Tovább élő Ady

Érthetetlen, nemzetietlen, dekadens, fajtalan – egyfelől; költőzseni, iránymutató orákulum, a magyar társadalmi progresszió emblematikus figurája, aki szembefordult a félfeudális Magyarországgal – másfelől. Ady Endre alakjának, szerepeinek, költészetének és publicisztikájának megítélése már a kortársai számára is széles skálán mozgott a fentebb említett pólusok között. Tesszük hozzá: ahogy egy plurális és mediatizált társadalomban ez normális. Nincs ez másként ma sem, a vélemények éppúgy szóródnak róla, mint régen.
„Ady költészetének lényege és a kortárs ízlésvilágunk között jelentős a távolság, így manapság nem bír akkora megszólító erővel – válaszolja Gintli Tibor irodalomtörténész a jelent meghatározó Ady-értésünket firtató kérdésünkre. – Ady preszimbolista költő, felfogása alapvetően metafizikai természetű, míg a jelen irodalomértelmezői inkább az iróniára, az öniróniára fogékonyak, a szövegszerűséget helyezik előtérbe, ezért a pátosszal is élő, a mitizált ént középpontba állító versek kevésbé tudnak új olvasókat szerezni maguknak azon túl, hogy iskolai kötelező tananyagként mindenki találkozik velük.” Az ELTE Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének igazgatója ugyanakkor – egyszerre kontrasztnak és párhuzamnak is titulálható módon – a költő egykori fogadtatására, sikerének miértjeire is rávilágít. „Az első két kötete még a későromantikus átlaglíra szószátyár, pongyola nyelvén szólalt meg, az 1906-ban megjelent Új versekben azonban megváltozott a hangja – nem utolsósorban a Léda közvetítésével megismert baudelaire-i költészetnek köszönhetően. A magyar olvasó eladdig nem találkozott olyan verssel, amellyel kapcsolatban komoly értelmezési problémákkal szembesült volna, az irodalmi szöveg nem volt számára enigmatikus: minden magyarán meg volt mondva, csak szépen, a köznapinál emelkedettebben, legalábbis így gondolták. Adynál azonban a sugalmazás és a sejtetés technikája révén megváltozott a jelentésszerkezet, előtérbe került a világ rendjébe vetett hit kétsége, a metafizikai elbizonytalanodás. A vers maga is megfejthetetlen titokká vált, amelynek »megfejtését« a szerzője sem birtokolja. A fekete zongora »érthetetlensége« miatt kirobbant botrány mutatta, mennyire nem voltak hozzászokva ehhez a sugalmazó versbeszédhez a korabeli olvasók.”

Alakváltozások

Azóta persze volt idő „hozzáedződni” Ady költőiségéhez, s számos követője alakított ki, rá is építkezve, saját nyelvet. „Ady abban nyújtott maradandót, hogy megújította a képekben gondolkodó nyelv, valamint a cselekvő nyelv lehetőségeit. A hazai kultúrát megtermékenyítő, idegen hatások mellett, egyúttal a magyar nyelvi és kulturális hagyományt is dinamizálta, a Károli-bibliától a népköltészetig. Folytathatóvá tette a romantikát, és elérhetővé tette a modernséget” – kapcsolódik Ady jelentőségének elemzéséhez Mekis D. János irodalomtörténész. A Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának docense állítása megtámogatásául Pilinszky János mondatait idézi, melyek épp ötven éve, a mai Ady-jubileum „félidejében” íródtak: „Számomra (…) döntően és végérvényesen Ady a legjelentősebb modern magyar költő. (…) Közvetlenül vagy közvetve szinte valamennyiünkben tovább él” – mégpedig a költő „királyi pózai” ellenére. Az irodalomtörténész szerint ezt a „valamennyiünkben”-t a legkomolyabban kell venni. Bizonyságul egyfelől az Ady bűvkörében élő Nagy Lászlót és Juhász Ferenc életművét (túlnövelt szereptudat, akaratelvű nyelvhasználat, népi ihletésű mitologizmus sajátos va­riációi) hozza példának, másfelől (rejtett hatásként) Pilinszky sajátos képiségét. És a sor folytatható. H. Nagy Péter, a komáromi Selye János Egyetem adjunktusa az Orbán Ottó és Kovács András Ferenc költészetében feltűnő kapcsolódásokra hívja fel a figyelmet. „Orbán Ottó költészetében egész lírai hálózat jön létre, melyben Ady-reflexiók, -átiratok is előfordulnak (lásd Az eltévedt lovas, az Ady vagy a Sorok a porban című verseket). Kovács András Ferencnél is számos vers tanúskodik az Ady-lírához való dinamikus és termékeny viszony kialakításáról, legyen az újraírás, parafrázis vagy »félrefordítás« (elsősorban az Üdvözlet a vesztesnek című kötetben).” Az 1990-es években induló fiatal költők közül Térey János versei kapcsán merül fel legtöbbször Ady neve, vagy a híres Ady-esszét („Komp-ország, a hídról”, Holmi, 2006/február) publikáló Kemény Istvánnál. „Az utóbbinál iróniával ötvözve, de a jelentés visszanyerésében reménykedve; az előbbinél a nyelvi erőt a végletekig fokozva. Térey a költői beszédcselekvés megújítója, Kemény a képi gondolkodásé” – részletezi Mekis D. János. Az említettek mellett H. Nagy Péter szerint az „egyik legnagyobb szabású vers ebből az időszakból Orbán János Dénes Páthosz temetése című posztmodern halotti beszéde. A szövegen áttűnő Ady-idézetek sokaságából kitetszik, hogy valójában a patetikus költői stílus elbúcsúztatásáról van szó.”

