Földes György: Forradalmat csak akkor szabad csinálni, ha mennek utánad

Publikálás dátuma
2019.02.02 09:30

Fotó: Lakos Gábor
A Kádár-korszakkal való szembenézés nem a baloldal, hanem az egész magyar társadalom feladata. Földes György történész szerint a baloldal az egész világon többszörös csapdában van, de meg kell próbálnia jövőképet adni, közösségeket építeni, új ideológiát csinálni.
A Politikatörténeti Intézet (PTI) elleni kormányzati hadjárat mintha része volna minden baloldali közösség szétverésének. Teljes átrendezési kísérletről van szó, amely a szellemi életet akarja új irányba terelni. Ez a PTI-vel indult. Ezzel együtt az intézetet sok bírálat érte. Megtett-e mindent, hogy friss vért nyomjon a baloldali szellemi életbe? Szakmai oldalról inkább dicséreteket kapunk. A politikai bírálatok jobbról jönnek. De igaz, hogy baloldali szellemi műhelyként tehetettünk volna többet. Igyekeztünk segíteni a pártok és a baloldali értelmiség közötti párbeszédet. Magam cikkekkel, könyvekkel igyekeztem befolyásolni a baloldal szellemi, stratégiai munkáját. Nem túl nagy sikerrel. Biztos hibáztunk, de nem csak rajtunk múlt, hanem a fogadókészség hiányán is. Az érdeklődés hiányáról: nem lehet ennek oka a baloldali értelmiség frusztrációja, ami abból fakadhat, hogy nem találja a fogást az Orbán-rendszeren? Ez így túl kemény állítás. Inkább azt mondom, hogy a baloldalnak – és nem csak Magyarországon – azon kellene töprengenie, megtalálta-e a megfelelő válaszokat azokra a kihívásokra, amelyekkel ma a világ, a régiók, a társadalmak, az egyén és a társadalmi csoportok szembenéznek. A baloldalinak mondott értelmiség jelentős része nem politizál, nem segít a társadalmi többségnek eligazodni a világban. De ha nem találja meg önmagát a politikai pártokban? Ezt meg tudom érteni, én sem találom a helyem a mai pártokban. Próbálom őket segíteni, de nem tudok velük maradéktalanul azonosulni. Magyarországon ráadásul van egzisztenciális félelem is, de kockázatvállalás nélkül nem lehet új utakat találni. Miközben a hatalom törvényeit tiszteli... Aki forradalmár akar lenni, annak tudnia kell, hogy forradalmi helyzet van-e. Ma nincs az, ezért érthető a taktikai ragaszkodás a legalitáshoz. Az viszont nem érthető, ha az ellenzék legitimnek tekinti a nemzeti együttműködés rendszerét. De hát az elmúlt nyolc évben… …ez történt, ám a tavalyi év végén valami elmozdult. Sok vád éri a baloldalt, hogy nem nézett szembe a Kádár-rendszerrel. Ez mondjuk az ön történészi munkásságára éppen nem igaz. A Kádár-rendszerrel szembenézni nem a baloldalnak kell, hanem az egész társadalomnak. A Kádár-rendszert a nemzet és a világ történetében kell elhelyezni. A fideszes alaptörvény a baloldalt, a liberalizmust és az egész 1944-89 közötti időszakot kizárja a magyar történelemből, amivel nem csak az a probléma, hogy csupán a jobboldali irányzatot tekinti nemzetinek, hanem az is, hogy meghamisítja a történelmet. Lehet arról beszélni, milyen lehetett volna az optimális rendszer 1945 után, csak arról nem, hogy Magyarország eldönthette, milyen rendszerben akar élni. Azon feltételek között kell nézni az akkori magyar politikát, amelyek adottak voltak. Ami nem jelenti azt, hogy fölmentést adunk bűnökre, súlyos politikai hibákra, de azt igen, hogy megpróbáljuk az adott feltételekhez mérni azt a teljesítményt, amit Magyarország 1945, illetve 1956 után és a 60-as évektől elért, s amit a világ is elismert. Ha a Kádár-rendszert nem csak totalitárius, hanem modernizációs, szociális vonatkozásaiban, össznemzeti teljesítményében is szemlélem, azt nem azért teszem, mert baloldalinak tekintem magam, hanem mert ezt diktálja történészi lelkiismeretem, és mert ez intellektuálisan sokkal izgalmasabb, mint százezredszer leírni, hogy mit csinált az ÁVH, vagy a III/III, ami tény. Történészként az a feladatom, hogy ne üljek a ma biztos tudásának a tetején és a feltételektől elvonatkoztatva érdemjegyeket osztogassak a múltnak. Ehelyett az a dolgom, hogy megértessem, miért történt, ami történt, ezzel segíthetem a hazámat a reális nemzeti önismerethez. Elkeserítő lehet, de ennek ma nincs nagy visszhangja. Mi ez a frusztrált értelmiségi érdektelenség? Ennyire mereven az értelmiséget minősíteni, méltatlan. Kérdés volt. Magamat sem látom annyira pozitívnak, és van sok olyan történész, aki elég sokat tesz a reálisabb nemzeti történelem ismertetéséért, akinek