Az Édenkert után vajon mi jön

Publikálás dátuma
2019.02.02. 15:00

Fotó: AFP
Néhány évtizeddel ezelőtt új földtörténeti kor kezdődött, amelyet már az emberi tevékenység alakított. Ha az emberiség néhány éven belül nem változtat az életmódján, éppen saját maga számára teszi élhetetlenné a bolygót.
Gatyarohasztó nyarak, őszi és tavaszi kánikulák, pusztító viharok és hirtelen jött havazások – egyelőre ennyit érzékelünk abból a változásból, ami valószínűleg nem kevesebb, mint egy új földtörténeti kor kezdete. Legalábbis ezt állítja sok más tudós mellett Sir David Attenborough, akinek a szavára a nagyhatalmú vezetők mellett a hétköznapi emberek is oda szoktak figyelni, hiszen filmjei és könyvei, érzékeny, szemlélődő, az élőlényeket és a természet csodáit maximálisan tiszteletben tartó hozzáállása generációk környezetről alkotott képét formálta. Nem véletlen, hogy a múlt héten rendezett davosi Világgazdasági Fórum megszólalásai közül az övé kapta a legnagyobb figyelmet, igaz, nem is finomkodott: Az „Édenkert nincs többé” címet adta az előadásának. Ebben arról beszélt, hogy ő és a korosztálya szó szerint egy másik korszakból, a holocén földtörténeti korból származik, amelynek immáron vége. A 92 éves természettudós próbálta felhívni a világ vezetőinek figyelmét, hogy a 11 700 évig tartó holocén korszak éppen azzal tette lehetővé az emberiség felemelkedését, hogy viszonylag állandó volt a klímája, így alakulhatott ki a Föld ma ismert földrajza és élővilága. Az emberi közösségek letelepedhettek, a környezeti viszonyokhoz alkalmazkodva belevágtak a növénytermesztésbe, és lassan kialakult a civilizáció. Az állandóság lassan az áruk és eszmék szabad áramlásához vezetett, ami globálisan is összekapcsolta az emberi közösségeket. És éppen az emberi civilizáció hatására változik meg most a környezetünk visszafordíthatatlanul: az antropocén korszak már az emberi tevékenység által alakított ökoszisztéma kora. Attenborough szerint a károk helyrehozhatatlanok lesznek, amennyiben a világ vezetői nem tesznek határozott erőfeszítéseket a klímaváltozás elleni harcban. Ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet: túl kell lépni a bűntudaton és a vádaskodáson. Ez bizonyára üzenet volt a politikusoknak, hiszen egyelőre a világ legnagyobb országainak vezetői – például Donald Trump – leginkább csak egymásra mutogatnak, rosszabb esetben egyszerűen tagadják vagy bagatellizálják az emberi tevékenység klímára gyakorolt hatását. 

Még nem hivatalos

Az antropocén kort hivatalosan még nem ismerték el új földtörténeti korszakként, bár a kifejezést már az 1980-as években is használta néhány tudós a jelenlegi értelmében. A tudományos köztudatban Paul J. Crutzen Nobel-díjas légkörkémikus terjesztette el a 2000-es években, amikor már nehéz lett volna letagadni, hogy a Föld klímájában gyökeres változások történnek. 2016-ban egy Fokvárosban rendezett nemzetközi földtani konferencián javasolták a résztvevők, hogy a tudomány hivatalosan is zárja le a holocén kort, az antropocén kezdetének pedig az 1950-es éveket javasolták, mert ekkor terjedtek el a radioaktív anyagok a bolygón, a nukleáris kísérletek pedig maradandó nyomokat hagytak a környezetünkön. De ez csak egy a rengeteg emberi tevékenység közül, amelyek beláthatatlan hatást gyakorolnak a Földre. A II. világháború utáni népességrobbanás, a műanyagok használata, amelyek mikroszemcséi már mindenhol ott vannak, az erdőirtás, a nagyipari állattartás terjedése, az ásványkincsek kitermelése és nem utolsósorban a levegőbe eregetett rengeteg káros anyag külön-külön is hatalmas károkat okoz, együtt pedig megpecsételhetik a Föld sorsát. Vagy legalábbis az emberiségét; a bolygó túlél bennünket, kérdés, hogy milyen állapotban.

