Szabadság helyett szabottság (avagy a monokrácia rövid természetrajza)

Publikálás dátuma
2019.02.03 12:40

Fotó: AFP/ Kisbenedek Attila
Ezekben a rezsimekben a demokratikus intézményrendszert nem számolták fel – ahogy ezt sokan vádként fogalmazzák meg –, hanem azt megtartva és átformálva lépésről lépésre megszállták (ahogy valamelyik írásban olvashattuk, „meghekkelték”).
A 2010-es fülkeforradalomként aposztrofált második rendszerváltás – vagy „visszarendeződés”, kinek, hogy tetszik – után folyamatosan kialakuló orbáni államberendezkedést az utóbbi időben számos elemző, politológus próbálta leírni, és a legkülönbözőbb elnevezésekkel illetni. A szerzők megnevezése és a teljesség igénye nélkül a szakirodalomban és publicisztikákban az alábbi kifejezésekkel találkozhattunk: illiberális, irányított, (fél)demokrácia, kívülről korlátozott hibrid rendszer, versengő (kompetitív) autoriter rezsim, félfeudális uradalom, posztkommunista maffiaállam, plebiszciter vezérdemokrácia, de voltak, akik egyenesen diktatúrát, nyíltan antiszemita és fasiszta rezsimet kiáltottak.

A függetlenség látszata

Az elemzések áttekintése alapján megállapíthatjuk, hogy a szerzők abban nagyjából egyetértenek, hogy az új típusú autoriter rendszereket – nem csupán a magyar változatát – nem lehet a XX. századi „klasszikus” diktatúrákkal azonosítani. Annak ellenére sem, hogy lényegi elemeik – úgymint: egy szűk csoport totális egyeduralma, akaratának és a közjavak feletti rendelkezésének korlátlan érvényesülése, a hatalom, a hatalmi ágak centralizálása, minden eltérő gondolat, vélemény elhallgattatása, a rendszer minden kritikusának, ellenfelének megregulázása – megegyeznek. A legfontosabb jellemzőjük, hogy valamennyien többé-kevésbé, de működő demokráciákból nőttek ki, a kormányzó erők választások útján szerezték meg a hatalmat, ha nem is a társadalom abszolút többségének támogatottsága mellett, hanem inkább a legnagyobb kisebbségként.
A legfontosabb „újításuk”, hogy ezekben a rezsimekben a demokratikus intézményrendszert nem számolták fel – ahogy ezt sokan vádként fogalmazzák meg –, hanem azt megtartva és átformálva lépésről lépésre megszállták (ahogy valamelyik írásban olvashattuk, „meghekkelték”). Parazitaként telepedtek rá a törvényhozás, a végrehajtás, a közigazgatás, az igazságszolgáltatás, a bűnüldözés, a rendfenntartás szerveire, a tájékoztatás eszközeire, átvették ezek teljes irányítását, és a tisztogatások után átprogramozták őket, így ezután nem eredeti funkciójukat látták el, hanem egyedül a hatalom kiszolgálása és fenntartása lett a feladatuk – természetesen formálisan fenntartva függetlenségük látszatát, így legitimálva a fennálló rendet. A parlament, az adóhivatal, az ügyészség, a bíróság, a rendőrség stb. fokozatosan egy totális, mindent átszövő, centralizált, irányító, ellenőrző és megtorló államszervezet automatikus gépezetévé alakultak át, melyeket szó szerint egy központból „(kézi)vezérelnek” közvetlenül, azonban nem nyíltan, hanem a megörökölt hivatali utakat látszólagosan betartva.
