Az Édenkert után vajon mi jön

Publikálás dátuma
2019.02.02 15:00

Fotó: AFP
Néhány évtizeddel ezelőtt új földtörténeti kor kezdődött, amelyet már az emberi tevékenység alakított. Ha az emberiség néhány éven belül nem változtat az életmódján, éppen saját maga számára teszi élhetetlenné a bolygót.
Gatyarohasztó nyarak, őszi és tavaszi kánikulák, pusztító viharok és hirtelen jött havazások – egyelőre ennyit érzékelünk abból a változásból, ami valószínűleg nem kevesebb, mint egy új földtörténeti kor kezdete. Legalábbis ezt állítja sok más tudós mellett Sir David Attenborough, akinek a szavára a nagyhatalmú vezetők mellett a hétköznapi emberek is oda szoktak figyelni, hiszen filmjei és könyvei, érzékeny, szemlélődő, az élőlényeket és a természet csodáit maximálisan tiszteletben tartó hozzáállása generációk környezetről alkotott képét formálta. Nem véletlen, hogy a múlt héten rendezett davosi Világgazdasági Fórum megszólalásai közül az övé kapta a legnagyobb figyelmet, igaz, nem is finomkodott: Az „Édenkert nincs többé” címet adta az előadásának. Ebben arról beszélt, hogy ő és a korosztálya szó szerint egy másik korszakból, a holocén földtörténeti korból származik, amelynek immáron vége. A 92 éves természettudós próbálta felhívni a világ vezetőinek figyelmét, hogy a 11 700 évig tartó holocén korszak éppen azzal tette lehetővé az emberiség felemelkedését, hogy viszonylag állandó volt a klímája, így alakulhatott ki a Föld ma ismert földrajza és élővilága. Az emberi közösségek letelepedhettek, a környezeti viszonyokhoz alkalmazkodva belevágtak a növénytermesztésbe, és lassan kialakult a civilizáció. Az állandóság lassan az áruk és eszmék szabad áramlásához vezetett, ami globálisan is összekapcsolta az emberi közösségeket. És éppen az emberi civilizáció hatására változik meg most a környezetünk visszafordíthatatlanul: az antropocén korszak már az emberi tevékenység által alakított ökoszisztéma kora. Attenborough szerint a károk helyrehozhatatlanok lesznek, amennyiben a világ vezetői nem tesznek határozott erőfeszítéseket a klímaváltozás elleni harcban. Ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet: túl kell lépni a bűntudaton és a vádaskodáson. Ez bizonyára üzenet volt a politikusoknak, hiszen egyelőre a világ legnagyobb országainak vezetői – például Donald Trump – leginkább csak egymásra mutogatnak, rosszabb esetben egyszerűen tagadják vagy bagatellizálják az emberi tevékenység klímára gyakorolt hatását. 

Még nem hivatalos

Az antropocén kort hivatalosan még nem ismerték el új földtörténeti korszakként, bár a kifejezést már az 1980-as években is használta néhány tudós a jelenlegi értelmében. A tudományos köztudatban Paul J. Crutzen Nobel-díjas légkörkémikus terjesztette el a 2000-es években, amikor már nehéz lett volna letagadni, hogy a Föld klímájában gyökeres változások történnek. 2016-ban egy Fokvárosban rendezett nemzetközi földtani konferencián javasolták a résztvevők, hogy a tudomány hivatalosan is zárja le a holocén kort, az antropocén kezdetének pedig az 1950-es éveket javasolták, mert ekkor terjedtek el a radioaktív anyagok a bolygón, a nukleáris kísérletek pedig maradandó nyomokat hagytak a környezetünkön. De ez csak egy a rengeteg emberi tevékenység közül, amelyek beláthatatlan hatást gyakorolnak a Földre. A II. világháború utáni népességrobbanás, a műanyagok használata, amelyek mikroszemcséi már mindenhol ott vannak, az erdőirtás, a nagyipari állattartás terjedése, az ásványkincsek kitermelése és nem utolsósorban a levegőbe eregetett rengeteg káros anyag külön-külön is hatalmas károkat okoz, együtt pedig megpecsételhetik a Föld sorsát. Vagy legalábbis az emberiségét; a bolygó túlél bennünket, kérdés, hogy milyen állapotban.

Mit mondanak a kövek?

Számos oka van, hogy az antropocént egyelőre nem ismerték el hivatalos földtörténeti korszakként. A kritikus tudósok szerint az új korszak létezése nem igazolható például olyan kőzet- és rétegtani eszközökkel, amelyek a többi időszakot megkülönböztetik egymástól. Szerintük az antropocén teoretikusai sokkal inkább történelmi megfigyelésekre és a jövőre vonatkozó prognózisokra alapozzák a korszak meghatározását a geológiai tények helyett. Vagyis ők úgy gondolják, az új földtörténeti korszak bevezetésének szándéka sokkal inkább politikai, mint tudományos. Az elmélet alátámasztásán dolgozó tudósokból álló Antropocén Munkacsoport (Anthropocene Working Group) viszont azt állítja, geológiai kutatásaik is igazolják az új korszak létezését: a kőzet rétegeiben már kimutathatóan jelen vannak a műanyagok, a szálló hamu nyomai, az alumínium és a beton is. És bár az emberi tényezőt hangsúlyozó névadás valóban bír politikai tartalommal, az új korszak létezése tagadhatatlan, függetlenül attól, hogy ez mennyire látszik az évmilliók alatt alakuló kőzetekben. Mindemellett a tudósok folyamatosan dolgoznak, hogy egyre több tudományos bizonyítékot találjanak annak igazolására, hogy néhány évtizeddel ezelőtt valami végérvényesen megváltozott a Földön.