Mit mondanak a kövek?

Számos oka van, hogy az antropocént egyelőre nem ismerték el hivatalos földtörténeti korszakként. A kritikus tudósok szerint az új korszak létezése nem igazolható például olyan kőzet- és rétegtani eszközökkel, amelyek a többi időszakot megkülönböztetik egymástól. Szerintük az antropocén teoretikusai sokkal inkább történelmi megfigyelésekre és a jövőre vonatkozó prognózisokra alapozzák a korszak meghatározását a geológiai tények helyett. Vagyis ők úgy gondolják, az új földtörténeti korszak bevezetésének szándéka sokkal inkább politikai, mint tudományos. Az elmélet alátámasztásán dolgozó tudósokból álló Antropocén Munkacsoport (Anthropocene Working Group) viszont azt állítja, geológiai kutatásaik is igazolják az új korszak létezését: a kőzet rétegeiben már kimutathatóan jelen vannak a műanyagok, a szálló hamu nyomai, az alumínium és a beton is. És bár az emberi tényezőt hangsúlyozó névadás valóban bír politikai tartalommal, az új korszak létezése tagadhatatlan, függetlenül attól, hogy ez mennyire látszik az évmilliók alatt alakuló kőzetekben. Mindemellett a tudósok folyamatosan dolgoznak, hogy egyre több tudományos bizonyítékot találjanak annak igazolására, hogy néhány évtizeddel ezelőtt valami végérvényesen megváltozott a Földön.

Nehéz a szembenézés

Ennek széles körű elismerését valószínűleg az is nehezíti a világ vezető gazdaságainak ellenállása mellett, hogy az emberiség nehezen néz szembe saját felelősségével. Amennyiben belátjuk, hogy a bolygón zajló negatív környezeti folyamatok egyenes következményei az emberiség életmódjának, nem lehet tovább hárítani a felelősséget. Ez pedig ijesztő, és minden eddiginél nagyobb terhet rak a döntéshozókra, de az átlagemberekre is, hogy átgondolják hosszú távon fenntarthatatlan életmódjukat. A világ vezetői egyelőre nehezen látják be, hogy alig van olyan globális probléma, amelynek ne lenne köze a klímaváltozáshoz és a bolygó állapotához, elég csak a népvándorlásra, gazdasági növekedés lehetőségeire, a népesedési problémákra vagy az egészségügyi kihívásokra gondolni. Sikert pedig ez esetben biztosan csak egy globális összefogás hozhat. Ahogy a Föld tönkretétele, a „megjavítása” is az emberiség lényegi természetéből fakadhat. Az ember alapvetően egy problémamegoldó faj: amennyiben az emberiség nem kérdőjelezi meg tovább saját szerepét a környezet alakításában, képes lehet megtalálni a megoldást, és olyan világot kialakítani maga számára, ahol van elég tiszta víz és levegő, megfelelő mennyiségű táplálék és energia. De már nincs sok vesztegetni való idő, Attenborough szerint a következő néhány év döntései évezredekre fogják meghatározni az emberiség és a bolygó jövőjét.

Hol áll meg?

