Férfi kézilabda: olimpiai álmok helyett maradt az útkeresés

Elszaladt mellettünk a világ: Éles József szerint több más tényező mellett gyorsaság, lövőtechnika és kondíció terén is elmaradnak a magyar férfi kézilabdázók a nemzetközi elittől.

Fájdalmas földet éréssel végződött Magyarország számára a dán-német közös rendezésű világbajnokság szerdán. A középdöntő harmadik fordulójában a végül elődöntőbe jutó Norvégia könnyedén lelépte a Csoknyai István és Vladan Matics által felkészített magyar együttest, amelynek egy ötgólos vereség is elég lett volna ahhoz, hogy versenyben maradjon a kiutazás előtt kitűzött célért, azért, hogy helyosztót játszhasson az olimpiai selejtezőtorna-részvételre feljogosító hetedik helyért. A vége 35-26 lett oda, ezzel az ötkarikás álmok valószínűleg szertefoszlottak (a lehetséges kijutási forgatókönyvek keretes írásunkban), tizedikként zárt az együttes. Ami ennél is fájóbb volt: a szélsebesen fel-alá robogó norvégok ellen csupán szaladt az eredmény után a csapat, amely a legvégén látványosan „elfogyott”, összeomlott.

„A norvégok elleni meccs után nagyon csalódott voltam, de szerintem mindenki, nem hiszem, hogy egyedül voltam ezzel. Nagyon mérges voltam igazából már akkor, amikor megjelentek olyan cikkek, melyek elkezdték számolgatni azt, hogy nekünk mennyivel szabad kikapni a norvégoktól abban az esetben, ha Egyiptom délután nyer. Ha visszaemlékszem a pályafutásomra, az ilyesmi felvezetés soha nem jelentett jót – kezdte a Népszavának nyilatkozó volt magyar és világválogatott klasszis, a 49 éves Éles József.

Végignézve a gárda eredménysorát, utólag talán nem túl merész állítás, hogy a csoportkör negyedik összecsapásán, az Egyiptom elleni párharcon sok minden múlott. Az előzőleg, Katar ellen lesérülő kulcsember, Balogh Zsolt hiányában a csapat csupán döntetlent ért el a Telekom Veszprémet is felkészítő David Davis együttese ellen, így egyetlen ponttal lépett a középszakaszba. Az egyiptomiak szerdán a jobb gólkülönbségüknek köszönhetően megelőzték Magyarországot a középdöntős tabellán, s a hetedik helyért játszhatnak.

Nem szabad elhallgatni ugyanakkor azt sem, hogy a csapat ezen a világversenyen „csak” a kötelezőket hozta (ide sorolható Angola, Katar és Tunézia legyőzése, az argentinok elleni iksz egyértelműen blama). A nagy északi trióból Svédország, Dánia és Norvégia ellen bár voltak fellángolások, nem szerzett pontot a kéziválogatott. Adódik a kérdés: milyen komponensekből tevődik össze ez a mostanra tetemesnek tetsző lemaradás a legjobbakhoz képest?

„Azt még nem is mondanám, hogy fizikálisan le vagyunk maradva, hiszen a védelemben magas, 100 kilós emberek védekeznek a posztokon, ám gyorsaságban, lövőtechnikában vagy éppen kondícióban nem sok hazai játékos veszi fel a versenyt a mostani elittel. Ez évről évre egyre komolyabb probléma, mégsem foglalkozik vele senki.”

Van azonban még valami, ami nem csupán a szakértők, a szurkolók számára is nyilvánvaló: a szélsőjáték, mint olyan, gyakorlatilag évek óta hiányzik a válogatott repertoárjából.

„A hazai kluboknál dolgozó edzőknek kell megtanítani a szélsőket például arra, hogy hogyan cselezzenek kifele, hogy hogyan kell egy szélsőjátékost játékba hozni. Az utánpótláscsapatoknál rengeteg gól van, ott valóban foglalkoztatják a szélsőket, de az NB I-ben valamiért nem, ez pedig komoly probléma, főleg, ha megnézzük, hogy a németek, a szlovének vagy akár az északi népek csapatai mióta ezt játsszák.”

Noha a legnagyobb esélyt a csalódást keltő vb-szerepléssel alighanem elszalasztotta a csapat, még mindig kínálja magát olyan forgatókönyv, amely szerint elérhető a nagyjából másfél év múlva sorra kerülő olimpiai kézilabdatorna, ám ne feledjük: a problémákkal akkor is szembe kell(ett volna) nézni, ha mondjuk Norvégia csak öttel veri el Magyarországot és sikeres helyosztó esetén selejtezőt játszhatott volna a válogatott Tokióért.

Hogy mégis milyen problémákkal?

Emeljünk ki csak egyet: a reaktivált Nagy Lászlóra és Ilyés Ferencre, valamint a magyar válogatott történetének második legjobb góllövőjeként Dániából csalódottan, a keretszűkítés után már-már megalázottan hazarepülő Császár Gáborra alighanem Tokióban sem számíthattak volna az edzők. Ők azok, akiknek még a legutóbbi olimpiai szereplésben, a 2012-es negyedik helyben és az azt megelőző sikerekben is szerepük volt. A hazai ligában és a Bajnokok Ligájában is meghatározó, javarészt idegenlégiósokra építő hazai klubokban szereplő magyar topkézilabdázókból nem jön ki egy azonos erősségű válogatott keretre való játékosállomány, kizárólag az európai élmeccseken edződő sorral operálva viszont később is kifulladás lesz a vége – pláne, ha még a sérülések is utolérik a gárdát.