a munkáit sokkal nagyobb példányszámban olvassák, mint engem, például Romsics Ignácot. Az Ívek és töréspontok című kötetem bemutatóján felvetettem: megközelítésem ma időszerűtlen a Kádár-korszakhoz, mert a politikusok nem tudnak mit kezdeni vele, az emberek pedig jobban szeretik a leegyszerűsített magyarázatot. Markó Béla meg azt mondta: minden olyan megközelítés, ami a világot olyan bonyolultnak akarja láttatni, mint amilyen, ma korszerűtlennek minősül. Elfogadom, de ez nem azt jelenti, hogy az embernek föl kell adni. Vagy hiszek az igazamban, történészi, baloldali politizáló értelmiségi mivoltomban, vagy nem. És az embernek ki kell állnia azért, amiben hisz. Beleállás a baloldali apályba. Ki lehet ebből mászni? Nem az a kérdés, hogy a baloldalnak milyen problémái vannak, hanem hogy a világnak, a régiónak és benne Magyarországnak milyen problémái vannak, és azokra a nagy ideológiai, politikai áramlatok milyen válaszokat kínálnak. Sajátos helyzet van, és nem csak Magyarországon. A múlt leértékelődik, a jövő bizonytalan. Megnőtt az emberiség önpusztító képessége, a környezetvédelemmel, a háborúkkal, a regionális és társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségekkel pedig rendkívül veszélyes konfliktusok jöttek létre. Nehéz enélkül érteni, hogy mi történik a világpolitikában. Másfelől a jövő azért is bizonytalan, mert a világ olyan technikai ugrás közben van, amelynek következményei nehezen beláthatóak. Kevés olyan időszakot lehet mondani a történelemben, amikor ennyire nehéz volt előre látni. Olyan óriási gépezetté vált a globalizációs világ, hogy ezt átállítani egyik vágányról a másikra politikai kockázatok, konfliktusok nélkül lehetetlen. Ez a helyzet határozza ma meg a világot: a félelem a jövőtől, a múlt elvesztése. Sokaknak nem maradt más, mint a jelen, ebbe kell kapaszkodniuk. És innen jön a politikai elitek felelőssége, hiszen azt általában nem lehet elvárni az emberektől, hogy túlemelkedjenek a napi problémáikon. Ez csak egy olyan magasan fejlett politikai kultúrájú társadalom tehetné meg, amely tényleg résztvevője és nem csak tárgya a politikának. A politikai elitek viszont magányosak. A politikai elit felelősségéről beszél, én a politikai elit felelőtlenségéről. Ezért kell a baloldalnak újra társadalmasítania a politikát. Miért nem sikerül a magyar politikai baloldalnak nemhogy tömegeket vonzania, de értelmiségi holdudvart sem teremtenie? A politikai, parlamenti baloldal nagyobbik része hitelességi problémával küzd. Ez az időtlen magyarázat, de mi az oka? Nem lehet csak a 2010 utáni időszakról beszélni, ha a mai helyzetet meg akarjuk érteni. Ma kisebb változásokkal, de lényegében ugyanazok a szereplők a baloldalon, ugyanolyan szűk a politikai osztály, mint korábban. E politikai osztály magához alakítja a politikát, ahelyett, hogy a társadalomhoz alakítaná, mert – tisztelet a kivételnek - minden parlamenti erőnek, minden parlamenti képviselőnek egzisztenciális érdeke, hogy felszínen maradjon. Ezért nem pártolja, hogy helyet teremtsen azoknak, akik választást tudnának nyerni. Ehhez önfeláldozás, belátás, önkritika kell, ami néha igazságtalan. De hát itt mégis csak az lenne a feladat, hogy helyet csináljanak egy új társadalmi energiának, és hogy annak politikai formát adjanak. Amit csak azok tehetnének meg, akik hitelesek a társadalom szemében, mentesek azoktól a vétkektől, amelyek a rendszerváltás korrekciójának elmaradása miatt terhelik a baloldalt. A rendszerváltás első tíz évét én a magam részéről minden óriási konfliktusával együtt alapvetően sikeresnek ítélem meg, mert nem nagyon volt Magyarországnak más forgatókönyve, mint egy többé-kevésbé liberális modell megteremtése. Amikor viszont fölmerült a korrekció szükségessége, azt a jobboldal végezte el, csakhogy nem a társadalom, hanem a maga javára. A Fidesz a globalizációval szemben létrehozott egy úgymond nemzeti irányzatú rendszert, amely a nemzeti kapitalizmus köntösébe rejti valódi céljait. Szűk nemzetállami válaszkísérlet ez minden problémára. A „korrekció” megtörtént, de nem teremtett felemelkedést, együtt haladást a világgal. A hitelességi problémák nem akkor kezdődtek, amikor a baloldal letette a parlamenti esküt az orbáni alaptörvényre? A hitelesség a 2006-os válsággal kezdett megkopni. Miben áll a 2010 előtti felelősség? A baloldal 2002 és 2010 között csak a jóléti rendszerváltásról