Szarvas József: hentessegédből álmodta magát a Nemzeti színészévé

Publikálás dátuma
2019.02.02 16:49

Eöri Szabó Zsolt
A nyilvánvalóan közismert színész, bejön a Pustol a hó című estjére, és szerény halksággal bemutatkozik, hogy „Szarvas József vagyok, színész.” Lesz persze kuncogás, hiszen ezt pontosan tudjuk, direkt miatta jöttünk. Csakhogy még arról is beszél, Gothár Péter azt mondta neki, egyáltalán nem látszik rajta, hogy színész. És így már van értelme, nyomatéka ennek a szerény bemutatkozásnak, mert tényleg nem látszik.
Bessenyei Ferenc civilben is mindig észrevétette magát, egyfolytában szerepelt, Darvas Iván fess alkata, eleganciája alapján nem lett volna nehéz megmondani, de Szarvason külsőleg tényleg szemernyi sem látszik abból, hogy milyen elsőrangú színész. Ugyanitt, a Nemzeti Színház Bajor Gizi Szalonjában például Bodrogi Gyula és Voith Ági a közös estjükön, naná, hogy középről érkeztek a színpadra, elegáns jelmez volt rajtuk, és persze brillíroztak, ilyen-olyan jeleneteket adtak elő, és annyi slágert énekeltek, amennyi csak belefér. Ezzel szemben Szarvas oldalról óvakodik be a pódiumra, és még civilként is a lehető legegyszerűbben van felöltözve, sima kék ing, barna kordbársony zakó, gumitalpú cipő. Csak semmi feltűnés, semmi divatosan márkás ruhadarab, kirívó szín. Ő a nép egyszerű gyereke volt és maradt. Esze ágában sincs csillogni, tündökölni, ünnepeltetni magát, nem várja el, hogy az utcán körbecsodálják. Miközben igencsak jellegzetes karakter, nagy fazon. De ez nem egy megcsinált figura, nem celeb módra kitalálta magát; ő ilyen. Legfőbb jellemzője az irigylésre méltó természetessége, amiben a színészi ereje is rejlik. Nem tud csinált lenni, modoros, nem akar nagyzolni, műveltebbnek látszani, mint amilyen, nem vesz föl másoktól ellesett gesztusrendszert, soha nem fontoskodóan komolykodó a hanghordozása. Azon meglehetősen ritka emberek közé tartozik, akik körülbelül olyanok lehetnek, mint amilyennek mutatják magukat. A külső és a belső összepasszol. Nem akar pesti úriembernek mutatkozni, tudálékoskodni, amikor a szülei gyerekkorában sokszor arra vették rá, hogy tanulás helyett is kapáljon, egyelje a cukorrépát.
Az estjén sem akarja megfejteni magát, esze ágában sincs fontos szerepeiből részletek sorát előadni, bemutatni, hogy milyen széles műfaji, szakmai skálán képes mozogni. Nem csinál, mint oly sokan, esztrádműsort saját magából. Ő csak mesél. Elregéli az életét. No jó, időnként azért dalra fakad, de ezt sem teátrálisan teszi, nem is feltétlen énekel végig egy számot, csak inkább illusztrációnak használja ahhoz, amit mond. És nem dobálja virtuózan egyik kezéből a másikba a mikrofont, hanem könnyeden megragadja azt a kapanyelet, amivel bemutatta hogyan is művelte a földet, és játékos iróniával abba énekel bele.
Az előadás elején az eddigi életéből megörökített pillanatokat ábrázoló, felnagyított, fekete-fehér fotókat nyújt át a közönség tagjainak, azzal, hogy adjuk tovább, a nézőtér két szélén ülők pedig akasszák fel a falra. Így tulajdonképpen körbeölel bennünket az élete, de ő maga is ripsz-ropsz megteremti azt a légkört, hogy röpke 1 óra 40 percbe tömörítve végigkövessük őt gyerkőckorától mostanáig. Megértsük azt a folyamatot, hogy tanyáról, hat elemit végzett apától, akinek könnyen eljárt a keze, és aki elkergette hazulról, amikor segédszínésznek állt Debrecenben, és soha, de soha nem látta őt színpadon, hogyan jutott el odáig, hogy országosan ismert, megbecsült színész legyen.
