Szabadság helyett szabottság (avagy a monokrácia rövid természetrajza)

Publikálás dátuma
2019.02.03. 12:40

Fotó: Kisbenedek Attila / AFP
Ezekben a rezsimekben a demokratikus intézményrendszert nem számolták fel – ahogy ezt sokan vádként fogalmazzák meg –, hanem azt megtartva és átformálva lépésről lépésre megszállták (ahogy valamelyik írásban olvashattuk, „meghekkelték”).
A 2010-es fülkeforradalomként aposztrofált második rendszerváltás – vagy „visszarendeződés”, kinek, hogy tetszik – után folyamatosan kialakuló orbáni államberendezkedést az utóbbi időben számos elemző, politológus próbálta leírni, és a legkülönbözőbb elnevezésekkel illetni. A szerzők megnevezése és a teljesség igénye nélkül a szakirodalomban és publicisztikákban az alábbi kifejezésekkel találkozhattunk: illiberális, irányított, (fél)demokrácia, kívülről korlátozott hibrid rendszer, versengő (kompetitív) autoriter rezsim, félfeudális uradalom, posztkommunista maffiaállam, plebiszciter vezérdemokrácia, de voltak, akik egyenesen diktatúrát, nyíltan antiszemita és fasiszta rezsimet kiáltottak.

A függetlenség látszata

Az elemzések áttekintése alapján megállapíthatjuk, hogy a szerzők abban nagyjából egyetértenek, hogy az új típusú autoriter rendszereket – nem csupán a magyar változatát – nem lehet a XX. századi „klasszikus” diktatúrákkal azonosítani. Annak ellenére sem, hogy lényegi elemeik – úgymint: egy szűk csoport totális egyeduralma, akaratának és a közjavak feletti rendelkezésének korlátlan érvényesülése, a hatalom, a hatalmi ágak centralizálása, minden eltérő gondolat, vélemény elhallgattatása, a rendszer minden kritikusának, ellenfelének megregulázása – megegyeznek. A legfontosabb jellemzőjük, hogy valamennyien többé-kevésbé, de működő demokráciákból nőttek ki, a kormányzó erők választások útján szerezték meg a hatalmat, ha nem is a társadalom abszolút többségének támogatottsága mellett, hanem inkább a legnagyobb kisebbségként.
A legfontosabb „újításuk”, hogy ezekben a rezsimekben a demokratikus intézményrendszert nem számolták fel – ahogy ezt sokan vádként fogalmazzák meg –, hanem azt megtartva és átformálva lépésről lépésre megszállták (ahogy valamelyik írásban olvashattuk, „meghekkelték”). Parazitaként telepedtek rá a törvényhozás, a végrehajtás, a közigazgatás, az igazságszolgáltatás, a bűnüldözés, a rendfenntartás szerveire, a tájékoztatás eszközeire, átvették ezek teljes irányítását, és a tisztogatások után átprogramozták őket, így ezután nem eredeti funkciójukat látták el, hanem egyedül a hatalom kiszolgálása és fenntartása lett a feladatuk – természetesen formálisan fenntartva függetlenségük látszatát, így legitimálva a fennálló rendet. A parlament, az adóhivatal, az ügyészség, a bíróság, a rendőrség stb. fokozatosan egy totális, mindent átszövő, centralizált, irányító, ellenőrző és megtorló államszervezet automatikus gépezetévé alakultak át, melyeket szó szerint egy központból „(kézi)vezérelnek” közvetlenül, azonban nem nyíltan, hanem a megörökölt hivatali utakat látszólagosan betartva.
Így kívülről azt láthatjuk, hogy a parlament ülésezik, a rendőrség és az ügyészség vizsgálódik, az adóhivatal is résen van, és a média is folyamatosan pártatlanul tájékoztatja a közvéleményt minden őket érintő dologról. A hatalom fenntartásáról és legitimálásáról szabályosan és törvényszerűen időről-időre megtartott – ám saját szájuk íze szerint átszabott törvényekkel egyenlőtlen feltételeket biztosító – választásokkal gondoskodnak, arra kellően ügyelve, hogy a hatalmi pozíciók sehol ne rendüljenek meg komoly mértékben, de azért itt-ott megengedve némi, patikamérlegen kimért ellenzéki áfiumot, mint a demokratikus versengés kézzelfogható bizonyítékát, sőt, a biodíszlet megtartása érdekében esetenként még titokban támogatva is. A választások, melyek kimenetele e rendszerekben nem lehet kétséges, és ennek biztosítására megfelelő szabályrendszer, intézkedési tervek és persze anyagi források állnak rendelkezésre (nem beszélve a lakájosított média adta lehetőségekről), ilyenformán csupán előre lefutott „szavazássá” degradálódnak, melyekben csupán az arány lehet kérdéses, azonban ezzel is betöltik egyetlen feladatukat, az újbóli, nép általi korlátlan felhatalmazás látványos demonstrálását. Mindez egy közösnek titulált érdek, a nemzet, a haza felemelkedése céljából, azonban e fogalmakat és tartalmukat szintén a hatalom, és annak legfőbb letéteményese, a vezér határozza meg. Ezt a rendszert én leginkább monokráciának nevezném, mint a demokrácia egy torzult, a pluralizmust elvető, a hatalmi ágakat de facto összeolvasztó, vezérelvű monolitikus államszervezetre épülő mutációját.