beszélt, de nem erősítette föl a munkavállalói jogokat. Elmulasztotta például, hogy törvény rendelkezzen arról, hogy minden húsz főnél többet foglalkoztató vállalatnál legyen kollektív szerződés, amire erős szakszervezetek épülhettek volna föl. Ez megteremtette volna a baloldal mögé a civil társadalmat. Ez már a 90-es évek mulasztása is, de 2002-10 között volt rá nyolc év. A másik: amikor 2006-ban kitört a kormányzati válság, az akkori irányítók nem vonták le a konzekvenciákat és nem léptek hátra, nem adtak helyet egy új csapatnak. Lett volna másik garnitúra? Jelentkezők a politikában mindig vannak. Önjelöltek. Teremnek zsenik, bár az igaz, nem zsenikre kellene várnunk, hanem azokkal a politizáló emberekkel kellene törődni, akikből aztán majd kinő az igazi vezető. Ha a Messiásra várunk, csak önjelölt zseniket kapunk és nem valódi politikusokat. Ezt a 2000-es évek bizonyították. A jobboldali vezérrel állítsunk szembe egy baloldali vezért. Nem értem, hogy a baloldal miért nem tud közösségben gondolkodni és miért nem tud autonóm közösségeket állítani a jobboldali vezérrel szemben? A közösség ott terem, ahol harcolunk az érdekeinkért, mások érdekeiért, ahol nem csak másoktól vagy éppen Brüsszeltől várjuk a védelmet. Egy új, kormányzóképes politikai garnitúra csak a küzdő, vitatkozó közösségből születhet meg. Nekem csak az a gondom, hogy a magyar baloldali elit, és nem csak a politikai képviselet, nemhogy a múltat nem tudja totálisan szemlélni, de a mai-holnapi világot sem. Pedig a létünk forog kockán, ha egy autoriter, nacionalista, nemzetállami bezárkózó politikára bízzuk a jövőnket. A baloldal védelmében csak annyit: az egész világon többszörös csapdában van. Egy globalizált csapdában, ahol a társadalmak kettéváltak, és ahol a társadalmak jelentős része nem részesül a globalizált világ előnyeiből. A másik a lent és a fent szakadása. A harmadik a nacionalista-populista nyelvezet és működési mód, amelyen nem könnyű fogást találni. A társadalom nehéz helyzetű csoportjaira rátalált a Fidesz, és el tudta velük hitetni, hogy az érdekeiket meg tudja védeni. Megvédi őket a még rosszabbtól. Az emberek nem remélnek jobbat, viszont félnek, és az erőben látják a menekvést. Létrejött egy olyan koalíció, az úgymond új nemzeti elit és a a társadalom elnyomott, sarokba szorított csoportjai között, amely nem természetes szövetség. A baloldal feladata, hogy ezt a koalíciót széttörje, mert ez a rossz irányba vezeti az országot. Közérthetőbb lenne, ha  csak annyit mondana: ami közösségi, ami állami, az rohad szét. A magyar társadalom szerintem tisztában van a rendszerrel. A mindennapjaiban érzi, tudja, ki nyúlja le a pénzeket, mekkora a korrupció. Az alternatívát kellene megmutatni. Hol az az alternatíva? Hiszen éppen erről beszélünk, hogy adott kérdésekre más válaszokat kell adni, mint amiket a Fidesz ad. Mindenekelőtt a társadalom és a nemzet kérdésében. Világossá kell tenni, hogy olyan nemzetet akarunk, amely valóságos kulturális közösség, ahol az iskola felfegyverez és lehetővé teszi a felemelkedést, olyat, amelyben a nemzet tagjai részesei egy politikai közösségnek is, szabadon gyakorolhatják állampolgári jogaikat és nincsenek beszorítva egy manipulált választási rendszerbe. Olyan nemzetben gondolkodunk, amelyben a politikai demokrácia a társadalmi szolidaritás formája is.  Sokan mondják, az autokrata rendszerrel szemben kevés a liberális demokrácia helyreállításának ígérete és nagyot kellene ugrani valamiféle poszt-kapitalista modell felé. Attól tartok, hogy az autokrata Orbánt – erős ellenlökésként – baloldali populizmus váltja fel, ami csak a színében lesz más. Szerintem egy szélsőjobboldali, fundamentalista ellenlökés valószínűbb. Nem vagyok liberális, de a demokráciának az a változata, amely a hatalmi ágak elválasztására épül, amely tiszteli a kisebbségi jogokat, nem vált időszerűtlenné. A fiatal generáció mai radikalizmusa és erkölcsi felháborodása pedig érthető, és én nem félnék annyira a radikális baloldaliságtól, mint ön. A személyes félelmem nem érdekel senkit… A baloldalnak ezért is kötelessége, hogy erkölcsi-politikai síkra terelje a világ globális problémáit, kiemelve az egyének és a közösségek konkrét erkölcsi felelősségét a jövőért. Ha már a politikai erkölcs: meg lehet dönteni egy autokrata rendszert a saját erkölcstelen, autokrata törvényeinek keretei között? Törekedni kell rá.

