A kiközösített zseni

Publikálás dátuma
2019.02.02. 17:51

Fotó: Leemage-Leonardo Cendamno
Száztizenegy év. Nem túl hosszú időszak és éppenséggel nem is kerek szám, de már többé-kevésbé elegendő a visszaemlékezés perspektívájához, a higgadt értékeléshez. 1908. január 15-én született jómódú, művelt családba egy kisfiú, aki később korunk egyik kiemelkedő fizikusa, és nem mellékesen nagy tekintélyű hatalom-mestere lett. Szerencsére még időben elhagyta szülőhazáját, majd a másodikat is, a természet-tudományokban abban az időben világhatalomnak számító Németországot. Így, zsidó létére elkerülte a szörnyű népirtást. Manapság, amikor egyrészt a világ egy újabb hidegháború kísértetével szembesül, másrészt pedig bolygónk egészségét, lakhatóságát komoly veszélyek fenyegetik, nagyon is időszerű emlékeznünk Teller Edére, akinek mindkét vonatkozásban igen jelentős szerepe volt.
Ezért éreztem igencsak aktuálisnak, hogy elővegyek egy szakmailag és stílusában is remek könyvet. Szerzője kiváló kémikus, az MTA rendes tagja, aki jeles tudományos munkája mellett számos roppant érdekes és élvezetes ismeretterjesztő-életrajzi könyvnek is szerzője, vagy pedig ugyancsak kémikus/akadémikus feleségével, Magdolnával (vagyis Magdival) közös alkotója. A vaskos kötet a nem egy vonásában vitatott élet Teller Edéről szól (Hargittai István: Teller. Akadémiai Kiadó, 2011). Érdekessége egyébként e súlyos, csaknem 600 oldalas kötetnek, hogy eredetileg angolul jelent meg 2010-ben az USA-ban: Judging Edward Teller. A Closer Look at One of the Most Influential Scientists of the Twentieth Century (Teller Ede megítélése. A XX. század egyik legbefolyásosabb tudósának közelebbi vizsgálata). A magyar változat egy évvel később jelent meg, Gács János kiváló fordításában.

Reaktorbiztonság és hidrogénbomba

Erős szemöldökű, negyvenes korú, dús hajú, éles, okos tekintetű férfi néz ránk e könyv borítójáról. Amikor én találkoztam vele, a kép készítéséhez képest sok-sok évtizeddel később, a dús szemöldök még bozontosabb lett, de a haj eltűnt, ám az éles, okos, kutató tekintet a régi maradt. Békés és napjainkig nagyon fontosnak ható témáról csevegtünk vacsora közben: az atomenergetikáról. Tellernek múlhatatlan érdemei voltak abban, hogy az USA nagy tekintélyű állami reaktorbiztonsági bizottságának elnökeként elérte, állítsák le az országban a grafitmoderátoros, vízhűtésű nukleáris reaktorokat, illetve, ne engedélyezzék újak építését, mivel rendszerüknél fogva hajlamosak lehetnek a megfutásra. Teller előrelátását, igazát a szörnyű csernobili tragédia igazolta, mert a szovjet hatóságok és szakemberek (vagyis inkább a politikusok) nem fogadták el ezt a javaslatot. Ugyanakkor Teller már a jövőről is gondolkodott. Szerinte a napjainkban működő fissziós, tehát az atommag hasadásán alapuló reaktorok komoly biztonságtechnikai eljárásokkal és szabályokkal megerősítve, még legalább századunk végéig fontos részei lesznek a villamosenergia-termelésnek. A beszélgetés során úgy vélte, hogy a fúziós elven (vagyis az atommagok egyesülésén) alapuló erőművek feltehetőleg csak e század második felében jelenhetnek meg ipari méretekben – ha egyáltalán.
Ám Tellert mégsem a békés célú alkalmazások tették híressé, sőt hírhedtté. Részt vett ugyanis az USA atombombáinak kifejlesztésében, komoly tudományos hozzájárulása volt. Ám hamar felismerte a még pusztítóbb, ún. hidrogénbomba jelentőségét, és minden erejét ennek létrehozására fordította. Nem minden nehézség nélkül, mert részben jeles tudóstársai is ellenálltak törekvéseinek. Végül is Tellernek sikerült meggyőzni magát az USA elnökét, hogy az egykori szövetségesből egyelőre „csak” hidegháborús ellenféllé alakult Szovjetunió veszélyt jelent, mivel jó úton halad a termonukleáris bomba kifejlesztésében, Andrej Szaharov vezetésével (igen, ő a szovjet hatóságok által később meghurcolt ellenzéki harcos), ezért az USA-nak is feltétlenül szüksége van erre a bombára a kölcsönös elrettentés megvalósítása és fenntartása érdekében. Végül is Teller és munkatársai Truman elnök segítségével szabad utat kaptak a Szupernek becézett hidrogénbomba kifejlesztésére. Így vált Teller a mindennapi médiában a hidrogénbomba atyjaként ismertté. Ezzel kapcsolatban Hargittai így jellemzi Tellert könyvében: „Sokszor tiltakozott a jelző ellen, de gyakran ez is inkább megjátszott szerénységnek tűnt, semmint komoly visszautasításnak. Fontos helyzetekben sosem mulasztotta el, hogy egyértelművé ne tegye a hidrogénbomba megalkotásában játszott meghatározó szerepét”. Sosem számított galambnak, sőt héja volt, s a háborús törekvéseket támogató mivoltáról szóló megítélését csak felerősítette, amikor segítette Reagan elnök – később elvetélt – elképzelését a Stratégiai Védelmi Kezdeményezésben (ismert angol rövidítésével SDI).

