Tovább élő Ady

Érthetetlen, nemzetietlen, dekadens, fajtalan – egyfelől; költőzseni, iránymutató orákulum, a magyar társadalmi progresszió emblematikus figurája, aki szembefordult a félfeudális Magyarországgal – másfelől. Ady Endre alakjának, szerepeinek, költészetének és publicisztikájának megítélése már a kortársai számára is széles skálán mozgott a fentebb említett pólusok között. Tesszük hozzá: ahogy egy plurális és mediatizált társadalomban ez normális. Nincs ez másként ma sem, a vélemények éppúgy szóródnak róla, mint régen.
„Ady költészetének lényege és a kortárs ízlésvilágunk között jelentős a távolság, így manapság nem bír akkora megszólító erővel – válaszolja Gintli Tibor irodalomtörténész a jelent meghatározó Ady-értésünket firtató kérdésünkre. – Ady preszimbolista költő, felfogása alapvetően metafizikai természetű, míg a jelen irodalomértelmezői inkább az iróniára, az öniróniára fogékonyak, a szövegszerűséget helyezik előtérbe, ezért a pátosszal is élő, a mitizált ént középpontba állító versek kevésbé tudnak új olvasókat szerezni maguknak azon túl, hogy iskolai kötelező tananyagként mindenki találkozik velük.” Az ELTE Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének igazgatója ugyanakkor – egyszerre kontrasztnak és párhuzamnak is titulálható módon – a költő egykori fogadtatására, sikerének miértjeire is rávilágít. „Az első két kötete még a későromantikus átlaglíra szószátyár, pongyola nyelvén szólalt meg, az 1906-ban megjelent Új versekben azonban megváltozott a hangja – nem utolsósorban a Léda közvetítésével megismert baudelaire-i költészetnek köszönhetően. A magyar olvasó eladdig nem találkozott olyan verssel, amellyel kapcsolatban komoly értelmezési problémákkal szembesült volna, az irodalmi szöveg nem volt számára enigmatikus: minden magyarán meg volt mondva, csak szépen, a köznapinál emelkedettebben, legalábbis így gondolták. Adynál azonban a sugalmazás és a sejtetés technikája révén megváltozott a jelentésszerkezet, előtérbe került a világ rendjébe vetett hit kétsége, a metafizikai elbizonytalanodás. A vers maga is megfejthetetlen titokká vált, amelynek »megfejtését« a szerzője sem birtokolja. A fekete zongora »érthetetlensége« miatt kirobbant botrány mutatta, mennyire nem voltak hozzászokva ehhez a sugalmazó versbeszédhez a korabeli olvasók.”