Az elmondott szöveg alapja a Bérczes Lászlóval közösen írt, tavaly a Magvető Kiadó Tények és tanúk sorozatában megjelent kötet, a Könnyű neked Szarvas Józsi... A produkciót az életutat jól ismerő Bérczes László rendezte is. Mert azért bármennyire is a keresetlenség, spontaneitás dominál az esten, ez produkció. Nem arról van szó, hogy Szarvasból csak úgy szabadon folyik a szó, mintha mondjuk interjút adna; tapasztalhattam, hogy ilyenkor, ha beindul, akár egymást kergetve tódulnak elő belőle a mondatok. Ezúttal azonban bevágta a könyvbeli szövegek bizonyos részeit, esetleg kicsit átszerkesztve. Még súgó is van. Jól láthatóan ott ül az első sorban, és egyszer-kétszer szükség is van rá. Nem halkan súg, a színész a pódiumról leszól neki, amikor elakad, az első ilyen alkalommal még be is mutatja a hölgyet, hogy ő a súgó. Tehát ebben sincs semmi mesterkéltség.
Az egész emberben nincs. Ezért hangzik olyan természetesen tőle a ronda szót tartalmazó rigmus is, amit fennhangon ismételgetett gyerekkorában jókora élvezettel, és a szomszéd néni megfenyegette, hogy beárulja emiatt az apjánál. Na ekkor eltörött a mécses, könyörgőre fogta, hogy ne tegye. És miközben erről beszél, ott áll előttünk a már kissé pocakot eresztett, többszörösen kitüntetett színész, lényegében nem csinál semmi különöset, csak érződik a felnőttként, férfiként, apaként is benne megmaradt gyermeki lélek, ahogy az előbb még vagány kis srácként, büszke merészséggel kiabálta a trágárul erotikus szót, majd ahogyan a másodperc tört része alatt szinte összetöpped az apai fenyítéstől való félelmében. Igen gyorsan tud hangulatokat váltani. Így volt ez egyik legjobb szerepében, amikor nyugatra szakadt melóst játszott, Ternyák Zoltán partnereként, Mrożek Emigránsok című kétszemélyes darabjában. Szinte nyüszített idegen nyelvet nem beszélő kitaszítottságában, fölöslegesség-érzetében, ugyanakkor időnként gazdagnak, menőnek képzelte magát, hiszen sanyarú sorsán kívül ilyen vágyálmok hajtották külföldre.
Szarvas a valóságban is mert óriásit álmodni. Már amikor a tanító néni megkérdezte mi akar lenni, rávágta, hogy népművelő vagy táncdalénekes. Mire azt a beírást kapta az ellenőrzőjébe, hogy „A gyerek notórius képzelgő.” Ezért az apjától jókora tasli járt. De ő hentessegédből mégis színésszé küzdötte fel magát. Amikor úgy érezte, hogy a Vígben nem találta meg a helyét, volt mersze felmondani, Kaposvárra szerződni. Az új Nemzetinek az alapítása óta tagja. Nem kis felhördülésre elvállalta a nyitó darab, Az ember tragédiája erősen vitatható előadásában Ádám szerepét. Azóta oszlopos tagja a Nemzetinek, Jordán Tamás, Alföldi Róbert, Vidnyánszky Attila igazgatása alatt egyaránt. Különböző színvonalú előadásokban tud jó lenni. Most, az estje végén, amikor megérdemelten hatalmas a taps, kikiabálja nekünk, hogy „Jó volt? Jó néhányan visszakiabálják, hogy jó!!! És hát tényleg nagyon jó volt.
