Tovább élő Ady

Érthetetlen, nemzetietlen, dekadens, fajtalan – egyfelől; költőzseni, iránymutató orákulum, a magyar társadalmi progresszió emblematikus figurája, aki szembefordult a félfeudális Magyarországgal – másfelől. Ady Endre alakjának, szerepeinek, költészetének és publicisztikájának megítélése már a kortársai számára is széles skálán mozgott a fentebb említett pólusok között. Tesszük hozzá: ahogy egy plurális és mediatizált társadalomban ez normális. Nincs ez másként ma sem, a vélemények éppúgy szóródnak róla, mint régen.
„Ady költészetének lényege és a kortárs ízlésvilágunk között jelentős a távolság, így manapság nem bír akkora megszólító erővel – válaszolja Gintli Tibor irodalomtörténész a jelent meghatározó Ady-értésünket firtató kérdésünkre. – Ady preszimbolista költő, felfogása alapvetően metafizikai természetű, míg a jelen irodalomértelmezői inkább az iróniára, az öniróniára fogékonyak, a szövegszerűséget helyezik előtérbe, ezért a pátosszal is élő, a mitizált ént középpontba állító versek kevésbé tudnak új olvasókat szerezni maguknak azon túl, hogy iskolai kötelező tananyagként mindenki találkozik velük.” Az ELTE Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének igazgatója ugyanakkor – egyszerre kontrasztnak és párhuzamnak is titulálható módon – a költő egykori fogadtatására, sikerének miértjeire is rávilágít. „Az első két kötete még a későromantikus átlaglíra szószátyár, pongyola nyelvén szólalt meg, az 1906-ban megjelent Új versekben azonban megváltozott a hangja – nem utolsósorban a Léda közvetítésével megismert baudelaire-i költészetnek köszönhetően. A magyar olvasó eladdig nem találkozott olyan verssel, amellyel kapcsolatban komoly értelmezési problémákkal szembesült volna, az irodalmi szöveg nem volt számára enigmatikus: minden magyarán meg volt mondva, csak szépen, a köznapinál emelkedettebben, legalábbis így gondolták. Adynál azonban a sugalmazás és a sejtetés technikája révén megváltozott a jelentésszerkezet, előtérbe került a világ rendjébe vetett hit kétsége, a metafizikai elbizonytalanodás. A vers maga is megfejthetetlen titokká vált, amelynek »megfejtését« a szerzője sem birtokolja. A fekete zongora »érthetetlensége« miatt kirobbant botrány mutatta, mennyire nem voltak hozzászokva ehhez a sugalmazó versbeszédhez a korabeli olvasók.”

