"Ady Endre gyönyörű emberpéldány volt"

Publikálás dátuma
2019.01.27 09:00

Fotó: /
A Liget Szanatóriumban, éppen 100 évvel ezelőtt, január 27-én, állítólag pontban reggel nyolc órakor elhunyt Ady Endre. A korabeli sajtó országos sokkról és a későbbi popsztárok körül kialakuló szomorú eksztázisról számolt be, mely nemcsak halálában, de életében is övezte Ady alakját. E. Csorba Csillával, a Petőfi Irodalmi Múzeum egykori igazgatójával és későbbi főmuzeológusával, Ady összes fellelhető képmásának ismerőjével a költő ellenállhatatlan karizmájáról beszélgettünk.
„Aki nem ismerte őt, nem érti, mit mondok: de aki sose látta, sose beszélt vele, nagyon sajnálhatja, mert egy példátlanul szuggesztív egyéniség ismeretségétől van megfosztva” – írta Móricz Zsigmond öt évvel Ady halála után, a veszteség hatásától még mindig zaklatottan. Ennyire megbabonázta a körülötte lévőket?  Tényleg nagyon nagy hatással volt szinte mindenkire. Mondják, hogy akire ránézett, nem tudott ellenállni a tekintetének. Amúgy is hatalmas rituáléja volt akkoriban a fénykép-ajándékozásnak, de Ady fotóit már-már az őrület határáig gyűjtötték a hódolók: férjes asszonyok versengtek a dedikált képeiért. Ismerünk olyan levelezést, melyben az egyik ilyen rajongó épp a csalódásáról ír: túl pici a kép, amit kapott, ő az egész költőt szeretné, nagyban akarja kitenni a falra. Ady válaszként csak szabadkozik, Székely Aladár még nem szállított, és kérdi udvariasan, nem érné-e be a hölgy a picivel, mire természetesen postafordultával érkezett a válasz: nem! Csinszka emlékirataiból tudjuk, hogy ő maga is szent képként tisztelte Ady portréját, titokban kitette a svájci leánynevelő intézetben az ágya fölé, csókolgatta, és olykor még imádkozott is hozzá. Imádkozott?  És nem ő az egyetlen. Móricz Zsigmond írja, hogy amikor életében másodszor hallotta Ady Endre nevét, egy Szatmár megyei kis faluban egy esperesnél vendégeskedett. Úgy éjfél után hazaért a lumpolásból a papék nagyváradi jogász fia, teljesen elázva. Leborult a szobájában, ahová úgy cipelték be, csókolgatta a pokróc csücskét és részegen Adyhoz imádkozott: „Prófétám, istenem, Ady Endrém, ne haragudj rám. Imádlak, ez az egész ország egy dög, egy temető, sár, te vagy az isten, te fogsz megváltani bennünket…” Tisztában volt Ady a hatásával?  Azt gondolom, pontosan tudta, miként hat. És nemcsak a verseivel, írásaival, hanem akár a fényképeivel is. Éppen ezért, no meg, mert rendkívül hiú ember volt, nem is nagyon engedte magát fotózni másnak, mint Székely Aladárnak. Ha véletlenül valaki lekapta – Balatonfüreden készültek róla efféle lesifotók –, azokat össze akarta tépni, mondván, ilyen jelentéktelen képek nem készülhetnek róla. Az Ady – A portrévá lett arc című albumban, melyet ön szerkesztett, összesen 104 fotó szerepel róla. A kötet alcíme szerint ennyi Ady Endre összes fényképe.  Elképzelhető, hogy itt-ott még kering egy-egy eddig nem ismert fotó, de azt hiszem, hogy olyan már nincs sehol, ami megváltoztatná az általunk jelenleg ismert Ady-képet. A hetvenes években kezdtem összegyűjteni a róla készült portrékat, és ahhoz képest ebben a két­ezres évek elején megjelent albumban alig nyolccal több kép szerepel. Akad néhány, melyet nem Székely Aladár készített, de lényegében minden műtermi kép az ő munkája. Szoros barátság alakult ki köztük – Ady minden számára fontos emberrel, édesanyjával, Lédával, Csinszkával, Babits Mihállyal fotózkodott a Váci utcai fényképészstúdióban. Székely, amellett, hogy mindig a legjobb pillanatot kapta el, és Ady legtetszetősebb arcát látta meg, nagyon tudott bánni a mindig izgága, állandóan vibráló, csakis magával foglalkozó költővel. Számtalan trükköt talált ki, hogy bírja mozdulatlanságra. Tükör előtt előre eljátszotta azokat a pózokat és beállításokat, amiket a barátjától várt, hogy meg tudja mutatni neki, hogy üljön, hogy nézzen. Érdekes, hogy alig akad egész alakos képe. Műtermi szinte egyáltalán.  