Szabadság helyett szabottság (avagy a monokrácia rövid természetrajza)

Publikálás dátuma
2019.02.03 12:40

Fotó: AFP/ Kisbenedek Attila
Ezekben a rezsimekben a demokratikus intézményrendszert nem számolták fel – ahogy ezt sokan vádként fogalmazzák meg –, hanem azt megtartva és átformálva lépésről lépésre megszállták (ahogy valamelyik írásban olvashattuk, „meghekkelték”).
A 2010-es fülkeforradalomként aposztrofált második rendszerváltás – vagy „visszarendeződés”, kinek, hogy tetszik – után folyamatosan kialakuló orbáni államberendezkedést az utóbbi időben számos elemző, politológus próbálta leírni, és a legkülönbözőbb elnevezésekkel illetni. A szerzők megnevezése és a teljesség igénye nélkül a szakirodalomban és publicisztikákban az alábbi kifejezésekkel találkozhattunk: illiberális, irányított, (fél)demokrácia, kívülről korlátozott hibrid rendszer, versengő (kompetitív) autoriter rezsim, félfeudális uradalom, posztkommunista maffiaállam, plebiszciter vezérdemokrácia, de voltak, akik egyenesen diktatúrát, nyíltan antiszemita és fasiszta rezsimet kiáltottak.

A függetlenség látszata

Az elemzések áttekintése alapján megállapíthatjuk, hogy a szerzők abban nagyjából egyetértenek, hogy az új típusú autoriter rendszereket – nem csupán a magyar változatát – nem lehet a XX. századi „klasszikus” diktatúrákkal azonosítani. Annak ellenére sem, hogy lényegi elemeik – úgymint: egy szűk csoport totális egyeduralma, akaratának és a közjavak feletti rendelkezésének korlátlan érvényesülése, a hatalom, a hatalmi ágak centralizálása, minden eltérő gondolat, vélemény elhallgattatása, a rendszer minden kritikusának, ellenfelének megregulázása – megegyeznek. A legfontosabb jellemzőjük, hogy valamennyien többé-kevésbé, de működő demokráciákból nőttek ki, a kormányzó erők választások útján szerezték meg a hatalmat, ha nem is a társadalom abszolút többségének támogatottsága mellett, hanem inkább a legnagyobb kisebbségként.
A legfontosabb „újításuk”, hogy ezekben a rezsimekben a demokratikus intézményrendszert nem számolták fel – ahogy ezt sokan vádként fogalmazzák meg –, hanem azt megtartva és átformálva lépésről lépésre megszállták (ahogy valamelyik írásban olvashattuk, „meghekkelték”). Parazitaként telepedtek rá a törvényhozás, a végrehajtás, a közigazgatás, az igazságszolgáltatás, a bűnüldözés, a rendfenntartás szerveire, a tájékoztatás eszközeire, átvették ezek teljes irányítását, és a tisztogatások után átprogramozták őket, így ezután nem eredeti funkciójukat látták el, hanem egyedül a hatalom kiszolgálása és fenntartása lett a feladatuk – természetesen formálisan fenntartva függetlenségük látszatát, így legitimálva a fennálló rendet. A parlament, az adóhivatal, az ügyészség, a bíróság, a rendőrség stb. fokozatosan egy totális, mindent átszövő, centralizált, irányító, ellenőrző és megtorló államszervezet automatikus gépezetévé alakultak át, melyeket szó szerint egy központból „(kézi)vezérelnek” közvetlenül, azonban nem nyíltan, hanem a megörökölt hivatali utakat látszólagosan betartva.
Így kívülről azt láthatjuk, hogy a parlament ülésezik, a rendőrség és az ügyészség vizsgálódik, az adóhivatal is résen van, és a média is folyamatosan pártatlanul tájékoztatja a közvéleményt minden őket érintő dologról. A hatalom fenntartásáról és legitimálásáról szabályosan és törvényszerűen időről-időre megtartott – ám saját szájuk íze szerint átszabott törvényekkel egyenlőtlen feltételeket biztosító – választásokkal gondoskodnak, arra kellően ügyelve, hogy a hatalmi pozíciók sehol ne rendüljenek meg komoly mértékben, de azért itt-ott megengedve némi, patikamérlegen kimért ellenzéki áfiumot, mint a demokratikus versengés kézzelfogható bizonyítékát, sőt, a biodíszlet megtartása érdekében esetenként még titokban támogatva is. A választások, melyek kimenetele e rendszerekben nem lehet kétséges, és ennek biztosítására megfelelő szabályrendszer, intézkedési tervek és persze anyagi források állnak rendelkezésre (nem beszélve a lakájosított média adta lehetőségekről), ilyenformán csupán előre lefutott „szavazássá” degradálódnak, melyekben csupán az arány lehet kérdéses, azonban ezzel is betöltik egyetlen feladatukat, az újbóli, nép általi korlátlan felhatalmazás látványos demonstrálását. Mindez egy közösnek titulált érdek, a nemzet, a haza felemelkedése céljából, azonban e fogalmakat és tartalmukat szintén a hatalom, és annak legfőbb letéteményese, a vezér határozza meg. Ezt a rendszert én leginkább monokráciának nevezném, mint a demokrácia egy torzult, a pluralizmust elvető, a hatalmi ágakat de facto összeolvasztó, vezérelvű monolitikus államszervezetre épülő mutációját.