Jelenleg 7,68 milliárd ember él a Földön, míg az időszámításunk szerinti első évben egyes becslések szerint 170, mások szerint körülbelül 250 millió volt a bolygó emberi lakossága. A növekedés egyre gyorsabb: 200 ezer év kellett ahhoz, hogy az emberek létszáma elérje az 1 milliárd főt, a következő 700 évben viszont 7 milliárdra nőtt a populáció. Ha semmi nem változik, az ENSZ becslése szerint 2040-re 9, az évszázad végére pedig akár 11 milliárdan is lehetünk, az viszont kérdés, hogy a Föld elbír-e ennyi embert a hátán. Egyre több tudós állítja viszont, hogy az ENSZ téved, és a népességnövekedés meg fog állni valahol 8 és 9 milliárd között az évszázad közepén, és lassú csökkenésbe kezd. Jørgen Randers norvég akadémikus egyike volt azoknak, akik már évtizedekkel ezelőtt figyelmeztettek, hogy a túlnépesedés globális katasztrófához vezet majd. Mostanra viszont meggondolta magát, és azt állítja: az emberiség létszáma soha nem éri el a 9 milliárd főt. Véleményét egyre többen osztják a vezető tudósok közül, a Deutsche Bank számára készült tanulmány szerint például 2055-ben 8,7 milliárd embernél lesz a csúcs. Mindezt arra alapozzák, az ENSZ egyáltalán nem számol azzal, hogy a városi életmód együtt jár a termékenység csökkenésével. Márpedig jelenleg az emberiség 55 százaléka él városokban, 30 éven belül ez az arány a kétharmadot is eléri majd. Márpedig egy városias közegben a gyerekek megítélése is más – hangozzék bár furcsán, míg egy természetközeli, falusias környezetben plusz egy dolgos kézként tekintenek rájuk, a városokban még egy éhes szájat jelentenek. Ennél is fontosabb tényező, hogy egy városban élő nőnek jobb a hozzáférése az információkhoz, az oktatáshoz, és több kapcsolatot tud teremteni más nőkkel. Történelmi tapasztalat, hogy minél inkább ura egy nő a saját testének és életének, annál kevesebb gyereket vállal. Az ilyen környezetben a családi és a vallási nyomás is kisebb, a kollégák, barátok hatása jóval nagyobb a gyerekvállalással kapcsolatos döntésekre. Európában, Japánban vagy éppen Kubában már egy ideje bevándorlás nélkül csökken a népesség, a nők átlagosan kevesebb mint 2,1 gyereket vállalnak. Ennél is meglepőbb, hogy ma már Kínában is csak 1,5 a termékenységi ráta, emellett Brazíliában és Indiában is hanyatlik a gyerekvállalási kedv. Jelenleg Afrika tekinthető a „túlnépesedés bölcsőjének”, ráadásul a kontinens nagy része szegény és vidékies, nem igazán indultak el azok a fejlődési folyamatok, amelyek miatt kevesebb gyereket vállalnának az emberek. A kutatók egy része ennek ellenére optimista, Kenyában például egyre több nő tanul, az utóbbi három évtizedben 32 százalékra nőtt a városokban élők száma, és a mobileszközök is megállíthatatlanul terjednek. Hasonló utat jár Ruanda is, de Nigerben például átlagosan 7, Maliban 6 gyereket szülnek a nők. A népességnövekedés megállításában kulcskérdés, hogy a szubszaharai országokban is megkezdődjön a városiasodás.