Igen, mert a fölsőteste ugyan gyönyörű, atletikus volt, de két vézna lábbal és imbolygó mozgással áldotta meg a teremtő. Szintén Móricz írja róla, hogy „Atléta formája volt, széles vállú, fekete, mint a finn mítosz őskovácsa, de imbolygó járású, esett fejű, bús magyar, aki Atlásként viselte e bús hazát.” De Ady maga is vall erről A nagy cethalhoz című versében, amikor a Földbolygóról beszél: „Csuszós a hátad, mellyel tartod / Lelkünket és a mindenséget / S én csak két rossz, táncoló lábat / S reszkető szivet adok néked. (…) Végy engem hátad közepére, / Hogy két gyönge lábam megálljon…” Nem szeretett gyalogolni, arról is vannak feljegyzések, hogy például amikor Rómában jártak Lédával, az utca egyik oldaláról a másikra kocsin mentek. Azt olvastam, rövidlátó is volt…  Bizony, de a hiúsága nem engedte, hogy szemüveget viseljen. Ha olvasott vagy dedikált, a lapot mindig közel emelte a szeméhez. Nagyon fontosak voltak számára a külsőségek. Még egy átdorbézolt éjszaka után is jól ápoltan, netten került elő. Puha kalapban, a legkiválóbb szabóknál varratott öltönyökben járt. Egy alkalommal meg volt beszélve egy randevú az egyik hódolójával egy szálloda halljában. Miután Ady megjelent a gyönyörű kalapjában, kockás nadrágban, raglán szabású felöltőben, az egyetemista fiatalember nem tudta palástolni csalódottságát. Az ifjú olvasó arra számított, hogy egy költő olyan, mint Csokonai – húzza maga után a köpenyét, vándortarisznya van a vállán és szegény, mint a templom egere. Hol és mikor készült az első kép, amit ismerünk?  A családjával, a házuk kertjében, 1891-ben. Innentől, ahogy ment Zilahra, Nagyváradra, Debrecenbe, egyre tudatosabban figyelt rá, milyen fotók készülnek róla. A spontán felvételekből sajnos csak egy-kettő maradt meg, pedig akkoriban egyre többen foglalkoztak amatőr fotózással. Többek között Csinszka is fényképezett, maradt is néhány üvegnegatív tőle, de ezek nem lettek túl jó minőségűek, kihalványodtak nagyon. Van egy kép, ahol szinte tüsi rövid a haja – nem nagyon volt ez jellemző rá.  Ez a kép egy párbaj után készült, 1899-ben, ahol fejsebet kapott. Muszáj volt levágatnia a haját. Egy színházi szék miatt párbajozott Debrecenben. Eléggé ittas állapotban beült a debreceni Csokonai Színházban Geréby Pál földbirtokos bérelt helyére. A később érkező Geréby szóvá tette helyének bitorlását, amiért Ady ugyan bocsánatot kért, de maradt a széken. Miután a harmadik felszólítás után sem volt hajlandó átadni a helyet, Geréby párbajra hívta, és az előre megállapított szabályok szerint zajló kardpárbajban az első vágással megsebesítette Adyt. Ám amikor visszarántotta a kardot, a saját fején is sebet ejtett. Miután az orvosok ellátták a nyolc napon belül gyógyuló sérüléseket, a párbaj ügye bíróság elé került. A Debreceni Királyi Törvényszék Ady Endrét öt, Geréby Pált nyolc nap letöltendő államfogház-büntetésre ítélte, valamint a bűnügyi költségek megfizetésére kötelezte. Ady a váci börtönben le is ülte a büntetését. Azért a kép szép, még nagyon kisfiú rajta.  Szép, igen. Minden képe szép. Ő egy szép ember volt. Többen azt mondták, olyan, mint egy keleti fejedelem, egy hindu herceg. Csinszka írta róla már a halála után, hogy „Ady csoda volt. Megszállott, gyönyörű emberpéldány, élő, elmúló, közöttünk járó csoda. Olyan szép, hogy aki megértette ezt a nagy szépséget és kiverekedte a jogot őrizni ezt a testet, örökös rettegésben élt, hogy elveszítheti”. Érdekes, hogy neki az egyik kedvenc Ady-portréja épp az a kép, ami a költő halálos ágyán készült. Azért, mert azon megint nyugodt az arca. Az utolsó időkben nyilván látta a férje sok-sok szenvedő, eltorzult arcát, ám a halál pillanatában újra összerendeződtek a vonásai. A halotti maszkja is szép. Fiatal arcot mutat. Végül is, csak 41 éves volt.
Az Ady, a portrévá lett arc című kiállítás a Klauzál Gábor Budafok-Tétényi Művelődési Központban március 24-ig látogatható.
2019.01.27 09:00
Frissítve: 2019.01.27 09:57