Szabadság helyett szabottság

A monokráciában a szabadságot minden területen a hatalom általi „szabottság” váltja fel. A totális diktatúrákban a tiltás dominál, itt viszont a tűréshatár aktuális mértékéhez illeszkedő engedékenység. Az előbbiben a tényleges vagy vélt ellenállásért, a rakoncátlankodásért fizikai megtorlás, a monokráciában „csupán” egzisztenciális ellehetetlenítés, teljes kiszolgáltatottságba taszítás jár (elég a karaktert meggyilkolni). Lehet kritizálni, „szidni a rendszert”, tüntetni – természetesen korlátozottan -, népszavazást kezdeményezni, persze mindezek teljesen eredménytelenek, érdemben semmi sem változik.
A hatalom az élet minden területére rá akar telepedni, így a privát szféra mélyebb rétegeibe is be akar hatolni, és mindenütt meghatározni, mit és meddig lehet tenni. Számára a veszélyt éppen azok a személyek, körök, csoportok, szervezetek jelentik, melyekre nincs befolyással, melyek működési kereteit, határait nem tudja megszabni. Nem véletlenül a legfőbb ellenség a civil – mint a többit folyamatosan kontrollálni hivatott ötödik hatalmi ág –, mely nem tud, és nem is akar beilleszkedni a hatalmi piramisba, az ő lételeme az a függetlenség, mely a monokráciák antitézise. Ennek feloldására a monokrácia egyetlen kísérlete kormányhű álcivil szervezetek létrehozása, majd ezeknek a civil világ letéteményeseiként való kezelése.
A szabottság az emberek tájékozódásában érhető leginkább tetten. A cenzúra (valamint az ebből törvényszerűen kialakuló öncenzúra) és az álhír-gyártás mellett az állami propaganda mindent túlharsogó egyeduralma biztosítja az átlagemberek teljes és folyamatos agymosását, de emellett – szintén a totális diktatúrával ellentétben – megengedett néhány kritikus sajtótermék, televíziós csatorna, rádió, internetes hírportál működése. Azonban a hatalom ezeket is folyamatosan felügyeli, és ha túlságosan kínos üzelmekről számolnak be, netán túlzottnak ítélt tényfeltáró aktivitást mutatnak, akkor nem marad el a bosszú, és a kérdéses médiumot bármilyen eszközzel elhallgattatják vagy „átnevelik”.
A szabottság érvényesül a törvényhozás menetében is. Az ellenzők (én a hazai viszonyokat és tevékenységüket minősítve, így, többes számban említeném az ellenzéket) a monokrácia elengedhetetlen kellékei. Folyamatos jelenlétükkel legitimálják a kormányzatot, másfelől diszkreditálják saját magukat. A választásoknak újra és újra, hiú reményeket táplálva nekirugaszkodnak, morogva ugyan, de egyfelől elfogadva a hatalom egy személyben ellenfél, rendező és bírói mivoltát, másfelől, saját magukat becsapva egymás ellen is küzdve a minél több mandátumért, mintha ez bármit is jelentene a monokráciában. Itt ugyanis – szemben az arányos demokráciával, ahol a relatív nagyobb támogatottság, és így jelentősebb képviselet növeli az ellenzék érdekérvényesítő képességét – a parlamenti patkóban a különböző pártok szavazati arányát nem százalékban, hanem kerekítve, egész számokban mérik, ami a mindennapok gyakorlatában mindenkor kormánypártok-ellenzék 1:0-at jelent. S bár az ellenzők ezt rendszeres szóvá teszik, a baj az, hogy ezt éppenséggel „bent” és nem „kint” teszik, így ezzel a tudathasadásos (együtt)működéssel nem csak hiteltelenné teszik magukat, hanem a 22-es csapdájába kerülve a monokráciával szembeni hathatósabb fellépés erkölcsi alapjait is elveszítik. Hiszen nem szállhatnak szembe nyíltan a hatalom képviselőivel úgy, hogy annak legitimitását megkérdőjelezik, ha közben másnap utcakövek helyett törvénymódosításokkal bombázzák őket. Az ellenzék idomítása a nyílt megtörés helyett a monokráciák stabilitásának egyik biztosítéka.

