Földes György: Forradalmat csak akkor szabad csinálni, ha mennek utánad

Publikálás dátuma
2019.02.02 09:30

Lakos Gábor
A Kádár-korszakkal való szembenézés nem a baloldal, hanem az egész magyar társadalom feladata. Földes György történész szerint a baloldal az egész világon többszörös csapdában van, de meg kell próbálnia jövőképet adni, közösségeket építeni, új ideológiát csinálni.
A Politikatörténeti Intézet (PTI) elleni kormányzati hadjárat mintha része volna minden baloldali közösség szétverésének. Teljes átrendezési kísérletről van szó, amely a szellemi életet akarja új irányba terelni. Ez a PTI-vel indult. Ezzel együtt az intézetet sok bírálat érte. Megtett-e mindent, hogy friss vért nyomjon a baloldali szellemi életbe? Szakmai oldalról inkább dicséreteket kapunk. A politikai bírálatok jobbról jönnek. De igaz, hogy baloldali szellemi műhelyként tehetettünk volna többet. Igyekeztünk segíteni a pártok és a baloldali értelmiség közötti párbeszédet. Magam cikkekkel, könyvekkel igyekeztem befolyásolni a baloldal szellemi, stratégiai munkáját. Nem túl nagy sikerrel. Biztos hibáztunk, de nem csak rajtunk múlt, hanem a fogadókészség hiányán is. Az érdeklődés hiányáról: nem lehet ennek oka a baloldali értelmiség frusztrációja, ami abból fakadhat, hogy nem találja a fogást az Orbán-rendszeren? Ez így túl kemény állítás. Inkább azt mondom, hogy a baloldalnak – és nem csak Magyarországon – azon kellene töprengenie, megtalálta-e a megfelelő válaszokat azokra a kihívásokra, amelyekkel ma a világ, a régiók, a társadalmak, az egyén és a társadalmi csoportok szembenéznek. A baloldalinak mondott értelmiség jelentős része nem politizál, nem segít a társadalmi többségnek eligazodni a világban. De ha nem találja meg önmagát a politikai pártokban? Ezt meg tudom érteni, én sem találom a helyem a mai pártokban. Próbálom őket segíteni, de nem tudok velük maradéktalanul azonosulni. Magyarországon ráadásul van egzisztenciális félelem is, de kockázatvállalás nélkül nem lehet új utakat találni. Miközben a hatalom törvényeit tiszteli... Aki forradalmár akar lenni, annak tudnia kell, hogy forradalmi helyzet van-e. Ma nincs az, ezért érthető a taktikai ragaszkodás a legalitáshoz. Az viszont nem érthető, ha az ellenzék legitimnek tekinti a nemzeti együttműködés rendszerét. De hát az elmúlt nyolc évben… …ez történt, ám a tavalyi év végén valami elmozdult. Sok vád éri a baloldalt, hogy nem nézett szembe a Kádár-rendszerrel. Ez mondjuk az ön történészi munkásságára éppen nem igaz. A Kádár-rendszerrel szembenézni nem a baloldalnak kell, hanem az egész társadalomnak. A Kádár-rendszert a nemzet és a világ történetében kell elhelyezni. A fideszes alaptörvény a baloldalt, a liberalizmust és az egész 1944-89 közötti időszakot kizárja a magyar történelemből, amivel nem csak az a probléma, hogy csupán a jobboldali irányzatot tekinti nemzetinek, hanem az is, hogy meghamisítja a történelmet. Lehet arról beszélni, milyen lehetett volna az optimális rendszer 1945 után, csak arról nem, hogy Magyarország eldönthette, milyen rendszerben akar élni. Azon feltételek között kell nézni az akkori magyar politikát, amelyek adottak voltak. Ami nem jelenti azt, hogy fölmentést adunk bűnökre, súlyos politikai hibákra, de azt igen, hogy megpróbáljuk az adott feltételekhez mérni azt a teljesítményt, amit Magyarország 1945, illetve 1956 után és a 60-as évektől elért, s amit a világ is elismert. Ha a Kádár-rendszert nem csak totalitárius, hanem modernizációs, szociális vonatkozásaiban, össznemzeti teljesítményében is szemlélem, azt nem azért teszem, mert baloldalinak tekintem magam, hanem mert ezt diktálja történészi lelkiismeretem, és mert ez