Babiczky Tibor versei

Dasein Egy rég bezárt vendéglő ablakán a felpöndörödött „Megnyitottunk!” felirat. Lángoló nulla az ég közepén. Delet üt az óra. Történelem A vetés idején csontokat fordított ki az ekevas a földből. Varjak verdesnek a lesoványodott patások körül. Mikor eljön az aratás ünnepe, a telihold koponyája lebeg majd a fekvő kalászok felett. Tüzek gyúlnak. De hiába minden. A betakarítást vakok végzik el. Forog a malom. A kihűlt kemencében, mint hamvasztáskor a szív, egy kenyér félgömbje fénylik.
2019.02.17 17:45
Frissítve: 2019.02.17 17:45

Katarzis nélkül - Borbély Szilárdra emlékezünk Mészáros Sándorral, a Kalligram Kiadó igazgatójával

Publikálás dátuma
2019.02.17 15:30
Borbély Szilárd
Fotó: Szabad Föld/
2014. február 17-én, hétfőn este a Müpában a Literárium-est keretében hallhattuk-láthattuk őt utoljára – csütörtökön már a halálhírét olvashattuk az újságokban: 50 évesen önkezével vetett véget életének. Negyed évszázad alatt alkotott műveinek többsége azonban túléli őt.
Már a debreceni egyetemi éveik alatt is ismerték egymást, barátság szövődött önök között. Milyen embernek ismerte meg Borbély Szilárdot?  Tizenhét éves volt, mikor először találkoztunk, az általam tartott felvételi előkészítőre járt, 1982-ben. Közelebbi kapcsolatba, barátságba azonban csak később, már egyetemistaként kerültünk, ő első, én ötödéves voltam. Élénken emlékszem az egyik első beszélgetésünkre, ami különösképp jól jellemezte a Szilárddal való viszonyunkat: egy végtelen hosszúra nyúlt, 2-3 órás eszmecsere során már kezdtem magam zavarban érezni, mert szinte csak én beszéltem, ő alig pár szóval jelezte, hogy ott van. Mígnem aztán hirtelen magához ragadta a szót, és vagy 20 percig beszélt, amiből nemcsak az derült ki, mennyire figyelt korábban, de hihetetlen éleslátóan és -elméjűen szólt hozzá a témához. Péntekenként rendszeresen kijárt hozzánk, ám nagyon nehezen oldódott föl, egyetemista korában zártabb, depresszióra hajlamos személyiség volt, miközben, ahogy az szokás, a hazaindulása után oda-vissza kísérgettük egymást, s ekkor bőbeszédűen disputáltunk. Nagyon olvasott, széleskörűen tájékozott volt, aki igényelte a beszélgetéseket; megmutatta az írásait, véleményt cseréltünk. Kiválóan ismerte, de kritikusan viszonyult a magyar irodalmi hagyományokhoz, mindig előállt valami szubverzív fölvetéssel, ötlettel. Alakját aszketikus, áldozatsorsú emberré teszi az emlékezet, miközben pedig jó humorú, vidám ember is volt, akit sok minden érdekelt, a leghétköznapibb dolgok is. Milyen költőnek tartotta, miként jellemezné a líráját?  Már a kezdetektől költőként gondoltam rá, és jónak tartottam, a Hosszú nap el versét olvasva pedig rádöbbentem, hogy ez nagy költészet. Akkoriban megoszlott róla a kortársaim véleménye, sokan nem is igazán tartották költőnek őt. Amikor azonban az Alföld folyóiratban megjelent, Nádas Péter előszavával, aki a sajátján kívül olyanok méltatására is hivatkozhatott, akiknek megmutatta a verseket, mint Esterházy Péter, Mészöly Miklós, Balassa Péter vagy Orbán Ottó, a fiatalabb nemzedék tartózkodása is olvadozni kezdett. Hogy aztán a későbbiekben, kötetről kötetre – Mint. minden. alkalom; Ami helyett – erősödjön iránta az érdeklődés és kortársai között az egyik legjelentősebb költővé váljon. Szerintem a 2003-as (2000-ben írt) Berlin & Hamlet kötetnél történt meg ez a fordulat. Olyan versnyelvi redukcióval élt, ami Pilinszky és Tandori után már-már lehetetlennek bizonyult. Egyben ott volt a versekben a hívő hitetlenség beszéde is, egy metafizika nélküli, de mégiscsak valamiféle istenkeresés. A szülei tragédiájának traumája mennyire változtatott ezen a versbeszéden?  