Átrendeződés

Mekis D. János úgy véli, az irodalom újra közéletibbé válására – „a haza ügye ma ismét versek tárgya” – a költői beszéd a prózánál frissebben, teherbíróbban, innovatívabban reagál, s így a líra új virágkora „visszamenőleg is átrendezheti a hagyományt. Felértékelődik Petri György politikai költészete, Nagy Gáspár vagy Kányádi Sándor munkássága, az ötvenhatos költészet. És felértékelődik Ady Endre” – mutat rá a trendre az irodalomtörténész, ugyanakkor nem feledkezik meg Ady publicisztikájának felértékelődéséről sem: „Úgy tűnik, a mai, lassan uralkodóvá váló stílus, a mindent kiforgató publicisztikus radikalizmus már beelőzte jobbról is, balról is. Harcosan, de nyelvileg sokkal laposabban.” S hogy mennyire helytálló a megállapítása, H. Nagy Péter új olvasási-értelmezési távlatokat nyitó felvetése is alátámasztja. „Ady patetikus, komoly költőként él a köztudatban, mintha gond lenne a humorérzékével. Ennek azonban éppen az ellenkezőjéről győződhetünk meg, ha belelapozunk a publicisztikai írásaiba. Hemzsegnek bennük a jobbnál jobb poénok, némelyikük telitalálatnak minősíthető száz év távlatából is.” Gintli Tibor szintén az Ady-publicisztika friss olvasatára hívja fel a figyelmet. „Ady új világ víziója leginkább a határozottan liberális, demokrata, européer álláspontot képviselő publicisztikájában kapott hangot. Elképesztő, mennyire aktuálisak azok a cikkei, amelyek a nemzeti retorikát hangoztató, de valójában nem a nemzet érdekeit szolgáló gondolkodásmódot ostorozzák. Alig hisszük el, hogy ezek több mint száz éve született írások. Az akkori és a mostani szituáció hasonlósága miatt a mai szélesebb olvasóközönség számára ezért a költő Adynál a publicista Ady valószínűleg izgalmasabb.”

Elrettentő példa

 A két világháború között, ha tárgyalásra került a modern és „kozmopolita”, „Párizst majmoló” Ady Endre az irodalmi tankönyvekben, minden esetben erős kételyek fogalmazódnak meg pedagógiai hatásával, alkalmazhatóságával kapcsolatban. A nemzeti diskurzus szemszögéből Adyt előbb „elrettentő példaként”, később irodalmi erényeinek, politikai nézeteinek, nemzetfelfogásának és életmódjának kritizálása mellett mégis a modern irodalom korszakos jelentőségű, legnagyobb alkotójaként állítják a diákok elé. (Forrás: Teslár Ákos: „Megszerettetik a hazát” – Ady, kultusz, nemzet, doktori disszertáció, ELTE BTK, 2014)