Így kívülről azt láthatjuk, hogy a parlament ülésezik, a rendőrség és az ügyészség vizsgálódik, az adóhivatal is résen van, és a média is folyamatosan pártatlanul tájékoztatja a közvéleményt minden őket érintő dologról. A hatalom fenntartásáról és legitimálásáról szabályosan és törvényszerűen időről-időre megtartott – ám saját szájuk íze szerint átszabott törvényekkel egyenlőtlen feltételeket biztosító – választásokkal gondoskodnak, arra kellően ügyelve, hogy a hatalmi pozíciók sehol ne rendüljenek meg komoly mértékben, de azért itt-ott megengedve némi, patikamérlegen kimért ellenzéki áfiumot, mint a demokratikus versengés kézzelfogható bizonyítékát, sőt, a biodíszlet megtartása érdekében esetenként még titokban támogatva is. A választások, melyek kimenetele e rendszerekben nem lehet kétséges, és ennek biztosítására megfelelő szabályrendszer, intézkedési tervek és persze anyagi források állnak rendelkezésre (nem beszélve a lakájosított média adta lehetőségekről), ilyenformán csupán előre lefutott „szavazássá” degradálódnak, melyekben csupán az arány lehet kérdéses, azonban ezzel is betöltik egyetlen feladatukat, az újbóli, nép általi korlátlan felhatalmazás látványos demonstrálását. Mindez egy közösnek titulált érdek, a nemzet, a haza felemelkedése céljából, azonban e fogalmakat és tartalmukat szintén a hatalom, és annak legfőbb letéteményese, a vezér határozza meg. Ezt a rendszert én leginkább monokráciának nevezném, mint a demokrácia egy torzult, a pluralizmust elvető, a hatalmi ágakat de facto összeolvasztó, vezérelvű monolitikus államszervezetre épülő mutációját.

Szabadság helyett szabottság

A monokráciában a szabadságot minden területen a hatalom általi „szabottság” váltja fel. A totális diktatúrákban a tiltás dominál, itt viszont a tűréshatár aktuális mértékéhez illeszkedő engedékenység. Az előbbiben a tényleges vagy vélt ellenállásért, a rakoncátlankodásért fizikai megtorlás, a monokráciában „csupán” egzisztenciális ellehetetlenítés, teljes kiszolgáltatottságba taszítás jár (elég a karaktert meggyilkolni). Lehet kritizálni, „szidni a rendszert”, tüntetni – természetesen korlátozottan -, népszavazást kezdeményezni, persze mindezek teljesen eredménytelenek, érdemben semmi sem változik.
A hatalom az élet minden területére rá akar telepedni, így a privát szféra mélyebb rétegeibe is be akar hatolni, és mindenütt meghatározni, mit és meddig lehet tenni. Számára a veszélyt éppen azok a személyek, körök, csoportok, szervezetek jelentik, melyekre nincs befolyással, melyek működési kereteit, határait nem tudja megszabni. Nem véletlenül a legfőbb ellenség a civil – mint a többit folyamatosan kontrollálni hivatott ötödik hatalmi ág –, mely nem tud, és nem is akar beilleszkedni a hatalmi piramisba, az ő lételeme az a függetlenség, mely a monokráciák antitézise. Ennek feloldására a monokrácia egyetlen kísérlete kormányhű álcivil szervezetek létrehozása, majd ezeknek a civil világ letéteményeseiként való kezelése.
A szabottság az emberek tájékozódásában érhető leginkább tetten. A cenzúra (valamint az ebből törvényszerűen kialakuló öncenzúra) és az álhír-gyártás mellett az állami propaganda mindent túlharsogó egyeduralma biztosítja az átlagemberek teljes és folyamatos agymosását, de emellett – szintén a totális diktatúrával ellentétben – megengedett néhány kritikus sajtótermék, televíziós csatorna, rádió, internetes hírportál működése. Azonban a hatalom ezeket is folyamatosan felügyeli, és ha túlságosan kínos üzelmekről számolnak be, netán túlzottnak ítélt tényfeltáró aktivitást mutatnak, akkor nem marad el a bosszú, és a kérdéses médiumot bármilyen eszközzel elhallgattatják vagy „átnevelik”.
