lett a sablonfilmekből, mind az amerikai, mind az engedélyezett hazai gyártású nyugatnémet alkotásokból, és a társadalomkritika felé fordultak, művészileg pedig visszatértek a weimari köztársaság kísérletező kedvű filmes kultúrájához. Habár ezeknek a filmeknek a mondanivalója sokszor ideológiailag szembement az amerikaiak érdekeivel, mivel túl baloldalinak titulálták őket, de a megszállók még ezt is előnyükre fordíthatták: hiszen a náci Németország minden egyéni művészi törekvést elfojtott, és a társadalomkritika nem jelenhetett volna meg a nácizmus eltörlése nélkül.
Összességében, azt mondhatjuk, hogy a demokráciára nevelés terén az amerikai film hasznos szerepet játszott. Nyilván naivitás lenne csak a filmnek betudni a háború utáni Németország konszolidálását. De a közérzet lassú megváltozásában, abban, hogy a német lakosság egyre nagyobb része jó véleménnyel volt az amerikaiakról, a filmeknek – no és persze a zenének – komoly szerepe volt. Így a filmek betöltötték szerepüket, persze a Marshall-segéllyel és a szociális piacgazdaság kiépítésével együtt.
Szerző
Paár Ádám
Frissítve: 2019.01.24. 09:05

Ellenállás és visszafogás

 Az „ellenállás” kitűnő nyelvi találmány, már csak a történelmi hagyományok okán is. Elsősorban a náci német megszállás ellen harcoló tisztességes franciák „resistence”-át juttatja eszünkbe, de teljes joggal gondolhatunk a XIX. századi osztrák-magyar „sógorság” viszonyai elleni - passzív rezisztenciának nevezett - tiltakozásra is. 
A kellemes történelmi hangzáson kívül a valódi tartalom is értékes. Azokban a helyzetekben, illetve azokban az időkben is a teljes tisztességes ország-lakosság fogott össze a szabadság elvonói ellen. Teljesen világos, hogy az O1G rendszer mindenkit érintő legnagyobb aljassága a polgári szabadság napról napra durvább mértékű elvonása. A többi förtelmes galádság – beleértve a rendszer lényegének tekinthető „eredeti tőkefelhalmozást”, vagyis az ország javainak a diktátor zsebeibe történő áttöltését – csak a hatalom koncentrációját, más oldalról a polgári szabadság elleni nyomulást szolgálja. 
A parlamenti ellenzék – jogi és ideológiai eltévelyedései közben – alig törődött a lényeggel. A látványos részletekkel kötötte le magát, és azt hitte, hogy ez elegendő hitelességének visszaszerzéséhez, elpártolt szavazói bázisának újratöltéséhez. Észbekapás helyett elkezdődött az ellenzéken belüli önsorsrontó szájkarate: a más ellenzékiek szemében található szálkák fölmutogatása, a magukéban terpeszkedő gerendák leplezésének kísérleteképpen. És ezt a piaci kofák szintjén zajló vitát elnevezték összefogásra való törekvésnek. A ’14-es és a tavalyi választás O1G-s kétharmada lett az eredmény. És még az sem volt elég a felocsúdáshoz. 
Néhány forró vérű honleány és honfiú bekerülése O1G parlamentjébe, továbbá a szabadságellenes politika által fölbőszített civilek, végül a szakszervezetiek sanyargatása pillanatok alatt rendszerváltó hangulatba ringatta az O1G-t utáló városi többséget. A parlamenti ellenzék is csinált egy óvatos fordulatot az első magyar bársonyos forradalom irányába. 
Noha a bársony sosem volt magyar divat, különösen forradalomban nem, mégis máshol van az igazi baj. A gond az, hogy ellenzéki pártjaink, azt hívén, hogy ők nyomják a spanyolviaszt, ismét árnyékra készülnek vetődni, és ismét a mi számlánkra. Az idei két sorsdöntő választásra gyúrva ismét a „hagyományos módon” akarják összefogni egymást. Osztozkodnának a jelöltállításban, előválasztással áltatják magukat és minket. Közben minden erővel azon igyekeznek, hogy saját kopott korifeusaik biztos helyet kapjanak a húsosfazék közelében. 
Azt hiszik, hogy mert egyetértés van a szabadsághiány ellen, meg lehet egyezni a múlt eltörlésében és a részletekben. Nem lehet! És nem is kell. Sokfélék vagyunk. Most ellenzéki pártjainknak az összefogás helyett a visszafogást, vagyis a visszafogottságot ajánlom. Csendben, szerényen álljanak be a bársonyosak sorába és a soron következő két választáson ne állítsanak se listát, se egyéni jelölteket, hanem támogassák a Hadházy-mozgalmat tavasszal és a Márky-Zay-félét ősszel. Természetesen tudom, hogy nincs különbség a kettő között, csak más a hangsúly tavasszal, mint ősszel. 
Aztán, ha már a szabadság „szült nekünk rendet”, visszatérhetnek kisded játékaikhoz.
Szerző
Haskó László
Frissítve: 2019.01.23. 09:50