Szerző

"Ady Endre gyönyörű emberpéldány volt"

Publikálás dátuma
2019.01.27. 09:00

A Liget Szanatóriumban, éppen 100 évvel ezelőtt, január 27-én, állítólag pontban reggel nyolc órakor elhunyt Ady Endre. A korabeli sajtó országos sokkról és a későbbi popsztárok körül kialakuló szomorú eksztázisról számolt be, mely nemcsak halálában, de életében is övezte Ady alakját. E. Csorba Csillával, a Petőfi Irodalmi Múzeum egykori igazgatójával és későbbi főmuzeológusával, Ady összes fellelhető képmásának ismerőjével a költő ellenállhatatlan karizmájáról beszélgettünk.
„Aki nem ismerte őt, nem érti, mit mondok: de aki sose látta, sose beszélt vele, nagyon sajnálhatja, mert egy példátlanul szuggesztív egyéniség ismeretségétől van megfosztva” – írta Móricz Zsigmond öt évvel Ady halála után, a veszteség hatásától még mindig zaklatottan. Ennyire megbabonázta a körülötte lévőket?  Tényleg nagyon nagy hatással volt szinte mindenkire. Mondják, hogy akire ránézett, nem tudott ellenállni a tekintetének. Amúgy is hatalmas rituáléja volt akkoriban a fénykép-ajándékozásnak, de Ady fotóit már-már az őrület határáig gyűjtötték a hódolók: férjes asszonyok versengtek a dedikált képeiért. Ismerünk olyan levelezést, melyben az egyik ilyen rajongó épp a csalódásáról ír: túl pici a kép, amit kapott, ő az egész költőt szeretné, nagyban akarja kitenni a falra. Ady válaszként csak szabadkozik, Székely Aladár még nem szállított, és kérdi udvariasan, nem érné-e be a hölgy a picivel, mire természetesen postafordultával érkezett a válasz: nem! Csinszka emlékirataiból tudjuk, hogy ő maga is szent képként tisztelte Ady portréját, titokban kitette a svájci leánynevelő intézetben az ágya fölé, csókolgatta, és olykor még imádkozott is hozzá. Imádkozott?  És nem ő az egyetlen. Móricz Zsigmond írja, hogy amikor életében másodszor hallotta Ady Endre nevét, egy Szatmár megyei kis faluban egy esperesnél vendégeskedett. Úgy éjfél után hazaért a lumpolásból a papék nagyváradi jogász fia, teljesen elázva. Leborult a szobájában, ahová úgy cipelték be, csókolgatta a pokróc csücskét és részegen Adyhoz imádkozott: „Prófétám, istenem, Ady Endrém, ne haragudj rám. Imádlak, ez az egész ország egy dög, egy temető, sár, te vagy az isten, te fogsz megváltani bennünket…” Tisztában volt Ady a hatásával?  Azt gondolom, pontosan tudta, miként hat. És nemcsak a verseivel, írásaival, hanem akár a fényképeivel is. Éppen ezért, no meg, mert rendkívül hiú ember volt, nem is nagyon engedte magát fotózni másnak, mint Székely Aladárnak. Ha véletlenül valaki lekapta – Balatonfüreden készültek róla efféle lesifotók –, azokat össze akarta tépni, mondván, ilyen jelentéktelen képek nem készülhetnek róla. Az Ady – A portrévá lett arc című albumban, melyet ön szerkesztett, összesen 104 fotó szerepel róla. A kötet alcíme szerint ennyi Ady Endre összes fényképe.  Elképzelhető, hogy itt-ott még kering egy-egy eddig nem ismert fotó, de azt hiszem, hogy olyan már nincs sehol, ami megváltoztatná az általunk jelenleg ismert Ady-képet. A hetvenes években kezdtem összegyűjteni a róla készült portrékat, és ahhoz képest ebben a két­ezres évek elején megjelent albumban alig nyolccal több kép szerepel. Akad néhány, melyet nem Székely Aladár készített, de lényegében minden műtermi kép az ő munkája. Szoros barátság alakult ki köztük – Ady minden számára fontos emberrel, édesanyjával, Lédával, Csinszkával, Babits Mihállyal fotózkodott a Váci utcai fényképészstúdióban. Székely, amellett, hogy mindig a legjobb pillanatot kapta el, és Ady legtetszetősebb arcát látta meg, nagyon tudott bánni a mindig izgága, állandóan vibráló, csakis magával foglalkozó költővel. Számtalan trükköt talált ki, hogy bírja mozdulatlanságra. Tükör előtt előre eljátszotta azokat a pózokat és beállításokat, amiket a barátjától várt, hogy meg tudja mutatni neki, hogy üljön, hogy nézzen. Érdekes, hogy alig akad egész alakos képe. Műtermi szinte egyáltalán.  