Magán közjavak

E rendszer egy másik alapvető jellemzője a sajátos tulajdonviszonyok kialakítása. A demokratikus berendezkedésű országokban – ahol az egyéni szabadságjogok mellett a tulajdon szentsége mindennek az alapja – élesen elválik egymástól a magán- és a köztulajdon. A monokráciában a korlátlan felhatalmazást nyert, illetve a választások megnyerését ennek tekintő hatalom úgy véli – és ezt nem is titkolja, sőt, nyíltan hirdeti –, hogy a közjavak felett is korlátlan, és senki által nem ellenőrizhető rendelkezése van. Az állami vagyontárgyakkal való gazdálkodás, adók kivetése és elköltése, a közpénzek, külföldi támogatások felhasználása vagy éppen szétosztása a hatalom birtokosának kizárólagos joga, éppen úgy, mint a magántulajdonban levő vagyontárgyak esetleges kisajátítása, vagy másra való átruházása.
Magyarán e köz- vagy magánjavak bármikor konvertálhatóak egymásba – természetesen a szükséges jogi háttér törvényhozás általi automatikus generálása, vagy közbeszerzések, állami hitelekből történő vásárlás, stb. révén. Így a monokratikus vezetés, és az őket körülvevő oligarcha-réteg számára bizonyos javak, ingóságok és ingatlanok, jövedelmek függetlenül azok eredetétől, formális tulajdonosuktól, számukra szabadon birtokolhatók, azokkal megkötések nélkül rendelkezhetnek. Ez olyannyira gyakorlattá és belterjessé vált, hogy sok esetben már nem is lényeges, hogy jogilag a kérdéses javak éppen magán- vagy köztulajdonnak tekinthetők-e. A monokráciában tehát megjelenik a „magán közjavak” fogalma. Mindez a monokrácia egyik talpköve is, hiszen ezek a tulajdonosok, birtokosok, haszonélvezők hierarchikus rendben helyezkednek el, így függővé is váltak egyúttal, hiszen a hatalomban való bárminemű változás nemcsak pozíciójuk, hanem vagyonuk elvesztésével is járhat.
A monokrácia természetének még számos vetületét lehetne boncolgatni, azonban erre terjedelmi okokból nem tudunk kitérni. Ahogy az is megérne egy külön elemzést, hogy a monokrácia miként tudott Magyarországon (is) gyökeret verni, illetve bukásának, megbuktatásának milyen esélyei, illetve eszközei lehetnek.