intellektuálisan sokkal izgalmasabb, mint százezredszer leírni, hogy mit csinált az ÁVH, vagy a III/III, ami tény. Történészként az a feladatom, hogy ne üljek a ma biztos tudásának a tetején és a feltételektől elvonatkoztatva érdemjegyeket osztogassak a múltnak. Ehelyett az a dolgom, hogy megértessem, miért történt, ami történt, ezzel segíthetem a hazámat a reális nemzeti önismerethez. Elkeserítő lehet, de ennek ma nincs nagy visszhangja. Mi ez a frusztrált értelmiségi érdektelenség? Ennyire mereven az értelmiséget minősíteni, méltatlan. Kérdés volt. Magamat sem látom annyira pozitívnak, és van sok olyan történész, aki elég sokat tesz a reálisabb nemzeti történelem ismertetéséért, akinek a munkáit sokkal nagyobb példányszámban olvassák, mint engem, például Romsics Ignácot. Az Ívek és töréspontok című kötetem bemutatóján felvetettem: megközelítésem ma időszerűtlen a Kádár-korszakhoz, mert a politikusok nem tudnak mit kezdeni vele, az emberek pedig jobban szeretik a leegyszerűsített magyarázatot. Markó Béla meg azt mondta: minden olyan megközelítés, ami a világot olyan bonyolultnak akarja láttatni, mint amilyen, ma korszerűtlennek minősül. Elfogadom, de ez nem azt jelenti, hogy az embernek föl kell adni. Vagy hiszek az igazamban, történészi, baloldali politizáló értelmiségi mivoltomban, vagy nem. És az embernek ki kell állnia azért, amiben hisz. Beleállás a baloldali apályba. Ki lehet ebből mászni? Nem az a kérdés, hogy a baloldalnak milyen problémái vannak, hanem hogy a világnak, a régiónak és benne Magyarországnak milyen problémái vannak, és azokra a nagy ideológiai, politikai áramlatok milyen válaszokat kínálnak. Sajátos helyzet van, és nem csak Magyarországon. A múlt leértékelődik, a jövő bizonytalan. Megnőtt az emberiség önpusztító képessége, a környezetvédelemmel, a háborúkkal, a regionális és társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségekkel pedig rendkívül veszélyes konfliktusok jöttek létre. Nehéz enélkül érteni, hogy mi történik a világpolitikában. Másfelől a jövő azért is bizonytalan, mert a világ olyan technikai ugrás közben van, amelynek következményei nehezen beláthatóak. Kevés olyan időszakot lehet mondani a történelemben, amikor ennyire nehéz volt előre látni. Olyan óriási gépezetté vált a globalizációs világ, hogy ezt átállítani egyik vágányról a másikra politikai kockázatok, konfliktusok nélkül lehetetlen. Ez a helyzet határozza ma meg a világot: a félelem a jövőtől, a múlt elvesztése. Sokaknak nem maradt más, mint a jelen, ebbe kell kapaszkodniuk. És innen jön a politikai elitek felelőssége, hiszen azt általában nem lehet elvárni az emberektől, hogy túlemelkedjenek a napi problémáikon. Ez csak egy olyan magasan fejlett politikai kultúrájú társadalom tehetné meg, amely tényleg résztvevője és nem csak tárgya a politikának. A politikai elitek viszont magányosak. A politikai elit felelősségéről beszél, én a politikai elit felelőtlenségéről. Ezért kell a baloldalnak újra társadalmasítania a politikát. Miért nem sikerül a magyar politikai baloldalnak nemhogy tömegeket vonzania, de értelmiségi holdudvart sem teremtenie? A politikai, parlamenti baloldal nagyobbik része hitelességi problémával küzd. Ez az időtlen magyarázat, de mi az oka? Nem lehet csak a 2010 utáni időszakról beszélni, ha a mai helyzetet meg akarjuk érteni. Ma kisebb változásokkal, de lényegében ugyanazok a szereplők a baloldalon, ugyanolyan szűk a politikai osztály, mint korábban. E politikai osztály magához alakítja a politikát, ahelyett, hogy a társadalomhoz alakítaná, mert – tisztelet a kivételnek - minden parlamenti erőnek, minden parlamenti képviselőnek egzisztenciális érdeke, hogy felszínen