Nehéz a szembenézés

Ennek széles körű elismerését valószínűleg az is nehezíti a világ vezető gazdaságainak ellenállása mellett, hogy az emberiség nehezen néz szembe saját felelősségével. Amennyiben belátjuk, hogy a bolygón zajló negatív környezeti folyamatok egyenes következményei az emberiség életmódjának, nem lehet tovább hárítani a felelősséget. Ez pedig ijesztő, és minden eddiginél nagyobb terhet rak a döntéshozókra, de az átlagemberekre is, hogy átgondolják hosszú távon fenntarthatatlan életmódjukat. A világ vezetői egyelőre nehezen látják be, hogy alig van olyan globális probléma, amelynek ne lenne köze a klímaváltozáshoz és a bolygó állapotához, elég csak a népvándorlásra, gazdasági növekedés lehetőségeire, a népesedési problémákra vagy az egészségügyi kihívásokra gondolni. Sikert pedig ez esetben biztosan csak egy globális összefogás hozhat. Ahogy a Föld tönkretétele, a „megjavítása” is az emberiség lényegi természetéből fakadhat. Az ember alapvetően egy problémamegoldó faj: amennyiben az emberiség nem kérdőjelezi meg tovább saját szerepét a környezet alakításában, képes lehet megtalálni a megoldást, és olyan világot kialakítani maga számára, ahol van elég tiszta víz és levegő, megfelelő mennyiségű táplálék és energia. De már nincs sok vesztegetni való idő, Attenborough szerint a következő néhány év döntései évezredekre fogják meghatározni az emberiség és a bolygó jövőjét.

Hol áll meg?

Jelenleg 7,68 milliárd ember él a Földön, míg az időszámításunk szerinti első évben egyes becslések szerint 170, mások szerint körülbelül 250 millió volt a bolygó emberi lakossága. A növekedés egyre gyorsabb: 200 ezer év kellett ahhoz, hogy az emberek létszáma elérje az 1 milliárd főt, a következő 700 évben viszont 7 milliárdra nőtt a populáció. Ha semmi nem változik, az ENSZ becslése szerint 2040-re 9, az évszázad végére pedig akár 11 milliárdan is lehetünk, az viszont kérdés, hogy a Föld elbír-e ennyi embert a hátán. Egyre több tudós állítja viszont, hogy az ENSZ téved, és a népességnövekedés meg fog állni valahol 8 és 9 milliárd között az évszázad közepén, és lassú csökkenésbe kezd. Jørgen Randers norvég akadémikus egyike volt azoknak, akik már évtizedekkel ezelőtt figyelmeztettek, hogy a túlnépesedés globális katasztrófához vezet majd. Mostanra viszont meggondolta magát, és azt állítja: az emberiség létszáma soha nem éri el a 9 milliárd főt. Véleményét egyre többen osztják a vezető tudósok közül, a Deutsche Bank számára készült tanulmány szerint például 2055-ben 8,7 milliárd embernél lesz a csúcs. Mindezt arra alapozzák, az ENSZ egyáltalán nem számol azzal, hogy a városi életmód együtt jár a termékenység csökkenésével. Márpedig jelenleg az emberiség 55 százaléka él városokban, 30 éven belül ez az arány a kétharmadot is eléri majd. Márpedig egy városias közegben a gyerekek megítélése is más – hangozzék bár furcsán, míg egy természetközeli, falusias környezetben plusz egy dolgos kézként tekintenek rájuk, a városokban még egy éhes szájat jelentenek. Ennél is fontosabb tényező, hogy egy városban élő nőnek jobb a hozzáférése az információkhoz, az oktatáshoz, és több kapcsolatot tud teremteni más nőkkel. Történelmi tapasztalat, hogy minél inkább ura egy nő a saját testének és életének, annál kevesebb gyereket vállal. Az ilyen környezetben a családi és a vallási nyomás is kisebb, a kollégák, barátok hatása jóval nagyobb a gyerekvállalással kapcsolatos döntésekre. Európában, Japánban vagy éppen Kubában már egy ideje bevándorlás nélkül csökken a népesség, a nők átlagosan kevesebb mint 2,1 gyereket vállalnak. Ennél is meglepőbb, hogy ma már Kínában is csak 1,5 a termékenységi ráta, emellett Brazíliában és Indiában is hanyatlik a gyerekvállalási kedv. Jelenleg Afrika tekinthető a „túlnépesedés bölcsőjének”, ráadásul a kontinens nagy része szegény és vidékies, nem igazán indultak el azok a fejlődési folyamatok, amelyek miatt kevesebb gyereket vállalnának az emberek. A kutatók egy része ennek ellenére optimista, Kenyában például egyre több nő tanul, az utóbbi három évtizedben 32 százalékra nőtt a városokban élők száma, és a mobileszközök is megállíthatatlanul terjednek. Hasonló utat jár Ruanda is, de Nigerben például átlagosan 7, Maliban 6 gyereket szülnek a nők. A népességnövekedés megállításában kulcskérdés, hogy a szubszaharai országokban is megkezdődjön a városiasodás.