Igen, mert a fölsőteste ugyan gyönyörű, atletikus volt, de két vézna lábbal és imbolygó mozgással áldotta meg a teremtő. Szintén Móricz írja róla, hogy „Atléta formája volt, széles vállú, fekete, mint a finn mítosz őskovácsa, de imbolygó járású, esett fejű, bús magyar, aki Atlásként viselte e bús hazát.” De Ady maga is vall erről A nagy cethalhoz című versében, amikor a Földbolygóról beszél: „Csuszós a hátad, mellyel tartod / Lelkünket és a mindenséget / S én csak két rossz, táncoló lábat / S reszkető szivet adok néked. (…) Végy engem hátad közepére, / Hogy két gyönge lábam megálljon…” Nem szeretett gyalogolni, arról is vannak feljegyzések, hogy például amikor Rómában jártak Lédával, az utca egyik oldaláról a másikra kocsin mentek. Azt olvastam, rövidlátó is volt…  Bizony, de a hiúsága nem engedte, hogy szemüveget viseljen. Ha olvasott vagy dedikált, a lapot mindig közel emelte a szeméhez. Nagyon fontosak voltak számára a külsőségek. Még egy átdorbézolt éjszaka után is jól ápoltan, netten került elő. Puha kalapban, a legkiválóbb szabóknál varratott öltönyökben járt. Egy alkalommal meg volt beszélve egy randevú az egyik hódolójával egy szálloda halljában. Miután Ady megjelent a gyönyörű kalapjában, kockás nadrágban, raglán szabású felöltőben, az egyetemista fiatalember nem tudta palástolni csalódottságát. Az ifjú olvasó arra számított, hogy egy költő olyan, mint Csokonai – húzza maga után a köpenyét, vándortarisznya van a vállán és szegény, mint a templom egere. Hol és mikor készült az első kép, amit ismerünk?  A családjával, a házuk kertjében, 1891-ben. Innentől, ahogy ment Zilahra, Nagyváradra, Debrecenbe, egyre tudatosabban figyelt rá, milyen fotók készülnek róla. A spontán felvételekből sajnos csak egy-kettő maradt meg, pedig akkoriban egyre többen foglalkoztak amatőr fotózással. Többek között Csinszka is fényképezett, maradt is néhány üvegnegatív tőle, de ezek nem lettek túl jó minőségűek, kihalványodtak nagyon. Van egy kép, ahol szinte tüsi rövid a haja – nem nagyon volt ez jellemző rá.  Ez a kép egy párbaj után készült, 1899-ben, ahol fejsebet kapott. Muszáj volt levágatnia a haját. Egy színházi szék miatt párbajozott Debrecenben. Eléggé ittas állapotban beült a debreceni Csokonai Színházban Geréby Pál földbirtokos bérelt helyére. A később érkező Geréby szóvá tette helyének bitorlását, amiért Ady ugyan bocsánatot kért, de maradt a széken. Miután a harmadik felszólítás után sem volt hajlandó átadni a helyet, Geréby párbajra hívta, és az előre megállapított szabályok szerint zajló kardpárbajban az első vágással megsebesítette Adyt. Ám amikor visszarántotta a kardot, a saját fején is sebet ejtett. Miután az orvosok ellátták a nyolc napon belül gyógyuló sérüléseket, a párbaj ügye bíróság elé került. A Debreceni Királyi Törvényszék Ady Endrét öt, Geréby Pált nyolc nap letöltendő államfogház-büntetésre ítélte, valamint a bűnügyi költségek megfizetésére kötelezte. Ady a váci börtönben le is ülte a büntetését. Azért a kép szép, még nagyon kisfiú rajta.  Szép, igen. Minden képe szép. Ő egy szép ember volt. Többen azt mondták, olyan, mint egy keleti fejedelem, egy hindu herceg. Csinszka írta róla már a halála után, hogy „Ady csoda volt. Megszállott, gyönyörű emberpéldány, élő, elmúló, közöttünk járó csoda. Olyan szép, hogy aki megértette ezt a nagy szépséget és kiverekedte a jogot őrizni ezt a testet, örökös rettegésben élt, hogy elveszítheti”. Érdekes, hogy neki az egyik kedvenc Ady-portréja épp az a kép, ami a költő halálos ágyán készült. Azért, mert azon megint nyugodt az arca. Az utolsó időkben nyilván látta a férje sok-sok szenvedő, eltorzult arcát, ám a halál pillanatában újra összerendeződtek a vonásai. A halotti maszkja is szép. Fiatal arcot mutat. Végül is, csak 41 éves volt.
Az Ady, a portrévá lett arc című kiállítás a Klauzál Gábor Budafok-Tétényi Művelődési Központban március 24-ig látogatható.
Szerző
Frissítve: 2019.01.27. 09:57