A hírhedt tanúvallomás

Ám a kiemelkedő tudós társadalmi megítélését nem is elsősorban az itt bemutatott tényezők befolyásolták. Hargittai István is rámutat, hogy voltaképpen a másik magyar származású korszakos zseni, Neumann János Tellernél sokkalta uszítóbb kijelentéseket tett arról, hogyan kellene elbánni az immár ellenségnek tekintett Szovjetunióval. Az amerikai (és részben a nyugat-európai) tudós társadalom általi kiközösítéséhez Tellernek a hírhedt Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottság előtt tett tanúvallomása vezetett. Ebben olyan kijelentést tett, aminek következtében a megvádolt Robert Oppenheimert, az ugyancsak neves fizikust, az amerikai atombombát létrehozó csapat vezetőjét megfosztották ún. biztonsági igazolványától. És abban az időben, 1954-ben, a hidegháború Amerikában is felfokozottan hisztérikus légkörében ez bizony súlyos személyi fenyegetettséget is jelenthetett. Tellert a hivatalos felfogás Magyarországon a rendszerváltásig közellenségnek tekintette.
Ám 1990 után finomodott, majd meg is fordult itthon ez a megközelítés. Nem meglepő, hogy ezután Teller szívesen látogatott rég elhagyott szülőhazájába. Amire nem gondolhatott nagy szeretettel, hiszen hozzátartozóit az ötvenes évek elején kitelepítették. Így ír erről Hargittai: „(az édesapa, Miksa) 1950-ben halt meg, és a magyar hatóságok a család többi tagját 1951-ben kitelepítették budapesti otthonukból, állítólagos »kapitalista« múltjuk miatt. A családjával való magyarországi bánásmód nyilván befolyásolta Tellernek a kommunistákról alkotott képét”.
1990 után tehát a tudós elég gyakran látogatott haza. Szívesen kereste föl a paksi atomerőművet, ahol hosszan vizsgálódott és beszélgetett a munkatársakkal. Ma is büszkék lehetünk rá, hogy nagy elismeréssel szólt atomerőművünk működésének színvonaláról, a magyar kollégák teljesítményéről, felkészültségéről, amit manapság egyes, a nukleáris technikához többnyire mit sem értő „zöld” hangadók – a világhírű szakértő tudóssal ellentétben – igyekeznek megcáfolni.

Tragikus figura

Most, eltávozása után több mint másfél évtizeddel (2003-ban magas korban halt meg) már józanul lehet megítélni a 111 éve született, de társai között a legfiatalabb „marslakó” életútját, tevékenységének hasznát, avagy selejtjét. Érdemes ismét idézni a róla szóló könyv ugyancsak tudós szerzőjét: „Teller rendkívül tehetséges fizikus volt, de tragikus figura is egyben: még a fizikusként és a szabadság önjelölt bajnokaként elért legfőbb eredménye – a termonukleáris bomba – is inkább ellenségei, mint hívei számát gyarapította. Mindent megtett a jövőbe mutató technológiák sikeréért, de emberi kapcsolatait középkori eszközökkel manipulálta. (…) Örült volna, ha az utókor egy paradoxonnal emlékezik rá, de hagyatékát inkább – részben megérdemelten és részben méltánytalanul – ellentmondás és megvetés övezte”.