Frissítve: 2019.02.02 15:00

Teher alatt nő a neurobiológus

Publikálás dátuma
2019.04.14 17:00

Fotó: Déri Miklós
A hét elején adták át a Roma Sajtóközpont által alapított Aranypánt-díjat, melyet idén már ötödik alkalommal ítéltek oda az év hétköznapi roma hősének. Bár a legtöbb szavazatot nem Kocsis Krisztián neurobiológus kapta, hősiesség és példamutatás tekintetében az övé az egyik legtanulságosabb életút.
Ahogy Kocsis Krisztián hétfőn, 10 jelölttársával együtt felment a színpadra, nem tudott nem feltűnni – és kitűnni – eleganciája és szerény visszafogottsága. Kicsit még el is nézett, zavartan, ahogy egy barátja videobejátszásban méltatta, hogy meggyőzze a szavazókat: Krisztián nem csak méltó az Aranypántra, de egyenesen jár neki. Alkatilag nem feltűnő jelenség, vékonydongájú, meleg tekintetű, csak épp van benne valami feltűnően európai. Tudják, az a fajta makulátlanság, ami a svájci nyugdíjasról, az olasz üzletemberről és a német professzorról is lerí. Doktorandusz a Szegedi Tudományegyetem Általános Orvosi Karának Neurobiológiai Klinikáján – az idén 10 éves Neuroima­ging Kutatócsoport tagjaként 2012 óta tanulmányozza az agyi viselkedést és merül egyre mélyebbre a képalkotó eljárások, azon belül is elsősorban az MR rejtelmeiben. Leginkább a figyelem térbe helyezett fókuszai foglalkoztatják, erről írja majd doktori disszertációját, de a kognitív idegtudomány és a rehabilitációs lehetőségek is izgatják, vagyis például, hogy miként lehet javítani stroke-os betegeknél a finommozgásokat. Mindemellett kiválóan játszik furulyán, klarinéton és zongorán, volt országos kenubajnok, és ha egyértelműsíteni szeretne, hogy biztosan értsem, mire gondol, latin közmondásokat és Adyt idéz. A magyar Ugaront: „A gaz lehúz, altat, befed.” 

Hánykódni a nincstelenségben

Nem sokon múlt, hogy Krisztiánt is befedje. Ha ott marad, ahová született, ma nagy valószínűséggel leleményben és dörzsöltségben mérnék a tehetségét. Még nem volt 3 éves, amikor először elküldték a boltba hagymáért – pénz nélkül. Mivel üres kézzel tért haza, jól megbüntették ügyetlenségéért és visszazavarták, menjen, és valahogy vágja át azt a gordiuszinak tűnő csomót. „Hála” a következetes és klasszikus kondicio­nálásnak, nagyon gyorsan kialakult benne a pavlovi reflex: ha sikerült hagymát lopni, megveregették a vállát, ha nem, elagyabugyálták. Bár kötődni nemigen kötődött senkihez, és a lopáshoz sem fűlt a foga, a valahová tartozás belső kényszere mindig rávette, hogy megtegye, amit elvárnak tőle. Olyannyira nem kötődött, hogy még azt is csak utólag, már onnan kimentve tudta meg, hogy akivel élt, az az anyja. Soha nem nevezte anyjának a vér szerinti anyját, nem ismerte a család fogalmát, mint ahogy azt sem tudta, hogy egy gyereknek, jó esetben, szülei vannak. Éltek bele a nincstelenségbe, miért pont ők és miért együtt, ki tudja, télen-nyáron mezítláb, és Krisztián egyre ügyesebben olvasztotta a kábelt és lopta a fát. „Ez is egy tudás – meséli némi iróniával –, ami ugyanúgy bevésődik, mint az alapképességek. Így szocializálódtam, ez volt az első közeg, ahol tanítottak, ekkor kezdtem felfogni, hogy egyáltalán létezem. Néha előfordul – bár nem ez a jellemző –, hogy ha bemegyek egy boltba, árnyékként kísér a biztonsági őr. Nem bánt, nem zavar igazán, de azért azt gondolom magamban ilyenkor, hogy minek ez a hűhó, ha akarnám, úgyis meg tudnám csinálni…” Aztán egy napon eljött érte valaki. Egy férfi megfogta és a Pécs melletti, faluszéli putriból felvitte a fővárosba, egy lakásba. Ötéves forma lehetett, így emlékszik, de hogy miért történt, ami történt, arról a mai napig fogalma nincs. Annyit tud felidézni, hogy bár a körülmények alapvetően megváltoztak, továbbra is szegénységben éltek. Télen nem volt fűtés, süvített a hideg szél az ablakréseken. Hogy ne fázzon annyira, tüzet rakott a szoba közepén, ahogy azt odahaza is csinálták. A férfi, akiről szintén utólag derült ki, hogy az édesapja volt, első felindulásában azonnal bevitte a Fővárosi Gyermek- és Ifjúságvédő Intézetbe, ismertebb nevén a gyivibe, és otthagyta. Túl problémás gyerek, inkább mégse kell! „Nem nagyon vannak emlékeim ezekről az időkről, de azt tudom, hogy utáltam ott lenni. Mint ahogy a korábbi életem is csak homályos foltokban van meg. Tudom, hogy laktam több helyen is, de hogy kiknél, arról csak eposzi jelzőim vannak: például a zöld wartburgoséknál, vagy Terinél.” 