Szabadság helyett szabottság

A monokráciában a szabadságot minden területen a hatalom általi „szabottság” váltja fel. A totális diktatúrákban a tiltás dominál, itt viszont a tűréshatár aktuális mértékéhez illeszkedő engedékenység. Az előbbiben a tényleges vagy vélt ellenállásért, a rakoncátlankodásért fizikai megtorlás, a monokráciában „csupán” egzisztenciális ellehetetlenítés, teljes kiszolgáltatottságba taszítás jár (elég a karaktert meggyilkolni). Lehet kritizálni, „szidni a rendszert”, tüntetni – természetesen korlátozottan -, népszavazást kezdeményezni, persze mindezek teljesen eredménytelenek, érdemben semmi sem változik.
A hatalom az élet minden területére rá akar telepedni, így a privát szféra mélyebb rétegeibe is be akar hatolni, és mindenütt meghatározni, mit és meddig lehet tenni. Számára a veszélyt éppen azok a személyek, körök, csoportok, szervezetek jelentik, melyekre nincs befolyással, melyek működési kereteit, határait nem tudja megszabni. Nem véletlenül a legfőbb ellenség a civil – mint a többit folyamatosan kontrollálni hivatott ötödik hatalmi ág –, mely nem tud, és nem is akar beilleszkedni a hatalmi piramisba, az ő lételeme az a függetlenség, mely a monokráciák antitézise. Ennek feloldására a monokrácia egyetlen kísérlete kormányhű álcivil szervezetek létrehozása, majd ezeknek a civil világ letéteményeseiként való kezelése.
A szabottság az emberek tájékozódásában érhető leginkább tetten. A cenzúra (valamint az ebből törvényszerűen kialakuló öncenzúra) és az álhír-gyártás mellett az állami propaganda mindent túlharsogó egyeduralma biztosítja az átlagemberek teljes és folyamatos agymosását, de emellett – szintén a totális diktatúrával ellentétben – megengedett néhány kritikus sajtótermék, televíziós csatorna, rádió, internetes hírportál működése. Azonban a hatalom ezeket is folyamatosan felügyeli, és ha túlságosan kínos üzelmekről számolnak be, netán túlzottnak ítélt tényfeltáró aktivitást mutatnak, akkor nem marad el a bosszú, és a kérdéses médiumot bármilyen eszközzel elhallgattatják vagy „átnevelik”.
A szabottság érvényesül a törvényhozás menetében is. Az ellenzők (én a hazai viszonyokat és tevékenységüket minősítve, így, többes számban említeném az ellenzéket) a monokrácia elengedhetetlen kellékei. Folyamatos jelenlétükkel legitimálják a kormányzatot, másfelől diszkreditálják saját magukat. A választásoknak újra és újra, hiú reményeket táplálva nekirugaszkodnak, morogva ugyan, de egyfelől elfogadva a hatalom egy személyben ellenfél, rendező és bírói mivoltát, másfelől, saját magukat becsapva egymás ellen is küzdve a minél több mandátumért, mintha ez bármit is jelentene a monokráciában. Itt ugyanis – szemben az arányos demokráciával, ahol a relatív nagyobb támogatottság, és így jelentősebb képviselet növeli az ellenzék érdekérvényesítő képességét – a parlamenti patkóban a különböző pártok szavazati arányát nem százalékban, hanem kerekítve, egész számokban mérik, ami a mindennapok gyakorlatában mindenkor kormánypártok-ellenzék 1:0-at jelent. S bár az ellenzők ezt rendszeres szóvá teszik, a baj az, hogy ezt éppenséggel „bent” és nem „kint” teszik, így ezzel a tudathasadásos (együtt)működéssel nem csak hiteltelenné teszik magukat, hanem a 22-es csapdájába kerülve a monokráciával szembeni hathatósabb fellépés erkölcsi alapjait is elveszítik. Hiszen nem szállhatnak szembe nyíltan a hatalom képviselőivel úgy, hogy annak legitimitását megkérdőjelezik, ha közben másnap utcakövek helyett törvénymódosításokkal bombázzák őket. Az ellenzék idomítása a nyílt megtörés helyett a monokráciák stabilitásának egyik biztosítéka.