Frissítve: 2019.02.02 16:49

Szüdi János: A petárdaeffektus

Publikálás dátuma
2019.02.17 16:00
NAGYSZÜLOK IS KAPHATNAK GYEDET - A gyerek pedig köteles eltartani a szüleit
SHUTTERSTOCK
Látszik, hogy az országnak nincs pénzügyminisztere. Igaz évekig pénzügyminisztérium sem volt. Mára van minisztérium, van kinevezett pénzügyminiszter, csak éppen semmi súlya nincsen a kormányban. Nincs, mivel a gyakorlatban kormány sincs. Egyetlen ember, a miniszterelnök szava számít. Ezt az állítást messzemenően alátámasztja az évértékelőn meghirdetett 7+1+1 pontból álló választási programcsomagja. A rendszerváltás óta nem volt még olyan miniszterelnök, aki ennyi fedezetlen csekket állított volna ki, hasonlóan a nagy elődhöz, Kádár Jánoshoz, aki például - közérzetjavító intézkedésként - bejelentette az élelmiszerárak csökkentését a hatvanas évék végén. Ő végre is hajtotta, amit ígért. A mai napig emlékeznek az öregek a három hatvanas kenyérre, tejre, a háromforintos „fradi kolbászra”. Orbán Viktor ígérgetni tud, ám az ígéretek beváltására már sok esetben nem kerül sor. Innen ered egyik fullajtárjának elszólása: „ígéret kategóriájában megoldottuk.”
Mostani bejelentései petárdaként röppentek a magasba. Tapsvihar, csodálkozó sikongatások, elismerő bólintások, kéjes nyögdécselések, tágra nyitott szájak és szemek, füttyentgetések kísérik a pályaíveket. A petárdák nem esnek szét. Nem robbannak. Állócsillagok, fekete lyukak az égen. Senki nem tudhatja mit is rejtenek valójában az ígéretek, de jól hangzanak, s elfednek minden aktuális problémát. Mielőtt átnézzük az új közérzetjavító bejelentéseket, két dolgot érdemes végiggondolni: kinek a pénzét osztogatja Orbán? Az adófizetőkét. Mészáros Lőrinc és a többi száz leggazdagabb magyar nem finanszíroz, csak továbbgazdagodik e program által is. Másodszor, hová vezetettek az említett kádári intézkedések? Államcsődhöz! Így hát gaudiumra semmi ok!
Nézzük a bejelentéseket! Minden negyven év alatti nő az első házasságakor tízmillió forint kedvezményes kölcsönben részesülhet. A törlesztést az első két gyerek születése után három-három évre felfüggesztik, a második gyereknél a tartozás harmadát elengedik. A harmadik gyerek megszületése esetén az egész tartozást elengedik. Minden fiatal házaspár kap tízmillió forintot? Szegény? Gazdag? Magyar? Cigány? Csak házasodni kell? Nincs kamat? Nem is kell visszafizetni? Elég szülni? A bankok fizetnek majd mint a katonatiszt? A válaszokra várni kell. Ami biztosnak tűnik, aki elkapkodta a házasságkötést az valószínűleg ráfázott. Vannak azért biztos befutók. Orbán Rózának - az ígérgető 19 éves, hajadon lányának - például jó esélye van arra, hogy esküvője költségeinek egy részét kifizettesse az állammal. Orbán Flórának, az osztogató másik, hajadon, 14 éves lányának az esélyei a lehetséges következmények miatt bizonytalanok.
Lépjünk tovább. Bővítik a családi otthonteremtési kedvezmény (csok) kedvezményes hitelét, amelyet két vagy több gyermek esetén használt lakások vásárlására is lehet fordítani. A csok bővítését nem kell magyarázni. A használt lakások vásárlásához nyújtott húsz-harmincmillió forint támogatás segíthetne az otthonhoz jutáshoz, ha hatására a lakásárak nem szöknének azonnal az égig, s ha a szegények is hozzá tudnának jutni a pénzhez. A falvakban élők esélyei jobbak lennének, mint a városi lakásra vágyóké, azonban ők – a bejelentő szerint – másik, testre szabott megoldást kapnak néhány hét múlva. Jelenleg várólistára kerültek.