Persze... A másik forgatókönyv, hogy a társadalom tényleg elveszíti a türelmét és akkor új kihívás elé kerül majd az akkor létező politikai baloldal: mit reagál arra, hogy a tömeg radikálisabb, mint ő. Forradalmat nem lehet csinálni. Forradalmat csak akkor szabad csinálni, ha tudod, hogy elindulsz, és mennek utánad. Mert, ha nem mennek, akkor nagy baj van. Másról beszélek: meg kell próbálni új ideológiát csinálni, meg kell próbálni közösségeket építeni, meg kell próbálni a szakszervezetek, a társadalmi többség szociális érdekeit és az emberi jogokat védeni. A jövőképet vissza kell adni az embereknek. Újra kell elemezni, hol tart a világ, benne Magyarország. Nem egyszerűen a köztársaságot kell újjá formálni, hanem a társadalmat és a nemzetet kell egy demokratikus, szolidáris közösséggé tenni.

NÉVJEGY

Földes György történész, a Politikatörténeti Intézet volt főigazgatója. 1952-ben született. 1977-ben szerzett diplomát az ELTE-n. 1979-ben védte meg doktori disszertációját.1981-ben politikai gazdaságtan továbbképző tanfolyamot végzett az akkori Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen. 1995-ben kandidátusi fokozatot, 2010–ben MTA doktori címet szerzett. 1994-98 között az MSZP elnökségének tagja, 1998-tól 2000-ig az országos választmány elnöke. Kutatásai középpontjában Kádár János politikai életpályája, a magyar-szovjet kapcsolatok és a Kádár-korszak átfogó, általános kérdései állnak. Legutóbbi tanulmánykötete, a 2018-ban megjelent Ívek és töréspontok – Gazdaság, politika, ideológia 1945 után címmel a Kádár-korszakot elemzi.  