Magán közjavak

E rendszer egy másik alapvető jellemzője a sajátos tulajdonviszonyok kialakítása. A demokratikus berendezkedésű országokban – ahol az egyéni szabadságjogok mellett a tulajdon szentsége mindennek az alapja – élesen elválik egymástól a magán- és a köztulajdon. A monokráciában a korlátlan felhatalmazást nyert, illetve a választások megnyerését ennek tekintő hatalom úgy véli – és ezt nem is titkolja, sőt, nyíltan hirdeti –, hogy a közjavak felett is korlátlan, és senki által nem ellenőrizhető rendelkezése van. Az állami vagyontárgyakkal való gazdálkodás, adók kivetése és elköltése, a közpénzek, külföldi támogatások felhasználása vagy éppen szétosztása a hatalom birtokosának kizárólagos joga, éppen úgy, mint a magántulajdonban levő vagyontárgyak esetleges kisajátítása, vagy másra való átruházása.
Magyarán e köz- vagy magánjavak bármikor konvertálhatóak egymásba – természetesen a szükséges jogi háttér törvényhozás általi automatikus generálása, vagy közbeszerzések, állami hitelekből történő vásárlás, stb. révén. Így a monokratikus vezetés, és az őket körülvevő oligarcha-réteg számára bizonyos javak, ingóságok és ingatlanok, jövedelmek függetlenül azok eredetétől, formális tulajdonosuktól, számukra szabadon birtokolhatók, azokkal megkötések nélkül rendelkezhetnek. Ez olyannyira gyakorlattá és belterjessé vált, hogy sok esetben már nem is lényeges, hogy jogilag a kérdéses javak éppen magán- vagy köztulajdonnak tekinthetők-e. A monokráciában tehát megjelenik a „magán közjavak” fogalma. Mindez a monokrácia egyik talpköve is, hiszen ezek a tulajdonosok, birtokosok, haszonélvezők hierarchikus rendben helyezkednek el, így függővé is váltak egyúttal, hiszen a hatalomban való bárminemű változás nemcsak pozíciójuk, hanem vagyonuk elvesztésével is járhat.
A monokrácia természetének még számos vetületét lehetne boncolgatni, azonban erre terjedelmi okokból nem tudunk kitérni. Ahogy az is megérne egy külön elemzést, hogy a monokrácia miként tudott Magyarországon (is) gyökeret verni, illetve bukásának, megbuktatásának milyen esélyei, illetve eszközei lehetnek.