Kell a káosz

A gyivi, annak ellenére, hogy poroszos nevelésével kivívta a leggyűlöltebb helynek járó elismerést Krisztiánban, sorsfordító jelentőségű volt az életében. Itt ismerte meg ugyanis a nevelőszüleit, akik nem kifejezetten érte érkeztek az intézménybe, de olyannyira meggyőzően üvöltötte, sírta, hogy vigyék magukkal, hogy végül őt választották. Elvitték Kápolnásnyékre, ahol végre „rendes” családban élhetett, óvodába, iskolába járhatott. Nem ment azonnal könnyen: olyan tudásbeli hiányossággal indult, hogy kisegítő iskolába tanácsolták, de a nevelőszüleinek – örökbe nem fogadhatták, mert a gyámügy jobbnak látta nem bolygatni az anyai jogokat, ekképpen hivatalosan sohasem mondott le róla a vér szerinti családja – gyanús volt a gyerek kreativitása. A pszichológusi szakvélemény megerősítette: semmiképp nem visszamaradott szellemileg, sőt jó eszű, okos kisfiú, érdemes vele foglalkozni és a kisegítő iskola helyett inkább pótolni a hiányosságokat. „Nagyon igaznak tartom azt az irgalmatlan közhelyet, hogy az élet elvesz és ad egyszerre. A magam életében legalábbis eléggé kiegyensúlyozott ez a játszma – mondja 31 éve minden bölcsességével. – Az általános iskolában még megvoltak ugyan a magam csibészségei, de már akartam valamit. Pontosabban nem akartam lemaradni. Tanulni nem szerettem, de tudni igen! Az motivált, hogy ne legyek utolsó. A szüleim nagyon hamar észrevették, hogy én akkor működöm jól, ha le vagyok terhelve. Ha valahová odatesznek, azt igáslóként tolom végig. Ez egyébként a mai napig így van. Ha kevés a terheltség, szétesem. Kell némi káosz. Szóval, már az általánosban jó alaposan leterheltek, hogy ne legyen időm szétcsúszni. Furulyáztam, klarinétoztam, zongoráztam – a vérem megvolt hozzá, mondjuk úgy: volt bennem egy-két vonóval, tetszik ez a hasonlat –, és kenuztam a VVSI-ben (Velencei-tavi Vízi Sportiskola). Az első ember, akire a szüleimen kívül felnéztem, az edzőm, Ligeti Laci bácsi vaskalapos, kemény ember volt, sokszor helyre tett, 15 évesen országos bajnoki címig hajszolt. Azt hiszem, ezen áll vagy bukik minden: kikkel, milyen jó emberekkel, mentorokkal hoz össze a sors. Nyolcadikban már három út állt előttem: konzervatóriumba megyek, folytatom a sportot és a váci piaristáknál tanulok tovább vagy megyek Pannonhalmára, a bencésekhez gyarapítani a tudásomat. Titkon erre vágytam, a hely már a felvételin lenyűgözött, úgyhogy csak erősítette a döntésemet, amikor elsőként innen érkezett meg a felvételt tanúsító válaszlevél.” Az élet itt is egy karizmatikus mentort sodort a fiú útjába: Répásy József biológiatanár meglátta benne a lehetőséget, és – ahogy Krisztián fogalmaz –, „nem engedte, hogy kikötődjek”, vagyis, hogy lankadjon az érdeklődése a biológia iránt. Az egyetemet már, ahol ­OTDK-győzelemig (Országos Tudományos Diákköri Konferencia) is jutott, summa cum laude végezte el, és azóta is épp ilyen „unalmasan” ível felfelé a pályája: hamarosan megszerzi doktori címét a SZTE ÁOK Neurológiai Klinikáján.

