Tűzijátékkal és utcai ünnepléssel fogadták a hírt csütörtök este Libanonban, hogy kilenc hónap után végre sikerült kormányt alakítania Szaad Haríri miniszterelnöknek. Az apró – mindössze 10 ezer négyzetkilométeres – ám vallásilag sokszínű országban éppen a megosztottság miatt nem szokatlan, hogy sokáig elhúzódik a kabinet összerakása. Harírinek 2009-ben például öt hónapig, Tammam Szalámnak 2013-14-ben tíz hónapig tartott, mire összekovácsolta a kormányt.
Libanonban a nagyjából négymilliós lakosság 28,7 százaléka szunnita, 28,4 százaléka síita muszlim, 36,2 százaléka keresztény, és 5,2 százaléknyi drúz is él az országban. A sokszínűség a politikában is leképeződik: a kormányfő rendre szunnita, az államfő keresztény, míg a házelnök síita. A probléma az, hogy ha a vezető tisztségviselők szerepei „leosztottak” is, a kormány összeállításában már szembekerülnek az eltérő hatalmi érdekek. Márpedig a régóta halogatott tavalyi választásokon a szunnita, és főként a Nyugat, valamint Szaúd-Arábia által támogatott Haríri pártja elvesztette mandátumainak harmadát, miközben a síita, Iránt maga mögött tudó Hezbollah és szövetségesei megerősödtek. Kompromisszumos megoldásként a Hezbollah és támogatói most három pozíciót kapott az új kormányban, köztük a legjelentősebb a negyedik legnagyobb költségvetésű egészségügyi tárcát.
A patthelyzet feloldásában szerepe lehetett annak, hogy kiszivárgott, Emmanuel Macron francia államfő mindaddig nem hajlandó ellátogatni az egykori francia mandátumterületre, amíg nem alakult kormány. Márpedig Libanonnak óriási szüksége van a nyugati barátokra – és főként pénzre. Az ország gazdasága romokban, az államadósság 84 milliárd euróra rúg, a munkanélküliséget 36 százalékosra becsülik, különösen a fiatalok között aggasztó a helyzet. Szinte nem telik el úgy hét, hogy ne vonuljanak utcára tüntetni. Óriási teher Libanon számára az is, hogy az ENSZ becslései alapján egymillió szír keresett itt menedéket, – a valós számok ennél jóval magasabbak is lehetnek – emellett évtizedek óta legalább 500 ezer palesztin él menekülttáborokban. Reményt jelenthet, hogy egy tavalyi párizsi konferencián a nemzetközi közösség 11 milliárd dollár kedvezményes hitelt és segélyt kalapozott össze Bejrút megsegítésére, Katar nemrégiben 500 millió dolláros befektetést harangozott be, mire Szaúd-Arábia is sietett támogatásáról biztosítani az országot.
A gond az, hogy a segítséggel is mindenki csínján bánik, attól tartva, hogy a pénzek a „másik oldalon” kötnek ki. Az Európai Unió csak a Hezbollah fegyveres szárnyát, az Egyesült Államok az egész társulatot terrorszervezetként tartja nyilván, azonban Libanonban megkerülhetetlen erőnek számítanak. A síita radikálisok Szíriában Bassár al-Aszadnak is hathatós segítséget nyújtottak, – míg ők értékes befolyást és harci tapasztalatot szereztek – miközben Haríri és szövetségesei a szír elnök ellenfelei. Izrael is aggódva figyeli északi szomszédját, állításuk szerint bizonyítékaik vannak rá, hogy a radikális síita milícia rakéták százait lenne képes bevetni, egy tavaly év végi hadműveletben pedig izraeli területre átfúrt alagutakat találták és számoltak fel. Hogy félelmeik nem alaptalanok, azt bebizonyította a Hezbollah vezetője, Haszan Naszrallah, aki a minap azzal fenyegette meg a zsidó államot, hogy egész Izraelt rakétákkal lövik szét bármilyen támadás esetén.