maradjon. Ezért nem pártolja, hogy helyet teremtsen azoknak, akik választást tudnának nyerni. Ehhez önfeláldozás, belátás, önkritika kell, ami néha igazságtalan. De hát itt mégis csak az lenne a feladat, hogy helyet csináljanak egy új társadalmi energiának, és hogy annak politikai formát adjanak. Amit csak azok tehetnének meg, akik hitelesek a társadalom szemében, mentesek azoktól a vétkektől, amelyek a rendszerváltás korrekciójának elmaradása miatt terhelik a baloldalt. A rendszerváltás első tíz évét én a magam részéről minden óriási konfliktusával együtt alapvetően sikeresnek ítélem meg, mert nem nagyon volt Magyarországnak más forgatókönyve, mint egy többé-kevésbé liberális modell megteremtése. Amikor viszont fölmerült a korrekció szükségessége, azt a jobboldal végezte el, csakhogy nem a társadalom, hanem a maga javára. A Fidesz a globalizációval szemben létrehozott egy úgymond nemzeti irányzatú rendszert, amely a nemzeti kapitalizmus köntösébe rejti valódi céljait. Szűk nemzetállami válaszkísérlet ez minden problémára. A „korrekció” megtörtént, de nem teremtett felemelkedést, együtt haladást a világgal. A hitelességi problémák nem akkor kezdődtek, amikor a baloldal letette a parlamenti esküt az orbáni alaptörvényre? A hitelesség a 2006-os válsággal kezdett megkopni. Miben áll a 2010 előtti felelősség? A baloldal 2002 és 2010 között csak a jóléti rendszerváltásról beszélt, de nem erősítette föl a munkavállalói jogokat. Elmulasztotta például, hogy törvény rendelkezzen arról, hogy minden húsz főnél többet foglalkoztató vállalatnál legyen kollektív szerződés, amire erős szakszervezetek épülhettek volna föl. Ez megteremtette volna a baloldal mögé a civil társadalmat. Ez már a 90-es évek mulasztása is, de 2002-10 között volt rá nyolc év. A másik: amikor 2006-ban kitört a kormányzati válság, az akkori irányítók nem vonták le a konzekvenciákat és nem léptek hátra, nem adtak helyet egy új csapatnak. Lett volna másik garnitúra? Jelentkezők a politikában mindig vannak. Önjelöltek. Teremnek zsenik, bár az igaz, nem zsenikre kellene várnunk, hanem azokkal a politizáló emberekkel kellene törődni, akikből aztán majd kinő az igazi vezető. Ha a Messiásra várunk, csak önjelölt zseniket kapunk és nem valódi politikusokat. Ezt a 2000-es évek bizonyították. A jobboldali vezérrel állítsunk szembe egy baloldali vezért. Nem értem, hogy a baloldal miért nem tud közösségben gondolkodni és miért nem tud autonóm közösségeket állítani a jobboldali vezérrel szemben? A közösség ott terem, ahol harcolunk az érdekeinkért, mások érdekeiért, ahol nem csak másoktól vagy éppen Brüsszeltől várjuk a védelmet. Egy új, kormányzóképes politikai garnitúra csak a küzdő, vitatkozó közösségből születhet meg. Nekem csak az a gondom, hogy a magyar baloldali elit, és nem csak a politikai képviselet, nemhogy a múltat nem tudja totálisan szemlélni, de a mai-holnapi világot sem. Pedig a létünk forog kockán, ha egy autoriter, nacionalista, nemzetállami bezárkózó politikára bízzuk a jövőnket. A baloldal védelmében csak annyit: az egész világon többszörös csapdában van. Egy globalizált csapdában, ahol a társadalmak kettéváltak, és ahol a társadalmak jelentős része nem részesül a globalizált világ előnyeiből. A másik a lent és a fent szakadása. A harmadik a nacionalista-populista nyelvezet és működési mód, amelyen nem könnyű fogást találni. A társadalom nehéz helyzetű csoportjaira rátalált a Fidesz, és el tudta velük hitetni, hogy az érdekeiket meg tudja védeni. Megvédi őket a még rosszabbtól. Az emberek nem remélnek jobbat, viszont félnek, és az erőben látják a menekvést. Létrejött egy olyan koalíció, az úgymond új nemzeti elit és a a társadalom