Mit mond a következő ígéret? A második gyermeknél egymillió forintot átvállalnak a nagycsaládosok jelzáloghiteléből. A harmadiknál négymilliót, minden további gyereknél egy-egy milliót. A jelzáloghitel átvállalásának a petárdája megfejtésre vár. Valaki kölcsönkér. A hitelező pedig úgy ad kölcsönt, hogy jelzálogot vezettet a kölcsönkérő házára. Létezik egy jelzálog-hitelintézet, amelyik jelzáloglevelet bocsát ki. Csak a jelzálog alapjául szolgáló hitel kifizetését vállalhatja át az állam.
Tegyünk még egy lépést. Azok a nők, akik legalább négy gyermeket szültek és neveltek, életük végéig mentesülnek a személyi jövedelemadó megfizetése alól. Ez az ígéret azoknak kecsegtető, akik jól fizető állásban vannak. Miután a megjelent szöveg múlt időt használ, ez a mentesség azoknak is járhat, akik a megjelenő szabályozás hatályba lépése előtt teljesítették a feltételeket. A „szültek” kifejezés viszont kizárja az örökbefogadott és a nevelt gyermekek beszámítását. A gyermekét egyedül nevelő apa sem számíthat a támogatásra. Az „életük végéig” fordulat remélhetően nem a nyugdíjak jövőbeli megadóztatására céloz.
Ugorjunk! Elindul a nagycsaládosok autóvásárlási programja. A legalább háromgyermekes családoknak két és félmillió forint vissza nem térítendő támogatást adnak legalább hétszemélyes autó vásárlásához. Ez az első olyan ígéret, amelynek szövegéből arra lehet következtetni, hogy a gyermekhez férfira is szükség van. Az autóvásárlásra nem csak az anya jogosult. Jó hír az is, hogy maga a bejelentő is megkaphatja a támogatást, amire a vagyonbevallása szerint rá is szorul. Reméljük ezzel az állami segítséggel az intézkedést bejelentő miniszterelnök meg tudja venni az autóját, hiszen ezek a kocsik négymillió forintnál kezdődnek.
A következő lépés valóban nemzetmentő. Huszonegyezer új bölcsődei férőhelyet hoznak létre három év alatt. A huszonegyezer új férőhely nem biztos, hogy elég, de jó alkalom újabb kiemelt állami beruházás indítására. Ekkor nincs közbeszerzés, hatósági engedély, a számla is mozoghat felfelé. A bölcsődebővítés hasznos lehet, ha a „rabszolgatörvény” alapján a szülőkre kivetik a maximális túlmunkát.
Nézzük a következő jó hírt. Bevezetik a nagyszülői gyermekgondozási díjat, így a nagyszülők is maradhatnak gyeden a szülők helyett. A nagyszülői gyermekgondozási díj bevezetése összhangban áll a nagyszülő gyermekgondozási segítő ellátásra való jogosultságával. Így legalább bezárul a kör. Az alaptörvény (szándékos kisbetűvel) szerint a gyermek köteles gondoskodni szüleiről, a nagyszülő meg ellátja a szülők gyermekeit.
Egy új terület következik. A nyolcadik pont az egészségügyről szól. Kap hétszázmilliárdot a fejlesztésekre. Igaz a centrumkórház megépítésének költsége is benne foglaltatik ebben az összegben, így érvényesülhet az eddigi gyakorlat, a maradék-elv szerinti elosztás. Miután nincs fejlesztési koncepció, miután nem lehet tudni mire is lenne szükség, biztosan lesznek, akik jól járnak. Ezek közé tartoznak mindazok, akik építhetnek, beszállíthatnak a szokásos – ”névre szóló” - kiválasztási rend alkalmazásával, a szokásos kiemeltté nyilvánítás mellett.