E téren nem éreztem annyira a változást. Témáját tekintve persze, de ahogy ő is, én is nagyon fontosnak gondoltam, hogy mindig valami újjal kell előállni. Ő pedig eleve a nyelv addig még ismeretlen területeire merészkedett, fölforgatva a tradíciókat. A Halotti pompában például a barokk irodalom hagyományát. Egészen odáig a költészete személytelen volt, az „én” általánosabb formában jelent meg, mígnem az életrajzi történet behozásával erőteljesebbé vált. A barokk mellé hogyan jöttek a haszidizmus műfajai?  Egyfelől tudatosan akarta magának a zsidó identitást, vagy legalábbis a keresését. Másfelől mindig is volt benne vonzalom a hagyomány és a misztika iránt, a racionalitás kereteken belül – a kritikáiban is sokszor szánt ezekre külön figyelmet; Balassa Péter ezt „vallási szubtextus”-ként jellemezte. Fontos volt számára a vallás, de a görögkeleti változata, nem a katolikus. Feloldási lehetőséget jelentett a – Nincstelenekből vagy más önéletrajzi írásaiból ismerhető – gyerekkorból hozott traumákra, a depresszióra való hajlamra, a lét céltalanságának terhe okozta személyes szorongásra-aggódásra. Interjúiban nagy nyíltsággal beszélt a szülei meggyilkolásáról, ennek feldolgozása a műveiben nyomon követhető, ám a végkifejletet ismerve a saját életében a trauma feloldása nem sikerült.  A tragédiát követően Szilárd két hónapig mindennap kijött hozzánk, s mesélte, mi van az édesapjával, aki nem halt bele a rablótámadásba, de élet-halál között lebegett (még 6 évet élt, de már soha nem épült fel teljesen). Én akkor el sem tudtam képzelni, hogyan bírta ki. Míg magamat alapvetően derűsebb, optimistább személyiségnek tartom, ő pedig eleve depresszívebb, fizikailag is gyengébb volt, rejtély számomra, miként vészelte túl ezt a megpróbáltatást. Nekem nem sikerült volna, azt gondolom. Éveken át foglalkoztatta a felderítetlen bűntény, nem hagyta nyugodni az igazságérzetét, sokat nyomozott. Ellenben nem a művekbeli feldolgozását tekintette terápiának – a pszichologizálást a művészetben nem szerette –, hanem a munkába való belemeneküléssel próbálta magát, a gondolatait lekötni. Öt évvel a halála után mennyire élő a költészete, az emlékezete?  Egy barátom mondta, hogy József Attila verseit sem tudod anélkül olvasni, hogy ne lenne rajta a halálának pecsétje – ez igaz Szilárd költészetére is. Én legalábbis, újraolvasva a könyveit, a történtek függvényében sokkal profetikusabbnak, sötétebbnek, tragikusabbnak érzékelem a verseit. A szélesebb olvasói érdeklődés a Nincstelenek iránt tartósnak mutatkozik, a költészetének státusa a szakmában már életében sem volt kérdéses: az utóbbi 20 év egyik legnagyobb költőjeként tartják számon. Ugyanakkor, bár a Halotti pompa nagy és értő figyelmet kapott, költői nyelvét inkább zárványként, semmint folytathatóként értékelik sokan. Ahogy egyszerre építkezik a magyar hagyományokból – egyben búcsút is mondva szerepeknek, beszédformáknak – és legalább ennyire tudatosan az attól idegenből. Ahogy felépít egy artisztikus nyelvet és ennek a töredezettségét, szétporladását tapasztalja. Hogy miközben a brutális, nyers valóságot írja le, nem ad feloldást – a katarzis nélküli tragikum hangoltsága bármennyire is perspektíva a kortárs művészetben, versolvasóként nehéz ezt megemészteni.