Nincs repeta, a végén még kifehéredsz

Bár a származása miatt többször is érték atrocitások, onnantól, hogy beindult az élete, nem nagyon foglalkozott az iskolai „büdös cigányozásokkal”. Egy alkalommal, már középiskolásként, Fehérvárcsurgón indultak barátaival egy focikupán. A nap végén, fáradtan, éhesen állt sorba repetáért, ám étel helyett megjegyzést kapott: nem kapsz többet, mert kifehéredsz! Annak ellenére, hogy a szülei belénevelték, a származása miatt neki mindig kétszer annyit kell teljesítenie, hogy elismerjék, valahogy kezdte kizárni a cigányságát. Aztán néhány évvel ezelőtt, Szegeden megnézte a Somnakaj című roma musicalt, és ahogy ösztönösen rámozdult a ritmusra, valami újra megnyílt a lelkében. 2013-ban csatlakozott a Czinka Panna vidékfejlesztő roma ­fiatalok ösztöndíjasainak csoportjához – az egyéves programba, melynek elsődleges célja, hogy a vidékfejlesztés szempontjából afféle kovászembereket neveljen, be volt kapcsolva a cigányság is. Egyre inkább érezte, van benne valami, ami már talán kiveszőben, de ha odakoncentrál, újra meg tud dobbanni. „Mindig is volt bennem egyfajta megmagyarázhatatlan kényelmetlenségérzés, és itt rájöttem, hogy ha teszek valamit, akkor a rossz érzés is megszűnik. Megértettem, hogy én is tudok tenni valamit. Pusztán attól, hogy példával járunk elöl, még nem lesz kenyér senkinek az asztalán. Fontos az aktivitás. A másik nagyon lényeges kérdés, hogy meddig tartozunk csupán hálával, és mikor kezdjük visszafizetni mindazt, amit kaptunk. A tékozló fiú is ismeri a határait, előbb-utóbb hazamegy, és jó gyerek lesz. Valahogy így voltam vele én is, amikor kapcsolatba kerültem a Keresztény Roma Szakkollégiummal – szeretnénk kiépíteni egy olyan hálózatot, ami segít kibontakoztatni a cigány fiatalokat. Nem szeretem a tehetséggondozás szót, mert itt sok esetben egyelőre csak arról beszélhetünk, hogy egy fiatal jusson el ­egyáltalán középiskolába. Ha egyet is sikerül eljuttatni, akkor az már jó. Ha egy ilyen bázis egyszer felnő, akkor ők már talán képesek lehetnek megváltoztatni a rossz beidegződéseket. A legtitkosabb vágyam egy amolyan árvaház létrehozása – az első közös karácsonyról, egy tonna gyerkőccel, már régóta ábrándozom.”

A tíz befutós jelöltből – volt köztük például építész, gyárigazgató, műfordító, riporter vagy politikatudományi doktorandusz – a szavazatok alapján magasan Sztojka Edina hospice ápolónő bizonyult a leghősiesebbnek.