elnyomott, sarokba szorított csoportjai között, amely nem természetes szövetség. A baloldal feladata, hogy ezt a koalíciót széttörje, mert ez a rossz irányba vezeti az országot. Közérthetőbb lenne, ha  csak annyit mondana: ami közösségi, ami állami, az rohad szét. A magyar társadalom szerintem tisztában van a rendszerrel. A mindennapjaiban érzi, tudja, ki nyúlja le a pénzeket, mekkora a korrupció. Az alternatívát kellene megmutatni. Hol az az alternatíva? Hiszen éppen erről beszélünk, hogy adott kérdésekre más válaszokat kell adni, mint amiket a Fidesz ad. Mindenekelőtt a társadalom és a nemzet kérdésében. Világossá kell tenni, hogy olyan nemzetet akarunk, amely valóságos kulturális közösség, ahol az iskola felfegyverez és lehetővé teszi a felemelkedést, olyat, amelyben a nemzet tagjai részesei egy politikai közösségnek is, szabadon gyakorolhatják állampolgári jogaikat és nincsenek beszorítva egy manipulált választási rendszerbe. Olyan nemzetben gondolkodunk, amelyben a politikai demokrácia a társadalmi szolidaritás formája is.  Sokan mondják, az autokrata rendszerrel szemben kevés a liberális demokrácia helyreállításának ígérete és nagyot kellene ugrani valamiféle poszt-kapitalista modell felé. Attól tartok, hogy az autokrata Orbánt – erős ellenlökésként – baloldali populizmus váltja fel, ami csak a színében lesz más. Szerintem egy szélsőjobboldali, fundamentalista ellenlökés valószínűbb. Nem vagyok liberális, de a demokráciának az a változata, amely a hatalmi ágak elválasztására épül, amely tiszteli a kisebbségi jogokat, nem vált időszerűtlenné. A fiatal generáció mai radikalizmusa és erkölcsi felháborodása pedig érthető, és én nem félnék annyira a radikális baloldaliságtól, mint ön. A személyes félelmem nem érdekel senkit… A baloldalnak ezért is kötelessége, hogy erkölcsi-politikai síkra terelje a világ globális problémáit, kiemelve az egyének és a közösségek konkrét erkölcsi felelősségét a jövőért. Ha már a politikai erkölcs: meg lehet dönteni egy autokrata rendszert a saját erkölcstelen, autokrata törvényeinek keretei között? Törekedni kell rá.

Persze... A másik forgatókönyv, hogy a társadalom tényleg elveszíti a türelmét és akkor új kihívás elé kerül majd az akkor létező politikai baloldal: mit reagál arra, hogy a tömeg radikálisabb, mint ő. Forradalmat nem lehet csinálni. Forradalmat csak akkor szabad csinálni, ha tudod, hogy elindulsz, és mennek utánad. Mert, ha nem mennek, akkor nagy baj van. Másról beszélek: meg kell próbálni új ideológiát csinálni, meg kell próbálni közösségeket építeni, meg kell próbálni a szakszervezetek, a társadalmi többség szociális érdekeit és az emberi jogokat védeni. A jövőképet vissza kell adni az embereknek. Újra kell elemezni, hol tart a világ, benne Magyarország. Nem egyszerűen a köztársaságot kell újjá formálni, hanem a társadalmat és a nemzetet kell egy demokratikus, szolidáris közösséggé tenni.

NÉVJEGY

Földes György történész, a Politikatörténeti Intézet volt főigazgatója. 1952-ben született. 1977-ben szerzett diplomát az ELTE-n. 1979-ben védte meg doktori disszertációját.1981-ben politikai gazdaságtan továbbképző tanfolyamot végzett az akkori Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen. 1995-ben kandidátusi fokozatot, 2010–ben MTA doktori címet szerzett. 1994-98 között az MSZP elnökségének tagja, 1998-tól 2000-ig az országos választmány elnöke. Kutatásai középpontjában Kádár János politikai életpályája, a magyar-szovjet kapcsolatok és a Kádár-korszak átfogó, általános kérdései állnak. Legutóbbi tanulmánykötete, a 2018-ban megjelent Ívek és töréspontok – Gazdaság, politika, ideológia 1945 után címmel a Kádár-korszakot elemzi.  