Trónviszály korona nélkül

Publikálás dátuma
2019.02.03. 10:18

Fotó: Damien Meyer / AFP
Bourbon- és Orléans-ház meccsel, a világhódító Napóleon szépunokaöccse nem nagyon izgatja magát.
Meghalt a francia trónkövetelő, éljen a többi trónkövetelő, szám szerint mind a három - az uralkodók elhunytakor használatos hagyományos proklamációt gúnyolva így ír a The Guardian arról, hogy Orléans-i Henrik halálát követően újból trónviszály támadt a 149 éve végleg szerepét vesztett francia királyi ülőalkalmatosságért. A brit napilap szarkazmusa jogos, ugyanis a január 21-én, 85 éves korában elhunyt francia főnemes halála után a fia bejelentkezett Franciaország leendő királyának, miközben a Bourbon-ház francia ága, illetve a Bonaparte família sem tántorít trónigényétől.
A véletlen folytán éppen XVI. Lajos francia király 1793-as kivégzésének évfordulóján (január 21-én) elhunyt Henrik 1999-ban, az ugyancsak Henrik nevet viselő apja halála után vált az Orléans-ház fejévé. Erre minden születési előjoga adott volt, ugyanis egyenes ági leszármazottja a francia királyi ház kadétágaként tekintélyt szerzett dinasztia házfőinek. Szépapja maga I. Lajos Fülöp, a „polgárkirályként” emlegetett uralkodó volt, akit az 1830-as forradalom során a képviselőház választott királynak, később pedig a nemzetgyűlés is megerősítette. A közszeretet mégis illékonynak bizonyult, az újabb forradalom megdöntötte a monarchiát, így 1848. február 24-én kénytelen volt lemondani a trónról. Álnéven Angliában telepedett le. Lemondásakor Fülöpre, kiskorú unokájára hagyta a trónt, de a gyermeket nem választották királlyá, a nemzetgyűlés inkább kikiáltotta a II. Köztársaságot. Fülöp unokája és az ő egyenes ági leszármazottai, vagyis Orléans-i Róbert, János, Henrik és a most elhunyt ugyancsak Henrik azonban fenntartották trónigényüket az évszázadok során.
A „franciák királya” címet elsőként viselő uralkodó, I. Lajos Fülöp örökösei az Egyesült Királyságban folytatták életüket, de 1871-ben, a francia-porosz háború és III. Napóleon, az utolsó francia uralkodó elűzése után visszatérhettek szülőföldjükre, ahol számos birtokukat visszakapták. 1873-ban azonban Fülöp, a polgárkirály unokája lemondott a trónigényéről riválisa, a Bourbon-házi Henrik, Artois grófja javára, aki ugyancsak egy korábbi uralkodó, X. Károly (uralkodott: 1824-30 között) unokájaként formált jogot a trónra, és aki 1830-ban hat napig már formálisan viselte a királyi címet. Henrik 1873-ban majdnem sikerre vitte a harmadik Bourbon-restaurációt. Az Orléans-ház nem kevés támogatója a döntés mögött ügyes politikai húzást próbált felfedezni: úgy tartották, Fülöp azért mondott le a koronáról, mert arra számított, Artois grófjának ő lesz az egyedüli örököse, ugyanis Henriknek nem született gyermeke. Ezzel megszűnhetett volna a Bourbon- és az Orléans-ház 1830 óta tartó ellenségeskedése, de Henrik anélkül hunyt el, hogy örököséül a rivális Fülöpöt jelölte volna meg.