Borbély Szilárd

József Attila-, Babérkoszorú- és Mészöly Miklós-díjas költő, író, drámaíró, szerkesztő, irodalomtörténész és -kritikus első (verses)kötete, az Adatok 1988-ban jelent meg, az utolsó pedig, a Nincstelenek – Már elment a Mesijás? című regény 2013-ban. 2000 karácsonyán szülei rablógyilkosság áldozataivá váltak; a tragédia és az igazságszolgáltatás elmaradása mind az életében, mind írói pályáján törést, új korszakot eredményezett.

Borbély Szilárd: 2. A kőtáblára (A Testhez című kötetből)

 Velem nem történt semmi dráma. Az orvosnő kedves volt. Gyorsan kerültem át túlra, a gyermektelenség oldalára. Az állapottalanságba. Végül is nem nagy ügy, semmi rendkívüli nem történt, ezt mondogattam magamba. Majd hamar túlteszem magam rajta. Így ballagtam haza, ezt mondogatva. Csak a nagyszüleim, ők neveltek, csak meg ne tudja. Erős vagyok, legyűröm ezt is majd. Nincs probléma. De este már lázas voltam, mire szobatársaim megjöttek. A lázamat lenyomták. Húsz éves voltam akkor. Táncosnő. A párom is megjött hamar este. Túlerőltettem magam, maradjak ágyba, mondta a doktornő. A gyereket vállalta, de ő zenész volt, és éretlen még családra. Majd lapátol szenet, mondta. Ez jól esett. Naptárral védekeztünk. Lehetett, mert nekem pontosan jött. De mi voltunk szenvedélyesek, három óránál tovább egyikünk sem állta. Őrült nagy volt a dilemma. Napokig tépelődtem, óránként gondolva másra. A nemről a talánra. Az igen helyett a hátha. Túl nagy súly volt ez, dönteni életre-halálra. A nem győzött, de nem akartam átélni. Hiszen a nagynéném orvos, felhívtam őt, hogy nincs-e ötlete. Kiabált velem, hogy milyen aljas dolog. Hogy gyilkos vagyok. De értse meg… Ő csak mutogatott a kőtáblára… Felnőtt nő vagyok már, van egy gyerekem, rengeteg barátnőm. Nincs nagyobb bűn, mint az élet kioltása. A magzat elvételét mindenki súlyos bűnnek kiáltja. Ugyanakkor az anyaságot pedig semmire se tartja. Ki tud ma büszke lenni az anyaságra, ha körülnéz, és maga körül az arcokat vizsgálja? Vagy sajátját, a tükörbe pillantva? És mi történik, ha mégis az történik meg velünk? Halála?

Fény a magasból

címmel emlékeznek Borbély Szilárdra a Hadik Irodalmi Szalonban március 20-án 19 órától. Az esten a költő, Weber Kristóf által megzenésített verseit Bárdos Deák Ágnes és Darvasi Kristóf adja elő.

2019.02.17 15:30
Frissítve: 2019.02.17 15:50