Alakváltozások

Azóta persze volt idő „hozzáedződni” Ady költőiségéhez, s számos követője alakított ki, rá is építkezve, saját nyelvet. „Ady abban nyújtott maradandót, hogy megújította a képekben gondolkodó nyelv, valamint a cselekvő nyelv lehetőségeit. A hazai kultúrát megtermékenyítő, idegen hatások mellett, egyúttal a magyar nyelvi és kulturális hagyományt is dinamizálta, a Károli-bibliától a népköltészetig. Folytathatóvá tette a romantikát, és elérhetővé tette a modernséget” – kapcsolódik Ady jelentőségének elemzéséhez Mekis D. János irodalomtörténész. A Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának docense állítása megtámogatásául Pilinszky János mondatait idézi, melyek épp ötven éve, a mai Ady-jubileum „félidejében” íródtak: „Számomra (…) döntően és végérvényesen Ady a legjelentősebb modern magyar költő. (…) Közvetlenül vagy közvetve szinte valamennyiünkben tovább él” – mégpedig a költő „királyi pózai” ellenére. Az irodalomtörténész szerint ezt a „valamennyiünkben”-t a legkomolyabban kell venni. Bizonyságul egyfelől az Ady bűvkörében élő Nagy Lászlót és Juhász Ferenc életművét (túlnövelt szereptudat, akaratelvű nyelvhasználat, népi ihletésű mitologizmus sajátos va­riációi) hozza példának, másfelől (rejtett hatásként) Pilinszky sajátos képiségét. És a sor folytatható. H. Nagy Péter, a komáromi Selye János Egyetem adjunktusa az Orbán Ottó és Kovács András Ferenc költészetében feltűnő kapcsolódásokra hívja fel a figyelmet. „Orbán Ottó költészetében egész lírai hálózat jön létre, melyben Ady-reflexiók, -átiratok is előfordulnak (lásd Az eltévedt lovas, az Ady vagy a Sorok a porban című verseket). Kovács András Ferencnél is számos vers tanúskodik az Ady-lírához való dinamikus és termékeny viszony kialakításáról, legyen az újraírás, parafrázis vagy »félrefordítás« (elsősorban az Üdvözlet a vesztesnek című kötetben).” Az 1990-es években induló fiatal költők közül Térey János versei kapcsán merül fel legtöbbször Ady neve, vagy a híres Ady-esszét („Komp-ország, a hídról”, Holmi, 2006/február) publikáló Kemény Istvánnál. „Az utóbbinál iróniával ötvözve, de a jelentés visszanyerésében reménykedve; az előbbinél a nyelvi erőt a végletekig fokozva. Térey a költői beszédcselekvés megújítója, Kemény a képi gondolkodásé” – részletezi Mekis D. János. Az említettek mellett H. Nagy Péter szerint az „egyik legnagyobb szabású vers ebből az időszakból Orbán János Dénes Páthosz temetése című posztmodern halotti beszéde. A szövegen áttűnő Ady-idézetek sokaságából kitetszik, hogy valójában a patetikus költői stílus elbúcsúztatásáról van szó.”

Átrendeződés

Mekis D. János úgy véli, az irodalom újra közéletibbé válására – „a haza ügye ma ismét versek tárgya” – a költői beszéd a prózánál frissebben, teherbíróbban, innovatívabban reagál, s így a líra új virágkora „visszamenőleg is átrendezheti a hagyományt. Felértékelődik Petri György politikai költészete, Nagy Gáspár vagy Kányádi Sándor munkássága, az ötvenhatos költészet. És felértékelődik Ady Endre” – mutat rá a trendre az irodalomtörténész, ugyanakkor nem feledkezik meg Ady publicisztikájának felértékelődéséről sem: „Úgy tűnik, a mai, lassan uralkodóvá váló stílus, a mindent kiforgató publicisztikus radikalizmus már beelőzte jobbról is, balról is. Harcosan, de nyelvileg sokkal laposabban.” S hogy mennyire helytálló a megállapítása, H. Nagy Péter új olvasási-értelmezési távlatokat nyitó felvetése is alátámasztja. „Ady patetikus, komoly költőként él a köztudatban, mintha gond lenne a humorérzékével. Ennek azonban éppen az ellenkezőjéről győződhetünk meg, ha belelapozunk a publicisztikai írásaiba. Hemzsegnek bennük a jobbnál jobb poénok, némelyikük telitalálatnak minősíthető száz év távlatából is.” Gintli Tibor szintén az Ady-publicisztika friss olvasatára hívja fel a figyelmet. „Ady új világ víziója leginkább a határozottan liberális, demokrata, européer álláspontot képviselő publicisztikájában kapott hangot. Elképesztő, mennyire aktuálisak azok a cikkei, amelyek a nemzeti retorikát hangoztató, de valójában nem a nemzet érdekeit szolgáló gondolkodásmódot ostorozzák. Alig hisszük el, hogy ezek több mint száz éve született írások. Az akkori és a mostani szituáció hasonlósága miatt a mai szélesebb olvasóközönség számára ezért a költő Adynál a publicista Ady valószínűleg izgalmasabb.”