Egy bátor skót Budapesten

Publikálás dátuma
2019.04.14 11:46

„Ne féljetek gyerekek, ebédre itthon leszek.” Ezt mondta Jane Haining, amikor a Gestapo nyomozói 1944. április 25-én elvitték őt a budapesti Skót Misszió Vörösmarty utcai iskolájából. Növendékei akkor látták őt utoljára. Glasgow-ban a héten jelent meg a skót misszió mártírjának életéről szóló könyv, amely nemcsak Jane Haining példamutató bátorságáról szól, hanem arról is, mit kerestek a skótok Magyarországon, és miért volt különleges a presbiteriánus egyház viszonya a világ zsidóságához.
Jane Haining 1932-ben, egyházközösségének hetilapjában fedezte fel a Jewish Mission Committee hirdetését, amelyben a szervezet budapesti internátusába keresett vezető nevelőt. Egyetlen percig nem habozott, jelentkezett. Pályázata lenyűgözte MacDonald Webstert, a Church of Scotland titkárát, Jane elnyerte a felügyelői állást. Úgy tűnt, az akkor 35 éves Jane Haining világéletében erre a munkára készült. Az aprócska dél-skóciai Dunscore falu szülötte ötéves, amikor anyját és újszülött húgát elveszti. Édesapja neveli tovább, aki ekkor a helyi gyülekezet presbitere. Tizenkét évesen a dumfriesi akadémia diákja lesz. Mindig kitűnő tanuló, különösen a nyelvekben és a történelemben je­leskedik. Az iskola évkönyvei szerint összesen 41 díjat nyer. A dumfriesi leányotthonban lakik, és csupán nyaranta tér haza, a családi farmra. Olyankor a földeken dolgozik. Érettségi után Glasgow-ban tanul üzleti tudományokat, majd Paisle-ben, az ottani cérnagyárban kap irodai állást. Tíz évig dolgozik itt, és közben egyre aktívabb tagja a helyi presbiteriánus közösségnek. Bibliaórákat tart a vasárnapi iskolában, és főleg gyerekekkel foglalkozik. 25 éves, amikor elveszti apját, kénytelen eladni a farmot, és végleg elhagyja Dunscore-t. Bár szereti a munkáját, és őt is igencsak megbecsülik, érzi, hogy nem ez az ő útja. Amikor 1932 januárjában elolvassa a budapesti álláshirdetést, már tudja: ez az, amit keresett. A skótok akkoriban már nem ismeretlenek a magyar fővárosban. Az első budapesti hidat, a Lánchidat egy angol építész, William Tierney Clark tervezte, de egy skót, Adam Clark építette. Clarkkal és munkatársaival együtt több skót presbiteriánus lelkész is érkezett Magyarországra. A legenda szerint az első két misszionárius éppen úton volt hazafelé, Skóciába egy palesztinai tanulmányútról, amikor megbetegedtek egy dunai hajón. József nádor felesége, a mélyen hívő református Mária Dorottya vette védőszárnyai alá őket. Gyógyulásuk után azt kérte, küldjenek lelkészeket, és folytassanak missziót a magyarországi zsidók között. A brit birodalomban elnyomott skótok régóta szimpatizáltak a zsidókkal. Valamiféle sorsközösséget éreztek a szétszóratott néppel. Ellentétben a többi keresztény egyházzal, a skót presbiteriánusok azt vallották, a zsidók nem bűnösök kollektíven Jézus megfeszítésében. Azt gondolták, ha megtérítenék őket, az elvezetne Krisztus második eljöveteléhez. 1842-től indítottak zsidó missziókat szerte Európában. Magyarországra is így kerültek. Pesten akkoriban nagyszámú zsidó polgár élt, közöttük kezdték el a missziós munkát. A Pesti Református Egyház részeként, főleg skóciai adakozásból dolgoztak. Lapot indítottak, amelyben beszámoltak tevékenységükről. 1846-ban nyitották meg elemi leányiskolájukat a Hold utcában. Az, hogy éppen leányiskolát indítottak, nem volt véletlen. Skóciában és különösen a presbiteriánus egyházban nagy hagyománya volt a nők iskolázásának. A misszió koncepciója pedig az volt, hogy ha egészen kis kortól kezdve egy padba ültetnek egy keresztyén és egy zsidó lányt, akkor megszeretik egymást, és nem alakulnak ki az előítéletek. Főleg a szegényebb zsidó családokat célozták, akiknek nem volt pénzük drága iskolába járatni a gyerekeiket, de ragaszkodtak a nívós oktatáshoz. A korabeli beszámolók szerint sok protestáns is ide járatta gyermekét. Népszerű volt az iskola, mert az oktatás magas színvonalú volt, a szellemisége pedig szabad. A skót misszionáriusok nem voltak agresszív hittérítők. A szeretetben és a toleranciában hittek. A Hold utcai intézménybe napi bejárása volt a rabbiknak is, akik a Tórát tanították a zsidó növendékeknek. 1910-re a misszió kinőtte a Hold utcai épületet, és a Vörösmarty utcában építették meg új elemi és immár polgári iskolájukat és internátusukat. 1932-ben, amikor Jane Haining ideérkezik, már több mint 400 tanulója van az iskolának, a beiratkozott gyerekek háromnegyede zsidó származású. 

Miss Haining

Jane azonnal beleveti magát az iskola életébe. Még egyetlen szót sem tud magyarul, de ő is elkíséri a bentlakásos gyerekeket nyaralni, Egerbe. A Jane Hainigről készült dokumentumfilmben (Szeretettel, Jane. IKON Stúdió, 2014, rendező: Kormos Gyula) egykori tanítványa, Beck Judit elmeséli, hogy Miss Haining szigorú volt, már-már katonás fegyelmet tartott. Egyszer húsleves volt ebédre és paradicsomos krumpli. Ő nem akarta megenni, mire „Miss Haining beleborította a krumplit a levesbe". Nem tűrte a pazarlást. Ugyanakkor gyengéd, közvetlen és kedves volt, ha bárkinek gondja volt, hozzá mindig fordulhatott. Amikor beteg volt, Miss Haining éjszakára a saját szobájában fektette le, és ápolta reggelig. Afféle pótszülője volt a lányoknak, különösen az iskola internátusában élőknek. A gyerekeknek a '30-as évek fasizálódó Magyarországán egyre nagyobb szükségük volt a biztonságra. Miközben „odakint" zsidótörvényeket fogadtak el, és mindenféle módon diszkriminálták a zsidókat, ... 
Egy másik növendék úgy emlékszik, hogy amikor beteg volt, Miss Haining éjszakára a saját szobájában fektette le, és ápolta reggelig. Afféle pótszülője volt a lányoknak, különösen az iskola internátusában élőknek. A gyerekeknek a ’30-as évek fasizálódó Magyarországán egyre nagyobb szükségük volt a biztonságra. Miközben „odakint” zsidótörvényeket fogadtak el, és mindenféle módon diszkriminálták a zsidókat, a Skót Misszió iskolájában béke és szeretet uralkodott. A gyerekek önképzőkörökbe jártak, hegedülni tanultak, tornáztak, s saját cserkészcsapatuk volt. 1935-ben George F. Knight lett a vezető lelkész, aki nyíltan bírálta Hitler és a náci Németország politikáját. 1937-től nagy számban érkeztek lengyel, cseh és német zsidó menekültek. A misszió őket is segítette: a gyerekeket ideiglenesen befogadták, és mindent megtettek annak érdekében, hogy biztonságban utazhassanak tovább. Jane 1939 nyarán hazautazik Skóciába. Vele tart az iskola igazgatója, jó barátnője Prém Margit is. Ő volt az, aki Jane-t bevezette a pesti életbe, összeismertette a magyarországi református egyház elöljáróival, és akitől megtanult magyarul. A háború kirobbanásának híre Dunscore-ban éri őket. Barátai, rokonai marasztalása ellenére visszaindul Budapestre. 