Frissítve: 2019.02.02 09:30

Millei Ilona: A tarja

Publikálás dátuma
2019.04.22 16:16

A húsvéti sonkák, füstölt, főtt combok és a füstölt, főtt tarják között lépdelt a piacon, azt fontolgatva, vajon melyiket is válassza, mikor hirtelenül és váratlanul eszébe jutott a réges-régi történet a nagymamájáról, a Mamiról, és a tarjáról. Nem lehetett több tizenkét évesnél, amikor Mami arra kérte, hogy menjen le a henteshez, és vegyen neki tíz deka tarját. Se többet, se kevesebbet. Még a pénzt is kiszámolta rá. - Kicsikém, nagyon figyelj oda, hogy pontosan tíz deka legyen! - Miért? – kérdezte csodálkozva. - Mert ezt most én akarom egyedül megenni. - Miért? – akadt föl a szeme a meglepetéstől. - Mert én még sohasem ettem tarját. Senkinek nem akarok adni belőle!
Furcsa volt ezt attól a Mamitól hallani, aki az ötvenes évek elején, amikor egy héten csak egyszer ettek húst, még a tányérján lévő rizses húsból is kiválogatta a pörköltdarabokat, és áttette az övére, mert tudta, hogy az unokája nagyon szereti. Mikor csodálkozva ránézett, nagyanyja csak legyintett, nem kell már hús egy hetvenhárom éves öregasszonynak. Volt ez már hét éve is.
Nagyon szerette a nagymamáját, aki hatvannyolc évesen vette magához hat hónapos csecsemőként, és mivel a szülei elváltak, azóta is ő nevelte. Sokszor hallotta már tőle hogyan vitte magával őt, a gyomor-és bélhuruttal küzdő koraszülöttet, mert azt akarta, hogy életben maradjon. Sokszor elmondta azt is, hogyan cipelte nap, mint nap a „Zöldkeresztbe”, hogyan etette, itatta, hogy meggyógyuljon. De nem csak ezért szerette, hanem a meséiért is, amiket minden áldott este felolvasott neki a Benedek Elekből, vagy az Andersenből, egészen addig, amíg ki nem száradt a szája, vagy el nem aludt mesélés közben.
Szaladt hát a henteshez a tarjáért. Futás közben nagyon büszke volt magára, amikor arra gondolt, hogy tizenkét évesen rájött a majd’ nyolcvan éves nagyanyja titkára: sosem engedhette meg magának a luxust, de mielőtt meghalna, ki szeretné próbálni, milyen is az.
- Megérdemli a tarját - konstatálta magában -, hiszen tizenhárom évesen már cselédlány volt a grófnőnél, és ha valamit elrontott, hatalmas pofont kapott érte. Megérdemli, mert még sosem evett ilyet, és ez jár neki! Olyan világ kellene, ahol mindig mindenki ehet tarját – szögezte le magában, és belépett a hentesboltba. Nézte, ahogy a nagydarab férfi vékony szeletekre vágja a a tarját, becsomagolja, és átadja neki.
Hanyatt-homlok rohant vele haza, hogy nagymamája minél hamarabb megkapja. Mami lassan, óvatosan bontotta ki a kicsiny csomagot, és megbűvölten nézte a rózsaszínű, gusztusos tarját. Aztán finom mozdulattal beleharapott az első szeletbe, lehunyt szemmel ízlelgette, hogy végül az összes tarja eltűnjön a szájában.
Ő nem azért szomorkodott, mert sajnálta volna nagyanyjától a finom falatokat, inkább azért, mert megértette, milyen borzasztó az, ha valakinek majd’ nyolcvan éves koráig kell arra várnia, hogy egy ilyen pitiáner „luxust” megengedhessen magának. És ezt is csak azért, mert most egy kicsit jobban megy nekik. Az apja ugyanis ’56-ban asztalosműhelyt nyitott, maszek lett. A bolt beindult, ő pedig minden héten vitt apanázst az édesanyjának, és neki. Nem sok pénz volt, de a semminél több. Ez volt az egyetlen bevételük. Mami ugyanis nem kapott nyugdíjat, sohasem volt munkahelye. Nagypapa tartotta el, amíg élt. A Papi is asztalos volt, a Ganz-MÁVAGnál dolgozott. Sohasem keresett sokat.
Mami négy gyereket szült, három lányt és egy fiút. Az apját. Sokszor mesélte neki, milyen rossz gyerek volt, mert mindig sírt. Mami sokszor csak úgy tudott főzni, ha az egyik karjában tartotta, miközben a másik kezével kavargatta az ételt. A meséhez tartozott az is, hogy bár nagyon szegények voltak, de Mami büszke asszony volt, sohasem kért kölcsön semmit senkitől. Ha valami nem volt otthon, hát akkor az kimaradt az ételből.
Minden héten, amikor az apja megérkezett az ellátásukra szánt pénzzel, azzal lépett be az ajtón:
- Mami, maga még él? Meddig akar még élni?!
És Mami sohasem sértődött meg. Zavartan nevetgélt, aztán mindig megsimogatta a fia fejét.
A piacon nagy volt a sürgés-forgás. Mikor ő következett a sorban, a legkisebb kötözött sonkát kérte a hentestől.
- Húsz deka, elég lesz?
- Adjon még tíz deka tarját is – mondta lehajtott fejjel. Arra gondolt, milyen jó lenne megosztani a finomságokat az unokáival, de sajnos nem lehet. A gyerekei családjukkal együtt évek óta messze idegenben élnek, lassan már követni sem tudja, merre járnak. Jó, ha kétévente megengedhetik maguknak, hogy hazajöjjenek.
Frissítve: 2019.04.22 16:16