Alakváltozások

Azóta persze volt idő „hozzáedződni” Ady költőiségéhez, s számos követője alakított ki, rá is építkezve, saját nyelvet. „Ady abban nyújtott maradandót, hogy megújította a képekben gondolkodó nyelv, valamint a cselekvő nyelv lehetőségeit. A hazai kultúrát megtermékenyítő, idegen hatások mellett, egyúttal a magyar nyelvi és kulturális hagyományt is dinamizálta, a Károli-bibliától a népköltészetig. Folytathatóvá tette a romantikát, és elérhetővé tette a modernséget” – kapcsolódik Ady jelentőségének elemzéséhez Mekis D. János irodalomtörténész. A Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának docense állítása megtámogatásául Pilinszky János mondatait idézi, melyek épp ötven éve, a mai Ady-jubileum „félidejében” íródtak: „Számomra (…) döntően és végérvényesen Ady a legjelentősebb modern magyar költő. (…) Közvetlenül vagy közvetve szinte valamennyiünkben tovább él” – mégpedig a költő „királyi pózai” ellenére. Az irodalomtörténész szerint ezt a „valamennyiünkben”-t a legkomolyabban kell venni. Bizonyságul egyfelől az Ady bűvkörében élő Nagy Lászlót és Juhász Ferenc életművét (túlnövelt szereptudat, akaratelvű nyelvhasználat, népi ihletésű mitologizmus sajátos va­riációi) hozza példának, másfelől (rejtett hatásként) Pilinszky sajátos képiségét. És a sor folytatható. H. Nagy Péter, a komáromi Selye János Egyetem adjunktusa az Orbán Ottó és Kovács András Ferenc költészetében feltűnő kapcsolódásokra hívja fel a figyelmet. „Orbán Ottó költészetében egész lírai hálózat jön létre, melyben Ady-reflexiók, -átiratok is előfordulnak (lásd Az eltévedt lovas, az Ady vagy a Sorok a porban című verseket). Kovács András Ferencnél is számos vers tanúskodik az Ady-lírához való dinamikus és termékeny viszony kialakításáról, legyen az újraírás, parafrázis vagy »félrefordítás« (elsősorban az Üdvözlet a vesztesnek című kötetben).” Az 1990-es években induló fiatal költők közül Térey János versei kapcsán merül fel legtöbbször Ady neve, vagy a híres Ady-esszét („Komp-ország, a hídról”, Holmi, 2006/február) publikáló Kemény Istvánnál. „Az utóbbinál iróniával ötvözve, de a jelentés visszanyerésében reménykedve; az előbbinél a nyelvi erőt a végletekig fokozva. Térey a költői beszédcselekvés megújítója, Kemény a képi gondolkodásé” – részletezi Mekis D. János. Az említettek mellett H. Nagy Péter szerint az „egyik legnagyobb szabású vers ebből az időszakból Orbán János Dénes Páthosz temetése című posztmodern halotti beszéde. A szövegen áttűnő Ady-idézetek sokaságából kitetszik, hogy valójában a patetikus költői stílus elbúcsúztatásáról van szó.”

Átrendeződés

Mekis D. János úgy véli, az irodalom újra közéletibbé válására – „a haza ügye ma ismét versek tárgya” – a költői beszéd a prózánál frissebben, teherbíróbban, innovatívabban reagál, s így a líra új virágkora „visszamenőleg is átrendezheti a hagyományt. Felértékelődik Petri György politikai költészete, Nagy Gáspár vagy Kányádi Sándor munkássága, az ötvenhatos költészet. És felértékelődik Ady Endre” – mutat rá a trendre az irodalomtörténész, ugyanakkor nem feledkezik meg Ady publicisztikájának felértékelődéséről sem: „Úgy tűnik, a mai, lassan uralkodóvá váló stílus, a mindent kiforgató publicisztikus radikalizmus már beelőzte jobbról is, balról is. Harcosan, de nyelvileg sokkal laposabban.” S hogy mennyire helytálló a megállapítása, H. Nagy Péter új olvasási-értelmezési távlatokat nyitó felvetése is alátámasztja. „Ady patetikus, komoly költőként él a köztudatban, mintha gond lenne a humorérzékével. Ennek azonban éppen az ellenkezőjéről győződhetünk meg, ha belelapozunk a publicisztikai írásaiba. Hemzsegnek bennük a jobbnál jobb poénok, némelyikük telitalálatnak minősíthető száz év távlatából is.” Gintli Tibor szintén az Ady-publicisztika friss olvasatára hívja fel a figyelmet. „Ady új világ víziója leginkább a határozottan liberális, demokrata, européer álláspontot képviselő publicisztikájában kapott hangot. Elképesztő, mennyire aktuálisak azok a cikkei, amelyek a nemzeti retorikát hangoztató, de valójában nem a nemzet érdekeit szolgáló gondolkodásmódot ostorozzák. Alig hisszük el, hogy ezek több mint száz éve született írások. Az akkori és a mostani szituáció hasonlósága miatt a mai szélesebb olvasóközönség számára ezért a költő Adynál a publicista Ady valószínűleg izgalmasabb.”