A szabottság érvényesül a törvényhozás menetében is. Az ellenzők (én a hazai viszonyokat és tevékenységüket minősítve, így, többes számban említeném az ellenzéket) a monokrácia elengedhetetlen kellékei. Folyamatos jelenlétükkel legitimálják a kormányzatot, másfelől diszkreditálják saját magukat. A választásoknak újra és újra, hiú reményeket táplálva nekirugaszkodnak, morogva ugyan, de egyfelől elfogadva a hatalom egy személyben ellenfél, rendező és bírói mivoltát, másfelől, saját magukat becsapva egymás ellen is küzdve a minél több mandátumért, mintha ez bármit is jelentene a monokráciában. Itt ugyanis – szemben az arányos demokráciával, ahol a relatív nagyobb támogatottság, és így jelentősebb képviselet növeli az ellenzék érdekérvényesítő képességét – a parlamenti patkóban a különböző pártok szavazati arányát nem százalékban, hanem kerekítve, egész számokban mérik, ami a mindennapok gyakorlatában mindenkor kormánypártok-ellenzék 1:0-at jelent. S bár az ellenzők ezt rendszeres szóvá teszik, a baj az, hogy ezt éppenséggel „bent” és nem „kint” teszik, így ezzel a tudathasadásos (együtt)működéssel nem csak hiteltelenné teszik magukat, hanem a 22-es csapdájába kerülve a monokráciával szembeni hathatósabb fellépés erkölcsi alapjait is elveszítik. Hiszen nem szállhatnak szembe nyíltan a hatalom képviselőivel úgy, hogy annak legitimitását megkérdőjelezik, ha közben másnap utcakövek helyett törvénymódosításokkal bombázzák őket. Az ellenzék idomítása a nyílt megtörés helyett a monokráciák stabilitásának egyik biztosítéka.

Magán közjavak

E rendszer egy másik alapvető jellemzője a sajátos tulajdonviszonyok kialakítása. A demokratikus berendezkedésű országokban – ahol az egyéni szabadságjogok mellett a tulajdon szentsége mindennek az alapja – élesen elválik egymástól a magán- és a köztulajdon. A monokráciában a korlátlan felhatalmazást nyert, illetve a választások megnyerését ennek tekintő hatalom úgy véli – és ezt nem is titkolja, sőt, nyíltan hirdeti –, hogy a közjavak felett is korlátlan, és senki által nem ellenőrizhető rendelkezése van. Az állami vagyontárgyakkal való gazdálkodás, adók kivetése és elköltése, a közpénzek, külföldi támogatások felhasználása vagy éppen szétosztása a hatalom birtokosának kizárólagos joga, éppen úgy, mint a magántulajdonban levő vagyontárgyak esetleges kisajátítása, vagy másra való átruházása.
Magyarán e köz- vagy magánjavak bármikor konvertálhatóak egymásba – természetesen a szükséges jogi háttér törvényhozás általi automatikus generálása, vagy közbeszerzések, állami hitelekből történő vásárlás, stb. révén. Így a monokratikus vezetés, és az őket körülvevő oligarcha-réteg számára bizonyos javak, ingóságok és ingatlanok, jövedelmek függetlenül azok eredetétől, formális tulajdonosuktól, számukra szabadon birtokolhatók, azokkal megkötések nélkül rendelkezhetnek. Ez olyannyira gyakorlattá és belterjessé vált, hogy sok esetben már nem is lényeges, hogy jogilag a kérdéses javak éppen magán- vagy köztulajdonnak tekinthetők-e. A monokráciában tehát megjelenik a „magán közjavak” fogalma. Mindez a monokrácia egyik talpköve is, hiszen ezek a tulajdonosok, birtokosok, haszonélvezők hierarchikus rendben helyezkednek el, így függővé is váltak egyúttal, hiszen a hatalomban való bárminemű változás nemcsak pozíciójuk, hanem vagyonuk elvesztésével is járhat.
A monokrácia természetének még számos vetületét lehetne boncolgatni, azonban erre terjedelmi okokból nem tudunk kitérni. Ahogy az is megérne egy külön elemzést, hogy a monokrácia miként tudott Magyarországon (is) gyökeret verni, illetve bukásának, megbuktatásának milyen esélyei, illetve eszközei lehetnek.