Millei Ilona: A tarja

Publikálás dátuma
2019.04.22 16:16

A húsvéti sonkák, füstölt, főtt combok és a füstölt, főtt tarják között lépdelt a piacon, azt fontolgatva, vajon melyiket is válassza, mikor hirtelenül és váratlanul eszébe jutott a réges-régi történet a nagymamájáról, a Mamiról, és a tarjáról. Nem lehetett több tizenkét évesnél, amikor Mami arra kérte, hogy menjen le a henteshez, és vegyen neki tíz deka tarját. Se többet, se kevesebbet. Még a pénzt is kiszámolta rá. - Kicsikém, nagyon figyelj oda, hogy pontosan tíz deka legyen! - Miért? – kérdezte csodálkozva. - Mert ezt most én akarom egyedül megenni. - Miért? – akadt föl a szeme a meglepetéstől. - Mert én még sohasem ettem tarját. Senkinek nem akarok adni belőle!
Furcsa volt ezt attól a Mamitól hallani, aki az ötvenes évek elején, amikor egy héten csak egyszer ettek húst, még a tányérján lévő rizses húsból is kiválogatta a pörköltdarabokat, és áttette az övére, mert tudta, hogy az unokája nagyon szereti. Mikor csodálkozva ránézett, nagyanyja csak legyintett, nem kell már hús egy hetvenhárom éves öregasszonynak. Volt ez már hét éve is.
Nagyon szerette a nagymamáját, aki hatvannyolc évesen vette magához hat hónapos csecsemőként, és mivel a szülei elváltak, azóta is ő nevelte. Sokszor hallotta már tőle hogyan vitte magával őt, a gyomor-és bélhuruttal küzdő koraszülöttet, mert azt akarta, hogy életben maradjon. Sokszor elmondta azt is, hogyan cipelte nap, mint nap a „Zöldkeresztbe”, hogyan etette, itatta, hogy meggyógyuljon. De nem csak ezért szerette, hanem a meséiért is, amiket minden áldott este felolvasott neki a Benedek Elekből, vagy az Andersenből, egészen addig, amíg ki nem száradt a szája, vagy el nem aludt mesélés közben.
Szaladt hát a henteshez a tarjáért. Futás közben nagyon büszke volt magára, amikor arra gondolt, hogy tizenkét évesen rájött a majd’ nyolcvan éves nagyanyja titkára: sosem engedhette meg magának a luxust, de mielőtt meghalna, ki szeretné próbálni, milyen is az.
- Megérdemli a tarját - konstatálta magában -, hiszen tizenhárom évesen már cselédlány volt a grófnőnél, és ha valamit elrontott, hatalmas pofont kapott érte. Megérdemli, mert még sosem evett ilyet, és ez jár neki! Olyan világ kellene, ahol mindig mindenki ehet tarját – szögezte le magában, és belépett a hentesboltba. Nézte, ahogy a nagydarab férfi vékony szeletekre vágja a a tarját, becsomagolja, és átadja neki.
Hanyatt-homlok rohant vele haza, hogy nagymamája minél hamarabb megkapja. Mami lassan, óvatosan bontotta ki a kicsiny csomagot, és megbűvölten nézte a rózsaszínű, gusztusos tarját. Aztán finom mozdulattal beleharapott az első szeletbe, lehunyt szemmel ízlelgette, hogy végül az összes tarja eltűnjön a szájában.
Ő nem azért szomorkodott, mert sajnálta volna nagyanyjától a finom falatokat, inkább azért, mert megértette, milyen borzasztó az, ha valakinek majd’ nyolcvan éves koráig kell arra várnia, hogy egy ilyen pitiáner „luxust” megengedhessen magának. És ezt is csak azért, mert most egy kicsit jobban megy nekik. Az apja ugyanis ’56-ban asztalosműhelyt nyitott, maszek lett. A bolt beindult, ő pedig minden héten vitt apanázst az édesanyjának, és neki. Nem sok pénz volt, de a semminél több. Ez volt az egyetlen bevételük. Mami ugyanis nem kapott nyugdíjat, sohasem volt munkahelye. Nagypapa tartotta el, amíg élt. A Papi is asztalos volt, a Ganz-MÁVAGnál dolgozott. Sohasem keresett sokat.
Mami négy gyereket szült, három lányt és egy fiút. Az apját. Sokszor mesélte neki, milyen rossz gyerek volt, mert mindig sírt. Mami sokszor csak úgy tudott főzni, ha az egyik karjában tartotta, miközben a másik kezével kavargatta az ételt. A meséhez tartozott az is, hogy bár nagyon szegények voltak, de Mami büszke asszony volt, sohasem kért kölcsön semmit senkitől. Ha valami nem volt otthon, hát akkor az kimaradt az ételből.
Minden héten, amikor az apja megérkezett az ellátásukra szánt pénzzel, azzal lépett be az ajtón:
- Mami, maga még él? Meddig akar még élni?!
És Mami sohasem sértődött meg. Zavartan nevetgélt, aztán mindig megsimogatta a fia fejét.
A piacon nagy volt a sürgés-forgás. Mikor ő következett a sorban, a legkisebb kötözött sonkát kérte a hentestől.
- Húsz deka, elég lesz?
- Adjon még tíz deka tarját is – mondta lehajtott fejjel. Arra gondolt, milyen jó lenne megosztani a finomságokat az unokáival, de sajnos nem lehet. A gyerekei családjukkal együtt évek óta messze idegenben élnek, lassan már követni sem tudja, merre járnak. Jó, ha kétévente megengedhetik maguknak, hogy hazajöjjenek.
Frissítve: 2019.04.22 16:16