Ismét egy másik területre érkezünk. A kilencedik pont tovább bővíti a gyermekek utaztatására szaporodott vállalkozások lehetőségeit. Orbán ugyanis bejelentette: a középiskolások a kilencedik és a tizenegyedik évfolyam végén kétszer kéthetes külföldi nyelvtanfolyamon vehetnek részt, amelynek a költségét a kormány állja. A határon túli magyaroknál tett látogatások megszervezése mellett több mint százezer tanuló nyári programját kell állami pénzből megszervezni. Mértékadó vélemények szerint a nyelvtanulás akkor lehet sikeres, ha a tanulót családi környezetben fogadják. Nem találkozik magyarokkal. Ennek becsülhető költségét nehéz megadni, hiszen amit az állam fizet, az folyamatosan drágul. Jelenleg háromszázezer forintra becsülték az egy tanulóra eső kiadásokat. Igaz, illetékes szájból már elhangzott, a részvételhez pályázni kell, s valószínűleg tartanak nyelvi szintfelmérést is. Érvényesüljön a kormány oktatáspolitikája: aki nem tud, az ne is tanuljon!
Nem lehet tudni, milyen jogszabályok mikorra tisztázzák ennek az orbáni petárdacsomagnak a valóságos tartalmát. Melyikből fog szikraeső hullani, melyik bocsát ki füstfelhőt? Nem lehet tudni, csak sejteni melyik beruházói, befektetői kör erősödik az állami feladatok végrehajtásában való részvételnek köszönhetően.
De az talán kijelenthető, hogy egy felelős pénzügyminiszter ilyen bejelentések után a felmentését kéri a miniszteri teendők ellátása alól.
Frissítve: 2019.02.17 16:00

Bihari Tamás: Benzingőzölés

Publikálás dátuma
2019.02.17 15:45
nehézséAZ OMINÓZUS P70-ES - Az NDK járműiparának remeke volt
FORTEPAN/BUDAPEST FŐVÁROS LEVÉLTÁRA. LEVÉLTÁRI JELZET HU BFL XV
- Vigyázz a lábaddal, ne tedd a lukba! – figyelmeztetett a Papa, miközben óránként 40 kilométeres észveszejtő sebességgel száguldoztunk a Népköztársaság út platánsora alatt. A szürke Prága már 1958-59-ben is oldtimernek számított, hiszen még az indexe is az első ajtó oszlopából csapódott ki, ha a Papa irányt kívánt változtatni. A figyelmeztetést azonban nagyon is komolyan kellett vennem, hiszen az öreg Prága padlólemezén némi anyaghiány mutatkozott. Magyarán, itt-ott lukas volt. Végül emiatt is vált meg tőle.
Mégsem maradtunk autó nélkül, mert akkortájt az orvosok, újságírók, neves művészek és egyéb fontos emberek vásárolhattak személygépkocsit. A Papa gyermekorvosként megvehette a család első modern, új autóját, az NDK járműiparának remekét, egy P70-est. Az almazöld jószág vígan pöfögött a keverék üzemanyaggal.
A mama öccsei gyakran kölcsönkérték és vékonypénzű egyetemistaként a tankolást és a javítás költségeit a Papára hagyták, aki ezt természetesnek vette. Egyszer, amikor az egyik sógor kezében felrobbant a szódásüveg és a Papa dudálva száguldott vele a kórházba, a sebesült elhaló hangon rászólt: "Tibikém, kapcsold fel a sebességváltót hármasba, akkor gyorsabban megyünk." Kétségtelen, a Papa filosz volt, nem technikus.
A keskeny utakon csökkentette a baleset kockázatát, hogy percekig egyetlen autó sem tűnt fel az úton. Azok is többnyire BA-s rendszámú vállalati Volgák, vagy Pobjedák, esetleg Warsawák voltak. Ja, fontos elvtársak is rótták az utakat, a legfontosabbak állami Mercedesekkel, de az egy másik történet. Kisebb falvakban bizony a gyerekek még az autó után futottak, mert a helyi tsz Csepel teherautóin, vagy a MÁVAUT Ikarusain kívül még nem láttak gépjárművet.