Körmöczy György: WC-t Amerikába

Publikálás dátuma
2019.04.22 13:10

Fotó: Fortepan
Apám 1956 novemberében itt hagyott csapot-papot, országot, asszonyt, gyereket.
Távozását megelőzően sem töltött sok időt velünk, mivel vagy Magyarország és Palesztina közötti embercsempészettel foglalkozott, vagy az emiatt kiszabott börtönbüntetését töltötte Rákosiék börtönében. A két év börtönéletet követően pedig következett még másfél év a közismerten vidám kistarcsai internálótáborban.
A forradalomban való néhány napos és máig meglehetősen tisztázatlan részvétele a család szempontjából ezek után már igazán elhanyagolható volt. De hogy volt benne valamiféle érdeklődés irántunk, az is bizonyította, hogy a zűrös novemberi napok egyikén beállított egy Pobedával - ifjabbak kedvéért, szovjet gyártmányú középkategóriás autómárka -, aminek a motorházteteje nemzeti színű lobogóval volt letakarva, és az volt ráírva: Nemzetőrség. Apám lába be volt kötözve, mint egy sebesültnek. Egy hős, gondoltam. (Bizonyára sokan vannak manapság, akik sírva könyörögnének egy ilyen bekezdésért az önéletrajzban.)
Néhány pillanat múlva pedig, még mielőtt anyám, vagy nagyszüleim felocsúdtak volna a váratlan érkezés okozta döbbenetből, kivitt az autóhoz, hogy megmutassa. S ha már ott voltam, mindjárt be is ültetett, és elindultunk egy körre a szétlőtt városban. A szórványos lövöldözések apámat nem zavarták, én viszont egy kicsit féltem. Vagyis inkább nagyon.
Hogy anyám és nagyszüleim mit érezhettek az alatt az egy óra alatt, amíg mi a városban sétakocsikáztunk kiégett tankok és betört kirakatú házak között, azt akkor tudtam meg, amikor hazaérkeztünk. Röviden: apám egy idő után jobbnak látta, ha a túlerővel szemben elmenekül.
Legközelebb 1974-ben láttam újra.
***

Ha csak ezt nézzük, távozása Magyarországról akár indokolt is lehetett volna.
Leszámítva azt az aprócska körülményt, hogy mindezt nem velünk, és nem is értünk tette, hanem a saját bőre megmentéséért, valamint egy nála jóval idősebb nő kedvéért, aki nem mellesleg őt a rendszeresnek mondható pénzzavarai közepette anyagilag támogatta. Ezért aztán apám úri becsületből később el is vette feleségül.
A rend kedvéért el kell azonban ismerni, hogy az embercsempész tevékenység sem volt előzmények nélküli. Az öreg a szerencsejátékosoknak abba a fajtájába tartozott, akik örökösen veszítenek, és akik emiatt a tét folyamatos emelésével próbálnak a veszteségek kútjából kimászni. Természetesen sikertelenül. Ezért aztán életük folyamatos menekülés.
Így történt, hogy a hitelezők, apám távollétében rendszeresen nagyanyám lakásán jelentek meg, hogy az aktuális kártyaadósságot behajtsák.
Némi purparlét követően mama ilyenkor kénytelen volt egy-egy családi ékszertől megválni. Amit viszont nagyapám egy idő után megunt, és megtiltotta, hogy az adósságokat a családi kassza terhére rendezze.
Jogosan.
A történtek után apám az örök vesztesek fent említett szokásos taktikájával ismét kénytelen volt emelni a tétet, és hogy adósságait rendezhesse, beállt embercsempésznek Genova és Palesztina között, mivel a talaj valószínűleg amúgy is forróvá válhatott már a lába alatt.
Csak hát a szerencse, meg a várva várt nagy pénz sohasem a lúzerekre mosolyog rá. Így egy szép napon azon vette észre magát, hogy a börtönben csücsül.
***