Elrettentő példa

 A két világháború között, ha tárgyalásra került a modern és „kozmopolita”, „Párizst majmoló” Ady Endre az irodalmi tankönyvekben, minden esetben erős kételyek fogalmazódnak meg pedagógiai hatásával, alkalmazhatóságával kapcsolatban. A nemzeti diskurzus szemszögéből Adyt előbb „elrettentő példaként”, később irodalmi erényeinek, politikai nézeteinek, nemzetfelfogásának és életmódjának kritizálása mellett mégis a modern irodalom korszakos jelentőségű, legnagyobb alkotójaként állítják a diákok elé. (Forrás: Teslár Ákos: „Megszerettetik a hazát” – Ady, kultusz, nemzet, doktori disszertáció, ELTE BTK, 2014)

Frissítve: 2019.01.27 12:22

Posztumusz bőrkötés - Márai Sándor halálára

Publikálás dátuma
2019.02.22 11:30

Fotó: MTI
Éppen tegnap, február 21-én volt 30 éve, hogy a 89 éves Márai Sándor San Diegó-i otthonában fegyvert szegezett a halántékához, és egyetlen mozdulattal véget vetett sok-sok évtizedes sértődöttségének. Az életénél, vagyis annál, ami a nyolcvanas évekre lett belőle, csak a díszbe kötött rehabilitációt utálta jobban. Beállni, Lenin után szabadon, a hasznos hülyék közé? Azt már nem!
„A műemlékek közös sorsa, hogy a kutyák végül lepisálják a talapzatot” – írta némi iróniával az Írószövetség megkeresésére reagáló naplóbejegyzésében, mikor is arra kérték, hagyjon fel végre az emigráció kiürült gesztusával és térjen haza. Úgy várják, ahogy szeretné: himnusszal, esetleg inkognitóban. Ő azonban makacsul kitartott híres, a Szabad Európa Rádióban 1967. február 21-én felolvasott végrendelete mellett, vagyis, hogy amíg Magyarországon nem áll helyre az alkotmányos rend és bent vannak az oroszok, addig nem járul hozzá a művei itthoni kiadásához. És persze esze ágában sincs hazajönni. Konok ember volt, utolsó éveiben inkább élt mardosó szegénységben, mint hogy feladja az elveit és az „életprogramját”, melyet már az 1930-as évek közepén egyértelműen megfogalmazott az Egy polgár vallomásaiban. „Utolsó pillanatig, amíg a betűt leírnom engedik, tanúskodni fogok erről: hogy volt egy kor és élt néhány nemzedék, amely az értelem diadalát hirdette az ösztönök felett, s hitt a szellem ellenálló erejében, amely fékezni tudja a csorda halálvágyát. Életprogramnak nem sok ez, de nem tudok másként. Minden, amit tudok, annyi, hogy e tanulsághoz, a magam kegyetlen, hűtlen módján hűséges akarok maradni… Emlékezni és hallgatni akarok.” A kezdeti világmegváltó vágyat és a zsenitudattal szerencsés esetben párosuló, tenni akarásra ösztönző lelkesedést, a szeretet és az alázat érzését saját bevallása szerint is nagyon hamar felváltotta a dölyf és a bosszúvágy. Úgy érezte, a civilizált ember igényérzete kihalóban. „Az eszmények, amelyekben hinni tanultam mint megvetett ócskaságok kerülnek nap mint nap szemétdombra (…) A polgár és a polgári rend az emberi együttélés egyik legértékesebb, leghasznosabb, magasrendű terméke, mindaddig, amíg alkotó és hősies. A papucsos polgár, aki rádiót hallgat, szidja az adókat és a prolikat, nem eszménye senkinek…”

