Valamikor szemforgató borzongással említették még a nevét is, — ma fogalom az Ady Endre neve Amikor kiáltó, harcos öntudattal hadat üzent a tespedő, unott, kivénhedt magyar lírai költészetnek, hogy beszéltek róla, mint elmeháborodottról, — csúfolkodás csimpaszkodott minden sorába, az értelmetlenség bambán fölháborodott verseinek minden újszerűbb kifejezésén, vakmerőbb hangján és lekicsinylő szörnyülködéssel csapdosták össze a tenyerüket az irodalmi kritika salabakter-jei, ha,verseiből büszkén és dacosan kimagaslottak az új eszmék, kisarjadzottak, hogy megsokasodjanak, az új gondolatok.
De az ellenfelek, a gyűlölködők, az ostobák lekicsinylő megvetésén, gyermekes gáncs-vetésén, nyelvöltögető éretlenségén fanatikus erővel gázolt át a költő, akiből egy új Magyarország érzelmei és indulatai szóltak, aki büszkén hirdette világgá, hogy új vizeken röpül a hajója s aki kemény, törhetetlen akarattal akarta, hogy költészete ezerek és ezerek lelkében egyengesse az útját itt. Nyugaton innen, egy jobb, szebb, boldogabb világnak.
Ez a cél sodorta egyre följebb és följebb, ez emelte a magyar forradalmiság költőjévé Ady Endrét, — és ez a gondolat iktatta be a nevét a küszködő, verejtékező s ha kellett, az ügyért vérét tó hullató, magyar proletárság szívébe.
Most, hogy itthagyott bennünket, most, hogy a háború hosszú, keserves lelki nyavalyájának kínjai után a testi kórság lassú, pokoli gyötrelmekkel' elragadta az élők sorából, most, hogy megárvul a toll, amely annyi lázadó, hetyke költeménnyel tüzelt harcra bennünket, csak most látjuk igazán, mije volt Ady Endre a magyar költészetnek és mi volt különösen a szocialista szívek számára.
De ha fájdalmas, gyötrődő szívvel gyászoljuk is, ha az elvesztésén érzett szomorúság marcangolja is a lelkünket, ha proletárszeretetünk minden melegével is búcsúztatjuk a költőt, aki igaz, meleg szeretetét annyi őszinteséggel adta nekünk, világosan látjuk, elevenen érezzük, hogy Ady Endre versei tovább is itt maradnak közöttünk, hogy harcoljanak, verekedjenek velünk érettünk és most, a búcsúzás pillanatában is látjuk, mint száll a proletárküzdelem áradatának élén a halott költő szelleme s mint süvít bele a még ránk sokasodó harcok viharába annak a költőnek dübörgő hangja, aki minden nyomorúságunkban, minden béna küszködésünkben megvigasztalt harcos öntudatával és büszkén, gőgösen vezetett bennünket az egykor reménytelennek, sivárnak látszó magyar jövendő felé a tegnap szomorúságaiból, ezzel a förgeteges, forradalmi szózattal: Repülj hajóm!...
A ma bús, csüggesztő bizonytalanságában bánatosan, tétován, de célja felé bizton röpül a magyar forradalom hajója — és mi megtört, dermedt szívvel, lehajtott, gyászoló fejjel búcsúzunk a halott költőtől...
Népszava 1919. január 28.