Szeretettel, Jane

1939-ben Magyarországon már a harmadik zsidóellenes törvénycsomagot fogadja el a parlament. A numerus clausus (1920) és az első zsidótörvény (1938) után május 5-én jelenik meg a Közlönyben az 1939:IV törvénycikk „a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról”. A jogszabály nagyrészt faji szempontból határozta meg, hogy ki számít zsidónak, bár a vallási hovatartozás is fontos viszonyítási alap maradt. A törvény jelentősen szűkítette a zsidók életlehetőségeit. A szellemi pályákon 6 százalékban maximálta számukat, kitiltotta őket az állami közigazgatási és igazságügyi apparátusból, középiskolai tanári karokból. Zsidó nem tölthetett be színházaknál és lapoknál vezető állást. Bizonyos engedélyköteles ipari és kereskedelmi ágazatokból a zsidókat kizárták. Az első két zsidótörvény különösen a kis- és középpolgárságot lehetetlenítette el: országszerte több mint 90 ezren vesztették el állásukat, a családtagokkal együtt körülbelül 220 ezer ember életkörülményei romlottak jelentősen. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy egyre többen szerették volna a Skót Misszióba járatni gyermeküket. 1940 nyarán Knight tiszteletes így írt a Budapestről küldött jelentésében: „Iskolánk épülete Mennyország a külvilág dühödt antiszemitizmusával szemben.” A lelkész – az egyre feszültebbé váló magyarországi helyzet miatt – 1941 májusában hazatér családjával. Haininget is felszólítja az egyház, hogy hagyja el Budapestet, de ő hajthatatlan. Azt mondja: rá itt van szükség. Neveltetése, világszemlélete miatt képtelen elfogadni, hogy bárkit vallási vagy faji hovatartozása miatt hátrányos megkülönböztetés érjen. Knight távozása után gyakorlatilag ő vezeti a missziót. Folytatják az embermentést: az iskola menedéke mellett a tanulmányaikkal már végzett diákokat álláshoz segíti Nagy-Britanniában. Sokuknak ezzel menti meg az életét. Nagybaczoni Nagy Lajos segédlelkésszel brit hadifoglyokat látogat. 1944. március 19-én Budapestre bevonulnak a németek. Az iskolában április 5-én még kiosztják a bizonyítványokat, de a diákoknak másnap már fel kell varrniuk a sárga csillagot. A Skót Misszió, amely a németek szemében amúgy is vörös posztó, hivatalosan bezár. Csak az árvák maradnak a falak között, és azok, akikért nem tudtak jönni a szüleik. Jane minden alkalmazottat elküld, akinek van hova mennie, de ő marad. Április 25-én a Gestapo letartóztatja. „Ne féljetek, gyerekek, ebédre itthon leszek” – mondja, de tisztában van vele, hogy itt a vége. Jól tudja, hogy mit tesz. A végsőkig kitart, és készül az áldozatra. A Fő utcai börtönbe viszik. A vád: kollaboráció brit kémekkel és zsidók bújtatása. Levéltári iratokból tudható, hogy bár a misszió rajta volt a németek halállistáján, Haininget a házvezetőnőjének nyilas veje jelentette fel, mert Jane észrevette, hogy a férfi a lányok számára összeszedett élelmiszert dézsmálja. Ravasz László református püspök minden követ megmozgatott, hogy kihozza a börtönből – hiába. Májusban marhavagonba rakják, több zsidó fogollyal együtt, az első transzportok egyikével Auschwitzba viszik. Két hónappal később ott hal meg. Egy hónappal később a magyar külügyminisztérium hivatalosan is értesíti a Skót Missziót Jane haláláról. A levélben – cinikusan – „sajnálatos egészségügyi problémák fellépéséről” írnak. Évekkel később előkerül Jane Haining egyetlen és utolsó levele, amelyet Auschwitzból írt kedves barátnéjának, Prém Margitnak. „Margit, a liszttel mit tervezel tenni? Eladod? Ami fent van, az a legjobb. De tudod, mindent, ami megmaradt. A tojásokat is felhasználtad? Hogy van mindenki? Éjjel-nappal rátok gondolok szeretettel és vágyakozással. Az itteni dolgokról nincs sok mesélnivalóm. Itt is vannak hegyek a Mennybe vezető úton. Bár kisebbek, mint a ­mieink, de akkor is. Üdvözlöm az egész családot. Téged csókollak és ölellek. Szeretettel, Jane.”

Jane Haining életét és áldozatát, születésének 100. évfordulóján a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet a Világ Igaza kitüntetéssel ismerte el. Budapesten a budai alsó rakpart Lánchíd és Erzsébet híd közti szakaszát róla nevezték el. A Vörösmarty utcai iskolában a mai napig minden évben megrendezik a Jane Haining Emlékversenyt.

