Trónviszály korona nélkül

Publikálás dátuma
2019.02.03. 10:18

Fotó: Damien Meyer / AFP
Bourbon- és Orléans-ház meccsel, a világhódító Napóleon szépunokaöccse nem nagyon izgatja magát.
Meghalt a francia trónkövetelő, éljen a többi trónkövetelő, szám szerint mind a három - az uralkodók elhunytakor használatos hagyományos proklamációt gúnyolva így ír a The Guardian arról, hogy Orléans-i Henrik halálát követően újból trónviszály támadt a 149 éve végleg szerepét vesztett francia királyi ülőalkalmatosságért. A brit napilap szarkazmusa jogos, ugyanis a január 21-én, 85 éves korában elhunyt francia főnemes halála után a fia bejelentkezett Franciaország leendő királyának, miközben a Bourbon-ház francia ága, illetve a Bonaparte família sem tántorít trónigényétől.
A véletlen folytán éppen XVI. Lajos francia király 1793-as kivégzésének évfordulóján (január 21-én) elhunyt Henrik 1999-ban, az ugyancsak Henrik nevet viselő apja halála után vált az Orléans-ház fejévé. Erre minden születési előjoga adott volt, ugyanis egyenes ági leszármazottja a francia királyi ház kadétágaként tekintélyt szerzett dinasztia házfőinek. Szépapja maga I. Lajos Fülöp, a „polgárkirályként” emlegetett uralkodó volt, akit az 1830-as forradalom során a képviselőház választott királynak, később pedig a nemzetgyűlés is megerősítette. A közszeretet mégis illékonynak bizonyult, az újabb forradalom megdöntötte a monarchiát, így 1848. február 24-én kénytelen volt lemondani a trónról. Álnéven Angliában telepedett le. Lemondásakor Fülöpre, kiskorú unokájára hagyta a trónt, de a gyermeket nem választották királlyá, a nemzetgyűlés inkább kikiáltotta a II. Köztársaságot. Fülöp unokája és az ő egyenes ági leszármazottai, vagyis Orléans-i Róbert, János, Henrik és a most elhunyt ugyancsak Henrik azonban fenntartották trónigényüket az évszázadok során.
A „franciák királya” címet elsőként viselő uralkodó, I. Lajos Fülöp örökösei az Egyesült Királyságban folytatták életüket, de 1871-ben, a francia-porosz háború és III. Napóleon, az utolsó francia uralkodó elűzése után visszatérhettek szülőföldjükre, ahol számos birtokukat visszakapták. 1873-ban azonban Fülöp, a polgárkirály unokája lemondott a trónigényéről riválisa, a Bourbon-házi Henrik, Artois grófja javára, aki ugyancsak egy korábbi uralkodó, X. Károly (uralkodott: 1824-30 között) unokájaként formált jogot a trónra, és aki 1830-ban hat napig már formálisan viselte a királyi címet. Henrik 1873-ban majdnem sikerre vitte a harmadik Bourbon-restaurációt. Az Orléans-ház nem kevés támogatója a döntés mögött ügyes politikai húzást próbált felfedezni: úgy tartották, Fülöp azért mondott le a koronáról, mert arra számított, Artois grófjának ő lesz az egyedüli örököse, ugyanis Henriknek nem született gyermeke. Ezzel megszűnhetett volna a Bourbon- és az Orléans-ház 1830 óta tartó ellenségeskedése, de Henrik anélkül hunyt el, hogy örököséül a rivális Fülöpöt jelölte volna meg.