Frissítve: 2019.02.02 09:30

Szüdi János: A petárdaeffektus

Publikálás dátuma
2019.02.17 16:00
NAGYSZÜLOK IS KAPHATNAK GYEDET - A gyerek pedig köteles eltartani a szüleit
SHUTTERSTOCK
Látszik, hogy az országnak nincs pénzügyminisztere. Igaz évekig pénzügyminisztérium sem volt. Mára van minisztérium, van kinevezett pénzügyminiszter, csak éppen semmi súlya nincsen a kormányban. Nincs, mivel a gyakorlatban kormány sincs. Egyetlen ember, a miniszterelnök szava számít. Ezt az állítást messzemenően alátámasztja az évértékelőn meghirdetett 7+1+1 pontból álló választási programcsomagja. A rendszerváltás óta nem volt még olyan miniszterelnök, aki ennyi fedezetlen csekket állított volna ki, hasonlóan a nagy elődhöz, Kádár Jánoshoz, aki például - közérzetjavító intézkedésként - bejelentette az élelmiszerárak csökkentését a hatvanas évék végén. Ő végre is hajtotta, amit ígért. A mai napig emlékeznek az öregek a három hatvanas kenyérre, tejre, a háromforintos „fradi kolbászra”. Orbán Viktor ígérgetni tud, ám az ígéretek beváltására már sok esetben nem kerül sor. Innen ered egyik fullajtárjának elszólása: „ígéret kategóriájában megoldottuk.”
Mostani bejelentései petárdaként röppentek a magasba. Tapsvihar, csodálkozó sikongatások, elismerő bólintások, kéjes nyögdécselések, tágra nyitott szájak és szemek, füttyentgetések kísérik a pályaíveket. A petárdák nem esnek szét. Nem robbannak. Állócsillagok, fekete lyukak az égen. Senki nem tudhatja mit is rejtenek valójában az ígéretek, de jól hangzanak, s elfednek minden aktuális problémát. Mielőtt átnézzük az új közérzetjavító bejelentéseket, két dolgot érdemes végiggondolni: kinek a pénzét osztogatja Orbán? Az adófizetőkét. Mészáros Lőrinc és a többi száz leggazdagabb magyar nem finanszíroz, csak továbbgazdagodik e program által is. Másodszor, hová vezetettek az említett kádári intézkedések? Államcsődhöz! Így hát gaudiumra semmi ok!
Nézzük a bejelentéseket! Minden negyven év alatti nő az első házasságakor tízmillió forint kedvezményes kölcsönben részesülhet. A törlesztést az első két gyerek születése után három-három évre felfüggesztik, a második gyereknél a tartozás harmadát elengedik. A harmadik gyerek megszületése esetén az egész tartozást elengedik. Minden fiatal házaspár kap tízmillió forintot? Szegény? Gazdag? Magyar? Cigány? Csak házasodni kell? Nincs kamat? Nem is kell visszafizetni? Elég szülni? A bankok fizetnek majd mint a katonatiszt? A válaszokra várni kell. Ami biztosnak tűnik, aki elkapkodta a házasságkötést az valószínűleg ráfázott. Vannak azért biztos befutók. Orbán Rózának - az ígérgető 19 éves, hajadon lányának - például jó esélye van arra, hogy esküvője költségeinek egy részét kifizettesse az állammal. Orbán Flórának, az osztogató másik, hajadon, 14 éves lányának az esélyei a lehetséges következmények miatt bizonytalanok.
Lépjünk tovább. Bővítik a családi otthonteremtési kedvezmény (csok) kedvezményes hitelét, amelyet két vagy több gyermek esetén használt lakások vásárlására is lehet fordítani. A csok bővítését nem kell magyarázni. A használt lakások vásárlásához nyújtott húsz-harmincmillió forint támogatás segíthetne az otthonhoz jutáshoz, ha hatására a lakásárak nem szöknének azonnal az égig, s ha a szegények is hozzá tudnának jutni a pénzhez. A falvakban élők esélyei jobbak lennének, mint a városi lakásra vágyóké, azonban ők – a bejelentő szerint – másik, testre szabott megoldást kapnak néhány hét múlva. Jelenleg várólistára kerültek.