Szüdi János: A petárdaeffektus

Publikálás dátuma
2019.02.17 16:00
NAGYSZÜLOK IS KAPHATNAK GYEDET - A gyerek pedig köteles eltartani a szüleit
SHUTTERSTOCK
Látszik, hogy az országnak nincs pénzügyminisztere. Igaz évekig pénzügyminisztérium sem volt. Mára van minisztérium, van kinevezett pénzügyminiszter, csak éppen semmi súlya nincsen a kormányban. Nincs, mivel a gyakorlatban kormány sincs. Egyetlen ember, a miniszterelnök szava számít. Ezt az állítást messzemenően alátámasztja az évértékelőn meghirdetett 7+1+1 pontból álló választási programcsomagja. A rendszerváltás óta nem volt még olyan miniszterelnök, aki ennyi fedezetlen csekket állított volna ki, hasonlóan a nagy elődhöz, Kádár Jánoshoz, aki például - közérzetjavító intézkedésként - bejelentette az élelmiszerárak csökkentését a hatvanas évék végén. Ő végre is hajtotta, amit ígért. A mai napig emlékeznek az öregek a három hatvanas kenyérre, tejre, a háromforintos „fradi kolbászra”. Orbán Viktor ígérgetni tud, ám az ígéretek beváltására már sok esetben nem kerül sor. Innen ered egyik fullajtárjának elszólása: „ígéret kategóriájában megoldottuk.”
Mostani bejelentései petárdaként röppentek a magasba. Tapsvihar, csodálkozó sikongatások, elismerő bólintások, kéjes nyögdécselések, tágra nyitott szájak és szemek, füttyentgetések kísérik a pályaíveket. A petárdák nem esnek szét. Nem robbannak. Állócsillagok, fekete lyukak az égen. Senki nem tudhatja mit is rejtenek valójában az ígéretek, de jól hangzanak, s elfednek minden aktuális problémát. Mielőtt átnézzük az új közérzetjavító bejelentéseket, két dolgot érdemes végiggondolni: kinek a pénzét osztogatja Orbán? Az adófizetőkét. Mészáros Lőrinc és a többi száz leggazdagabb magyar nem finanszíroz, csak továbbgazdagodik e program által is. Másodszor, hová vezetettek az említett kádári intézkedések? Államcsődhöz! Így hát gaudiumra semmi ok!
Nézzük a bejelentéseket! Minden negyven év alatti nő az első házasságakor tízmillió forint kedvezményes kölcsönben részesülhet. A törlesztést az első két gyerek születése után három-három évre felfüggesztik, a második gyereknél a tartozás harmadát elengedik. A harmadik gyerek megszületése esetén az egész tartozást elengedik. Minden fiatal házaspár kap tízmillió forintot? Szegény? Gazdag? Magyar? Cigány? Csak házasodni kell? Nincs kamat? Nem is kell visszafizetni? Elég szülni? A bankok fizetnek majd mint a katonatiszt? A válaszokra várni kell. Ami biztosnak tűnik, aki elkapkodta a házasságkötést az valószínűleg ráfázott. Vannak azért biztos befutók. Orbán Rózának - az ígérgető 19 éves, hajadon lányának - például jó esélye van arra, hogy esküvője költségeinek egy részét kifizettesse az állammal. Orbán Flórának, az osztogató másik, hajadon, 14 éves lányának az esélyei a lehetséges következmények miatt bizonytalanok.
Lépjünk tovább. Bővítik a családi otthonteremtési kedvezmény (csok) kedvezményes hitelét, amelyet két vagy több gyermek esetén használt lakások vásárlására is lehet fordítani. A csok bővítését nem kell magyarázni. A használt lakások vásárlásához nyújtott húsz-harmincmillió forint támogatás segíthetne az otthonhoz jutáshoz, ha hatására a lakásárak nem szöknének azonnal az égig, s ha a szegények is hozzá tudnának jutni a pénzhez. A falvakban élők esélyei jobbak lennének, mint a városi lakásra vágyóké, azonban ők – a bejelentő szerint – másik, testre szabott megoldást kapnak néhány hét múlva. Jelenleg várólistára kerültek.