Szerző

Túlélni az elképzelhetetlent

Publikálás dátuma
2019.02.02. 11:00

Fotó: Draskovics Ádám
Árvíz, vörösiszap-katasztrófa, veronai buszbaleset. Tragédiák, amelyeket nem tudtak volna kiheverni az áldozatok a katasztrófapszichológusok segítsége nélkül. V. Komlósi Annamáriával, a Magyar Pszichológiai Társaság Katasztrófapszichológiai Szekciójának elnökével beszélgettünk.
Katasztrófa: olyan vészhelyzeti és tragikus esemény, amely drasztikusan megváltoztatja addigi életüket. Egyes, ember által okozott katasztrófák azonban elkerülhe­tőek lehetnének. A veronai buszbaleset alvászavarral küzdő sofőrjét például állapota ellenére munkára alkalmasnak találta az orvosa. A sofőr mellett most ő is gyanúsított az ügyben, egy év börtönre is ítélhetik. A személyes felelősségen túl milyen rendszerszintű problémára világíthat rá ez az eset?  Ez egy nagyon szomorú történet. Létezik ugyan egy évenkénti, kötelező orvosi vizsgálat, de sajnos nagyon nagy tömegek zúdulnak ilyenkor az ellátókra. Nincs mindig kellő idő és energia az alapos kivizsgálásra. Főleg, ha a vizsgált személy nem is jelez minden problémát. Ez persze nem menti fel sem az orvost, sem a sofőrt, aki tudott a problémájáról, és mégis vezetett. Két év telt el a tragédia óta. Hol tart most az érintettek pszicholó­giai ellátása? Ilyen eseteknél nem egyedül a túlélőknek és a családtagjukat elveszítő, közeli hozzátartozóknak lehet szüksége a támogatásra. A baráti körnek, ismerősöknek, olykor még az idegeneknek is komoly megrázkódtatás lehet egy ilyen katasztrófa. Ők az úgynevezett másodlagos, harmadlagos áldozatok. A pszichológusok elsősorban a közvetlenül érintettek ellátását próbálják biztosítani. Eleinte abban kellett segíteni, hogy felismerjék, melyek azok a fizikai és pszichés állapotok, amik természetesek ilyenkor és meddig. Engem a veronai tragédia utáni első időszakban több szülő is megkeresett, mondván, sok változást vettek észre a gyerekeik viselkedésén, de nem tudták, hogy azok mekkora bajt jeleznek. Nekik csak tanácsadó beszélgetésre volt szükségük, hogy megerősítsem őket abban, amit jól csinálnak, és beszéljek a későbbiekben várható tünetről. A Krízis Intervenciós Csoport (KINCS) tagjai, szakpszichológusok a buszbaleset helyszínén dolgoztak önkéntesként. Mit tapasztaltak az első időszakban, egyáltalán, hogyan lehet segíteni egy ilyen helyzetben? A távolság miatt nem tudtak az első perctől jelen lenni, de hat fő azonnal kocsiba ült és odautaztak. Érzelmileg és pszichésen is sokkos állapotba került fiatalokkal és felnőttekkel találkoztak, de mindenki másként reagált a helyzetre. Akadt, akinél az elidegenedés tünetei mutatkoztak, másnál a szorongásos rohamok, a pánik vagy a teljes lefagyás volt az érzelmi reakció. Volt, akinek még abban is segíteni kellett, hogy telefonon felhívja a hozzátartozóit, mert olyan állapotban volt, hogy még tárcsázni sem tudott. Hasonló érzelmi reakciók egyébként egy sokkal hétköznapibb helyzetben is előfordulhatnak. Magam is részese voltam olyan esetnek, hogy tűz miatt leállt a metró, mindenkinek ki kellett szállnia. Volt olyan utas, aki annyira megijedt, hogy szinte azt sem tudta, hol van. Mellette maradtam, amíg föl nem fogta a helyzetet. Attól nyugodott meg, hogy átélhette: van, aki nem hagyja magára ebben a helyzetben. Ilyenkor a legfontosabb, hogy az áldozatok egyéni szükségletei szerint foglalkozzunk velük. A veronai tragédia idején ön nem a helyszínre, hanem az érintett iskolába sietett, ahol a tanároknak, osztálytársaknak volt szüksége a pszichológusok munkájára. Hogy fogadták? Mivel a sítáborba korábbi évfolyamokból is mentek diákok, nagyon sok érintett volt. A megrázkódtatás miatt az első néhány napban az osztálytársaknak, a szülőknek, és a tantestületnek is kellett a támogatás. Egy egész iskolát érintő helyzetben nem elegendő az iskolapszichológus szaktudása. Kifejezetten katasztrófatrauma kezelésében járatos szakemberekre is szükség volt, akik pontosan tudják, hogy ilyenkor milyen módszerekkel lehet valóban segíteni. Egy ilyen tragédia hatása több évig tart. A súlyosan traumatizált embereknek hosszú távú segítségre van szükségük. Minimum három év, mire valaki fel tud dolgozni egy, a veronaihoz hasonló katasztrófát. A balesetnek nemrég volt a második évfordulója, tehát a folyamat még zajlik. Milyen szakaszokról beszélhetünk? Egy ilyen krízis másképp terheli meg az érintetteket