Szarvas József: hentessegédből álmodta magát a Nemzeti színészévé

Publikálás dátuma
2019.02.02. 16:49

Fotó: Eöri Szabó Zsolt
A nyilvánvalóan közismert színész, bejön a Pustol a hó című estjére, és szerény halksággal bemutatkozik, hogy „Szarvas József vagyok, színész.” Lesz persze kuncogás, hiszen ezt pontosan tudjuk, direkt miatta jöttünk. Csakhogy még arról is beszél, Gothár Péter azt mondta neki, egyáltalán nem látszik rajta, hogy színész. És így már van értelme, nyomatéka ennek a szerény bemutatkozásnak, mert tényleg nem látszik.
Bessenyei Ferenc civilben is mindig észrevétette magát, egyfolytában szerepelt, Darvas Iván fess alkata, eleganciája alapján nem lett volna nehéz megmondani, de Szarvason külsőleg tényleg szemernyi sem látszik abból, hogy milyen elsőrangú színész. Ugyanitt, a Nemzeti Színház Bajor Gizi Szalonjában például Bodrogi Gyula és Voith Ági a közös estjükön, naná, hogy középről érkeztek a színpadra, elegáns jelmez volt rajtuk, és persze brillíroztak, ilyen-olyan jeleneteket adtak elő, és annyi slágert énekeltek, amennyi csak belefér. Ezzel szemben Szarvas oldalról óvakodik be a pódiumra, és még civilként is a lehető legegyszerűbben van felöltözve, sima kék ing, barna kordbársony zakó, gumitalpú cipő. Csak semmi feltűnés, semmi divatosan márkás ruhadarab, kirívó szín. Ő a nép egyszerű gyereke volt és maradt. Esze ágában sincs csillogni, tündökölni, ünnepeltetni magát, nem várja el, hogy az utcán körbecsodálják. Miközben igencsak jellegzetes karakter, nagy fazon. De ez nem egy megcsinált figura, nem celeb módra kitalálta magát; ő ilyen. Legfőbb jellemzője az irigylésre méltó természetessége, amiben a színészi ereje is rejlik. Nem tud csinált lenni, modoros, nem akar nagyzolni, műveltebbnek látszani, mint amilyen, nem vesz föl másoktól ellesett gesztusrendszert, soha nem fontoskodóan komolykodó a hanghordozása. Azon meglehetősen ritka emberek közé tartozik, akik körülbelül olyanok lehetnek, mint amilyennek mutatják magukat. A külső és a belső összepasszol. Nem akar pesti úriembernek mutatkozni, tudálékoskodni, amikor a szülei gyerekkorában sokszor arra vették rá, hogy tanulás helyett is kapáljon, egyelje a cukorrépát.
Az estjén sem akarja megfejteni magát, esze ágában sincs fontos szerepeiből részletek sorát előadni, bemutatni, hogy milyen széles műfaji, szakmai skálán képes mozogni. Nem csinál, mint oly sokan, esztrádműsort saját magából. Ő csak mesél. Elregéli az életét. No jó, időnként azért dalra fakad, de ezt sem teátrálisan teszi, nem is feltétlen énekel végig egy számot, csak inkább illusztrációnak használja ahhoz, amit mond. És nem dobálja virtuózan egyik kezéből a másikba a mikrofont, hanem könnyeden megragadja azt a kapanyelet, amivel bemutatta hogyan is művelte a földet, és játékos iróniával abba énekel bele.
Az előadás elején az eddigi életéből megörökített pillanatokat ábrázoló, felnagyított, fekete-fehér fotókat nyújt át a közönség tagjainak, azzal, hogy adjuk tovább, a nézőtér két szélén ülők pedig akasszák fel a falra. Így tulajdonképpen körbeölel bennünket az élete, de ő maga is ripsz-ropsz megteremti azt a légkört, hogy röpke 1 óra 40 percbe tömörítve végigkövessük őt gyerkőckorától mostanáig. Megértsük azt a folyamatot, hogy tanyáról, hat elemit végzett apától, akinek könnyen eljárt a keze, és aki elkergette hazulról, amikor segédszínésznek állt Debrecenben, és soha, de soha nem látta őt színpadon, hogyan jutott el odáig, hogy országosan ismert, megbecsült színész legyen.