Irodalmi halottkémek

Nem tudott megbarátkozni a modern világgal, ahol a hírek magamutogató senkiháziakról szólnak és a dicsőséget szenzációban mérik. „Ha rövid a karod, toldd meg egy nyilatkozattal!” – mondta a rá olyannyira jellemző keserű iróniával. Indulatosan gyűlölte a pletykát és a bulvárdömpinget: amikor a kezébe került egy fényképekkel tarkított füzet, mely az akkor már halott Szabó Lőrinc szerelmi életét taglalta, fotókkal, nevekkel és az érintett hölgyek lakcímének megjelölésével, egyenesen émelyítőnek találta az olvasmányt. „A népi demokratikus irodalmi halottkémek és sírtolvajok felásnak minden frissen hantolt sírt, átvilágítanak minden melltartót, a hagyaték hulladékait, és aztán csámcsogva kiteregetik a kortársak előtt a látleletet. A költőnek, akit így agnoszkálnak, mindez nem árt, mert végül csak a könyv számít, ami utána marad, a nyálcsorgató kárörömmel közzé adott pletyka elpárolog, mint a büdösség. De az olvasónak és az irodalomnak árt ez a hullarablás, fertőző a hullaméreg, amit beszív, amikor ezt olvassa.” Ezzel együtt eleinte tőle sem állt távol a ma már talán bulvárszámba menő kitárulkozás: az Egy polgár vallomásaiban ráadásul nemcsak a saját magánéletéről és a korról vall fájó őszinteséggel, hanem bizony a környezetében élőkről is. Néhányan sértetten ismertek magukra a szókimondó leírásokban, ezért az 1940-es, harmadik kiadásban Márainak bizony imitt-amott már meg kellett nyirbálnia a korábbi szövegét. 1935-ben egykori nevelője, bizonyos Stumpf György, akkor már szentszéki tanácsos be is perelte az írót személyiségi jogai megsértéséért. Márai ügyvédje hiába érvelt amellett, hogy a regény nem oknyomozó riport, hanem irodalmi mű, ami pusztán a vallomásos családregény műfaji kritériumainak kíván megfelelni, amikor tenyeres-talpas, testi szagú, nehézkes észjárású sváb parasztfiúnak titulálja Stumpfot, a bíróság 2000 pengő bírság megfizetésére ítélte az írót.

Öngyilkosok Mekkája

Bár a saját bevallása szerint soha (az utolsó pillanatig legalábbis) nem gondolt az öngyilkosságra mint lehetséges opcióra, naplójában többször említi amolyan sokak számára vágyott menekülőútként, akár a túlzottan bántó kiteregetés elől is. Máshol arról ír, nem sokkal San Diegóba költözésük után, hogy a város a világválság környékén az amerikai öngyilkosok kedvelt választott célpontja volt. Hozzáteszi, bár tény, hogy akkoriban a csüggedtek és a reménytelenek idejöttek meghalni, ma már sokkal inkább azok választják otthonuknak, akik a hosszú élet zálogát látják az állandó napsütésben. Miután 86 évesen elmegy egy fegyverkereskedésbe, hogy megvegye élete első és utolsó pisztolyát, akkor is azt taglalja a naplójában, hogy a statisztikai adatok szerint az elmúlt évben lőfegyver által bekövetkezett halálesetek 84 százaléka öngyilkosság volt. Nem bízta a véletlenre, kijárta a fegyvertartáshoz szükséges kötelező iskolát is: „[A]z ölés, vagy ha úgy tetszik, a gyilkosság és öngyilkosság technikájának ez a hivatalosan szervezett oktatása különös példája annak, hol élünk, mit ér az élet (…) Késő este ér véget az első tanóra, a városból előhívott taxival sötét földeken át gurulok vissza a lakott tájak felé, ahol a célpontok élnek, az emberek. Én is. Életem egyik legkülönösebb vállalkozása ez, a végén, készülődés egy utazásra, ahonnan még nem tért meg utazó.”