az esemény bekövetkezésekor, egy-két hónap múlva vagy a tragédia első, és későbbi évfordulóikor. Az idő múlásával más-más pszichés problémák jöhetnek elő. Amikor egy közösséget érint a tragédia, az első hetekben mindenki segíteni akar, tettre kész állapotban van. Ezt szakszóval „mézesheteknek” szoktuk nevezni. Aztán, mikor nyilvánvalóvá válik, hogy a történtek visszafordíthatatlanok és súlyos következményei vannak, akkor jön egy iszonyatos zuhanás. A vörösiszap-katasztrófa idején például ez akkor volt, mikor az emberek ráeszméltek arra, hogy nem tudnak visszamenni a házba, ahol addig teljesen feleslegesen lapátolták a sarat. A képviselő-testületnek megpróbáltam bemutatni, hogy milyen pszichés reakciók várhatók az esemény utáni krízisszakaszokban, hiszen ez segíthette volna a munkájukat. Magyarországon azonban a pszichológiának nincs elegendő presztízse ahhoz, hogy komolyan vegyék ezeket az előrejelzéseket. Pedig beigazolódott szinte minden. Legjobban azt sajnáltam, hogy sok kilincselésünk ellenére sem sikerült államilag finanszírozott pszichológus státuszt biztosítani. Szerencsénkre a Máltai Szeretetszolgálat alkalmazott a helyszínen egy pszichológus szakembert, akinek pár hónap elteltével már csaknem hatvan kliense volt. A veronai tragédiánál láttuk, hogy a helyzet azóta sem javult. Az ott érintettek többsége is a magánellátásban landolt, mert kevés az állami szakellátásban a pszichológus, hosszúak a várólisták, ráadásul az elérhető pszichológusok sem feltétlenül felkészültek a katasztrófakrízis kezelésére. Hiába lenne tehát szükség a munkájukra, a katasztrófa- és ­kríziskezelő szakpszichológusi képzésre a jelentkező is kevés. Épphogy összejött akkora létszám, hogy az ELTE el tudjon indítani egy ilyen költségtérítéses képzést. Miért nem érdeklődnek a terület iránt a fia­talok? Kevés a jelentkező, hiszen az itt szerzett tudás nem váltható közvetlenül magasabb jövedelemre. Egy katasztrófapszichológus sok esetben ingyen dolgozik súlyos katasztrófák idején. Éppen ezért szükség lenne arra, hogy állami támogatást kapjon a képzés, és legyenek megfelelően finanszírozott álláshelyek is. Sajnos eleve kevés a státusz, pedig a magyarok mentális állapota alapján sokkal több szakemberre lenne szükség. Egy katasztrófa idején rengetegen akarnak segíteni, és gyakran nemcsak szakemberek érkeznek, hanem elözönlik a helyszínt a képzetlen önkéntesek is. Milyen hátrányai lehetnek ennek? Ezt leginkább a vörösiszap-katasztrófa idején tapasztaltam, ott nagyon sokan akartak segíteni, önkénteskedni. Abba viszont már kevesen gondoltak bele, hogy valahogy nekik is fel kell majd dolgozniuk azt, amivel szembesülnek. Ennyire drámai emberi sorsokkal találkozni lai­kusként, felkészületlenül, ártalmas is lehet. Ahhoz, hogy valaki valóban képes legyen segíteni egy katasztrófa helyszínén, nagyon komoly önismeretre és stabilitásra van szükség. Még szakemberként sem könnyű mindig helytállni. Mikor egy fiatal kolléganőmmel Devecsert járva láttuk, hogy a házak egy részénél már embermagasságú a vörös elszíneződés, akkor szembesültünk igazán a csapás mértékével. A kolléganőmet annyira megviselte a látvány, hogy vissza kellett mennünk a szálláshelyünkre. 
Ahhoz, hogy egy pszichológus segíteni tudjon, szükség van az áldozatok együttműködésére is. Mennyire fogadták el Devecserben és Kolontáron a pszichológusi támogatást az érintettek? Egy pszichológusnak nagyon nehéz belépni egy ilyen helyzetbe, hiszen a szakmánkról nagyon keveset tudnak az emberek. Sokakban még mindig az a kép él, hogy mi vagyunk azok, akik jóságosan végighallgatjuk a szomorú embereket, vagy azokat kezeljük, akiknek valamilyen mentális betegsége van. A vörösiszap-katasztrófánál is tapasztaltuk, hogy lelki támogatásért inkább paphoz, lelkészhez fordultak az emberek. Szerencse, hogy már több felekezet részéről is elindult egyfajta nyitás a pszichológia felé. Devecserbe például segítőnek érkezett egy katolikus pap, Fodor János, aki a grazi egyetemen tanult katasztrófapasztorációt. Kiválóan értette a dolgát és velünk is együtt tudott működni. A KINCS korábbi tagjaival, akik önkéntes pszichológusként érkeztek a helyszínre, végiglátogattuk a kitelepített családokat, és találkoztunk olyan emberekkel, akiket nagyon mély depresszióból kellett kiemelni, óriási szükség volt a támogatásra, pszichológiai segítségre.
Szerző
Frissítve: 2019.02.02. 11:01