Elrettentő példa

 A két világháború között, ha tárgyalásra került a modern és „kozmopolita”, „Párizst majmoló” Ady Endre az irodalmi tankönyvekben, minden esetben erős kételyek fogalmazódnak meg pedagógiai hatásával, alkalmazhatóságával kapcsolatban. A nemzeti diskurzus szemszögéből Adyt előbb „elrettentő példaként”, később irodalmi erényeinek, politikai nézeteinek, nemzetfelfogásának és életmódjának kritizálása mellett mégis a modern irodalom korszakos jelentőségű, legnagyobb alkotójaként állítják a diákok elé. (Forrás: Teslár Ákos: „Megszerettetik a hazát” – Ady, kultusz, nemzet, doktori disszertáció, ELTE BTK, 2014)

Frissítve: 2019.01.27 12:22

James Fenimore Cooper: Az utolsó mohikán

Publikálás dátuma
2019.04.19 14:30

Elbeszélés 1757-ből - részlet

Az utolsó mohikán, a Bőrharisnya-történetek időrendben második kötete nemzedékek képzeletét ejtette rabul 1826-os megjelenése óta. „Az ifjúság számára átdolgozta”, történetre koncentráló, rövidített változatok hosszú sora után most a Park Kiadó gondozásában a regény teljes szövegét Gy. Horváth László szöveghű fordításában élvezheti az olvasó.
– Kanadai atyám nem feledkezik el gyermekeiről – mondta a főnök. – Ezért hálás vagyok. Egyik ifjú harcosom feleségét megszállta a rossz szellem. Kiűzné belőle a bölcs idegen? Heywardnak volt valami fogalma az ördögűzéssel kapcsolatos indián szertartásokról. Azonnal átlátta, hogy a maga javára fordíthatja ezt a körülményt, így jobb javaslattal elő sem rukkolhattak volna. Ám tudatában volt, hogy meg kell őriznie a szerepéhez illő méltóságot, ezért elfojtotta örömét, és megfelelő zárkózottsággal válaszolt: – Minden szellem más; van, amelyikre hat a bölcsesség ereje, mások viszont ellenállnak neki. – Testvérem nagy gyógyító – mondta az agyafúrt vadember. – Megpróbálja? Duncan bólintott. A huron beérte ennyivel, tovább fújta a füstöt, míg alkalom nem kínálkozik a távozásra. A türelmetlen Heyward magában elátkozta a vadak hűvös szokásait, amelyek megkövetelték a közönyösséget, de kénytelen volt utánozni a főnök egykedvűségét, akinek mellesleg közeli rokona volt a beteg. Teltek-múltak a percek, és valósággal óráknak tetszettek a leendő kuruzsló számára, amikor a huron végre letette pipáját, és összevonta mellén a köntöst, mint aki indulni készül a nagybeteg kunyhójába. Ekkor egy termetes harcos sötétítette el az ajtónyílást, csendben végigsiklott a csoport között, és letelepedett annak a rőzsehalomnak a szélére, amelyen Duncan ült. Utóbbi türelmetlen pillantást vetett új szomszédjára, és a háta is megborsódzott az iszonyattól, amikor ráismert Maguára. A fortélyos és rettegett főnök váratlan visszatérése megállította a távozni készülő huront. Több pipát is újra meggyújtottak, az újonnan jött pedig szó nélkül elővonta övéből a tomahawkját, megtöltötte a fokán levő lyukat dohánnyal, és szívni kezdte az üreges nyélen keresztül, olyan egykedvűen, mintha nem is kétnapi fáradságos vadászaton lenne túl. Tíz perc telhetett el így, de Heyward tíz évnek érezte; a harcosok