A költő feldarabolása (Ady 100)

Publikálás dátuma
2019.01.26. 15:25

Fotó: SZÉKELY ALADÁR
Az egyik Adyt szeretjük, a másik Adyt nem – költészete, publicisztikája már életében is heves politikai indulatokat váltott ki, a magát keresztény-nemzetinek valló oldal karaktergyilkossággal próbálta jelentőségét csorbítani, a kommunista rezsim elsősorban forradalmi elkötelezettségére rezonált. Száz évvel halála után ismétlődnek a szólamok: Ady örök.
„Megdöbbentő, hogy a Tokaji Írótábornak és a Magyar Írószövetségnek magukat középjobboldalinak mondó tagjai az első világháborús évfordulók kapcsán a baloldalt támogató, a baloldal által készpénzen megvásárolt ember keresztény magyar típusának, Ady Endrének a nevével fémjelzik a nagy háborút s annak magyar vonatkozásait. Még mielőtt jönne a felcsattanás, hangsúlyozni szeretném, hogy senki nem mondta azt, hogy Ady Endrét, ezt az egyébként igen tehetséges és tragikus sorsú magyar költőt ki kellene venni a magyar kultúrából!” – írja Vastag Andrea „Az álkereszténység kora” címmel a Magyar Időkben 2018 októberében megjelent cikkében. Az írás nagy felháborodást, és a költő halálának centenáriumához közeledve különféle válaszreakciókat, beszélgetéseket indított el a közbeszédben. „Megmosolyogtató ez a kisajátítás, Ady kortárs ellenzéki-ellenálló szimbólummá avanzsálása. Fogadni mernék, ha nem történik meg ez az incidens, ahogy halad a világ a kreténség felé, ugyanezek a körök előbb-utóbb durván kikezdték volna Ady költészetét” – kommentálta Orbán János Dénes, a Magyar Idők kulturális rovatának vezetője. Reakciója azonban ugyancsak mosolyra késztethet bennünket. 