Körmöczy György: WC-t Amerikába

Publikálás dátuma
2019.04.22 13:10

Fotó: Fortepan
Apám 1956 novemberében itt hagyott csapot-papot, országot, asszonyt, gyereket.
Távozását megelőzően sem töltött sok időt velünk, mivel vagy Magyarország és Palesztina közötti embercsempészettel foglalkozott, vagy az emiatt kiszabott börtönbüntetését töltötte Rákosiék börtönében. A két év börtönéletet követően pedig következett még másfél év a közismerten vidám kistarcsai internálótáborban.
A forradalomban való néhány napos és máig meglehetősen tisztázatlan részvétele a család szempontjából ezek után már igazán elhanyagolható volt. De hogy volt benne valamiféle érdeklődés irántunk, az is bizonyította, hogy a zűrös novemberi napok egyikén beállított egy Pobedával - ifjabbak kedvéért, szovjet gyártmányú középkategóriás autómárka -, aminek a motorházteteje nemzeti színű lobogóval volt letakarva, és az volt ráírva: Nemzetőrség. Apám lába be volt kötözve, mint egy sebesültnek. Egy hős, gondoltam. (Bizonyára sokan vannak manapság, akik sírva könyörögnének egy ilyen bekezdésért az önéletrajzban.)
Néhány pillanat múlva pedig, még mielőtt anyám, vagy nagyszüleim felocsúdtak volna a váratlan érkezés okozta döbbenetből, kivitt az autóhoz, hogy megmutassa. S ha már ott voltam, mindjárt be is ültetett, és elindultunk egy körre a szétlőtt városban. A szórványos lövöldözések apámat nem zavarták, én viszont egy kicsit féltem. Vagyis inkább nagyon.
Hogy anyám és nagyszüleim mit érezhettek az alatt az egy óra alatt, amíg mi a városban sétakocsikáztunk kiégett tankok és betört kirakatú házak között, azt akkor tudtam meg, amikor hazaérkeztünk. Röviden: apám egy idő után jobbnak látta, ha a túlerővel szemben elmenekül.
Legközelebb 1974-ben láttam újra.
***

Ha csak ezt nézzük, távozása Magyarországról akár indokolt is lehetett volna.
Leszámítva azt az aprócska körülményt, hogy mindezt nem velünk, és nem is értünk tette, hanem a saját bőre megmentéséért, valamint egy nála jóval idősebb nő kedvéért, aki nem mellesleg őt a rendszeresnek mondható pénzzavarai közepette anyagilag támogatta. Ezért aztán apám úri becsületből később el is vette feleségül.
A rend kedvéért el kell azonban ismerni, hogy az embercsempész tevékenység sem volt előzmények nélküli. Az öreg a szerencsejátékosoknak abba a fajtájába tartozott, akik örökösen veszítenek, és akik emiatt a tét folyamatos emelésével próbálnak a veszteségek kútjából kimászni. Természetesen sikertelenül. Ezért aztán életük folyamatos menekülés.
Így történt, hogy a hitelezők, apám távollétében rendszeresen nagyanyám lakásán jelentek meg, hogy az aktuális kártyaadósságot behajtsák.
Némi purparlét követően mama ilyenkor kénytelen volt egy-egy családi ékszertől megválni. Amit viszont nagyapám egy idő után megunt, és megtiltotta, hogy az adósságokat a családi kassza terhére rendezze.
Jogosan.
A történtek után apám az örök vesztesek fent említett szokásos taktikájával ismét kénytelen volt emelni a tétet, és hogy adósságait rendezhesse, beállt embercsempésznek Genova és Palesztina között, mivel a talaj valószínűleg amúgy is forróvá válhatott már a lába alatt.
Csak hát a szerencse, meg a várva várt nagy pénz sohasem a lúzerekre mosolyog rá. Így egy szép napon azon vette észre magát, hogy a börtönben csücsül.
***

Szabadulása után, az ominózus esetet leszámítva nem láttam tizennyolc éven át. Ő Amerikában, mi itthon.
Megvoltunk.
Olykor váltottunk néhány levelet, de ettől sem neki, sem nekem nem lett jobb, érdekeink a párhuzamos egyenesek világában bolyongtak: ő megértést, és valamiféle távoli szeretetet vagy csodálatot várt volna el, nekünk sokkal prózaibb módon a gyerektartásra lett volna szükségünk. Egyik sem teljesült soha.
Aztán egyszer csak megjelent, és úgy viselkedett, mint a mesebeli királyfi a fehér lovon. Vagy mint az ötvenhatosok nagy többsége. Bérelt autó, Hotel Intercontinental, régi haverok, kurvák, cigánnyal húzatás, ésatöbbi.
És mintha mi se történt volna: édes fiam, hogy van anyád?
***