Az elmondott szöveg alapja a Bérczes Lászlóval közösen írt, tavaly a Magvető Kiadó Tények és tanúk sorozatában megjelent kötet, a Könnyű neked Szarvas Józsi... A produkciót az életutat jól ismerő Bérczes László rendezte is. Mert azért bármennyire is a keresetlenség, spontaneitás dominál az esten, ez produkció. Nem arról van szó, hogy Szarvasból csak úgy szabadon folyik a szó, mintha mondjuk interjút adna; tapasztalhattam, hogy ilyenkor, ha beindul, akár egymást kergetve tódulnak elő belőle a mondatok. Ezúttal azonban bevágta a könyvbeli szövegek bizonyos részeit, esetleg kicsit átszerkesztve. Még súgó is van. Jól láthatóan ott ül az első sorban, és egyszer-kétszer szükség is van rá. Nem halkan súg, a színész a pódiumról leszól neki, amikor elakad, az első ilyen alkalommal még be is mutatja a hölgyet, hogy ő a súgó. Tehát ebben sincs semmi mesterkéltség.
Az egész emberben nincs. Ezért hangzik olyan természetesen tőle a ronda szót tartalmazó rigmus is, amit fennhangon ismételgetett gyerekkorában jókora élvezettel, és a szomszéd néni megfenyegette, hogy beárulja emiatt az apjánál. Na ekkor eltörött a mécses, könyörgőre fogta, hogy ne tegye. És miközben erről beszél, ott áll előttünk a már kissé pocakot eresztett, többszörösen kitüntetett színész, lényegében nem csinál semmi különöset, csak érződik a felnőttként, férfiként, apaként is benne megmaradt gyermeki lélek, ahogy az előbb még vagány kis srácként, büszke merészséggel kiabálta a trágárul erotikus szót, majd ahogyan a másodperc tört része alatt szinte összetöpped az apai fenyítéstől való félelmében. Igen gyorsan tud hangulatokat váltani. Így volt ez egyik legjobb szerepében, amikor nyugatra szakadt melóst játszott, Ternyák Zoltán partnereként, Mrożek Emigránsok című kétszemélyes darabjában. Szinte nyüszített idegen nyelvet nem beszélő kitaszítottságában, fölöslegesség-érzetében, ugyanakkor időnként gazdagnak, menőnek képzelte magát, hiszen sanyarú sorsán kívül ilyen vágyálmok hajtották külföldre.
Szarvas a valóságban is mert óriásit álmodni. Már amikor a tanító néni megkérdezte mi akar lenni, rávágta, hogy népművelő vagy táncdalénekes. Mire azt a beírást kapta az ellenőrzőjébe, hogy „A gyerek notórius képzelgő.” Ezért az apjától jókora tasli járt. De ő hentessegédből mégis színésszé küzdötte fel magát. Amikor úgy érezte, hogy a Vígben nem találta meg a helyét, volt mersze felmondani, Kaposvárra szerződni. Az új Nemzetinek az alapítása óta tagja. Nem kis felhördülésre elvállalta a nyitó darab, Az ember tragédiája erősen vitatható előadásában Ádám szerepét. Azóta oszlopos tagja a Nemzetinek, Jordán Tamás, Alföldi Róbert, Vidnyánszky Attila igazgatása alatt egyaránt. Különböző színvonalú előadásokban tud jó lenni. Most, az estje végén, amikor megérdemelten hatalmas a taps, kikiabálja nekünk, hogy „Jó volt? Jó néhányan visszakiabálják, hogy jó!!! És hát tényleg nagyon jó volt.
Szerző