fejét valóságos fehér felhő burkolta be, mire az egyikük végre megszólalt. – Örömmel látjuk viszont barátunkat – mondta. – Sikerült-e jávorszarvast ejtenie? – Fiatal harcosaim roskadoznak a teher alatt – felelte Magua. – Hajló Nád menjen eléjük a vadászösvényre, és segítsen nekik. Mély és rettenetes csend fogadta a tiltott név elhangzását. A pipák úgy fordultak ki a szájakból, mintha mindenki egyszerre szívott volna be valamilyen ártalmas gőzt. A füst csigákba csavarodott a fejük fölött, majd távozott a tetőnyíláson, a levegő átmenetileg kitisztult, és minden sötét fej világosan körülrajzolódott. A legtöbb harcos a földre szegezte szemét, bár néhányan a fiatalabbak és jelentéktelenebbek közül egy ősz hajú vadember felé fordították lázas tekintetüket, aki a törzs két rangelső főnöke között ült. Ennek az indiánnak sem a tartásában, sem a ruházatában nem utalt semmi arra, hogy ilyen kitüntetésre jogosult volna. Előbbi csüggedt volt, minden büszkeség nélküli, utóbbi a nép közrendűinek gönceire hasonlított. Mint körülötte szinte mindenki, egy percig ő is a földet bámulta, végül vette a bátorságot, és körülnézett: a többiek figyelték. Akkor felállt, és hangja megtörte a csendet. – Hazugság – mondta –, nekem nincs és nem is volt fiam. Akit annak neveztem, elfelejtettük; vére híg volt, nem a huronok ereiből való; gonosz csippevák tették csúffá a squaw-mat. A Nagy Szellem úgy rendelte, hogy Wiss-en-tush családja haljon ki; boldog, aki tudja, hogy fajtájának silánysága vele együtt múlik el a világból. Beszéltem. A gyáva ifjú indián apja ismét körülnézett, mint aki egykedvűségéért dicséretet vár a többiektől. Ám népe zord szokásai nem engedélyeztek kíméletet a gyarló öreg iránt. A szemében honoló kifejezés meghazudtolta kérkedő képes beszédét, ráncos arca megvonaglott a fájdalomtól. Egy pillanatig még élvezte keserű diadalát, majd elfordult, mint aki megundorodott a rászegeződő pillantásoktól, és arcát takarójával elfedve annak az indiánnak nesztelen lépteivel távozott, aki csak a maga kunyhójában lelhet szenvedéséhez lesújtott, gyermektelen társat. Az indiánok hisznek abban, hogy a jó és a rossz tulajdonságok öröklődnek, ezért szó nélkül nézték végig távozását. Azután az egyik főnök azzal a jólneveltséggel, amely fejlettebb társadalmakban is díszére válna bárkinek, elterelte az ifjú harcosok figyelmét az esendőségről, amelynek szemtanúi voltak – derűs udvariassággal az újonnan jött Maguához fordult. – A delavárok úgy ólálkodnak a falum körül, mint a medvék a mézescsuprok körül. De ki tudná álmukban meglepni a huronokat? A kitörni készülő viharfelhő nem lehet olyan fekete, mint Magua ábrázata, ahogyan felkiáltott: – A tavak delavárjai? – Nem. Azok, akik régi folyójuk partján bújnak szoknyába, mint a squaw-k. Egyikük ideosont a törzs közelébe. – Ifjú harcosaim lenyúzták a skalpját? – Ügyes a lába, bár a kezébe inkább kapa való, mint tomahawk – felelte a másik a rendületlen Uncasra mutatva. Ahelyett, hogy asszonyi kíváncsiságot tanúsítva a fogolyra