Szabadulása után, az ominózus esetet leszámítva nem láttam tizennyolc éven át. Ő Amerikában, mi itthon.
Megvoltunk.
Olykor váltottunk néhány levelet, de ettől sem neki, sem nekem nem lett jobb, érdekeink a párhuzamos egyenesek világában bolyongtak: ő megértést, és valamiféle távoli szeretetet vagy csodálatot várt volna el, nekünk sokkal prózaibb módon a gyerektartásra lett volna szükségünk. Egyik sem teljesült soha.
Aztán egyszer csak megjelent, és úgy viselkedett, mint a mesebeli királyfi a fehér lovon. Vagy mint az ötvenhatosok nagy többsége. Bérelt autó, Hotel Intercontinental, régi haverok, kurvák, cigánnyal húzatás, ésatöbbi.
És mintha mi se történt volna: édes fiam, hogy van anyád?
***

Immár felnőttként valami homályos, zavaros nosztalgia ébredt bennem az elveszett apa, a tanácstalan kamaszkor iránt. Mint az a nő, akit ugyan egész életében vert a férje, mégsem hagyja el, mert azt hiszi, még mindig meg tudja változtatni.
Hátha most.
Így voltam én is akkor.
Két hét ismerkedés, a forró kása kerülgetése, udvarias közhelyek, majd minden átmenet nélkül az atyai bizalmaskodás, az összekacsintás szándéka, nagyhangú ígéretek, és a hamiötvenhatbannemlettünkvolna című lemez.
Kavarogtak bennem az érzések. Egyik oldalon a kitörölhetetlen tények, a másikon meg az, hogy hát mégiscsak az apámról van szó. Még azt se mondtam meg neki, hányszor kellett letagadnom a pártállamban a puszta létezését is.
Ma már kristálytisztán tudom, mit kellett volna tennem.
Akkor nem tudtam.
***

Az időtájt egy lakótelepi panellakásban laktunk. Mi egészen jól elvoltunk, apámnak persze kicsi volt az ötvenkét négyzetméter - gondolom a nevadai síkságokhoz képest. De egyvalami felkeltette az érdeklődését. A lakásban a WC. És annak felszerelése. Egész pontosan a lehúzó lánc, és a végén a fogantyú.
Teljesen lázba jött tőle.
Kiderült, aktuálisan vízvezeték szereléssel foglalkozik. Plumber. Én vagyok kint plumber.
Már ez is meglepett.
Még az általánosban azt kellett beírni apja foglalkozása rovatba: villanyszerelő.
Hol? Hát a börtönben. Esetleg Sztálinvárosban. De ez akkor titok volt, meg nem is kérdezték.
És most? Most plumber.
Tudvalevőleg junájted sztétsz momentán az ilyen lehúzós vécé nincs már. Csak fáin, nyomógombos, öblítős. A hollywoodi sztárok megőrülnének az ilyenért.
Ma úgy mondanánk: retró rötyi.
Figyelj kisfiam! Nagy biznisz, nagy pénz! Te (mármint én) megveszed itt a WC-t, kiküldöd, én beszerelem, jó pénzt csinálunk. Csak csináld azt, amit mondok.
Megszédültem. Lelki szemeim előtt dollárkötegek sorjáztak az asztalomon.
Mindent megbeszéltünk még mielőtt visszament Los Angelesbe. EL É-be. Majdnem mindent.
***

A WC csésze beszerzése szinte gyerekjáték volt.
A tartály.
Miért? Tartály is kell?
Bölcsész…
Persze.
Tudvalevőleg, a magyar hiánygazdaság akkori zászlós hajója a vécétartály volt rézcső kimenettel, tömítésekkel. Hogy miért pont ez a cikk, rejtély.
Egyetlen szaküzletben se volt. Corvin, Lottó, Budai Lottó. Széttárt karok, sajnálkozás.
Sehol.
Kétségbeesés. Telefon Los Angelesbe.
Nem is kerül sokba a kezdő tanári fizetéshez képest.
Ne aggódj, Géza bácsi a Szabolcs utcai kórház TMK vezetője régi kistarcsai haver. Szólj neki, hogy én kérem!
És tényleg. Géza bácsi szólt, üzletben félretéve, borravaló átadva. Hurrá, királyság! Célegyenes. Már csak a feladás van hátra. Gyerekjáték. És dől a pénz.
***

Csomag feladása a tengerentúlra akkortájt a BOY-szolgálat nevű intézménynél volt lehetséges. Így azután WC-csésze plusz tartály Trabantba be, irány a Bajcsy-Zsilinszky út.
Üzlet előtt húszméteres sor. Karácsony előtt járván előttem kis csomagokban bejgli, házi kolbász, tokaji aszú, szilvapálinka szépen becsomagolva a gyerekeknek Ámerikába.
Jómagam, lehajtott fejjel egy WC-csészét tologattam magam előtt a sorban a nyílt utcán.
Mi lesz most? Semmi.
Mindössze egy tanítványom járt épp akkor arra, és köszönt rám hangosan, megértően.
Tiszteletem, tanár úr!
***