Hiába telt el több mint száz év, ez sem volt elég arra, hogy a két dinasztia végleg megbékéljen egymással. De a most elhunyt Henrik herceg, akit szombaton, a dreux-i Szent Lajos kápolnában, elődei mellé helyeznek végső nyugalomra, még a szűk családjával is összerúgta a port. Édesapja, az ugyancsak Henrik nevet viselő idősebb herceg 1957-ben, azután adományozta fiának a "Clermont grófja", a dinasztia akkori örökösi címét, hogy az lezárta tanulmányait a Párizsi Politikai Tanulmányok Intézetében. (Ahhoz, hogy egyáltalán francia földre léphessen, az kellett, hogy Vincent Auriol államfő feloldja a francia uralkodókra és családtagjaikra vonatkozó száműzetési törvényt.) Ugyanebben az évben a fiú oltárhoz vezette Württembergi Mária-Terézia hercegnőt, az egybekeléshez de Gaulle tábornok is meleg szavakkal gratulált. A gyufát nem is ezzel, hanem a válással, majd az apai engedély nélküli második - egy spanyol nemesasszonnyal kötött, morganatikus - házasságával húzta ki. Apja ezért kitagadta örökségéből, megvonta tőle korábbi címét, amelyet Henrik a nem-dinasztikus Mortain grófjára cserélt. Szülő és gyermek évekig nem is érintkezett egymással, a hagyománytisztelő apa végül 1996-ban ismerte el újra Henriket a dinasztia legitim örökösének.
Az ízig-vérig arisztokrata Henrik egyébként tisztként vett részt az algériai háborúban, Franciaországban és Svájcban bankárként tevékenykedett, ismert volt festőművészként és könyvszerzőként, valamint egy saját parfümmárka elindítójaként is. 2004-ben a napi politikába is belekóstolt, az Alliance Royale (AR) monarchista párt színeiben indult az európai parlamenti választásokon. Az utóbbi években is rendszeresen megjelent a nyilvánosság előtt. Halálhírét negyedik gyermeke, János jelentette be, akit még nagyapja ruházott fel a "Vendôme" hercege címmel. Eredetileg nem a most 53 éves János lett volna a dinasztiafő, de bátyja, a fogyatékkal élő Ferenc valamivel több mint egy éve életét vesztette egy balesetben.
János döntése, hogy apja iránti tiszteletből csak később veszi fel a Párizs grófja címet, sokak szemében szimpatikussá tette őt, bár, ami a híveket illeti, nem áll rosszul. Azzal, hogy nyíltan támogatja a sárga mellényes tüntetőket, sok francia szívébe belopta magát. Hivatalos Facebook-oldalát tízezren követik, az Action Francaise királypárti mozgalom – amely háromezer tagot (és sokkal több szimpatizánst) számlált 2018-ban – az Orléans-i ágat, tehát Jánost magát támogatja a Bourbonokkal szemben. A Royalty and Protocol nevű, 26 ezer ember által követett Instagram-oldal is többször megemlékezett Henrik herceg haláláról, az egyik friss posztjukban pedig azt kérdezték feliratkozóiktól, hogy János herceget, esetleg a 44 esztendős Lajos herceget, a francia Bourbonok dinasztiavezetőjét, netán Jean-Christophe Napoléon Bonaparte herceget látnák szívesebb Franciaország uralkodójaként.
A meccs, melynek nincs igazi tétje, újra a Bourbon- és Orléans-ház között fog lezajlani, mert a világhódító Napóleon szépunokaöccse, a Bonaparte család feje Londonban dolgozik. A 32 éves bankárt nem különösebben izgatják a teoretikus trónigények, bár meg kell hagyni, jól mutat és otthonosan mozog uralkodói társaságban: legutóbb a waterlooi ütközet 200. évfordulója alkalmából, az egykori csatamezőn tartott ünnepségen többek között a holland és belga király, a luxemburgi nagyherceg, a brit trónörökös és a kenti herceg oldalán feszített.

