Szobordöntő cunami

A szobrokkal kapcsolatos „hitvitákat” sokan a bálványimádás, illetve a bálványrombolás primitív hagyományaiból származtatják. Gyakran pótolhatatlan és értékes műalkotások esnek ennek áldozatul, ahogyan pár éve a tálibok pusztításának a buddhizmus csodálatos alkotásai Afganisztánban. Michelangelo firenzei Dávid szobra is meztelensége miatt megannyi támadás áldozata volt, ám a városi Signoria kiállásának köszönhető, hogy a felháborodás nem törette össze.  
Innen nézve persze aligha érthető a mai kor embere számára, mi kivetnivaló lehetett egy meztelen férfitest látványában. De ki tudja ma megmondani, hogy félezer esztendővel később hogyan vélekednek majd az utódaink azoknak az eltakarított, ledöntött, beolvasztott, összetört szobroknak a sorsáról, művészi értékéről, amelyek fölött gyakran órák alatt tör pálcát a politika? Évtizedek sem kellenek ahhoz, hogy – jobb esetben – szoborparkban végezzék köztéri pályafutásukat a korszak talán legkitűnőbb szobrászainak alkotásai. Pusztán azért, mert az általuk bronzba öntött, mészkőbe, márványba vésett személy egyik vagy másik politikai kurzus számára „nem kívánatos” lett.
Az elmúlt években valóságos szobordöntő cunami söpört végig az országon. Varga Imre számos kitűnő alkotása esett ennek áldozatul. Bár Belgiumban, Franciaországban, Lengyelországban, Németországban, Norvégiában és Izraelben felállított szobrait aligha fenyegeti ilyesmi, hiszen Varga minden alkotása az emberről szól, legyen az Derkovits Gyula, Szabó Lőrinc, Bartók Béla, Wallenberg, Károlyi Mihály, Lukács György, netán a padon pihenő Lenin. Marton László Dunára néző József Attila-szobra, vagy most éppen Varga Tamás Nagy Imre-szobra sem kerülhette el politikai viharokat.
A napokban Rózsa Péter Utcafront című műsorában Mélyi József művészettörténészt faggatta Nagy Imre szobrának eltávolítása kapcsán: vajon a köztéri szobrok állítása művészeti vagy pusztán politikai kérdés? A szakember úgy véli, ez utóbbi, hiszen az elmúlt évtizedben Wass Albertnek gyakrabban állítottak szobrot, mint mondjuk József Attilának. Már jó ideje a múlté az a szemlélet, hogy a köztéri szobroknak tanítani, ízlést formálniuk kell. A mai kormányzat döntéseit a történelmi múltba nézés, korábbi „nemzeti nagyságunk”, a két világháború közötti Magyarország iránti nosztalgia irányítja. Erről szól a Kossuth tér régi-új arculata is.
Ami a Nagy Imre emlékművet illeti, Mélyi szerint aligha fogják új helyen felállítani. Korábban a szobor inkább turisztikai látványosság volt, amelynél fényképezkedni lehetett, de abban a pillanatban, hogy szóba került az eltávolítása, politikai figyelmet kapott. Ha újra felállítják valahol, kultuszhellyé, valaminek a megtestesítőjévé válhat, amit a legkevésbé sem szeretne a NER.
Kell ahhoz némi szerencse, hogy a művészeti alkotások túléljék a politikai viharokat. Ha elődeink is olyan szűklátókörűen kezelték volna ezt a kérdést, mint korunk hazai politikusai, akkor ma alighanem szegényebb volna a világ számos értékes műalkotás látványával.
Szerző
Somfai Péter
Frissítve: 2019.01.24. 09:04