Hiába telt el több mint száz év, ez sem volt elég arra, hogy a két dinasztia végleg megbékéljen egymással. De a most elhunyt Henrik herceg, akit szombaton, a dreux-i Szent Lajos kápolnában, elődei mellé helyeznek végső nyugalomra, még a szűk családjával is összerúgta a port. Édesapja, az ugyancsak Henrik nevet viselő idősebb herceg 1957-ben, azután adományozta fiának a "Clermont grófja", a dinasztia akkori örökösi címét, hogy az lezárta tanulmányait a Párizsi Politikai Tanulmányok Intézetében. (Ahhoz, hogy egyáltalán francia földre léphessen, az kellett, hogy Vincent Auriol államfő feloldja a francia uralkodókra és családtagjaikra vonatkozó száműzetési törvényt.) Ugyanebben az évben a fiú oltárhoz vezette Württembergi Mária-Terézia hercegnőt, az egybekeléshez de Gaulle tábornok is meleg szavakkal gratulált. A gyufát nem is ezzel, hanem a válással, majd az apai engedély nélküli második - egy spanyol nemesasszonnyal kötött, morganatikus - házasságával húzta ki. Apja ezért kitagadta örökségéből, megvonta tőle korábbi címét, amelyet Henrik a nem-dinasztikus Mortain grófjára cserélt. Szülő és gyermek évekig nem is érintkezett egymással, a hagyománytisztelő apa végül 1996-ban ismerte el újra Henriket a dinasztia legitim örökösének.
Az ízig-vérig arisztokrata Henrik egyébként tisztként vett részt az algériai háborúban, Franciaországban és Svájcban bankárként tevékenykedett, ismert volt festőművészként és könyvszerzőként, valamint egy saját parfümmárka elindítójaként is. 2004-ben a napi politikába is belekóstolt, az Alliance Royale (AR) monarchista párt színeiben indult az európai parlamenti választásokon. Az utóbbi években is rendszeresen megjelent a nyilvánosság előtt. Halálhírét negyedik gyermeke, János jelentette be, akit még nagyapja ruházott fel a "Vendôme" hercege címmel. Eredetileg nem a most 53 éves János lett volna a dinasztiafő, de bátyja, a fogyatékkal élő Ferenc valamivel több mint egy éve életét vesztette egy balesetben.
János döntése, hogy apja iránti tiszteletből csak később veszi fel a Párizs grófja címet, sokak szemében szimpatikussá tette őt, bár, ami a híveket illeti, nem áll rosszul. Azzal, hogy nyíltan támogatja a sárga mellényes tüntetőket, sok francia szívébe belopta magát. Hivatalos Facebook-oldalát tízezren követik, az Action Francaise királypárti mozgalom – amely háromezer tagot (és sokkal több szimpatizánst) számlált 2018-ban – az Orléans-i ágat, tehát Jánost magát támogatja a Bourbonokkal szemben. A Royalty and Protocol nevű, 26 ezer ember által követett Instagram-oldal is többször megemlékezett Henrik herceg haláláról, az egyik friss posztjukban pedig azt kérdezték feliratkozóiktól, hogy János herceget, esetleg a 44 esztendős Lajos herceget, a francia Bourbonok dinasztiavezetőjét, netán Jean-Christophe Napoléon Bonaparte herceget látnák szívesebb Franciaország uralkodójaként.
A meccs, melynek nincs igazi tétje, újra a Bourbon- és Orléans-ház között fog lezajlani, mert a világhódító Napóleon szépunokaöccse, a Bonaparte család feje Londonban dolgozik. A 32 éves bankárt nem különösebben izgatják a teoretikus trónigények, bár meg kell hagyni, jól mutat és otthonosan mozog uralkodói társaságban: legutóbb a waterlooi ütközet 200. évfordulója alkalmából, az egykori csatamezőn tartott ünnepségen többek között a holland és belga király, a luxemburgi nagyherceg, a brit trónörökös és a kenti herceg oldalán feszített.