Támadások kereszttüzében

Az irodalmi modernséget általában támadják, egészen másfajta elképzelés alapján gondolják el a legújabb kor irodalmát és kultúráját. Adyt életében támadták igazán erőteljesen, halála után ez kevésbé volt jellemző. Változatos volt az utókora ebből a szempontból – mondja Tverdota György, irodalomtörténész, hozzátéve: a befogadást tekintve is különböző kulturális formációk adták kézről kézre a költőt: a szociáldemokrácia számára lényegében parancs lett őt szeretni. „Ha egy költőt így kiemelnek, »bezzeggé« alakítanak át, és rá mutogatnak, az azzal a következménnyel jár, hogy a közvélemény kicsit megunja, hátat fordít neki.” A jelenlegi aktív, folyamatos Ady-kutatás hiányának kapcsán az irodalomtörténész megemlíti, Király István olyan erősen rányomta bélyegét a hetvenes-nyolcvanas évek Ady-értelmezésére, hogy ez elbátortalanította, elkedvetlenítette azokat a fiatalabb, érdeklődő kutatókat, akik bekapcsolódhattak volna a nagy költő életművének értelmezésébe. - A részlet-kutatásokban Király kiemelkedően színvonalas volt. Aki Adyval foglalkozik, ma sem kerülheti meg, hogy szembenézzen az eredményeivel. De Király a Révai Józseftől örökölt, idejétmúlt ortodox marxista megközelítési szempontokat kívánta megújítani és továbbfejleszteni, s ezekhez a nézetekhez dogmatikusan ragaszkodott. Ma már elfogadhatatlan ideológiai konstrukciókba préselte bele a sokértelmű és sok irányban nyitott életművet. Ezért a Király örökségével való érdemi szembenézés máig várat magára. Az Ady-felejtést vagy -hamisítást kevésbé tartja szomorúnak, mint a költőhöz kapcsolható potenciál mozgósításának elmaradását Arató László, a Magyartanárok Egyesületének elnöke. „Ady ma egy korszerű nemzettudat kiépüléséhez vagy megerősítéséhez is fontos. A kurzus nemzeti ideológiájával szemben egy érvényesebb nemzeti ideológia és mitológia lenne megalkotható a segítségével – hangsúlyozza a magyartanár. – A költő megszólító ereje ma talán nagyobb, mint az ezredfordulón. Részben, de nem kizárólag azért, mert az Ady-publicisztika aktualitása nőtt, akár az állam és egyház szétválasztottságának csökkenése miatt, akár a nacionalizmus és a nacionalista demagógia előretörése miatt. S miután az Ady-publicisztika nagyon erősen ezek ellen szól, ahogy a költészetének egy része is, ezért a politikai-ideológiai-nyelvhasználati széljárásnak az ellenkező irányú mivolta Ady izgalmasságát és időszerűségét növelte.” Nem véletlen, hogy akik nem egyszerűen a liberalizmusnak, hanem a felvilágosodásnak az örökségét támadják, hajlamosak Adyt is támadni – részletezi Arató, s ennek alátámasztásául felidézi az évekkel ezelőtti Duna Televízió-beli Zsenik vakvágányon című műsort. „Ez Adyról és József Attiláról szólt, Raffay Ernő volt a műsorvezető, a központi szereplő, aki közvetve és közvetlenül a mostani támadásokban is hangadó. A műsor úgy mutatta be a költőket, mint akik sötét eszmék rabságába estek, Ady például a nagyváradi zsidók és szabadkőművesek befolyása alá került. Mindkettőjükkel kapcsolatban felmerült a megvásárolhatóság gondolata is, ami már csak azért is felháborító, mert azt feltételezik, hogy nem voltak szuverén emberek, és nem tudatosan választottak világnézetet, gondolkodásmódot.” 