Ellenállás és visszafogás

 Az „ellenállás” kitűnő nyelvi találmány, már csak a történelmi hagyományok okán is. Elsősorban a náci német megszállás ellen harcoló tisztességes franciák „resistence”-át juttatja eszünkbe, de teljes joggal gondolhatunk a XIX. századi osztrák-magyar „sógorság” viszonyai elleni - passzív rezisztenciának nevezett - tiltakozásra is. 
A kellemes történelmi hangzáson kívül a valódi tartalom is értékes. Azokban a helyzetekben, illetve azokban az időkben is a teljes tisztességes ország-lakosság fogott össze a szabadság elvonói ellen. Teljesen világos, hogy az O1G rendszer mindenkit érintő legnagyobb aljassága a polgári szabadság napról napra durvább mértékű elvonása. A többi förtelmes galádság – beleértve a rendszer lényegének tekinthető „eredeti tőkefelhalmozást”, vagyis az ország javainak a diktátor zsebeibe történő áttöltését – csak a hatalom koncentrációját, más oldalról a polgári szabadság elleni nyomulást szolgálja. 
A parlamenti ellenzék – jogi és ideológiai eltévelyedései közben – alig törődött a lényeggel. A látványos részletekkel kötötte le magát, és azt hitte, hogy ez elegendő hitelességének visszaszerzéséhez, elpártolt szavazói bázisának újratöltéséhez. Észbekapás helyett elkezdődött az ellenzéken belüli önsorsrontó szájkarate: a más ellenzékiek szemében található szálkák fölmutogatása, a magukéban terpeszkedő gerendák leplezésének kísérleteképpen. És ezt a piaci kofák szintjén zajló vitát elnevezték összefogásra való törekvésnek. A ’14-es és a tavalyi választás O1G-s kétharmada lett az eredmény. És még az sem volt elég a felocsúdáshoz. 
Néhány forró vérű honleány és honfiú bekerülése O1G parlamentjébe, továbbá a szabadságellenes politika által fölbőszített civilek, végül a szakszervezetiek sanyargatása pillanatok alatt rendszerváltó hangulatba ringatta az O1G-t utáló városi többséget. A parlamenti ellenzék is csinált egy óvatos fordulatot az első magyar bársonyos forradalom irányába. 
Noha a bársony sosem volt magyar divat, különösen forradalomban nem, mégis máshol van az igazi baj. A gond az, hogy ellenzéki pártjaink, azt hívén, hogy ők nyomják a spanyolviaszt, ismét árnyékra készülnek vetődni, és ismét a mi számlánkra. Az idei két sorsdöntő választásra gyúrva ismét a „hagyományos módon” akarják összefogni egymást. Osztozkodnának a jelöltállításban, előválasztással áltatják magukat és minket. Közben minden erővel azon igyekeznek, hogy saját kopott korifeusaik biztos helyet kapjanak a húsosfazék közelében. 
Azt hiszik, hogy mert egyetértés van a szabadsághiány ellen, meg lehet egyezni a múlt eltörlésében és a részletekben. Nem lehet! És nem is kell. Sokfélék vagyunk. Most ellenzéki pártjainknak az összefogás helyett a visszafogást, vagyis a visszafogottságot ajánlom. Csendben, szerényen álljanak be a bársonyosak sorába és a soron következő két választáson ne állítsanak se listát, se egyéni jelölteket, hanem támogassák a Hadházy-mozgalmat tavasszal és a Márky-Zay-félét ősszel. Természetesen tudom, hogy nincs különbség a kettő között, csak más a hangsúly tavasszal, mint ősszel. 
Aztán, ha már a szabadság „szült nekünk rendet”, visszatérhetnek kisded játékaikhoz.
Szerző
Haskó László
Frissítve: 2019.01.23. 09:50