Mit mond a következő ígéret? A második gyermeknél egymillió forintot átvállalnak a nagycsaládosok jelzáloghiteléből. A harmadiknál négymilliót, minden további gyereknél egy-egy milliót. A jelzáloghitel átvállalásának a petárdája megfejtésre vár. Valaki kölcsönkér. A hitelező pedig úgy ad kölcsönt, hogy jelzálogot vezettet a kölcsönkérő házára. Létezik egy jelzálog-hitelintézet, amelyik jelzáloglevelet bocsát ki. Csak a jelzálog alapjául szolgáló hitel kifizetését vállalhatja át az állam.
Tegyünk még egy lépést. Azok a nők, akik legalább négy gyermeket szültek és neveltek, életük végéig mentesülnek a személyi jövedelemadó megfizetése alól. Ez az ígéret azoknak kecsegtető, akik jól fizető állásban vannak. Miután a megjelent szöveg múlt időt használ, ez a mentesség azoknak is járhat, akik a megjelenő szabályozás hatályba lépése előtt teljesítették a feltételeket. A „szültek” kifejezés viszont kizárja az örökbefogadott és a nevelt gyermekek beszámítását. A gyermekét egyedül nevelő apa sem számíthat a támogatásra. Az „életük végéig” fordulat remélhetően nem a nyugdíjak jövőbeli megadóztatására céloz.
Ugorjunk! Elindul a nagycsaládosok autóvásárlási programja. A legalább háromgyermekes családoknak két és félmillió forint vissza nem térítendő támogatást adnak legalább hétszemélyes autó vásárlásához. Ez az első olyan ígéret, amelynek szövegéből arra lehet következtetni, hogy a gyermekhez férfira is szükség van. Az autóvásárlásra nem csak az anya jogosult. Jó hír az is, hogy maga a bejelentő is megkaphatja a támogatást, amire a vagyonbevallása szerint rá is szorul. Reméljük ezzel az állami segítséggel az intézkedést bejelentő miniszterelnök meg tudja venni az autóját, hiszen ezek a kocsik négymillió forintnál kezdődnek.
A következő lépés valóban nemzetmentő. Huszonegyezer új bölcsődei férőhelyet hoznak létre három év alatt. A huszonegyezer új férőhely nem biztos, hogy elég, de jó alkalom újabb kiemelt állami beruházás indítására. Ekkor nincs közbeszerzés, hatósági engedély, a számla is mozoghat felfelé. A bölcsődebővítés hasznos lehet, ha a „rabszolgatörvény” alapján a szülőkre kivetik a maximális túlmunkát.
Nézzük a következő jó hírt. Bevezetik a nagyszülői gyermekgondozási díjat, így a nagyszülők is maradhatnak gyeden a szülők helyett. A nagyszülői gyermekgondozási díj bevezetése összhangban áll a nagyszülő gyermekgondozási segítő ellátásra való jogosultságával. Így legalább bezárul a kör. Az alaptörvény (szándékos kisbetűvel) szerint a gyermek köteles gondoskodni szüleiről, a nagyszülő meg ellátja a szülők gyermekeit.
Egy új terület következik. A nyolcadik pont az egészségügyről szól. Kap hétszázmilliárdot a fejlesztésekre. Igaz a centrumkórház megépítésének költsége is benne foglaltatik ebben az összegben, így érvényesülhet az eddigi gyakorlat, a maradék-elv szerinti elosztás. Miután nincs fejlesztési koncepció, miután nem lehet tudni mire is lenne szükség, biztosan lesznek, akik jól járnak. Ezek közé tartoznak mindazok, akik építhetnek, beszállíthatnak a szokásos – ”névre szóló” - kiválasztási rend alkalmazásával, a szokásos kiemeltté nyilvánítás mellett.