Sebes György: Megsorozva

Publikálás dátuma
2019.02.02. 15:23

Ha a Columbót, vagy A simlis és szendét látjuk, még az etetést is hajlandók vagyunk elfelejteni.
Feltehetően megrázza a filmsorozatok kedvelőit a hír, hogy az idén befejezik a Gyilkos elmék forgatását. Ez a produkció 2005-ben debütált, természetesen Amerikában, a CBS műsorán, de viszonylag hamar elkerült hazánkba is. Már a következő évben látható volt az AXN csatornán, de igazi sikert az RTL Klubon aratott (mivel ott nyilván többen láthatták). Az FBI profilírozóinak munkáját bemutató filmek azóta megértek 15 évadot, készült belőlük háromszáznál több rész, s az alkotók bizonyára úgy érzik, hogy már nincs több benne.
Aggodalomra azonban semmi ok, a sorozatok nem fogynak el a különböző hazai csatornák programjából. A műsorújság segítségével elkezdtem őket megszámolni, de ez lehetetlen feladatnak bizonyult. Legyen elég annyi, hogy naponta minden adón hozzávetőleg +/- 10 különféle folytatásos produkció látható. Ezek egyik fele szappanopera, tehát egymásra épülő epizódokból áll, a másik részét meg egymástól független darabok alkotják, tehát bármelyiket meg lehet nézni anélkül, hogy előtte akár egyet is láttunk volna. Az mindenképpen tény, hogy ezek a filmek teszik ki a csatornák programjának jelentős hányadát. Nevezhetjük őket akár megmentőnek is. Hiszen úgy láncolják magukhoz a nézőket, hogy azok szabadon válogathatnak közöttük. Nem kell mindegyiket nézniük, néha csak háttér-tévézésként szólnak, de azért sok reklámot el lehet helyezni a filmeken belül és a szünetekben is, előbb-utóbb csak felkeltik a figyelmet. Így meg van oldva a műsor, valamint az etetés is, növekszik a bevétel, nem csökken vészesen a nézettség sem.
Felsorolhatatlan bőségben sorjáznak a sorozatok. Török és mexikói szappanoperák váltogatják egymást délutánonként, bennük kellő mértékben ármány és szerelem. Sokkal több a krimi, vagy a bűnügyi jellegű történet, persze más-más szemszögből felépítve a sztorit. A Gyilkos elméken kívül van CSI New Yorkból, NCIS Los Angelesből, aztán nyomozó és krimiíró gyakran vicces párosa (Castle), idős hölgy is nyomoz (Gyilkos sorok), a kutya biztos siker (Rex) és persze népszerűek az Agatha Christie műveiből készült alkotások (Poirot és Miss Marple, váltott címszereplőkkel).
Az említett sorozatok jelentős része az utóbbi években-évtizedekben készült. Van azonban két régi, amelyeket a 70-80-as években forgattak, de napjainkban is biztosan tartják magukat. Megérdemlik tehát, hogy megpróbáljuk megfejteni sikerük titkát.
Az egyik a Columbo. A felügyelő, aki – sorstársaitól eltérően – még szobrot is kapott Budapesten, köszönhetően annak, hogy a színész, Peter Falk anyai ágon magyar gyökerekkel rendelkezett (bár semmi köze Falk Miksához). Tíz évadon át forgatták, elkészült belőle 69 rész és – eltérően a sorozatok túlnyomó többségétől – ezek nem 50 perces, hanem rendes, másfél órás mozik. Ennek ellenére az ATV évek óta műsoron tartja őket, újabban pedig a TV2 is velük tölti ki három estén a filmekre szánt időt a Legyen Ön is milliomos után. Ezek a filmek azonban nagyon nézhetőek. Amiben meghatározó szerepe van természetesen Peter Falknak, de vele egyenrangúan a hangját adó Szabó Gyulának. Fontos, hogy a kisebb szerepekben is remek színészek tűnnek fel, s a rendezők sem akárkik. Elég azt említeni, hogy egy epizódot a pályakezdő Steven Spielberg, egyet pedig a nem kevésbé híres Jonathan Demme rendezett. De a leglényegesebb az, hogy ezek a történetek a legtöbb krimitől eltérően épülnek fel. Általában tudjuk, ki a gyilkos és hogyan ölt, a film azt mutatja be, hogy a néha idegesítő, szétszórtnak látszó Columbo (akinek keresztneve egyébként Frank, bár sokak szerint hadnagy) miképpen oldja meg az esetet. Drukkolunk, mert jó nézni, hogy nem lehet őt átverni. Végső soron olyan, mint mi, nézők, bár a végén kiderül, csak szeretnénk olyan okosak lenni.
Az RTL Klubon egy hónapja újra feltűnt egy régi kedvelt páros, akik szintén kiemelkednek a sorozatok – egyébként csicsás – szürkeségéből. A simlis és a szende epizódjait vetítik hétvégeken és jó látni őket. A női főszereplő, Cybill Shepherd már befutott sztár volt, amikor 1984-ben elkezdték forgatni, a partnerét pedig mintegy 3000 jelentkező közül választották ki. Bruce Willis lényegében ezzel a szereppel futott be. Ők ketten nyomoznak a különböző ügyekben, de a krimi csak másodlagos a páros kalandjai és játéka mellett. A sikernek itt is meghatározója a magyar szöveg. Már az is, hogy az eredeti Moonlighting címet nem fordították le, hanem adtak egy újat, ami jellemző az egészre. Aztán pedig az, hogy Básti Juli és Dörner György a hangjával sokat hozzá tud tenni a szereplők játékához. Öt évad alatt 66 epizód készült, amiket bármikor szívesen nézünk újra. Utána abba is hagyták, hiszen Willis – a Die Hard filmekkel – elindult a világhírnév, Shepherd pedig a jelentéktelenség felé, de amit ebben a sorozatban műveltek, az példaadó.
Ha a Columbót, vagy A simlis és szendét látjuk, még az etetést is hajlandók vagyunk elfelejteni. Nem zavarnak annyira a folyamatosan ránk zúduló reklámok, mert élvezzük a játékot és a történetet. Ami azért napjaink sorozatainak jelentős részére nem jellemző.