Immár felnőttként valami homályos, zavaros nosztalgia ébredt bennem az elveszett apa, a tanácstalan kamaszkor iránt. Mint az a nő, akit ugyan egész életében vert a férje, mégsem hagyja el, mert azt hiszi, még mindig meg tudja változtatni.
Hátha most.
Így voltam én is akkor.
Két hét ismerkedés, a forró kása kerülgetése, udvarias közhelyek, majd minden átmenet nélkül az atyai bizalmaskodás, az összekacsintás szándéka, nagyhangú ígéretek, és a hamiötvenhatbannemlettünkvolna című lemez.
Kavarogtak bennem az érzések. Egyik oldalon a kitörölhetetlen tények, a másikon meg az, hogy hát mégiscsak az apámról van szó. Még azt se mondtam meg neki, hányszor kellett letagadnom a pártállamban a puszta létezését is.
Ma már kristálytisztán tudom, mit kellett volna tennem.
Akkor nem tudtam.
***

Az időtájt egy lakótelepi panellakásban laktunk. Mi egészen jól elvoltunk, apámnak persze kicsi volt az ötvenkét négyzetméter - gondolom a nevadai síkságokhoz képest. De egyvalami felkeltette az érdeklődését. A lakásban a WC. És annak felszerelése. Egész pontosan a lehúzó lánc, és a végén a fogantyú.
Teljesen lázba jött tőle.
Kiderült, aktuálisan vízvezeték szereléssel foglalkozik. Plumber. Én vagyok kint plumber.
Már ez is meglepett.
Még az általánosban azt kellett beírni apja foglalkozása rovatba: villanyszerelő.
Hol? Hát a börtönben. Esetleg Sztálinvárosban. De ez akkor titok volt, meg nem is kérdezték.
És most? Most plumber.
Tudvalevőleg junájted sztétsz momentán az ilyen lehúzós vécé nincs már. Csak fáin, nyomógombos, öblítős. A hollywoodi sztárok megőrülnének az ilyenért.
Ma úgy mondanánk: retró rötyi.
Figyelj kisfiam! Nagy biznisz, nagy pénz! Te (mármint én) megveszed itt a WC-t, kiküldöd, én beszerelem, jó pénzt csinálunk. Csak csináld azt, amit mondok.
Megszédültem. Lelki szemeim előtt dollárkötegek sorjáztak az asztalomon.
Mindent megbeszéltünk még mielőtt visszament Los Angelesbe. EL É-be. Majdnem mindent.
***

A WC csésze beszerzése szinte gyerekjáték volt.
A tartály.
Miért? Tartály is kell?
Bölcsész…
Persze.
Tudvalevőleg, a magyar hiánygazdaság akkori zászlós hajója a vécétartály volt rézcső kimenettel, tömítésekkel. Hogy miért pont ez a cikk, rejtély.
Egyetlen szaküzletben se volt. Corvin, Lottó, Budai Lottó. Széttárt karok, sajnálkozás.
Sehol.
Kétségbeesés. Telefon Los Angelesbe.
Nem is kerül sokba a kezdő tanári fizetéshez képest.
Ne aggódj, Géza bácsi a Szabolcs utcai kórház TMK vezetője régi kistarcsai haver. Szólj neki, hogy én kérem!
És tényleg. Géza bácsi szólt, üzletben félretéve, borravaló átadva. Hurrá, királyság! Célegyenes. Már csak a feladás van hátra. Gyerekjáték. És dől a pénz.
***

Csomag feladása a tengerentúlra akkortájt a BOY-szolgálat nevű intézménynél volt lehetséges. Így azután WC-csésze plusz tartály Trabantba be, irány a Bajcsy-Zsilinszky út.
Üzlet előtt húszméteres sor. Karácsony előtt járván előttem kis csomagokban bejgli, házi kolbász, tokaji aszú, szilvapálinka szépen becsomagolva a gyerekeknek Ámerikába.
Jómagam, lehajtott fejjel egy WC-csészét tologattam magam előtt a sorban a nyílt utcán.
Mi lesz most? Semmi.
Mindössze egy tanítványom járt épp akkor arra, és köszönt rám hangosan, megértően.
Tiszteletem, tanár úr!
***

