Vegetius óta közismert igazság, hogy ha békét akarsz, készülj a háborúra. Egészen 1949-ig így is hittük (vagy nem hittük), akkor azonban a következő szövegű plakát jelent meg a magyar hirdetőoszlopokon: HA BÉKÉT AKARSZ, SZAVAZZ A NÉPFRONTRA! És hogy ez a felszólítás nem volt egészen eredménytelen, azt az is bizonyította, hogy valóban: az urnákhoz járulók 96.2 százaléka adta szavazatát a Népfrontra. Megjegyzendő, hogy másra nem is lehetett. Nem szavazni pedig lehetett ugyan, csak éppen nem volt tanácsos.
No de itt most nem a Népfrontról lesz szó, hanem a békéről, amelyből akkoriban nem látszottunk ki. Minden a békéről szólt. A gaz imperialisták ugyanis hiába próbálták sanda módon háborúra uszítani az emberiséget, az nem állt kötélnek. Hiszen még a nem annyira gyerek-, mint inkább ifi-körtánc, a zakatolás közepette is azt énekeltük, hogy EGY A JELSZÓNK: TARTÓS BÉKE. A világ ifjúsága pedig (amelynek fő-fő képviselete, a Budapesten székelő Demokratikus Ifjúsági Világszövetség, a DIVSZ volt), majdnem szó szerint ugyanezt dalolta indulójában: EGY A JELSZÓNK: A BÉKE. És még azt is énekeltük, hogy EGY SORBA HÁT MIND, KI BÉKÉT KÍVÁN!, meg azt is, hogy HÍVEN KÖVETVE A SZOVJET ZÁSZLAJÁT, / BÉKÉNK NAGY ŐRÉT ÉS ZÁLOGÁT.
Ezért a békéért azonban meg kellett harcolni. Hogyan? A népi demokrácia megszilárdításában, majd a szocializmus építésében végzett jó munkával, amelynek láttán Washingtonban megrettennek, inukba száll a bátorságuk és kétszer is alaposan meggondolják, hogy merészeljenek-e háborút indítani a béke elszánt hívei ellen. Sőt a békét még építeni sem kellett hozzá feltétlenül. Bizonyos esetekben elegendő volt gyűjteni. Versbe szedett jelszó hirdette a korabeli utcai plakátokon, hogy GYŰJTSD A VASAT ÉS A FÉMET, / EZZEL IS A BÉKÉT VÉDED. Amit aztán destruktív elmék úgy fordítottak le a javában dúló Ratkó-korszak nyelvére, hogy B...D AZ ASSZONYT, AHOL ÉRED, / EZZEL IS A BÉKÉT VÉDED.
Nem volt éppen könnyű feladat eleget tenni annak a Rákosi Mátyás által meghirdetett tézisnek, miszerint HAZÁNK NEM RÉS, HANEM ERŐS BÁSTYA A BÉKE FRONTJÁN. Ezt aztán egyesek olyannyira alkalmazták a maguk körülményeire, hogy a lipótvárosi Katona József utca páratlan oldalának elején egy házfalon öles betűkkel tudatták az ott lakók, hogy EZ A HÁZ NEM RÉS, HANEM ERŐS BÁSTYA A BÉKE FRONTJÁN. Amiről pedig már akkor is úgy gondoltam: csak akkor volna jogos ezt hirdetni, ha ott, a Katona József utca hosszában húzódna az állóháború arcvonala, ám a páratlan oldalt az imperialisták hiába próbálják bevenni, mert a lakók úgy védik nem-rés házukat a béke frontján, ahogyan Komját Aladár hajdani dalszövegében a nemzetközi brigádok tették Madrid határán, a vártán, vagyis tűzözönben, minden poklon át.