Papp Sándor Zsigmond: Kinek Mohács, kinek Doberdó

Publikálás dátuma
2019.02.02. 19:07

A vereség egész személyiségeket bont ki néhány másodperc alatt.
Szomorúan állapítom meg, hogy szinte semmi sem köt a hagyományhoz. Nem voltam és már nem is leszek színész vagy alkoholista, rafinált önpusztító, s ha szerencsém van, szabadságharcosnak sem kell majd lennem. Még egy vesszőt sem szavaltam el semmiféle lépcsőről. Én tényleg párnák közt, fotelben hoztam össze az életművem, a kontinens szinte párját ritkítóan hosszú, békés időszakában. (Ha nem lenne Orbán, szinte belehalnánk a nyugalomba.) Nem szerettem el egyik kollégám feleségét sem, holott ezzel is címlapot érdemeltem volna ki az irodalmi bulvárban, s írna rólam a jövő Nyáry Krisztiánja. Az örökkévalóság kaján módon ezt a sztorit raktározná el a fárasztó művek helyett.
Egy dolog azért mégis akad: a kártya. Póker. Persze most nem kell romantikus dolgokra gondolni. Sem vagyonokat, sem fél Erdélyt nem vesztettem el, mint ahogy a régi nemes- és földesurakról szólnak a történelmi legendák, viszont Nobel-díjat sem nyertem rajta (pedig egész jól mutatna az önéletrajzomban, és nem vagyok finnyás, lehet orvosi- vagy béke- is). És nem, a pókerterem mellett nincs írószoba, ahol a megszorult szerző novellával, regényrészlettel vagy tárcával (ezt sem ott írom) váltaná ki az adósságát. A régi idők történetei szerint ilyenkor elég volt gyorsan beküldeni a mindig éhes redakciókba a művet, s futárfordulattal már érkezett is a honor. Állítólag ennek köszönhetjük Szép Ernő legszebb sanzonjait, de talán Zilahy Lajos sem írta volna meg szinte hihetetlen gyorsasággal (két nap alatt) a maga bestsellerét, a Halálos tavaszt, ha nem kopasztják meg a bakkara nevű játékkal. De talán Krúdy is megvehette volna a maga palotáját, ha nem ül le folyton az Otthon-körben kártyázni. Jó lenne tudni, hogy inkább magára, a bankra vagy döntetlenre fogadott-e leginkább játék közben. Állítólag volt olyan éjszaka – ezt a lapszerkesztőtől és a Vígszínház legendás igazgatójától, Roboz Imrétől tudjuk –, hogy úgy elpártolt tőle a szerencse, hogy háromszor is novellát kellett írnia. Majd egy óra alatt elkészült, és tíz perc múlva már jött is a szolga a nyolcvan koronával. Ám végül ez sem segített: reggel üres zsebbel ment haza.
Ha így nézzük, a kártya időnként jobb múzsának bizonyult bármilyen ihletnél: igazi zsugás ezek szerint eleve úgy ült le az asztalhoz, hogy a fejében már ott keringett néhány ötlet arra az esetre, ha a lapok istene cserben hagyná. A mai szövegszerkesztős, maszatolós korszakomban irigylésre méltó erény ez a gyorsaság: papírra, kevés javítással, kész történet alig egy óra alatt. S hajnalban is ki lehetett ugrasztani az ágyából a lapszerkesztőt. Arról nem is beszélve, hogy ma talán a legnagyobbakat (Nádastól Krasznahorkain át Parti Nagyig) sem segítené ki egyetlen redakció sem, nem fizetnének gyorsan és előre, pedig ma már a telefonjáról is elküldhetné a kész művet "seperc" alatt. A technika gyorsult, a honor kifizetése – a fizetség mértékével együtt – pedig szinte bénítóan lelassult. Arról nem beszélve, hogy hely és igény híján akár az udvarias visszautasítás rémével is szembe kellene néznie a peches kártyásnak. Így veszít ma a bank is, az olvasó is.
A kártyaterem mai fílingje viszont megőrzött valamit a régi időkből, abból, amit Kalmár Tibor „rangkülönbségeket feloldó légkörként” írt le. Itt is csakhamar elmosódik a határ taxis és boltlánc-tulajdonos, kényszervállalkozó és médiasztár között. Nincs fontosabb a kiosztott lapoknál, majd a flopnál, és az emelés vagy passzolás pszichológiájánál. Apró csaták dúlnak az asztal felett, ám bennük dúl a legnagyobb háborúk szilajsága és konoksága, és azt már a szerencse dönti el, hogy kinek lesz Mohács, és kinek Doberdó. Aztán mindenki ugyanolyan sugárzó arccal húzza maga elé a megnyert zsetonokat, és ugyanúgy szitkozódik, ha nem a megfelelő lapot dobja ki neki az osztó. Nyugdíjas, egyetemista, sikeres középkorú: minden korosztály képviselteti magát a vissza-visszajáró (talán már ott is élő) kemény magban.
Írónak kész esetgyűjtemény egy efféle verseny. Hiszen semmi sem mutatja fel jobban egy-egy ember jellemét, mint a vereség vagy a győzelem. A skála a dühöngve káromkodó elmebetegtől (a már említett éjszakán maga Krúdy is a terem végébe hajította a székét az utolsó nagy vereség után), a lazán mosolygó úriemberig terjed. Ám kártyatépkedésért, zsetonhajigálásért, az osztók inzultálásáért elvileg örök érvényű kitiltás járna, bár tény, hogy a törzstagokkal szemben kissé elnézőek. Érthető, hiszen belőlük élnek. Így a mai Krúdy is megúszná egy kis dorgálással, legfeljebb megkérnék, hogy egy hétig menjen máshová. A vereség viszont tényleg egész személyiségeket bont ki néhány másodperc alatt. Kivillannak az álarc mögül az igazi vonások, s ott áll a játékos meztelenül, a maga elárvult mivoltában. A költő sem mondhatná pontosabban, mert bizony úgy hull le ilyenkor a kultúra a vesztesről, mint másról a ruha a boldog vagy boldogtalan szerelemben. Regény- vagy novellahősök születnek meg egy villanás alatt, s néha úgy érzem: ez az igazi nyeremény a rongyos tízezrekkel szemben.
Csak legyen, aki ki is adja. Némi honor ellenében.