Nem is olyan nagy dolog

Azt írja, nyugodtan alszik, mint aki a jegyirodában elintézte egy hosszú út előtt a szükséges tennivalókat. Elalvás előtt még Krúdyt olvas, összegyűjtött 1918-as újságcikkeinek némelyikét. Ő maga a naplóján kívül az utolsó években már nem ír, nem bízik sem magában, sem az irodalom létjogosultságában. Ha mégis papírra vet valamit, „az már csak olyan, mint a reggeli testgyakorlat – elmeszesedés elleni védekezés”. Az olvasás azonban más. Minden, ami a hazából maradt számára, pusztán az irodalomban, a nyelvben tetten érhető. Virág Benedek, Kassák vagy Juhász Gyula verseiben. Virággal mellesleg majdhogynem szomszédok voltak a Szarvas téren. Ha nincs a köztük lévő 200 év, személyesen is megdiskurálhatták volna mindazt, amiről egy-egy álmatlan éjszakán, a Csendes-óceán partján „csevegtek”. Kassák olyan, mint egy mexikói kerámiafigura, őszinte tragikummal, Juhász pedig a mélymagyar, nem a Németh László-s giccs értelmében, hanem valóságosan, nemes feszültséggel a lírájában. Amikor már senkije sincs, amikor már Lola is és az örökbe fogadott fia, no meg az összes testvére is halott, még mindig ott vannak a költő- és írótársak sorai: „Talán nem is olyan nagy dolog a halál” – zengi egyre erősebben a fejében Babits. „Talán. Ha úgy gondolta, mindeddig mindenkivel megtörtént és utólag nem panaszkodott senki, igaza lehet.

Az Egy polgár vallomásai első kiadásából

kikerültek olyan írások is, melyek például a premontrei katolikus gimnáziumban zajló, már-már pederasztiát idéző, pikáns paptanár-diák viszonyokról tudósítanak. „Biztosan tudom azt is, hogy a király és rabszolga-játék – életem első, teljes, maradék nélküli erotikus élménye – megpörkölte kissé érzékeimet, valamilyen nemi bizonytalanság maradt bennem e játék után, melyet a természetes szexuális érintkezés a másik nemmel soha nem tudott egészen feloldani. (...) Azt hiszem, a legtöbb ember néha homoszexuális, s néha nem az. Gyermekkoromban heves pederasztafertőzésen estem át, s ennek a »sérülés«-nek, vagy nevezzük akárminek hegei sohasem gyógyultak teljesen, jellememben, egész lelki magatartásomban feminin vonások ütköztek ki, álmomban néha megkínzottan vágyakoztam férfiakkal való szerelem után, de ez a vágy – csaknem azt írtam: sajnos – soha nem volt telítve annyi lendítő erővel, hogy átsodorjon a túlsó partra, a férfiakhoz. Bizonyos, hogy az a kóros kielégületlenségérzés, mely később nemi életemet, gondolkozásomat, úgynevezett »világnézetemet« jellemzően meghatározta, ebből a »király és rabszolga«-játékból maradt vissza.” Az öncenzúrázott részletek a 2013-ban a Helikon Kiadónál megjelent bővített kiadásban újra olvashatók.

"Néha már úgy hiszem, nagyon sok, talán minden a szavakon múlik, melyeket idejében kimond vagy elhallgat, vagy éppen leír az ember.”
(Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek)
Frissítve: 2019.02.22 11:30

Babiczky Tibor versei

Dasein Egy rég bezárt vendéglő ablakán a felpöndörödött „Megnyitottunk!” felirat. Lángoló nulla az ég közepén. Delet üt az óra. Történelem A vetés idején csontokat fordított ki az ekevas a földből. Varjak verdesnek a lesoványodott patások körül. Mikor eljön az aratás ünnepe, a telihold koponyája lebeg majd a fekvő kalászok felett. Tüzek gyúlnak. De hiába minden. A betakarítást vakok végzik el. Forog a malom. A kihűlt kemencében, mint hamvasztáskor a szív, egy kenyér félgömbje fénylik.
Frissítve: 2019.02.17 17:45