Tovább él a Poe-mítosz

Publikálás dátuma
2019.01.27. 16:25

Százhatvan éven keresztül, minden január 19-én felbukkant egy fekete ruhás, titokzatos idegen Edgar Alan Poe baltimore-i sírjánál. Töltött egy pohár Martell konyakot, tósztot mondott az aznap született Poe-ra, letett a sírra 3 szál vörös rózsát – olykor egy titokzatos üzenetet is –, otthagyta a maradék konyakot, majd távozott.
Edgar Allan Poe születésének 200. évfordulója, vagyis 2009 után a Toaster („tósztot mondó”) nem ment többé. A helyi Poe Társaság egész napos fiesztával ünnepelte 10. jubileumát a rejtélyes Poe Toaster  nem megjelenésének. És állítólag várják a folytatást. Az elmúlt tíz évben akadt ugyan néhány önjelölt csuklyás, aki megpróbálta feleleveníteni, ekképpen továbbvinni a hagyományt, de eddig senkinek sem sikerült hitelesen, nem mellesleg kellő titokzatossággal beállni az eltűnt Toaster helyére. Nyilván kizárt, hogy 1949 óta ugyanaz az ember emelte konyakos poharát a romantika korának legmisztikusabb amerikai szerzőjére, mégsem tudja akárki átvenni a szerepet. Nem elég odalopózni ugyanis, a teljes koreográfiát pontosan ismerni kell. És ami a lényeg, nem szabad lebukni. Valószínűleg magának Poe-nak is ínyére lenne a dolog, imádta a lebegtetést és a kiszámíthatatlan dolgokat, főleg, ha azok az élet és a halál közti, szerinte szűk mezsgyén mozogtak. Krimijeinek és horrortörténeteinek állítólag csak a keretét merítette a fantáziájából, a realisztikus pontossággal leírt, érzékletes részletek zömét állattetemek széttrancsírozása, boncmester barátainál vett leckék és az emberi test anatómiai részletességgel feltárt, olykor szó szerinti szeletei ihlették.