Mit mond a következő ígéret? A második gyermeknél egymillió forintot átvállalnak a nagycsaládosok jelzáloghiteléből. A harmadiknál négymilliót, minden további gyereknél egy-egy milliót. A jelzáloghitel átvállalásának a petárdája megfejtésre vár. Valaki kölcsönkér. A hitelező pedig úgy ad kölcsönt, hogy jelzálogot vezettet a kölcsönkérő házára. Létezik egy jelzálog-hitelintézet, amelyik jelzáloglevelet bocsát ki. Csak a jelzálog alapjául szolgáló hitel kifizetését vállalhatja át az állam.
Tegyünk még egy lépést. Azok a nők, akik legalább négy gyermeket szültek és neveltek, életük végéig mentesülnek a személyi jövedelemadó megfizetése alól. Ez az ígéret azoknak kecsegtető, akik jól fizető állásban vannak. Miután a megjelent szöveg múlt időt használ, ez a mentesség azoknak is járhat, akik a megjelenő szabályozás hatályba lépése előtt teljesítették a feltételeket. A „szültek” kifejezés viszont kizárja az örökbefogadott és a nevelt gyermekek beszámítását. A gyermekét egyedül nevelő apa sem számíthat a támogatásra. Az „életük végéig” fordulat remélhetően nem a nyugdíjak jövőbeli megadóztatására céloz.
Ugorjunk! Elindul a nagycsaládosok autóvásárlási programja. A legalább háromgyermekes családoknak két és félmillió forint vissza nem térítendő támogatást adnak legalább hétszemélyes autó vásárlásához. Ez az első olyan ígéret, amelynek szövegéből arra lehet következtetni, hogy a gyermekhez férfira is szükség van. Az autóvásárlásra nem csak az anya jogosult. Jó hír az is, hogy maga a bejelentő is megkaphatja a támogatást, amire a vagyonbevallása szerint rá is szorul. Reméljük ezzel az állami segítséggel az intézkedést bejelentő miniszterelnök meg tudja venni az autóját, hiszen ezek a kocsik négymillió forintnál kezdődnek.
A következő lépés valóban nemzetmentő. Huszonegyezer új bölcsődei férőhelyet hoznak létre három év alatt. A huszonegyezer új férőhely nem biztos, hogy elég, de jó alkalom újabb kiemelt állami beruházás indítására. Ekkor nincs közbeszerzés, hatósági engedély, a számla is mozoghat felfelé. A bölcsődebővítés hasznos lehet, ha a „rabszolgatörvény” alapján a szülőkre kivetik a maximális túlmunkát.
Nézzük a következő jó hírt. Bevezetik a nagyszülői gyermekgondozási díjat, így a nagyszülők is maradhatnak gyeden a szülők helyett. A nagyszülői gyermekgondozási díj bevezetése összhangban áll a nagyszülő gyermekgondozási segítő ellátásra való jogosultságával. Így legalább bezárul a kör. Az alaptörvény (szándékos kisbetűvel) szerint a gyermek köteles gondoskodni szüleiről, a nagyszülő meg ellátja a szülők gyermekeit.
Egy új terület következik. A nyolcadik pont az egészségügyről szól. Kap hétszázmilliárdot a fejlesztésekre. Igaz a centrumkórház megépítésének költsége is benne foglaltatik ebben az összegben, így érvényesülhet az eddigi gyakorlat, a maradék-elv szerinti elosztás. Miután nincs fejlesztési koncepció, miután nem lehet tudni mire is lenne szükség, biztosan lesznek, akik jól járnak. Ezek közé tartoznak mindazok, akik építhetnek, beszállíthatnak a szokásos – ”névre szóló” - kiválasztási rend alkalmazásával, a szokásos kiemeltté nyilvánítás mellett.