Papp Sándor Zsigmond: Kinek Mohács, kinek Doberdó

Publikálás dátuma
2019.02.02. 19:07

A vereség egész személyiségeket bont ki néhány másodperc alatt.
Szomorúan állapítom meg, hogy szinte semmi sem köt a hagyományhoz. Nem voltam és már nem is leszek színész vagy alkoholista, rafinált önpusztító, s ha szerencsém van, szabadságharcosnak sem kell majd lennem. Még egy vesszőt sem szavaltam el semmiféle lépcsőről. Én tényleg párnák közt, fotelben hoztam össze az életművem, a kontinens szinte párját ritkítóan hosszú, békés időszakában. (Ha nem lenne Orbán, szinte belehalnánk a nyugalomba.) Nem szerettem el egyik kollégám feleségét sem, holott ezzel is címlapot érdemeltem volna ki az irodalmi bulvárban, s írna rólam a jövő Nyáry Krisztiánja. Az örökkévalóság kaján módon ezt a sztorit raktározná el a fárasztó művek helyett.
Egy dolog azért mégis akad: a kártya. Póker. Persze most nem kell romantikus dolgokra gondolni. Sem vagyonokat, sem fél Erdélyt nem vesztettem el, mint ahogy a régi nemes- és földesurakról szólnak a történelmi legendák, viszont Nobel-díjat sem nyertem rajta (pedig egész jól mutatna az önéletrajzomban, és nem vagyok finnyás, lehet orvosi- vagy béke- is). És nem, a pókerterem mellett nincs írószoba, ahol a megszorult szerző novellával, regényrészlettel vagy tárcával (ezt sem ott írom) váltaná ki az adósságát. A régi idők történetei szerint ilyenkor elég volt gyorsan beküldeni a mindig éhes redakciókba a művet, s futárfordulattal már érkezett is a honor. Állítólag ennek köszönhetjük Szép Ernő legszebb sanzonjait, de talán Zilahy Lajos sem írta volna meg szinte hihetetlen gyorsasággal (két nap alatt) a maga bestsellerét, a Halálos tavaszt, ha nem kopasztják meg a bakkara nevű játékkal. De talán Krúdy is megvehette volna a maga palotáját, ha nem ül le folyton az Otthon-körben kártyázni. Jó lenne tudni, hogy inkább magára, a bankra vagy döntetlenre fogadott-e leginkább játék közben. Állítólag volt olyan éjszaka – ezt a lapszerkesztőtől és a Vígszínház legendás igazgatójától, Roboz Imrétől tudjuk –, hogy úgy elpártolt tőle a szerencse, hogy háromszor is novellát kellett írnia. Majd egy óra alatt elkészült, és tíz perc múlva már jött is a szolga a nyolcvan koronával. Ám végül ez sem segített: reggel üres zsebbel ment haza.
Ha így nézzük, a kártya időnként jobb múzsának bizonyult bármilyen ihletnél: igazi zsugás ezek szerint eleve úgy ült le az asztalhoz, hogy a fejében már ott keringett néhány ötlet arra az esetre, ha a lapok istene cserben hagyná. A mai szövegszerkesztős, maszatolós korszakomban irigylésre méltó erény ez a gyorsaság: papírra, kevés javítással, kész történet alig egy óra alatt. S hajnalban is ki lehetett ugrasztani az ágyából a lapszerkesztőt. Arról nem is beszélve, hogy ma talán a legnagyobbakat (Nádastól Krasznahorkain át Parti Nagyig) sem segítené ki egyetlen redakció sem, nem fizetnének gyorsan és előre, pedig ma már a telefonjáról is elküldhetné a kész művet "seperc" alatt. A technika gyorsult, a honor kifizetése – a fizetség mértékével együtt – pedig szinte bénítóan lelassult. Arról nem beszélve, hogy hely és igény híján akár az udvarias visszautasítás rémével is szembe kellene néznie a peches kártyásnak. Így veszít ma a bank is, az olvasó is.
A kártyaterem mai fílingje viszont megőrzött valamit a régi időkből, abból, amit Kalmár Tibor „rangkülönbségeket feloldó légkörként” írt le. Itt is csakhamar elmosódik a határ taxis és boltlánc-tulajdonos, kényszervállalkozó és médiasztár között. Nincs fontosabb a kiosztott lapoknál, majd a flopnál, és az emelés vagy passzolás pszichológiájánál. Apró csaták dúlnak az asztal felett, ám bennük dúl a legnagyobb háborúk szilajsága és konoksága, és azt már a szerencse dönti el, hogy kinek lesz Mohács, és kinek Doberdó. Aztán mindenki ugyanolyan sugárzó arccal húzza maga elé a megnyert zsetonokat, és ugyanúgy szitkozódik, ha nem a megfelelő lapot dobja ki neki az osztó. Nyugdíjas, egyetemista, sikeres középkorú: minden korosztály képviselteti magát a vissza-visszajáró (talán már ott is élő) kemény magban.
Írónak kész esetgyűjtemény egy efféle verseny. Hiszen semmi sem mutatja fel jobban egy-egy ember jellemét, mint a vereség vagy a győzelem. A skála a dühöngve káromkodó elmebetegtől (a már említett éjszakán maga Krúdy is a terem végébe hajította a székét az utolsó nagy vereség után), a lazán mosolygó úriemberig terjed. Ám kártyatépkedésért, zsetonhajigálásért, az osztók inzultálásáért elvileg örök érvényű kitiltás járna, bár tény, hogy a törzstagokkal szemben kissé elnézőek. Érthető, hiszen belőlük élnek. Így a mai Krúdy is megúszná egy kis dorgálással, legfeljebb megkérnék, hogy egy hétig menjen máshová. A vereség viszont tényleg egész személyiségeket bont ki néhány másodperc alatt. Kivillannak az álarc mögül az igazi vonások, s ott áll a játékos meztelenül, a maga elárvult mivoltában. A költő sem mondhatná pontosabban, mert bizony úgy hull le ilyenkor a kultúra a vesztesről, mint másról a ruha a boldog vagy boldogtalan szerelemben. Regény- vagy novellahősök születnek meg egy villanás alatt, s néha úgy érzem: ez az igazi nyeremény a rongyos tízezrekkel szemben.
Csak legyen, aki ki is adja. Némi honor ellenében.

