Bejgli

Hát ez? - kérdeztem egy magyar közhivatalban, megállva egy elképesztően gyönyörű íróasztal előtt. - Apponyi Alberté volt, épp most próbáljuk visszavinni a múzeumba - jött a válasz. 2002 őszét írtuk, és mint kiderült, az asztalt még a fideszes hivatalvezető hozatta ki a közgyűjteményből, hogy megadja a módját a napi elnökösködésnek. A munka hevében azonban a lepapírozásra nem jutott idő.

Nem mondhatni tehát, hogy előzmény nélküli az a gyűjtőszenvedély, amellyel a fideszes országvezetők most a múzeumok kincseiből igyekeznek lakályosítani a munkahelyüket. Hoppál Péter beérte két Kossuth-díjas jegyzette képpel, Orbán Viktor puritán irodájába viszont 34 festmény és négy szobor került a Szépművészetiből. Amivel nincs is különösebb gond: miként Apponyi íróasztala, egyszer majd ezek is visszakerülnek a múzeumokba.

A baj ott kezdődik, hogy a jelek szerint az a hatalom, amely lazán egyenlőségjelet tesz a közgyűjteményi raktár és a nyilvánosság elől minden eszközzel elzárt iroda közé, ugyanilyen könnyű kézzel fizet az ország bukszájából, ha megtetszik neki valami a műkincspiacon. Most barokk festményt vettek 128 millióért, előtte Munkácsyt 3 milliárdért - még előbb egy másikat 1,6-ért -, de vásároltak már 1,1 milliárdért erdélyi tallérokat is, nem beszélve a "családi ezüst" Seuso-eszcájgról, amelyet 13,1 milliárdért "őrzünk" ismeretlen időtávra.

Ez azért bejglinek egy kicsit drága. És külön bosszantó, hogy konzekvensen úgy tesznek, mintha nem a mi pénzünkből játszanák a megvadult újgazdagot, hanem mindez ajándék lenne, és nem illene firtatnunk, hogy miért pont ezeket vették és miért pont ennyiért. Pedig prímán megnyugtatná a kedélyeket, ha egyszerűen bevezetnének egy transzparens pályázati rendszert, és a döntéseket rábíznák egy szakértő grémiumra.

De miért akarnának minket megnyugtatni? Elég, ha álljuk a cechet.