Ismét egy másik területre érkezünk. A kilencedik pont tovább bővíti a gyermekek utaztatására szaporodott vállalkozások lehetőségeit. Orbán ugyanis bejelentette: a középiskolások a kilencedik és a tizenegyedik évfolyam végén kétszer kéthetes külföldi nyelvtanfolyamon vehetnek részt, amelynek a költségét a kormány állja. A határon túli magyaroknál tett látogatások megszervezése mellett több mint százezer tanuló nyári programját kell állami pénzből megszervezni. Mértékadó vélemények szerint a nyelvtanulás akkor lehet sikeres, ha a tanulót családi környezetben fogadják. Nem találkozik magyarokkal. Ennek becsülhető költségét nehéz megadni, hiszen amit az állam fizet, az folyamatosan drágul. Jelenleg háromszázezer forintra becsülték az egy tanulóra eső kiadásokat. Igaz, illetékes szájból már elhangzott, a részvételhez pályázni kell, s valószínűleg tartanak nyelvi szintfelmérést is. Érvényesüljön a kormány oktatáspolitikája: aki nem tud, az ne is tanuljon!
Nem lehet tudni, milyen jogszabályok mikorra tisztázzák ennek az orbáni petárdacsomagnak a valóságos tartalmát. Melyikből fog szikraeső hullani, melyik bocsát ki füstfelhőt? Nem lehet tudni, csak sejteni melyik beruházói, befektetői kör erősödik az állami feladatok végrehajtásában való részvételnek köszönhetően.
De az talán kijelenthető, hogy egy felelős pénzügyminiszter ilyen bejelentések után a felmentését kéri a miniszteri teendők ellátása alól.
Frissítve: 2019.02.17 16:00

Bihari Tamás: Benzingőzölés

Publikálás dátuma
2019.02.17 15:45
nehézséAZ OMINÓZUS P70-ES - Az NDK járműiparának remeke volt
FORTEPAN/BUDAPEST FŐVÁROS LEVÉLTÁRA. LEVÉLTÁRI JELZET HU BFL XV
- Vigyázz a lábaddal, ne tedd a lukba! – figyelmeztetett a Papa, miközben óránként 40 kilométeres észveszejtő sebességgel száguldoztunk a Népköztársaság út platánsora alatt. A szürke Prága már 1958-59-ben is oldtimernek számított, hiszen még az indexe is az első ajtó oszlopából csapódott ki, ha a Papa irányt kívánt változtatni. A figyelmeztetést azonban nagyon is komolyan kellett vennem, hiszen az öreg Prága padlólemezén némi anyaghiány mutatkozott. Magyarán, itt-ott lukas volt. Végül emiatt is vált meg tőle.
Mégsem maradtunk autó nélkül, mert akkortájt az orvosok, újságírók, neves művészek és egyéb fontos emberek vásárolhattak személygépkocsit. A Papa gyermekorvosként megvehette a család első modern, új autóját, az NDK járműiparának remekét, egy P70-est. Az almazöld jószág vígan pöfögött a keverék üzemanyaggal.
A mama öccsei gyakran kölcsönkérték és vékonypénzű egyetemistaként a tankolást és a javítás költségeit a Papára hagyták, aki ezt természetesnek vette. Egyszer, amikor az egyik sógor kezében felrobbant a szódásüveg és a Papa dudálva száguldott vele a kórházba, a sebesült elhaló hangon rászólt: "Tibikém, kapcsold fel a sebességváltót hármasba, akkor gyorsabban megyünk." Kétségtelen, a Papa filosz volt, nem technikus.
A keskeny utakon csökkentette a baleset kockázatát, hogy percekig egyetlen autó sem tűnt fel az úton. Azok is többnyire BA-s rendszámú vállalati Volgák, vagy Pobjedák, esetleg Warsawák voltak. Ja, fontos elvtársak is rótták az utakat, a legfontosabbak állami Mercedesekkel, de az egy másik történet. Kisebb falvakban bizony a gyerekek még az autó után futottak, mert a helyi tsz Csepel teherautóin, vagy a MÁVAUT Ikarusain kívül még nem láttak gépjárművet.