A kiközösített zseni

Publikálás dátuma
2019.02.02. 17:51

Fotó: Leemage-Leonardo Cendamno
Száztizenegy év. Nem túl hosszú időszak és éppenséggel nem is kerek szám, de már többé-kevésbé elegendő a visszaemlékezés perspektívájához, a higgadt értékeléshez. 1908. január 15-én született jómódú, művelt családba egy kisfiú, aki később korunk egyik kiemelkedő fizikusa, és nem mellékesen nagy tekintélyű hatalom-mestere lett. Szerencsére még időben elhagyta szülőhazáját, majd a másodikat is, a természet-tudományokban abban az időben világhatalomnak számító Németországot. Így, zsidó létére elkerülte a szörnyű népirtást. Manapság, amikor egyrészt a világ egy újabb hidegháború kísértetével szembesül, másrészt pedig bolygónk egészségét, lakhatóságát komoly veszélyek fenyegetik, nagyon is időszerű emlékeznünk Teller Edére, akinek mindkét vonatkozásban igen jelentős szerepe volt.
Ezért éreztem igencsak aktuálisnak, hogy elővegyek egy szakmailag és stílusában is remek könyvet. Szerzője kiváló kémikus, az MTA rendes tagja, aki jeles tudományos munkája mellett számos roppant érdekes és élvezetes ismeretterjesztő-életrajzi könyvnek is szerzője, vagy pedig ugyancsak kémikus/akadémikus feleségével, Magdolnával (vagyis Magdival) közös alkotója. A vaskos kötet a nem egy vonásában vitatott élet Teller Edéről szól (Hargittai István: Teller. Akadémiai Kiadó, 2011). Érdekessége egyébként e súlyos, csaknem 600 oldalas kötetnek, hogy eredetileg angolul jelent meg 2010-ben az USA-ban: Judging Edward Teller. A Closer Look at One of the Most Influential Scientists of the Twentieth Century (Teller Ede megítélése. A XX. század egyik legbefolyásosabb tudósának közelebbi vizsgálata). A magyar változat egy évvel később jelent meg, Gács János kiváló fordításában.

Reaktorbiztonság és hidrogénbomba

Erős szemöldökű, negyvenes korú, dús hajú, éles, okos tekintetű férfi néz ránk e könyv borítójáról. Amikor én találkoztam vele, a kép készítéséhez képest sok-sok évtizeddel később, a dús szemöldök még bozontosabb lett, de a haj eltűnt, ám az éles, okos, kutató tekintet a régi maradt. Békés és napjainkig nagyon fontosnak ható témáról csevegtünk vacsora közben: az atomenergetikáról. Tellernek múlhatatlan érdemei voltak abban, hogy az USA nagy tekintélyű állami reaktorbiztonsági bizottságának elnökeként elérte, állítsák le az országban a grafitmoderátoros, vízhűtésű nukleáris reaktorokat, illetve, ne engedélyezzék újak építését, mivel rendszerüknél fogva hajlamosak lehetnek a megfutásra. Teller előrelátását, igazát a szörnyű csernobili tragédia igazolta, mert a szovjet hatóságok és szakemberek (vagyis inkább a politikusok) nem fogadták el ezt a javaslatot. Ugyanakkor Teller már a jövőről is gondolkodott. Szerinte a napjainkban működő fissziós, tehát az atommag hasadásán alapuló reaktorok komoly biztonságtechnikai eljárásokkal és szabályokkal megerősítve, még legalább századunk végéig fontos részei lesznek a villamosenergia-termelésnek. A beszélgetés során úgy vélte, hogy a fúziós elven (vagyis az atommagok egyesülésén) alapuló erőművek feltehetőleg csak e század második felében jelenhetnek meg ipari méretekben – ha egyáltalán.
Ám Tellert mégsem a békés célú alkalmazások tették híressé, sőt hírhedtté. Részt vett ugyanis az USA atombombáinak kifejlesztésében, komoly tudományos hozzájárulása volt. Ám hamar felismerte a még pusztítóbb, ún. hidrogénbomba jelentőségét, és minden erejét ennek létrehozására fordította. Nem minden nehézség nélkül, mert részben jeles tudóstársai is ellenálltak törekvéseinek. Végül is Tellernek sikerült meggyőzni magát az USA elnökét, hogy az egykori szövetségesből egyelőre „csak” hidegháborús ellenféllé alakult Szovjetunió veszélyt jelent, mivel jó úton halad a termonukleáris bomba kifejlesztésében, Andrej Szaharov vezetésével (igen, ő a szovjet hatóságok által később meghurcolt ellenzéki harcos), ezért az USA-nak is feltétlenül szüksége van erre a bombára a kölcsönös elrettentés megvalósítása és fenntartása érdekében. Végül is Teller és munkatársai Truman elnök segítségével szabad utat kaptak a Szupernek becézett hidrogénbomba kifejlesztésére. Így vált Teller a mindennapi médiában a hidrogénbomba atyjaként ismertté. Ezzel kapcsolatban Hargittai így jellemzi Tellert könyvében: „Sokszor tiltakozott a jelző ellen, de gyakran ez is inkább megjátszott szerénységnek tűnt, semmint komoly visszautasításnak. Fontos helyzetekben sosem mulasztotta el, hogy egyértelművé ne tegye a hidrogénbomba megalkotásában játszott meghatározó szerepét”. Sosem számított galambnak, sőt héja volt, s a háborús törekvéseket támogató mivoltáról szóló megítélését csak felerősítette, amikor segítette Reagan elnök – később elvetélt – elképzelését a Stratégiai Védelmi Kezdeményezésben (ismert angol rövidítésével SDI).