150 éves rejtély

A holló szerzője nemcsak a fiktív rejtélyekben volt erős, rajongott a kriptográfiáért is. 1841-ben az amerikai Graham’s Magazine-ban – bő egy évig a szerkesztője volt a lapnak és ebben jelent meg az első detektívtörténetként jegyzett A Morgue utcai kettős gyilkosság is – közzétett két olyan titkosírással írt szöveget, amelyeket jó másfél évszázadig senkinek nem sikerült megoldania. A Few Words on Secret Writings („Néhány szó a titkosírásról”) című cikkében játékra hívta az olvasókat: előfizetést kínált annak, aki olyan titkosírással tud előrukkolni, amelyet ő maga nem tud megfejteni. Bár a felhívásra állítólag kereken 100-an jelentkeztek, mivel Poe minden feladvánnyal sikerrel birkózott meg, fél év múlva lezárta a pályázatot, és búcsúcikkében közzétett két rejtvényt, melyeket a cikk tanúsága szerint egy W. B. Tyler nevű úrtól kapott levélben. Az író néhány hónappal később távozott a laptól, megfejtés azonban nemhogy addig, de 1849-ben bekövetkezett haláláig, sőt a magazin kilenc évvel későbbi megszűnéséig sem érkezett. A mítosz egyre hízott, és bár többen próbálkoztak a rejtélyes kódok megejtésével, több mint 100 éven át senki a közelébe sem került a megoldásnak. 1985-ben, hogy mégiscsak történjék némi változás az ügyben, a Dartmouth College professzora, Louis Renza felvetette, hogy W. B. Tyler kitalált személy és a rejtvényeket maga Poe alkotta – az elmélet mellé odaállt a Williams College Poe-szakértője, Shawn Rosenheim is. A kérdéssel a kisebbfajta felhajtás miatt egyre többen kezdtek foglalkozni, és 1992-ben az Illinois-i Egyetem tanárának, Terence Whalennek sikerült visszafejtenie az egyik szöveget. Rájött, hogy a szövegben a szavakat megfordították, közülük a szóközöket eltávolították, majd minden betűt egy jelre cseréltek. Kiderült, hogy a kód a ma már inkább esszéíróként ismert Joseph Addison Catom című, 1713-as drámájának egy részletét rejtette. A másik írás nehezebb feladványnak bizonyult, ekképpen nem boldogult vele sem Shawn Rosenheim, sem a temérdek szakértő. A professzor végső elkeseredésében köz­­re­ad­ta a The Edgar Allan Poe Cryptographic Contest című felhívást, melyben 2500 dollárt ajánlott a megfejtőnek. 2000 júliusában egy torontói informatikus egy külön erre a célra fejlesztett számítógépes program segítségével feloldotta a bonyolult titkosírást, amelyben nem egyszerűen felcserélték vagy szimbólumokkal váltották ki az angol ábécé betűit, hanem mindegyikhez rögtön hat különböző helyettesítő jelet társítottak, és nem mellesleg több mint két tucat hibát is vétettek a munka során. Bár a szövegek titkára röpke 150 év után fény derült, azt máig homály fedi, ki volt az igazi kódoló. 

Csak egy kis tréfa

Minden egyes elmeszüleményét misztikus élménynek tartotta, és bőszen, többször kimondva reménykedett benne, hogy az állandó delí­riumban született művei Isten és nem az ördög jóváhagyásával kapnak szövegtestet. 1845-ben, amikor az őt igazán népszerűvé tevő A holló megjelent, egy amerikai milliomos felajánlotta, vesz neki egy kisebb palotát, ha felhagy züllött életével. Poe állítólag gondolkodás nélkül utasította vissza a nagyvonalú ajánlatot, mondván: „Azt hiszi, uram, hogy abban a palotában egy második A hollót tudnék megírni? Hiszen ott kiszakadna az agyvelőm! Én mélységében érzem magam otthon az alkoholmámor pillanatában. Olyankor születnek meg lelkemen a legfenségesebb gondolatok, melyek aztán tőlem függetlenül indulnak saját útjukra.” Nem jár messze a valóságtól ­James McTeigue A holló című filmje, melyben néhány Poe-novella és kisregény gyilkosságsztorija adja az ötletet a történet bonyodalmához. A 19. század végéről több olyan bűntény is ismert, melynek elkövetője szinte egy az egyben másolta a Poe-i forgatókönyvet, de még 2009-ben is akadt olyan eset, melynek Poe volt az ihletője, még ha jóval ártalmatlanabb is, mint egy gyilkosság. „Balloon Boy hoax” (Légballon-félrevezetés) néven került be a köztudatba az amerikai Heene család kísérlete, akik kétségbe esve riasztották a hatóságokat egy elszabadult hőlégballon ­miatt, mely Colorado felett lebegett, 6 éves fiukkal a fedélzetén. Miután a ballon landolt, a gyereknek nyomát sem találták, pontosabban a családi ház padlásán bukkantak rá. A szülők csak egy kis felhajtásra, 15 perc hírnévre vágytak. 36 ezer dollárra és másfél hónap börtönbüntetésre ítélték őket, miután beismerték, hogy tréfa volt az egész, és hogy közvetve Edgar Allan Poe-tól vették az ötletet, aki 1844-ben a New York Sun hasábjain álcikket közölt egy valósnak beállított hőlégballon-utazásról, melyet igazi világszenzációként harangozott be. Azt állította, hogy egy Victoria nevű ballon, 7 utassal a fedélzetén, 75 óra alatt átrepült Angliából Dél-Karolinába. Részletesen írt a léghajó felszereltségéről, az utasokról és az utazás menetéről – sikeres reklámot csinálva a lapnak, mely előtt kígyózó sorokban várták az olvasók, hogy hozzájussanak a saját példányukhoz és a saját szemükkel olvashassák Poe valósnak hitt, kitalált sztoriját. 