Történelmi látószögek

„Minden korszak kiemeli a költő hol egyik, hol másik arcát vagy verscsoportját, témakörét, amit az adott közönség és korszak irodalmárai többre tartanak, most sem történik másként” – mutat rá Arató a Magyar Idők idézett soraiban is nyomon követhető gyakorlatra, amely igyekszik a költőt feldarabolni: az egyik Adyt szeretjük, a másik Adyt nem szeretjük. A magyartanár szerint ez azonban nem megy, mert „ezek az Adyk” összefüggenek. „A másik vicces támadásfajta, hogy a költészete nagy, de az élete gyalázatos és erkölcstelen. Amivel az a baj, hogy ez az irodalomban sokszor előfordul. A költő személyiségében nem feltétlenül emberi példakép, és fontos megemlíteni, hogy a vérbaj, vagy az alkoholizmus nem ritkaság a magyar irodalomban vagy kultúrában” – hoz még példát a „feldarabolásra” a magyartanár. Hasonló törekvések mentén hangsúlyozta a költő honfoglalásra visszavezetett magyarságát, a magyar fajtából származását is – emeli ki Arató. - Ezt részben polemikusan használja azokkal szemben, akik az ősiséget szembefordítják a modernizálódással, a haladással, illetve antinacionalizmusával. Azért is hangsúlyozza ezt, mert közben odavág a szólammagyaroknak, és odavágásának legitimációját biztosítja ’Én nem vagyok magyar?’ felhorkanása. Éppen, hogy egy modern államnemzeti és kultúrnemzeti nemzettudatot ápol és képvisel, miközben az etnikai nemzettudat nyelvét is beszéli, de furcsa módon ez utóbbit polémiáinak legitimálására használja. Rettentő bonyolult, ahogy megépíti az ’ősi vagyok, de a modernért küzdök’ képet – részletezi. „Lehet azt mondani, hogy forradalmi versei nem tartoznak költészetének élvonalába, ebben van is valami, de én fontosabbnak tartom őket, mert Ady is így tett. Világháborús verseinek jó része nem érthető a tízes évek szociális-politikai várakozásai, mozgalmai nélkül. Míg a múlt, a tegnap a korai Adynál valami negatív és elítélendő, amivel szemben az újnak van értékhangsúlya, addig a világháborús Ady a »tegnapi tegnapot« kezdi dicsérni, de ez a tegnap nem a régi magyar múlt, hanem a századelő progresszív törekvései, a tízes évek elejének változásra vonatkozó reménye. Nosztalgiája erre vonatkozik” – teszi hozzá Arató. Tverdota György szintén kiemeli: azok a szerzők, akik politikai költészetet alkotnak, nem politikai költők, hanem a történelemről gondolkodnak. „Ennek akkor van jelentősége, ha a történelemben nagy forradalom zajlik le, s úgy érzik, hozzá kell szólniuk. Petőfi és Ady sem a politikáról beszél, hanem a történelemről, és arról mindig van érvényes mondanivalójuk. A politikai ellenségeskedés túlnő Adyn, nem róla szól – vélekedik az irodalomtörténész. – Az Ady-féle modernség – az a modernség, amely mindig felforgatást, reformot, átalakulást, nyitottságot jelent – nem összeegyeztethető a Tisza István-, vagy, Horthy Miklós-féle szellemi örökség történelmi modelljével. Én az Ady-irányt választom, és szerintem a közönség igényes része mindig is ezt választotta, vagy ezt fogja választani” – hangsúlyozza. 

Védjük meg Adyt?

A támadások nem jutottak el a középiskolai oktatásig – szögezi le Arató László. „Az iskola sokkal lassabban mozdul, nem gondolom, hogy a Magyar Időkben megjelenő cikk vagy egy televíziós beszélgetés Ady Endre iskolai újraértékelését eredményezné.” Úgy véli, azért sem számít annyira, hogy miről írnak, mert az állam közben méltóan áldoz az idei évfordulóra: nagy összegeket és korrektnek tűnő pályázati lehetőségeket. „A »védjük meg Adyt« -hangulatot a liberális ellenzéki értelmiség körében túlfokozottnak érzem. Ilyen könnyen nem lehet egy kultúrát átalakítani valójában kevesek által olvasott lapokban.”

Az évfordulóhoz kapcsolódó programok

Január 26., 19 óra – Ady-koncert a Petőfi Irodalmi Múzeumban, a Kamondy Imre vezette Cabaret Medrano együttes és a Víg Mihály nevével fémjelzett Balaton zenekar öltözteti föl a költőt egy mai underground (rock)sztár köntösébe. január 27., 15 óra – Ady él! címmel felvonulás Ady-szövegekkel Ady sírjától, a Fiumei úti temető 19-es parcellájától a Nemzeti Múzeum kertjéig. Ady sírjánál és a Nemzeti Múzeumnál Fullajtár Andrea, Debreceni Csaba, Fodor Tamás, Nagy Zsolt, Tamás Gáspár Miklós, Majsai-Nyilas Tünde, Egger Géza, Téri Sándor, Kátai István, Ungvári István adnak hangot Ady műveinek. január 27., 18 óra – Ady ma – vitaest Ady halálának 100. évfordulója alkalmából a Három Hollóban Az estén irodalmárok, művészek, társadalomtudósok, közéleti emberek beszélgetnek/vitatkoznak Adyról. Beszélgetőtársak: Mekis D. János irodalomtörténész, Kamarás István író, szociológus, Spiró György író, Szabó Borbála író, Kiss Judit Ágnes költő. A beszélgetést Agárdi Péter vezeti. Előadók: Fodor Tamás, Szokolay Dongó Balázs. 

Szerző
Frissítve: 2019.01.26. 20:43