Az üzletben az unott tisztviselő azt kérdezi, hová, mi lesz feladva. Hát WC-csésze Los Angelesbe. Mögöttem diszkrét kuncogás.
Ekkor fejét felemelve a papírokból: És így üresen, vagy tele?
Némi szarkazmussal, és könnyekkel a szemében az elfojtott röhögéstől.
Ennél a pontnál elbizonytalanodtam.
Mit is keresek én itt, kezdő tanár, egykori gombfocibajnok, lemezlovas és sportújságíró? Kell ez nekem?
De már nem volt visszaút.
- Fel akarom adni, - mondom elszántan. - Itt a cím.
Tisztviselő fejvakarás.
- Milyen kategóriában szeretné?
- Ajándék kategóriában.
- Mégis, mi a tárgy jellege? WC-csésze ugyanis nincs a feladható tárgyak listájában.
- Jellege használati tárgy.
- Az nem lehet, itt ajándékokat szoktak küldeni.
Elkeseredtem.
- De talán lehetne esetleg porcelán - derült fel a derék tisztviselő jóindulatúan.
Megadom magam. Legyen, csak gyerünk már.
- Viszont a porcelán kiviteléhez nemzeti banki engedély szükséges - tette hozzá-, szíveskedjék az engedélyt beszerezni, majd azzal visszajönni.
Összeomlottam. Azt hittem, ennél már nem lehet rosszabb.
Tévedtem.
Csésze vissza a Trabantba, irány a Nemzeti Bank. Még szerencse, hogy nincs messze. Portás nem érti, miért megyek egy WC-csészével a hivatalba.
- Maga a karbantartó?
Elmagyarázom.
Együtt érzően bólogat. Sok hülyét láthatott már.
Csinos hölgy a pultban.
Mondom.
Hátraszól.
- Vécét akarnak Amerikába küldeni, mit kell kitölteni? Összeszaladnak. Konzílium a beteg fölött.
Ügyfél eközben megsemmisülten áll, csészével a lábánál.
Vihogva kezembe nyomnak egy nyomtatványt.
Kitöltöm.
- Két hét múlva tessék visszajönni érte. A csészét nem szükséges hozni.
Harsány nevetés.
Két hét múlva.
- Lányok! A vécés van itt, készen van az engedély?
Hogy abban a pillanatban apámról mit gondoltam, azt a nyomdafesték nem tűrné el.
Most már mindegy. Engedély kézben, diadalmasan vissza a BOY- hoz.
Fejvakarás.
Már megint.
- Megérdeklődtük, sajnos ezt a műtárgyat nem lehet légi úton küldeni - így a tisztviselő.
- Csak tengeri úton. Tessék az IKKÁ-ba menni vele, ott biztos felveszik - mondja szánakozva.
(IKKA: IBUSZ Külföldi Kereskedelmi Akció - ifjabbaknak. Csomag külföldre - értsd nyugatra, valamint nyugatról.) Ismeretterjesztés gyanánt.
Nos, az sincs messze. Ha már ennyit belefektettem.
IKKA.
Rezignáltan elmondom, rutinosan várom a hatást.
Szemük se rebben.
- Tessék ide feltenni a pultra, Hamburgig vonaton, onnan hajóval küldjük tovább. 860 dollár lesz, ezt tessék kitölteni.
Épp nem volt nálam 860 dollár. A nagyobb baj akkor lett volna, ha mégis.
Rosszul voltam, szédültem, magamban káromkodtam kifelé menet, és feltettem magamnak azt a - teljesen hiábavaló - kérdést, miért pont engem vert meg az Isten ilyen apával.
Hazamentem.
Éjjeli telefon Los Angeles-be. EL É-be. Az időeltolódás miatt.
Beszámolok.
- Mennyi? 860 dollár? Az nagyon drága - mondja. Akkor nem kell.
Mély levegőt vettem, majd a vonalat megszakítottam.
***
Az érintetlen WC csésze, plusz tartály még két évig állt a garázsban.
Amikor a nyaralót építettük, felhasználásra került. Jól jött. Használat előtt, közben és utána gyakran emlegettük a történetét. A családi folklór része lett.
***
Apámmal soha többé nem beszéltünk egymással. De nemcsak emiatt.