Agyonszavaztatás vagy veszettség?

Ahogy élt, úgy is halt meg 1849. október 7-én, azóta megfejtetlen rejtélyt hagyva maga után. Négy nappal korábban Baltimore-ban választást tartottak. Joseph W. Walker, a Baltimore Sun szedője is szavazni indult, amikor az egyik szavazóhelyiség közelében egy holtrészeg, a földön fetrengő, szedett-vedett ruhában lévő férfiba botlott, akiben E. A. Poe-t ismerte fel. A fél­ájult írót kórházba vitték, ahol néhány nappal később úgy halt meg, hogy igazán sosem tért magához. Nem tudta megmondani, miért volt rajta másvalaki ruhája, merre járt, és miért ismételgeti egy bizonyos Reynolds nevét. Ezenkívül még egyetlen mondatot tudott kivenni az őt ápoló nővér, melyet az utolsó szavaiként tart számon a történetírás: „Uram, mentsd meg a lelkemet!” Halála okának felfejtése éppoly évszázadokon át tartó megfejtési lázba hozta a rajongóit és teo­retikusait, mint a már említett titkosírások. Egy 1867-ben megjelent Poe-életrajz szerzője azt feltételezi, hogy banditák verték agysérülésig az alkoholmámortól védekezni képtelen írót. Egy másik vélekedés szerint „agyonszavaztatták” – állítólag ez a fajta választási csalás igen népszerű volt akkoriban. A pártok által felbérelt banditák összekapdostak járókelőket az utcán, és akaratuk ellenére, különböző személyazonossággal különböző szavazóhelyiségekbe szállítottak, és szavazatuk leadására kényszerítették őket. Gyakran ruhát cseréltek rajtuk – ez magyarázat lehet Poe furcsa öltözékére. Az erőszakos szavaztatás után általános gyakorlat volt az áldozat le­itatása is. Van, aki úgy véli, pusztán arról van szó, hogy idáig feszíthette alkoholizmusa határait; megint mások szén-monoxid-, esetleg nehézfém mérgezésre gyanakszanak. Egy dr. R. Michael Benitez nevű orvos 1996-ban azzal állt elő egy patológiai konferencián, hogy Poe esetleg veszett lehetett; az egyik legújabb vélekedés szerint agydaganata volt; de az is előfordulhat, hogy menyasszonya, Elmira Shelton testvérei gyilkolták meg. Se szeri, se száma a találgatásoknak, de talán addig jó, amíg a valóság titokban marad. A Poe-mítoszt ugyanis a rejtélyek éltetik.

Sokat ér

Míg életében legsikeresebb művéért, A hollóért annak idején 9 dollárt fizetett a szerkesztője, addig 10 évvel ezelőtt százhúszmillió forintnyi összegért kelt el Edgar Allan Poe első kötetének ma már ritkaságszámba menő példánya a Christie’s aukciósház New York-i árverésén. A Tamerlane és más költemények című kötet Bostonban a fiatal író saját kiadásában jelent meg 1827-ben. Alig 40-50 példányt nyomtattak belőle, ebből bő 180 év múltán már csak egy tucat maradt fenn. A borítón még Poe neve sem szerepel.

Szerző