Hamis evidenciák

Közhelynek számító meggyőződés, hogy mivel az ellenzéki pártok a legutóbbi parlamenti választásokon összességében több szavazatot kaptak, mint a Fidesz-KDNP pártszövetség, ezért a többség és kisebbség tényleges állapota döntő mértékben eltér a parlamenti arányoktól. Ez azonban csak az igazság egyik oldala. A másik az, hogy az ellenzéki pártokra leadott szavazatok összeadása pusztán egy elméleti konstrukció: különböző számértékeket adunk össze, olyan szereplőkéit, akik valójában nem együttesen, hanem egymástól különállóan, sőt sokszor egymással rivalizálva szerepeltek a választásokon. 
És ha jobban meggondoljuk, még azt sem lehet teljes bizonyossággal tudni, hogy egyes ellenzéki szereplők vajon azonos mértékben és helyzetüknek megfelelő komoly következetességgel akarták-e a kormánypárt leváltását. Hiszen utóbb az LMP-ről kiderült, hogy tárgyalásokat folytatott a regnáló hatalom elkötelezett képviselőjével, a Jobbik pedig már a választások előtt viselős volt a „Mi Hazánk”-mozgalommal. Ha más miatt nem, akkor ezért nagy kérdés, hogy minden fenntartás nélkül össze lehet-e adni az ellenzéki pártokra leadott szavazatokat.
Újfent evidenciának tekinthető a főpolgármester-választással kapcsolatban meghirdetett előválasztás gondolata is. Ebben a vonatkozásban az érvelés ugyancsak egy megfellebbezhetetlen elméleti alapvetésre hagyatkozik, mely szerint ezzel a módszerrel kideríthető, hogy ki legyen az ellenzéki közös jelöltje, az egyetlen, akinek jó esélye van a jelenlegi főpolgármester leváltására. S ahogy az elemzők magyarázzak, az sem baj, ha az előválasztások során az ellenzéki jelöltek egymás ellen kampányolnak, hiszen ha a közös jelölt személyére vonatkozó dilemma eldől, akkor a korábban egymással rivalizáló jelöltek mindannyian be fognak állni az előválasztáson legnagyobb támogatottsággal rendelkező jelölt mögé.
A képlet ismételten egyszerű, mondhatnánk: evidens. De sajnos figyelmen kívül hagyja a választók nehezen kiszámítható reakcióját. Vajon mi marad vissza a választói gondolkodásban mindabból, amit az ellenzéki főpolgármester-jelöltek az előválasztás során egymással vitatkozva produkáltak? Vajon az akkor keletkezett konfliktusokat képes lesz-e feledtetni az egyetlen jelölt megtalálásának az élménye? El tudja-e fogadtatni a maga választói körével az előválasztáson vereséget szenvedő jelölt, hogy az általa korábban kritikával illetett győztest teljes mellszélességgel kell támogatni? Az előválasztáson csak ímmel-ámmal résztvevő jelölt veresége esetén vajon be fogja-e tartani a közös jelölt támogatására tett ígéretét? S ha a vesztes fanyalgás nélkül hajlandó is az előválasztáson győztes támogatására, vajon nem kerül-e önmagával ellentmondásba az ő jelöltsége érdekében mozgósított választók előtt azzal, hogy most a korábban szidott, esetleg keresetlen szavakkal becsmérelt versenytársának a szavazására buzdít? Vajon nem megy-e el a kedve az egymással ellentétes információk birtokában lévő választónak, ha arra biztatják, hogy konkrét személyhez és programhoz kötött véleményén változtasson - az előválasztáson győztes jelölt érdekében? Hiszen a tudatos választói meggyőződést nem lehet szabadon átválható valutának tekinteni. 
Valljuk be, van ebben az egész előválasztási procedúrában valami elvtelenség. Valami afféle, mint amikor az ellenzéki pártokat - valós pártállásuktól függetlenül - összeadjuk, mintha az olykor ellentétekké is növekedni képes különbözőségek semmit se számítanának.
Persze vannak, és kell is hogy legyenek olyan pillanatok, amikor az ellenzéknek - a belső ellentéteket félretéve – egységesen kell fellépnie. Volt erre példa a közelmúltban. Ez jó és célravezető. Hangsúlyossá képes tenni a kormányzat visszaéléseit illető kritikát. De mivel az ellenzékiségen belül számtalan politikai alternatíva létezik, ezeket aligha lehet tartósan összekovácsolni.
Az előválasztással kapcsolatban a lehetséges jelöltek eddigi megnyilatkozásai csak növelik a kétségeinket. Kizárólagosságra törekvő hangok ezek. Nem annyira Tarlós leváltása, mint inkább a jelöltek egymással való rivalizálása kerül előtérbe. 
Mondhatjuk erre, hogy az előválasztásnak ez a természete. Mondhatjuk, de fennmarad a kérdés: hogyan lesz ebből egy hiteles ellenzéki főpolgármester-jelölt?
Frissítve: 2019.01.23. 09:51