Új időszámítás a szülőföldön

Harmincéves vagyok és vidéki. Dunaújvárosban születtem és élek, a családi vállalkozásban dolgozom, és huszonegy esztendős korom óta foglalkozom a politikával. És most csak annyit szeretnék mondani: ébresztő!

Ősszel önkormányzati választásokat tartanak, és végképp eldől, Orbán Viktoré marad-e az ország. Ahhoz, hogy felszabadítsuk ezt a 93 ezer négyzetkilométert az elnyomó és korrupt rezsim uralkodása alól, újra kell gondolni néhány dolgot. Például már most el kell kezdeni a felkészülést az önkormányzati választásokra. Nemcsak az a fontos, hogy Budapesten ki lesz a főpolgármester – nagyon remélem: párttársam, Karácsony Gergely –, hanem érdemes ránézni a vidéki térképre is. Ahhoz, hogy az ellenzék ne egy helyben topogjon, meg kell érteni, mit jelent az a szó: „vidék” a XXI. században.

Szinte közhellyé vált, hogy „le kell menni vidékre”, noha ezt a megfogalmazást már túlhaladta az idő. Először is: a vidék nem egy homogén valami, hanem sokarcú; különböző méretű, múltú, eltérő problémákkal küzdő települések összessége. Ugyanakkor a „vidéki ember” is ugyanazt akarja, mint mindenki más. Jó iskolát, közlekedést, egészségügyi ellátást és munkát. És ezt most nem nagyon kapja meg.

Sőt. Ma ott tartunk, hogy ha nagy nehezen megszerveződik egy gimis osztálytalálkozó, ott csak néhányan lézengünk, mert a többiek már rég Londonban, Berlinben, Bécsben élnek. Dunaújvárost az elmúlt időszakban 5000 fiatal hagyta el a jobb életminőség és munkalehetőség reményében. Ez egy 44 ezres városban elkeserítően magas szám. Vidéken a baloldal talán legfontosabb feladata, hogy a fiataloknak ne csak munkát, hanem otthont, közösséget, perspektívát teremtsen. Ez állítaná meg az elvándorlást, mi több, visszacsábítaná a fiatalok egy részét. Ez adna biztonságot és kedvet ahhoz, hogy valaki családot alapítson.

És persze nem szabad megfeledkezni az idősebb korosztályról sem. Azokról, akik már nincsenek abban a helyzetben, hogy a „nyakukba vegyék a világot”. Ők nem lehetnek másodrangú állampolgárok. Egy település olyan kell, hogy legyen, mint egy család, amelynek fiatalabb tagjai viszonozni tudják az idősebbeknek a törődést akkor, amikor nekik mutatkozik szükségük erre.

Márpedig ez nem lehetetlen. Átmegyünk a hegyeshalmi határon, és egy sor olyan, Dunaújváros méretű várost találunk, ahol öröm embernek, fiatalnak lenni, ahol nem vetődik fel nap mint nap a kérdés: menjek vagy maradjak? És ahol a megöregedés nem a kiszolgáltatottságot jelenti. Mert van lehetőség arra, hogy az emberek generációkon átnyúlva, helyben biztosítsák a megélhetésüket, fejlődjenek, innováljanak; újra és újra feltalálják, hogyan tudnak a szülőhelyükön előrelépni.

Dunaújváros is lehetne egy ilyen hely.

Egy modern, európai város. Nem a XX. század ipartelepe, hanem a XXI. század megújult és sokoldalú városa – új, közösségteremtő, kávézókat, parkokat, kulturális és szórakoztató létesítményeket kínáló belvárossal, újra kitalált, pezsgő központtá varázsolható, sokoldalú Szalki-szigettel, okosan szigetelt, korszerűen felújított „zöld” panelekkel, modern, környezetbarát közlekedéssel és több lábon álló gazdasággal, amelyben fontos szerepük van a helyi „óriásoknak” (Dunaferr, Hankook), ám rajtuk kívül is számos prosperáló cég jelenti a munkalehetőséget.

Most – mindezzel szemben – azt állapíthatom meg, hogy 9 évnyi Fidesz-uralom nem hozott egyetlen új kapavágásnyi munkahelyet sem Dunaújvárosban.

Azért kezdtem el politizálni a Dunaújvárosi Főiskola gazdálkodás szakos hallgatójaként, mert nem szerettem volna elköltözni; azt szerettem volna – és makacsul szeretném –, hogy Újvárosban is úgy élhessek, mintha Grazban laknék. Sok buktató volt a pályám során, de nem adtam fel; szívügyem a helyi baloldal és a város megújítása.

Gyerekkorom vasárnapi ebédeinek két meghatározó élménye volt. A húsleves és a baloldal kormányzásáról folytatott viták. Ma nagyban megy a nosztalgiázás arról az időszakról, amikor Újváros még a baloldal fellegvára volt. Azt az időt nem lehet és nem is kell visszahozni. Ha úgy tetszik, új időszámítást kell kezdeni; újra meg kell fogalmazni, mi az, hogy vidéki, mit jelent egy vidéki városban élni a XXI. században.

Orbánnak és hűbéreseinek nincs igényük arra, hogy újítsanak. Ők a legszívesebben visszamennének a Horthy-korszakba; így gondolkodnak, így politizálnak. A baloldal – és a formálódó közös ellenzék – feladata, hogy újrateremtse a magyar vidéket, a hazai vidéki városokat. Hogy fiatal, hiteles helyi képviselőkön keresztül elmondja, milyennek is képzeli a reményt és az esélyt adó vidéki életet. S ha ezt megteszi, simán megtörheti az orbáni uralmat.

Tévképzet, hogy vidéken a Fidesz verhetetlen és az ellenzéknek nincs esélye győzni. 2018 tavaszán a Fidesz nem Budapesten, hanem itt, Dunaújvárosban érte el a legrosszabb választási eredményét.

Azért dolgozom, hogy ez most is így legyen. Hogy a dunaújvárosiak büszkék legyenek arra a településre, amelyhez megannyi szállal kötődik Bóna István és Sváby Lajos, amely a Quimby és Nagy Ervin otthona, amely anno megkapta A nemzet sportvárosa címet, amelyben számos emlékezetes Vasasnapot tartottak, vagy ahol Koltai Róbert Csocsóját forgatták. Dunaújváros, én maradok és jövök!