A lelkesedést néha az irigység gyűlölködő kitörése váltotta fel. Egy kis faluban egy biciklis srác a Papa elé vágott, aki hiába fékezett, az ütközés elkerülhetetlen volt. Szerencsére a srácnak nem esett különösebb baja, de minket a feldühödött tömeg majdnem meglincselt. Öklüket rázták, ordítoztak, hogy a városi ember itt száguldozik és elüti a szegény gyereket. Galamb szelíd gyermekorvos apámnak üvöltötték ezt, aki soha senkitől egyetlen fillért el nem fogadott és ha hívták, az éjszaka közepén is ugrott a beteg gyerekhez. Végül élve megúsztuk, de akkor repedt meg először az üvegbúra, amiben addig éltem, és ahol erőszakkal csak az Iliászban, vagy az Odüsszeiában találkoztam, amit a Papa persze eredetiben is olvasott. Máig emlékszem arra a hitetlenséggel kevert félelemre, amit az eltorzult arcok, üvöltő szájak láttán éreztem gyermekfejjel. Azóta az üvegbúrának a cserepei sincsenek már meg.
A késő ’60-as évektől gépkocsinyeremény-betétkönyvvel is lehetett nyerni autót. Sosem felejtem el azt a kitörő örömöt, amikor a mi sorszámunkat olvastuk a Népszabiban: egy Škoda 1000MB-t nyertünk. Szürke, lassú csacsi volt, de a szép piros műbőr üléseivel mégis szerettük. Végül egy céges autó belehajtott és totálkáros lett. Szerencsére Gyuri bátyámnak nem esett baja. A sors adta, a sors elvette. A Papa halála után évekig nem volt autónk, de a Mama, aki modern nő volt és amellett, hogy levágatta a gyönyörű hosszú haját, mint a Sörgyári capriccio hősnője, Maryska, és szerette a Beatleseket, letette az autóvezetői vizsgát és jogosítványt szerzett. Akkoriban még csak elvétve ültek nők a volán mögött.
Egyik nap egy vadiúj modellel, egy alul bili-kék, felül fehér Trabant kombival tért haza. A kormányváltós, kék füstöt eregető jószág csomagterébe egy kisebb hálószoba bútor is elfért volna. Élveztük a száguldás szabadságát, de azért gyakran megálltam a Népköztársaság úti autószalon kirakata előtt és álmodozva néztem az üveg mögött a Zsigulik, Škodák és a Wartburg de luxok áramvonalas karosszériáját. A kocsik elé ki volt téve az áruk és a sorszámuk is, ami arra utalt, ki veheti át néhány éves várakozás után - ha jól emlékszem a Csepeli Szabadkikötő területén lévő Merkur telepen. Jó üzlet volt az autókiutalás adásvétele: a jó állapotú, alig használt kocsikhoz hasonlóan egy új árán, vagy afölött is el lehetett adni tehetős embereknek, akik nem akartak 4-5 évet várni. Igaz, ez semmi nem volt az NDK-beli 10-15 éves toporgáshoz képest. A Mama egyik öccse oda nősült és amikor a fia 10 éves lett, befizettek neki egy Trabantra, hogy mire nagykorú lesz, éppen meglegyen az álomautó.
A 70-es években a Zsiguli utóda, a Lada tarolt, az 1500-ast a népnyelv csak paraszt Mercinek hívta, és népszerű volt, bár némi kézügyességet igényelt, a Dacia. Misi barátom, miután hiába alkudott egy Velorexre, avagy Bőregérre, vett egy Daciát. Tehette, taxizott, értett az autókhoz. Szüksége is volt a szaktudásra, mert miután az új Dacia csomagtartóját elegánsan lecsapta, gondosan fölszedte a lepattant díszlécet és visszaszerelte. Ezután már csak a némi autóvillamossági beavatkozásra volt szükség. Tamás kollégám a papájával Szegeden vette át a román csodát és mivel 5 literrel adták ki, az első kútnál megálltak tankolni. Mikor már egy tartálykocsiba való üzemanyag is belement, és egyre erősebb benzinszagot éreztek, kinyitották a csomagtartót, amiben a felesleg lötyögött. A gyári benzintartály ugyanis lukas volt.
De hát ezek 40 éves történetek. Ki hitte volna akkor, hogy egyszer a lesajnált Trabik a nosztalgia hullámát meglovagolva egy mai új autó áráért kelnek majd el.