Az üzletben az unott tisztviselő azt kérdezi, hová, mi lesz feladva. Hát WC-csésze Los Angelesbe. Mögöttem diszkrét kuncogás.
Ekkor fejét felemelve a papírokból: És így üresen, vagy tele?
Némi szarkazmussal, és könnyekkel a szemében az elfojtott röhögéstől.
Ennél a pontnál elbizonytalanodtam.
Mit is keresek én itt, kezdő tanár, egykori gombfocibajnok, lemezlovas és sportújságíró? Kell ez nekem?
De már nem volt visszaút.
- Fel akarom adni, - mondom elszántan. - Itt a cím.
Tisztviselő fejvakarás.
- Milyen kategóriában szeretné?
- Ajándék kategóriában.
- Mégis, mi a tárgy jellege? WC-csésze ugyanis nincs a feladható tárgyak listájában.
- Jellege használati tárgy.
- Az nem lehet, itt ajándékokat szoktak küldeni.
Elkeseredtem.
- De talán lehetne esetleg porcelán - derült fel a derék tisztviselő jóindulatúan.
Megadom magam. Legyen, csak gyerünk már.
- Viszont a porcelán kiviteléhez nemzeti banki engedély szükséges - tette hozzá-, szíveskedjék az engedélyt beszerezni, majd azzal visszajönni.
Összeomlottam. Azt hittem, ennél már nem lehet rosszabb.
Tévedtem.
Csésze vissza a Trabantba, irány a Nemzeti Bank. Még szerencse, hogy nincs messze. Portás nem érti, miért megyek egy WC-csészével a hivatalba.
- Maga a karbantartó?
Elmagyarázom.
Együtt érzően bólogat. Sok hülyét láthatott már.
Csinos hölgy a pultban.
Mondom.
Hátraszól.
- Vécét akarnak Amerikába küldeni, mit kell kitölteni? Összeszaladnak. Konzílium a beteg fölött.
Ügyfél eközben megsemmisülten áll, csészével a lábánál.
Vihogva kezembe nyomnak egy nyomtatványt.
Kitöltöm.
- Két hét múlva tessék visszajönni érte. A csészét nem szükséges hozni.
Harsány nevetés.
Két hét múlva.
- Lányok! A vécés van itt, készen van az engedély?
Hogy abban a pillanatban apámról mit gondoltam, azt a nyomdafesték nem tűrné el.
Most már mindegy. Engedély kézben, diadalmasan vissza a BOY- hoz.
Fejvakarás.
Már megint.
- Megérdeklődtük, sajnos ezt a műtárgyat nem lehet légi úton küldeni - így a tisztviselő.
- Csak tengeri úton. Tessék az IKKÁ-ba menni vele, ott biztos felveszik - mondja szánakozva.
(IKKA: IBUSZ Külföldi Kereskedelmi Akció - ifjabbaknak. Csomag külföldre - értsd nyugatra, valamint nyugatról.) Ismeretterjesztés gyanánt.
Nos, az sincs messze. Ha már ennyit belefektettem.
IKKA.
Rezignáltan elmondom, rutinosan várom a hatást.
Szemük se rebben.
- Tessék ide feltenni a pultra, Hamburgig vonaton, onnan hajóval küldjük tovább. 860 dollár lesz, ezt tessék kitölteni.
Épp nem volt nálam 860 dollár. A nagyobb baj akkor lett volna, ha mégis.
Rosszul voltam, szédültem, magamban káromkodtam kifelé menet, és feltettem magamnak azt a - teljesen hiábavaló - kérdést, miért pont engem vert meg az Isten ilyen apával.
Hazamentem.
Éjjeli telefon Los Angeles-be. EL É-be. Az időeltolódás miatt.
Beszámolok.
- Mennyi? 860 dollár? Az nagyon drága - mondja. Akkor nem kell.
Mély levegőt vettem, majd a vonalat megszakítottam.
***
Az érintetlen WC csésze, plusz tartály még két évig állt a garázsban.
Amikor a nyaralót építettük, felhasználásra került. Jól jött. Használat előtt, közben és utána gyakran emlegettük a történetét. A családi folklór része lett.
***
Apámmal soha többé nem beszéltünk egymással. De nemcsak emiatt.