Valaha az antivilágban meglepő módon a dolgozó tömegek maguktól is akarták a békét. A muzulmánok már akkor is szálem alejkummal, a zsidók shalómmal köszöntötték egymást, Angyalföldön még utat, sőt teret is neveztek el a békéről. (Igaz, a Teréz/Lenin körúton a hajdani hírhedt Hotel Britannia csak ebben az időben vette fel a Béke szálló nevet.) Csakhogy mivel az effajta spontán, vagyis nem felülről irányított szervezkedés ritkán vezet jóra, a béke védelmének irányítására a ’40-es évek második felében Budapesten megalakult az Országos Béketanács. És tulajdonképpen még ez is csak mintegy helyi szerve volt a Béke Világtanácsnak, amelynek élén Frédéric Joliot-Curie Nobel-díjas atomfizikus, az ugyancsak Nobel-díjas Curie-házaspár veje állt. Úgyhogy bennünket nem lehetett az atommal ijesztgetni. A Világtanács, az Országos és a helyi béketanácsok – mint ma mondanák – megélhetési békeharcosai szervezték az össznépi békeharcot szinte mindnyájunk részvételével, beleértve még az egyházak képviselőinek egy részét is. Az utóbbiakat békepapoknak nevezték abban az időben, amikor – a korabeli szóbeszéd szerint – egy vidéki gyűlésen az elnöklő elvtárs, miután köszöntötte a miniszter elvtársat, a megyei párt- és tanácsi vezető elvtársakat, külön is üdvözölte a klerikális reakció mélyen tisztelt, megjelent képviselőit. Nahát, ezek voltak a békepapok.
És ez már valósággal a csúcs volt. Mert békebíró, békepipa azelőtt is létezett (főként a Vadnyugaton), nálunk meg ki lehetett hozni az embereket a béketűrésből, kivált, ha túl sok békekölcsönt akartak jegyeztetni velük, de a békepap mégiscsak hungarikum.
No meg persze az sem kutya, hogy létezett egy olyan, számos nyelven megjelenő nemzetközi hetilap, amely címével alighanem hosszúsági rekordot állított fel a sajtótörténetben. Fejlécében ugyanis kétsoros címként az volt olvasható, hogy TARTÓS BÉKÉÉRT, NÉPI DEMOKRÁCIÁÉRT! Nincs rá bizonyítékom, de állítom: ez csak kiadása kezdeményezőjének, Sztálinnak juthatott eszébe, akinek senki sem merte megmondani, hogy ilyen címmel nem lehet újságot rikkancsolni a Nagykörúton. (Hozzáteszem: az sem volt klasszikus képeslap-cím, – amihez pedig Joszif Visszarionovicsnak aligha lehetett köze–, hogy Béke ÉS Szabadság. Ezzel csak az Élet és Irodalom vehette/veheti fel a versenyt, amelyet alapító főszerkesztője, Bölöni György úgy emlegetett, hogy az Élet és AZ Irodalom.)
Végül ne feledkezzünk meg a béketáborról sem, amely eleinte még hivatalosan nem volt szocialista, csak béke-, és a Lajtától a Csendes-óceánig húzódott. Ezt a tágas prérit nem kevesebb, mint 800 millió ember lakta. Ezért fenyegethette meg a Néphadsereg tiszthelyettese a lógáson ért honvédet azzal, hogy ÚGY RÚGOM MAGÁT SEGGBE, KISKATONA, HOGY KIREPÜL A NYOLCSZÁZ MILLIÓS BÉKETÁBORBÓL. Aztán, amikor a politikai helyettes figyelmeztette az őrmestert, hogy a béketáborral mégsem helyénvaló tréfálni, a tiszthelyettes – a Szovjet Hadsereg jubileumi indulójának sorait fenyegetésébe illesztve – már azt helyezte kilátásba a vétkesnek, hogy úgy rúgja valagba, hogy zúgva fog szállni, mint a győzelmi zászló.
Hát ilyen békés idők jártak akkoriban. Megjegyzem, bár különféle gyilkos helyi háborúk máig is zajlottak és zajlanak, a világháborút eddig megúsztuk. Nem következett be az a korabeli jóslat, amely szerint LESZ ITT MÉG OLYAN BÉKEHARC, HOGY KŐ KÖVÖN NEM MARAD.