Ismét egy másik területre érkezünk. A kilencedik pont tovább bővíti a gyermekek utaztatására szaporodott vállalkozások lehetőségeit. Orbán ugyanis bejelentette: a középiskolások a kilencedik és a tizenegyedik évfolyam végén kétszer kéthetes külföldi nyelvtanfolyamon vehetnek részt, amelynek a költségét a kormány állja. A határon túli magyaroknál tett látogatások megszervezése mellett több mint százezer tanuló nyári programját kell állami pénzből megszervezni. Mértékadó vélemények szerint a nyelvtanulás akkor lehet sikeres, ha a tanulót családi környezetben fogadják. Nem találkozik magyarokkal. Ennek becsülhető költségét nehéz megadni, hiszen amit az állam fizet, az folyamatosan drágul. Jelenleg háromszázezer forintra becsülték az egy tanulóra eső kiadásokat. Igaz, illetékes szájból már elhangzott, a részvételhez pályázni kell, s valószínűleg tartanak nyelvi szintfelmérést is. Érvényesüljön a kormány oktatáspolitikája: aki nem tud, az ne is tanuljon!
Nem lehet tudni, milyen jogszabályok mikorra tisztázzák ennek az orbáni petárdacsomagnak a valóságos tartalmát. Melyikből fog szikraeső hullani, melyik bocsát ki füstfelhőt? Nem lehet tudni, csak sejteni melyik beruházói, befektetői kör erősödik az állami feladatok végrehajtásában való részvételnek köszönhetően.
De az talán kijelenthető, hogy egy felelős pénzügyminiszter ilyen bejelentések után a felmentését kéri a miniszteri teendők ellátása alól.
Frissítve: 2019.02.17 16:00

Bihari Tamás: Benzingőzölés

Publikálás dátuma
2019.02.17 15:45
nehézséAZ OMINÓZUS P70-ES - Az NDK járműiparának remeke volt
FORTEPAN/BUDAPEST FŐVÁROS LEVÉLTÁRA. LEVÉLTÁRI JELZET HU BFL XV
- Vigyázz a lábaddal, ne tedd a lukba! – figyelmeztetett a Papa, miközben óránként 40 kilométeres észveszejtő sebességgel száguldoztunk a Népköztársaság út platánsora alatt. A szürke Prága már 1958-59-ben is oldtimernek számított, hiszen még az indexe is az első ajtó oszlopából csapódott ki, ha a Papa irányt kívánt változtatni. A figyelmeztetést azonban nagyon is komolyan kellett vennem, hiszen az öreg Prága padlólemezén némi anyaghiány mutatkozott. Magyarán, itt-ott lukas volt. Végül emiatt is vált meg tőle.
Mégsem maradtunk autó nélkül, mert akkortájt az orvosok, újságírók, neves művészek és egyéb fontos emberek vásárolhattak személygépkocsit. A Papa gyermekorvosként megvehette a család első modern, új autóját, az NDK járműiparának remekét, egy P70-est. Az almazöld jószág vígan pöfögött a keverék üzemanyaggal.
A mama öccsei gyakran kölcsönkérték és vékonypénzű egyetemistaként a tankolást és a javítás költségeit a Papára hagyták, aki ezt természetesnek vette. Egyszer, amikor az egyik sógor kezében felrobbant a szódásüveg és a Papa dudálva száguldott vele a kórházba, a sebesült elhaló hangon rászólt: "Tibikém, kapcsold fel a sebességváltót hármasba, akkor gyorsabban megyünk." Kétségtelen, a Papa filosz volt, nem technikus.
A keskeny utakon csökkentette a baleset kockázatát, hogy percekig egyetlen autó sem tűnt fel az úton. Azok is többnyire BA-s rendszámú vállalati Volgák, vagy Pobjedák, esetleg Warsawák voltak. Ja, fontos elvtársak is rótták az utakat, a legfontosabbak állami Mercedesekkel, de az egy másik történet. Kisebb falvakban bizony a gyerekek még az autó után futottak, mert a helyi tsz Csepel teherautóin, vagy a MÁVAUT Ikarusain kívül még nem láttak gépjárművet.