A lelkesedést néha az irigység gyűlölködő kitörése váltotta fel. Egy kis faluban egy biciklis srác a Papa elé vágott, aki hiába fékezett, az ütközés elkerülhetetlen volt. Szerencsére a srácnak nem esett különösebb baja, de minket a feldühödött tömeg majdnem meglincselt. Öklüket rázták, ordítoztak, hogy a városi ember itt száguldozik és elüti a szegény gyereket. Galamb szelíd gyermekorvos apámnak üvöltötték ezt, aki soha senkitől egyetlen fillért el nem fogadott és ha hívták, az éjszaka közepén is ugrott a beteg gyerekhez. Végül élve megúsztuk, de akkor repedt meg először az üvegbúra, amiben addig éltem, és ahol erőszakkal csak az Iliászban, vagy az Odüsszeiában találkoztam, amit a Papa persze eredetiben is olvasott. Máig emlékszem arra a hitetlenséggel kevert félelemre, amit az eltorzult arcok, üvöltő szájak láttán éreztem gyermekfejjel. Azóta az üvegbúrának a cserepei sincsenek már meg.
A késő ’60-as évektől gépkocsinyeremény-betétkönyvvel is lehetett nyerni autót. Sosem felejtem el azt a kitörő örömöt, amikor a mi sorszámunkat olvastuk a Népszabiban: egy Škoda 1000MB-t nyertünk. Szürke, lassú csacsi volt, de a szép piros műbőr üléseivel mégis szerettük. Végül egy céges autó belehajtott és totálkáros lett. Szerencsére Gyuri bátyámnak nem esett baja. A sors adta, a sors elvette. A Papa halála után évekig nem volt autónk, de a Mama, aki modern nő volt és amellett, hogy levágatta a gyönyörű hosszú haját, mint a Sörgyári capriccio hősnője, Maryska, és szerette a Beatleseket, letette az autóvezetői vizsgát és jogosítványt szerzett. Akkoriban még csak elvétve ültek nők a volán mögött.
Egyik nap egy vadiúj modellel, egy alul bili-kék, felül fehér Trabant kombival tért haza. A kormányváltós, kék füstöt eregető jószág csomagterébe egy kisebb hálószoba bútor is elfért volna. Élveztük a száguldás szabadságát, de azért gyakran megálltam a Népköztársaság úti autószalon kirakata előtt és álmodozva néztem az üveg mögött a Zsigulik, Škodák és a Wartburg de luxok áramvonalas karosszériáját. A kocsik elé ki volt téve az áruk és a sorszámuk is, ami arra utalt, ki veheti át néhány éves várakozás után - ha jól emlékszem a Csepeli Szabadkikötő területén lévő Merkur telepen. Jó üzlet volt az autókiutalás adásvétele: a jó állapotú, alig használt kocsikhoz hasonlóan egy új árán, vagy afölött is el lehetett adni tehetős embereknek, akik nem akartak 4-5 évet várni. Igaz, ez semmi nem volt az NDK-beli 10-15 éves toporgáshoz képest. A Mama egyik öccse oda nősült és amikor a fia 10 éves lett, befizettek neki egy Trabantra, hogy mire nagykorú lesz, éppen meglegyen az álomautó.
A 70-es években a Zsiguli utóda, a Lada tarolt, az 1500-ast a népnyelv csak paraszt Mercinek hívta, és népszerű volt, bár némi kézügyességet igényelt, a Dacia. Misi barátom, miután hiába alkudott egy Velorexre, avagy Bőregérre, vett egy Daciát. Tehette, taxizott, értett az autókhoz. Szüksége is volt a szaktudásra, mert miután az új Dacia csomagtartóját elegánsan lecsapta, gondosan fölszedte a lepattant díszlécet és visszaszerelte. Ezután már csak a némi autóvillamossági beavatkozásra volt szükség. Tamás kollégám a papájával Szegeden vette át a román csodát és mivel 5 literrel adták ki, az első kútnál megálltak tankolni. Mikor már egy tartálykocsiba való üzemanyag is belement, és egyre erősebb benzinszagot éreztek, kinyitották a csomagtartót, amiben a felesleg lötyögött. A gyári benzintartály ugyanis lukas volt.
De hát ezek 40 éves történetek. Ki hitte volna akkor, hogy egyszer a lesajnált Trabik a nosztalgia hullámát meglovagolva egy mai új autó áráért kelnek majd el.