Hamis evidenciák

Közhelynek számító meggyőződés, hogy mivel az ellenzéki pártok a legutóbbi parlamenti választásokon összességében több szavazatot kaptak, mint a Fidesz-KDNP pártszövetség, ezért a többség és kisebbség tényleges állapota döntő mértékben eltér a parlamenti arányoktól. Ez azonban csak az igazság egyik oldala. A másik az, hogy az ellenzéki pártokra leadott szavazatok összeadása pusztán egy elméleti konstrukció: különböző számértékeket adunk össze, olyan szereplőkéit, akik valójában nem együttesen, hanem egymástól különállóan, sőt sokszor egymással rivalizálva szerepeltek a választásokon. 
És ha jobban meggondoljuk, még azt sem lehet teljes bizonyossággal tudni, hogy egyes ellenzéki szereplők vajon azonos mértékben és helyzetüknek megfelelő komoly következetességgel akarták-e a kormánypárt leváltását. Hiszen utóbb az LMP-ről kiderült, hogy tárgyalásokat folytatott a regnáló hatalom elkötelezett képviselőjével, a Jobbik pedig már a választások előtt viselős volt a „Mi Hazánk”-mozgalommal. Ha más miatt nem, akkor ezért nagy kérdés, hogy minden fenntartás nélkül össze lehet-e adni az ellenzéki pártokra leadott szavazatokat.
Újfent evidenciának tekinthető a főpolgármester-választással kapcsolatban meghirdetett előválasztás gondolata is. Ebben a vonatkozásban az érvelés ugyancsak egy megfellebbezhetetlen elméleti alapvetésre hagyatkozik, mely szerint ezzel a módszerrel kideríthető, hogy ki legyen az ellenzéki közös jelöltje, az egyetlen, akinek jó esélye van a jelenlegi főpolgármester leváltására. S ahogy az elemzők magyarázzak, az sem baj, ha az előválasztások során az ellenzéki jelöltek egymás ellen kampányolnak, hiszen ha a közös jelölt személyére vonatkozó dilemma eldől, akkor a korábban egymással rivalizáló jelöltek mindannyian be fognak állni az előválasztáson legnagyobb támogatottsággal rendelkező jelölt mögé.
A képlet ismételten egyszerű, mondhatnánk: evidens. De sajnos figyelmen kívül hagyja a választók nehezen kiszámítható reakcióját. Vajon mi marad vissza a választói gondolkodásban mindabból, amit az ellenzéki főpolgármester-jelöltek az előválasztás során egymással vitatkozva produkáltak? Vajon az akkor keletkezett konfliktusokat képes lesz-e feledtetni az egyetlen jelölt megtalálásának az élménye? El tudja-e fogadtatni a maga választói körével az előválasztáson vereséget szenvedő jelölt, hogy az általa korábban kritikával illetett győztest teljes mellszélességgel kell támogatni? Az előválasztáson csak ímmel-ámmal résztvevő jelölt veresége esetén vajon be fogja-e tartani a közös jelölt támogatására tett ígéretét? S ha a vesztes fanyalgás nélkül hajlandó is az előválasztáson győztes támogatására, vajon nem kerül-e önmagával ellentmondásba az ő jelöltsége érdekében mozgósított választók előtt azzal, hogy most a korábban szidott, esetleg keresetlen szavakkal becsmérelt versenytársának a szavazására buzdít? Vajon nem megy-e el a kedve az egymással ellentétes információk birtokában lévő választónak, ha arra biztatják, hogy konkrét személyhez és programhoz kötött véleményén változtasson - az előválasztáson győztes jelölt érdekében? Hiszen a tudatos választói meggyőződést nem lehet szabadon átválható valutának tekinteni. 
Valljuk be, van ebben az egész előválasztási procedúrában valami elvtelenség. Valami afféle, mint amikor az ellenzéki pártokat - valós pártállásuktól függetlenül - összeadjuk, mintha az olykor ellentétekké is növekedni képes különbözőségek semmit se számítanának.
Persze vannak, és kell is hogy legyenek olyan pillanatok, amikor az ellenzéknek - a belső ellentéteket félretéve – egységesen kell fellépnie. Volt erre példa a közelmúltban. Ez jó és célravezető. Hangsúlyossá képes tenni a kormányzat visszaéléseit illető kritikát. De mivel az ellenzékiségen belül számtalan politikai alternatíva létezik, ezeket aligha lehet tartósan összekovácsolni.
Az előválasztással kapcsolatban a lehetséges jelöltek eddigi megnyilatkozásai csak növelik a kétségeinket. Kizárólagosságra törekvő hangok ezek. Nem annyira Tarlós leváltása, mint inkább a jelöltek egymással való rivalizálása kerül előtérbe. 
Mondhatjuk erre, hogy az előválasztásnak ez a természete. Mondhatjuk, de fennmarad a kérdés: hogyan lesz ebből egy hiteles ellenzéki főpolgármester-jelölt?
Frissítve: 2019.01.23. 09:51