pillantott volna, akinek népét oly nyomós okkal gyűlölte, Magua tovább szívta a pipáját, azzal a tűnődő arckifejezéssel, amelyet akkor öltött fel, ha ravaszságára vagy ékesszólására éppen nem volt szükség. Noha az agg apa beszédében foglaltak is megdöbbentették, máskorra halasztotta a kérdezősködést. Csak a kellő idő elteltével rázta ki pipáját, dugta vissza tomahawkját, és kötötte meg körülötte erősebben az övét, csak akkor kelt fel, s vetett végre egy pillantást a valamivel mögötte álló fogolyra. Az éber, habár gondolataiba mélyedő Uncas észrevette a mozdulatot, s maga is a fény felé fordult: összenéztek. Egy percig is állhatott így a két merész és zabolátlan szellem, tekintetét egymásba fúrva, rezzenéstelen szemmel. Uncas mintha egész testében megnőtt volna, orrlyuka kitágult, mint a sarokba szorított tigrisé, de alakja olyan szoborszerűen mozdulatlan maradt, mintha csak a képzelet faragta volna ki belőle törzse valamely har­cias istenének pompás és hibátlan ábrázolatát. Magua vonagló arca viszont képlékenyebbnek bizonyult, a vad dacot felváltotta rajta az ádáz öröm, és mintha a tüdeje mélyéből röppent volna ki a félelmetes név: – Le Cerf Agile! A harcosok egyemberként ugrottak talpra a jól ismert név hallatán, s egy kis időre a bennszülöttek közönyét mintha elfújta volna az általános megdöbbenés. Kórusban ismételgették a gyűlölt, mégis tisztelt titulust, s a hang kiáradt a kunyhóból. A bejárat előtt őgyelgő asszonyok és gyerekek visszhangozták a szavakat, amit éles, panaszos vonítás követett. Ez utóbbi még véget sem ért, amikor a férfiak erőt vettek magukon. Egymás után visszaültek a helyükre, mintha szégyellnék indulatkitörésüket, de percekbe telt, mire abbahagyták annak a harcosnak a kíváncsi méregetését, aki oly sokszor bizonyította vitézségét a nép legjobbjaival szemben. Uncas élvezte a diadalt, de beérte egy csendes mosollyal – minden nép körében ismert jele ez a megvetésnek. Magua észrevette az arckifejezését, és a kis ezüstdíszek megcsördültek karperecén, amint vadul feléje mutatott, és vérszomjasan, angolul ezt kiáltotta: – Meghalsz, mohikán! – A gyógyító vizek nem támasztják fel a halott huronokat – válaszolta Uncas dallamos delavár nyelven. – A Bucskázó Folyó fehérre mossa csontjaikat. Férfiaik asszonyok, asszonyaik baglyok. Eredj, csődítsd össze a huron kutyákat, hadd lássanak egy igazi harcost! Gyáva vér szaga facsarja az orromat. Az utóbbi utalás különösen elevenükbe talált. Sok huron értette a fogoly idegen beszédét, köztük Magua is. A ravasz vadember azonnal meglátta a lehetőséget, és lecsapott rá. Könnyű vadbőr köntösét ledobva, két karját előrenyújtva belefogott veszedelmes és alattomos ékesszólásába. Bármennyire csorbította is tekintélyét népe előtt vissza-visszatérő vétke, meg az, hogy elhagyta törzsét, bátorsága és szónoki híre tagadhatatlan volt. Beszédeinek mindig akadtak hallgatói, és ritka eset volt, amikor nem győzte meg őket. Most a bosszúvágy is tetézte vele született tehetségét.  Gy. Horváth László fordítása