A lelkesedést néha az irigység gyűlölködő kitörése váltotta fel. Egy kis faluban egy biciklis srác a Papa elé vágott, aki hiába fékezett, az ütközés elkerülhetetlen volt. Szerencsére a srácnak nem esett különösebb baja, de minket a feldühödött tömeg majdnem meglincselt. Öklüket rázták, ordítoztak, hogy a városi ember itt száguldozik és elüti a szegény gyereket. Galamb szelíd gyermekorvos apámnak üvöltötték ezt, aki soha senkitől egyetlen fillért el nem fogadott és ha hívták, az éjszaka közepén is ugrott a beteg gyerekhez. Végül élve megúsztuk, de akkor repedt meg először az üvegbúra, amiben addig éltem, és ahol erőszakkal csak az Iliászban, vagy az Odüsszeiában találkoztam, amit a Papa persze eredetiben is olvasott. Máig emlékszem arra a hitetlenséggel kevert félelemre, amit az eltorzult arcok, üvöltő szájak láttán éreztem gyermekfejjel. Azóta az üvegbúrának a cserepei sincsenek már meg.
A késő ’60-as évektől gépkocsinyeremény-betétkönyvvel is lehetett nyerni autót. Sosem felejtem el azt a kitörő örömöt, amikor a mi sorszámunkat olvastuk a Népszabiban: egy Škoda 1000MB-t nyertünk. Szürke, lassú csacsi volt, de a szép piros műbőr üléseivel mégis szerettük. Végül egy céges autó belehajtott és totálkáros lett. Szerencsére Gyuri bátyámnak nem esett baja. A sors adta, a sors elvette. A Papa halála után évekig nem volt autónk, de a Mama, aki modern nő volt és amellett, hogy levágatta a gyönyörű hosszú haját, mint a Sörgyári capriccio hősnője, Maryska, és szerette a Beatleseket, letette az autóvezetői vizsgát és jogosítványt szerzett. Akkoriban még csak elvétve ültek nők a volán mögött.
Egyik nap egy vadiúj modellel, egy alul bili-kék, felül fehér Trabant kombival tért haza. A kormányváltós, kék füstöt eregető jószág csomagterébe egy kisebb hálószoba bútor is elfért volna. Élveztük a száguldás szabadságát, de azért gyakran megálltam a Népköztársaság úti autószalon kirakata előtt és álmodozva néztem az üveg mögött a Zsigulik, Škodák és a Wartburg de luxok áramvonalas karosszériáját. A kocsik elé ki volt téve az áruk és a sorszámuk is, ami arra utalt, ki veheti át néhány éves várakozás után - ha jól emlékszem a Csepeli Szabadkikötő területén lévő Merkur telepen. Jó üzlet volt az autókiutalás adásvétele: a jó állapotú, alig használt kocsikhoz hasonlóan egy új árán, vagy afölött is el lehetett adni tehetős embereknek, akik nem akartak 4-5 évet várni. Igaz, ez semmi nem volt az NDK-beli 10-15 éves toporgáshoz képest. A Mama egyik öccse oda nősült és amikor a fia 10 éves lett, befizettek neki egy Trabantra, hogy mire nagykorú lesz, éppen meglegyen az álomautó.
A 70-es években a Zsiguli utóda, a Lada tarolt, az 1500-ast a népnyelv csak paraszt Mercinek hívta, és népszerű volt, bár némi kézügyességet igényelt, a Dacia. Misi barátom, miután hiába alkudott egy Velorexre, avagy Bőregérre, vett egy Daciát. Tehette, taxizott, értett az autókhoz. Szüksége is volt a szaktudásra, mert miután az új Dacia csomagtartóját elegánsan lecsapta, gondosan fölszedte a lepattant díszlécet és visszaszerelte. Ezután már csak a némi autóvillamossági beavatkozásra volt szükség. Tamás kollégám a papájával Szegeden vette át a román csodát és mivel 5 literrel adták ki, az első kútnál megálltak tankolni. Mikor már egy tartálykocsiba való üzemanyag is belement, és egyre erősebb benzinszagot éreztek, kinyitották a csomagtartót, amiben a felesleg lötyögött. A gyári benzintartály ugyanis lukas volt.
De hát ezek 40 éves történetek. Ki hitte volna akkor, hogy egyszer a lesajnált Trabik a nosztalgia hullámát meglovagolva egy mai új autó áráért kelnek majd el.