A hírhedt tanúvallomás

Ám a kiemelkedő tudós társadalmi megítélését nem is elsősorban az itt bemutatott tényezők befolyásolták. Hargittai István is rámutat, hogy voltaképpen a másik magyar származású korszakos zseni, Neumann János Tellernél sokkalta uszítóbb kijelentéseket tett arról, hogyan kellene elbánni az immár ellenségnek tekintett Szovjetunióval. Az amerikai (és részben a nyugat-európai) tudós társadalom általi kiközösítéséhez Tellernek a hírhedt Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottság előtt tett tanúvallomása vezetett. Ebben olyan kijelentést tett, aminek következtében a megvádolt Robert Oppenheimert, az ugyancsak neves fizikust, az amerikai atombombát létrehozó csapat vezetőjét megfosztották ún. biztonsági igazolványától. És abban az időben, 1954-ben, a hidegháború Amerikában is felfokozottan hisztérikus légkörében ez bizony súlyos személyi fenyegetettséget is jelenthetett. Tellert a hivatalos felfogás Magyarországon a rendszerváltásig közellenségnek tekintette.
Ám 1990 után finomodott, majd meg is fordult itthon ez a megközelítés. Nem meglepő, hogy ezután Teller szívesen látogatott rég elhagyott szülőhazájába. Amire nem gondolhatott nagy szeretettel, hiszen hozzátartozóit az ötvenes évek elején kitelepítették. Így ír erről Hargittai: „(az édesapa, Miksa) 1950-ben halt meg, és a magyar hatóságok a család többi tagját 1951-ben kitelepítették budapesti otthonukból, állítólagos »kapitalista« múltjuk miatt. A családjával való magyarországi bánásmód nyilván befolyásolta Tellernek a kommunistákról alkotott képét”.
1990 után tehát a tudós elég gyakran látogatott haza. Szívesen kereste föl a paksi atomerőművet, ahol hosszan vizsgálódott és beszélgetett a munkatársakkal. Ma is büszkék lehetünk rá, hogy nagy elismeréssel szólt atomerőművünk működésének színvonaláról, a magyar kollégák teljesítményéről, felkészültségéről, amit manapság egyes, a nukleáris technikához többnyire mit sem értő „zöld” hangadók – a világhírű szakértő tudóssal ellentétben – igyekeznek megcáfolni.

Tragikus figura

Most, eltávozása után több mint másfél évtizeddel (2003-ban magas korban halt meg) már józanul lehet megítélni a 111 éve született, de társai között a legfiatalabb „marslakó” életútját, tevékenységének hasznát, avagy selejtjét. Érdemes ismét idézni a róla szóló könyv ugyancsak tudós szerzőjét: „Teller rendkívül tehetséges fizikus volt, de tragikus figura is egyben: még a fizikusként és a szabadság önjelölt bajnokaként elért legfőbb eredménye – a termonukleáris bomba – is inkább ellenségei, mint hívei számát gyarapította. Mindent megtett a jövőbe mutató technológiák sikeréért, de emberi kapcsolatait középkori eszközökkel manipulálta. (…) Örült volna, ha az utókor egy paradoxonnal emlékezik rá, de hagyatékát inkább – részben megérdemelten és részben méltánytalanul – ellentmondás és megvetés övezte”.