James Fenimore Cooper (1789–1851)

Amerikai író 1823-ban kezdte el írni legismertebb és legkedveltebb műveit, az indiánregény-ciklus öt darabját (Bőrharisnya, Az utolsó mohikán, A préri, Nyomkereső, Vadölő), melyeket a Nagy indiánkönyv néven ismerünk.

Frissítve: 2019.04.19 14:30

Atyavilág: egy szatíra hívőknek és hitetleneknek, bevándorláselleneseknek és bevándorláspártiaknak

Publikálás dátuma
2019.04.19 13:00

Fotó: Lakos Gábor
Atyavilág címmel jelent meg Kal Pintér Mihály első regénye. A Papvárosban játszódó történetben minden végtelenül groteszk, ezért is kellemetlen, miközben roppant humoros a kísérteties hasonlóság a valósággal.
– Nem kerülhetem meg a kérdést: van Isten? – Szerintem van. De kifejezetten csak szerintem, nem tudom teljes bizonyossággal megállapítani. Nem tudatosan hiszek, hanem érzelmi szinten. Amikor nagyon magyarázzuk, nagyon elmondjuk és kirakjuk őt apókaként egy felhőre, azt mindig megkérdőjelezem. Ez is lehet, és sok minden lehet. Lehet, hogy minden egyszerre van. Egyszerre van, hogy van, és egyszerre van, hogy nincs. Pici pontok vagyunk, miközben nagyra tartjuk magunkat itt lenn, a Földön, ebben a magunk egyszerű kiterjedésében. – Miközben gyanús ez a végtelen világmindenség. – Gyanús. Ha azt mondom, van Isten, nem hiszek nagyobb csodában, mint ha azt mondom, hogy nincsen. De ha azt mondom, nincs, akkor mi van? Az ember azt mondja, hogy ha ő van, akkor biztos más is van, aki őt megteremtette, hiszen ő is teremt. Ebben a mechanizmusban működik az agyunk, ebben gondolkodunk. Éppen ezért ezeket a gondolatokat félre szoktam rakni. Van az Istenhez egy érzelmi viszonyom. – Ez a kérdés jött volna: milyen a viszonya Istennel? – Ritkán találkozunk… De komolyra fordítva, mielőtt a kislányom született, voltam templomban, és elmélyedtem magamban. Mintha ott beszéltem volna vele. Van a transzcendens világhoz egyfajta érzelmi kötődésem. Nem gondolom, hogy az Isten nincs, azt gondolom, hogy van, de mivel ezt a létigét az emberek magukra használják meg az állatvilágra, ezért ez a „vanság” olyasmi, amit nem tudunk megfogni. Tesszük-vesszük, leképezzük, jól megtagadjuk, jól elhisszük, jól utáljuk egymást, mert nem úgy gondoljuk, mint a másik. Furcsa játékban vagyunk Istennel, miközben nem játszadozni kellene vele. Vagy bennünk van, vagy nincs. Én érzem, valaki nem érzi. Hagyjuk egymást békén. Ez annyira személyes ügy, hogy nem is tudnék róla komolyan vehető logikai képletet felállítani. – Hamvas Béla jut eszembe, aki szerint Isten tagadásánál csak egy nagyobb ostobaság van, a létezésének bizonyítása. A családból hozta valamelyiket? – A családom egyik része hívő, a másik ateista. Megkaptam mindkét oldalt, volt választási lehetőségem. Senki nem akart győzködni semmilyen irányba. Nem nagyon vittek templomba, nem kaptam dogmaszerű megközelítést. Az elején az emberben sok minden összekavarodik, olvasmányélmények, benyomások. Lát papokat, akik vagy érdekesek, vagy csupán túlontúl feltűnők. Lát külsőségeket, amelyek szintúgy. Sokkal nagyobb bizonytalanságba kerül, mint amiben eladdig volt. – Az Atyavilág éles szatíra, mégis azt érzem, ön szerint Isten ezt jó szemmel nézi. – Igen, így gondolom. – De vajon miért? Az utolsó ítélet mindenható Krisztusa például egész vészesen hangzik. – Az volt a kiindulópontom, hogy Istennek nevét hiába ne vedd! Ehhez képest gyakorlatilag hiába vesszük a nevét folyamatosan. Ha körülnézünk, már szinte minden keresztény, mindenre ráaggatjuk ezeket a jelzőket. Ennek a nevében bizonyos körök azt csinálnak, amit csak akarnak, merthogy ők a felkent szolgái – amit ők ki mernek mondani rengetegszer – ennek a bizonyos Istennek, vagy akár Jézusnak, vagy tökmindegy, kinek. És ha te ellentmondasz, nem értesz egyet, másként gondolod, akkor innentől kezdve te egy szerencsétlen pondró vagy, aki arra sem méltó, hogy éljen, vagy legalábbis Magyarországon nem, mert ez Mária országa. Ez csúnya dolog, mondanák a gyerekek. Ha egy transzcendens világra mondom azt, hogy ez az én mögöttes hátterem, akkor bármilyen aljasságot megtehetek. És ha te bármit szóvá teszel, akkor Antikrisztus leszel, mert hogy mersz engem megkérdőjelezni, hiszen én Isten nevében cselekszem. Ezt a játékot nem szeretem. Nevezhetjük