A náciknak segíthetett a szeretet missziója

  Egy skót asszony írt könyvet egy másik skót asszonyról. Író és hőse sok mindenben hasonlítanak. Mary Miller is egész életét a szegény sorasú gyermekek megsegítésére áldozta, éppen, mint Jane Haining. Előbbi a glasgow-i lakhatási szegénységgel és a HIV-vírussal harcolt, utóbbi az antiszemitizmussal és a náci embertelenséggel. Mary Miller 2009-ben elnyerte az Év Skót Asszonya címet, Jane Haining 1944-ben Auschwitzban halt meg és születésének 100. évfordulóján Jeruzsálemben megkapta a Jad Vasem Intézet Világ Igaza elismerését. Mary Millerrel beszélgettünk most megjelent könyve, a Szeretetről és bátorságról – Jane Haining élete kapcsán. Mennyit tudott Jane Hainingről vagy a magyar történelemről, vagy a Skót Misszióról, mielőtt belefogott ebbe a monumentális vállalkozásba? Alig valamit. Hainingről mindössze annyit, hogy zsidó gyerekekkel foglalkozott Budapesten, és a háború kitörésekor nem volt hajlandó visszatérni Skóciába, bár szervezete ezt határozottan kérte tőle. Ja, és természetesen hallottam az 1956-os magyar forradalomról, de hogy egészen őszinte legyek, a tudásom nem túl kimerítő. Úgy gondolom, ezzel nagyjából mindannyian így vagyunk, itt Skóciában. Különös módon magáról a misszióról is elég kevés a tudásunk, pedig az része a skót történelemnek. Ha ismerünk is valamit, az talán Jane személye és az ő önfeláldozása. Erről már többen hallottak. Remélem, hogy mindannyian tanulunk majd az ő és magyar kollégái bátorságából és elhivatottságából. Ön nem író, hanem szociális szakember. Mit gondol, Haining önfeláldozása a keresztényi hitéből, vagy a pedagógusi elhivatottságából fakadt leginkább? Mindenekelőtt abból a humanitásból, amit a gyerekek és a kollégái iránt érzett és gyakorolt. Ezen felül volt benne egy nagy adag bátorság és kompromisszum képtelenség a rasszizmus és az antiszemitizmus minden formájával szemben. Könyve kapcsán nemcsak a magyar történelemről szerzett ismereteket, hanem a Magyarországon alig ismert Skót Misszióról is. Hogyan változott az ő hozzáállásuk a magyarországi zsidósághoz a XIX. század közepétől a vészkorszakig? Az európai Zsidó Misszió a XIX. században elsősorban vallási alapokon nyugvó elképzelés volt. A fő cél a más vallásúak (értsd: zsidók) megtérítése volt, amelyet eleink úgy értelmeztek, hogy ha sikerrel járnak, ez lesz Jézus második eljövetele. Alapításától kezdve a budapesti Skót Missziós Iskola azt az elvet vallotta, hogy a zsidó és a keresztény gyermekeket egyenlőként kell kezelni. Ha megértik és megismerik egymás hagyományait, szokásait, az vezethet a kölcsönös megértéshez és bizalomhoz. Ez a megközelítés aztán a 30-as évektől kezdve lassan, de biztosan megváltozott. A körülmények más prioritásokat igényeltek, hogy úgy mondjam. A misszió egyre inkább elhagyta a vallási dogmákat, és a humanitárius megközelítés felé. mozdult el. Ahogy nőtt az elkeseredettség és kétségbeesés a magyarországi zsidóság körében, úgy szüntették meg például azt a gyakorlatot, hogy az iskola keresztény kurzusaira csak igazoltan keresztények, vagy kikeresztelkedett zsidók jelentkezhettek. Ettől kezdve csak szeretetre és védelemre vágyó kislányokat láttak a tanulóikban. Az antiszemitizmus egyike a legégetőbb társadalmi problémáknak Európában. Mennyire érzékelik ezt Nagy Britanniában és különösen az Ön hazájában, Skóciában? Skóciában nem létezik erős és tudatos antiszemitizmus, mivel az itteniek túlságosan elfoglaltak a katolikusok és a protestánsok közötti háborúskodásban. De fel kell ismernünk benne az örök egyetemest. Azt, hogy még rengeteg dolgunk van a saját előítéleteink lebontásában. Könyvemben megosztom a kétségeimet az olvasókkal arról, hogy a zsidó misszió ötlete nem erősítette-e azt a gondolatot, hogy a zsidók idegenek és rosszabbak a keresztényeknél? Fel kell tennünk a kérdést, hogy ez milyen mértékben segített a náciknak abban, hogy dehumanizálják a zsidókat, és olyan légkört teremtsenek, amely végül elvezetett a holokauszthoz. Remélem, a misszió és Jane Haining története arra ösztönzi majd az olvasókat is, hogy gondolkodjanak erről, és közelebb hozza a skótokat, magyarokat, keresztényeket, zsidókat. 

Frissítve: 2019.04.15 11:43