egyháznak, politikának, közéletnek vagy a világ bármilyen önző, kirekesztő visszaélésének. – Volt valami, amivel ennyire kihúzta a gyufát az egyház? – Igazából nem is az egyház húzta ki a gyufát. Olykor ugyan felháborítanak azok a dolgok, amiket az egyházról vagy bizonyos papokról hallok, de a regényben az egyház inkább csak eszköz, nem cél. Mindig erre a világra mutatunk rá. Mindig azt mondjuk, hogy Magyarország keresztény közösség, slussz. Vagy elfogadod, és innentől kezdve mindent elfogadsz, vagy nem. Amit megtapasztalok a közéletben, a politikában, az verte ki nálam a biztosítékot. – Régebben politikai kabarét is írt. Azonkívül, hogy mára a politika jobbról előzte az abszurdot, változott valami? – Akkor nagyon merészen és ügyesen, bárkiről bármit megírhattunk, bármilyen kormányzás alatt. Medgyessytől Torgyánig mindenkiről írtunk gyönyörű szép dolgokat meg kevésbé szépeket, főleg azokat. Ez jó volt, mert görbe tükröt mutathattunk, amit mindenki elfogadott. Most ez mintha merészebb húzás volna. Ha valamiben nem érzem jól magam, akkor vagy elsírom magam, lehúzom a redőnyt és bemegyek a paplan alá, vagy előhívom a humort. Ezzel talán kihúzhatjuk a dolog méregfogát. – A humor mindig működik? Nincs az a társadalmi feszültség, amikor már nem adekvát? – Szerintem a humor a legutolsó pillanatig az. Persze minél őrültebb a helyzet, annál feketébb a humor. El tudok menni a végletekig, ha fekete humorról van szó. Ez nem arról szól, hogy valamit kiröhögünk, hanem arról, hogy sűrűbben fogalmazzuk meg. Néha elég egy villanás, összekacsintunk, és azt mondjuk, itt valami tényleg nem stimmel. A könyv tele van túlzásokkal, sarkításokkal, de az epizódokban rá lehet ismerni bizonyos megtörtént eseményekre. Elég csak az ibafai papokról beszélnünk, akiknek füstkiadójuk van. Filippov Gáborral, a könyv szerkesztőjével arról beszélgettünk a minap, hogy szegény Örkény István mit csinálna. Ebben a világban mi az, ami tényleg abszurd? – Felismerni a regény tengerbe vesző éhesei­ben a migránsokat, akiket szenvtelenül hagy megfúlni Papváros hívő közössége. Talán itt a legmaróbb a szatíra. – A szerkesztőm szerint ez a legerősebb része a könyvnek, itt ér el a csúcspontra. A halállal viccel, játszik a történet, miközben nagyon mély dolgokról, tragédiákról beszél. Erre mondom, hogy abszolút el tudok menni a végletekig. Ebből a szempontból szerintem nincs tabu, mert a szándék a fontos. Nem kinevetek embereket, hanem megmutatom, hogy reagál rájuk a város, a különböző eszmék képviselői, még akár a liberálisok is. Én itt már nem kímélek senkit, mert azt látom, hogy egyfajta bohócjátékká aljasul a történet. Összejövünk, bizottságokat alapítunk, levetkőzünk, mindent csinálunk, csak nem mentjük meg őket. De mindenkinek a lelkiismerete tiszta, a saját kis elveivel. Ezt az epizódot amúgy nem mertem a „valóságban” hagyni, rémálomként írtam meg. Egyébként van a humornak egy határa, amit nem szívesen lépek át. Ha ócska a humor, akkor válik az egész kínossá. – Erdő Péter örülne a könyvének? – Szívesen leülnék vele beszélgetni. Bárkivel, papokkal is. Nem tudom, ők hol húzzák meg a határt. De szerepelnek a könyvben, ha nem is sokan, a hit valódi harcosai is, akik kivettetnek ugyan a városból, de vissza-visszatérnek, és mint Szent Ferenc tette, építik a templomaikat. Nem anyagi megfontolásból, hanem hitből. Ki akarják húzni a várost az őrületből, de kevesen vannak. Az, hogy tömegtermelés van hívőkből, nem a célhoz vezet. Azt is el tudnám fogadni, ha bármelyik pap itt-ott rámutatna egy túlzásra, becsípődésre.

Névjegy

Kal Pintér Mihály Író, újságíró, az Athenaeum Könyvkiadó szerkesztője. 1974-ben született, a szegedi bölcsészkaron végzett. Pályáját újságíróként kezdte. Dolgozott kabarészerzőként, írt színdarabokat, dalszövegeket, később rádiós műsorvezetőként is tevékenykedett. Verseskötete Szösszentő Ámor címmel 2002-ben jelent meg. Nős, egy hároméves kislány édesapja. Atyavilág című regényét a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, a Millenáris Parkban mutatják be 2019. április 28-án 11.30-kor, a moderátor Filippov Gábor szerkesztő lesz, a könyvből Gálvölgyi János színművész olvas fel részleteket.

Frissítve: 2019.04.19 13:49