Szarvas József: hentessegédből álmodta magát a Nemzeti színészévé

Publikálás dátuma
2019.02.02. 16:49

Fotó: Eöri Szabó Zsolt
A nyilvánvalóan közismert színész, bejön a Pustol a hó című estjére, és szerény halksággal bemutatkozik, hogy „Szarvas József vagyok, színész.” Lesz persze kuncogás, hiszen ezt pontosan tudjuk, direkt miatta jöttünk. Csakhogy még arról is beszél, Gothár Péter azt mondta neki, egyáltalán nem látszik rajta, hogy színész. És így már van értelme, nyomatéka ennek a szerény bemutatkozásnak, mert tényleg nem látszik.
Bessenyei Ferenc civilben is mindig észrevétette magát, egyfolytában szerepelt, Darvas Iván fess alkata, eleganciája alapján nem lett volna nehéz megmondani, de Szarvason külsőleg tényleg szemernyi sem látszik abból, hogy milyen elsőrangú színész. Ugyanitt, a Nemzeti Színház Bajor Gizi Szalonjában például Bodrogi Gyula és Voith Ági a közös estjükön, naná, hogy középről érkeztek a színpadra, elegáns jelmez volt rajtuk, és persze brillíroztak, ilyen-olyan jeleneteket adtak elő, és annyi slágert énekeltek, amennyi csak belefér. Ezzel szemben Szarvas oldalról óvakodik be a pódiumra, és még civilként is a lehető legegyszerűbben van felöltözve, sima kék ing, barna kordbársony zakó, gumitalpú cipő. Csak semmi feltűnés, semmi divatosan márkás ruhadarab, kirívó szín. Ő a nép egyszerű gyereke volt és maradt. Esze ágában sincs csillogni, tündökölni, ünnepeltetni magát, nem várja el, hogy az utcán körbecsodálják. Miközben igencsak jellegzetes karakter, nagy fazon. De ez nem egy megcsinált figura, nem celeb módra kitalálta magát; ő ilyen. Legfőbb jellemzője az irigylésre méltó természetessége, amiben a színészi ereje is rejlik. Nem tud csinált lenni, modoros, nem akar nagyzolni, műveltebbnek látszani, mint amilyen, nem vesz föl másoktól ellesett gesztusrendszert, soha nem fontoskodóan komolykodó a hanghordozása. Azon meglehetősen ritka emberek közé tartozik, akik körülbelül olyanok lehetnek, mint amilyennek mutatják magukat. A külső és a belső összepasszol. Nem akar pesti úriembernek mutatkozni, tudálékoskodni, amikor a szülei gyerekkorában sokszor arra vették rá, hogy tanulás helyett is kapáljon, egyelje a cukorrépát.
Az estjén sem akarja megfejteni magát, esze ágában sincs fontos szerepeiből részletek sorát előadni, bemutatni, hogy milyen széles műfaji, szakmai skálán képes mozogni. Nem csinál, mint oly sokan, esztrádműsort saját magából. Ő csak mesél. Elregéli az életét. No jó, időnként azért dalra fakad, de ezt sem teátrálisan teszi, nem is feltétlen énekel végig egy számot, csak inkább illusztrációnak használja ahhoz, amit mond. És nem dobálja virtuózan egyik kezéből a másikba a mikrofont, hanem könnyeden megragadja azt a kapanyelet, amivel bemutatta hogyan is művelte a földet, és játékos iróniával abba énekel bele.
Az előadás elején az eddigi életéből megörökített pillanatokat ábrázoló, felnagyított, fekete-fehér fotókat nyújt át a közönség tagjainak, azzal, hogy adjuk tovább, a nézőtér két szélén ülők pedig akasszák fel a falra. Így tulajdonképpen körbeölel bennünket az élete, de ő maga is ripsz-ropsz megteremti azt a légkört, hogy röpke 1 óra 40 percbe tömörítve végigkövessük őt gyerkőckorától mostanáig. Megértsük azt a folyamatot, hogy tanyáról, hat elemit végzett apától, akinek könnyen eljárt a keze, és aki elkergette hazulról, amikor segédszínésznek állt Debrecenben, és soha, de soha nem látta őt színpadon, hogyan jutott el odáig, hogy országosan ismert, megbecsült színész legyen.
Az elmondott szöveg alapja a Bérczes Lászlóval közösen írt, tavaly a Magvető Kiadó Tények és tanúk sorozatában megjelent kötet, a Könnyű neked Szarvas Józsi... A produkciót az életutat jól ismerő Bérczes László rendezte is. Mert azért bármennyire is a keresetlenség, spontaneitás dominál az esten, ez produkció. Nem arról van szó, hogy Szarvasból csak úgy szabadon folyik a szó, mintha mondjuk interjút adna; tapasztalhattam, hogy ilyenkor, ha beindul, akár egymást kergetve tódulnak elő belőle a mondatok. Ezúttal azonban bevágta a könyvbeli szövegek bizonyos részeit, esetleg kicsit átszerkesztve. Még súgó is van. Jól láthatóan ott ül az első sorban, és egyszer-kétszer szükség is van rá. Nem halkan súg, a színész a pódiumról leszól neki, amikor elakad, az első ilyen alkalommal még be is mutatja a hölgyet, hogy ő a súgó. Tehát ebben sincs semmi mesterkéltség.
Az egész emberben nincs. Ezért hangzik olyan természetesen tőle a ronda szót tartalmazó rigmus is, amit fennhangon ismételgetett gyerekkorában jókora élvezettel, és a szomszéd néni megfenyegette, hogy beárulja emiatt az apjánál. Na ekkor eltörött a mécses, könyörgőre fogta, hogy ne tegye. És miközben erről beszél, ott áll előttünk a már kissé pocakot eresztett, többszörösen kitüntetett színész, lényegében nem csinál semmi különöset, csak érződik a felnőttként, férfiként, apaként is benne megmaradt gyermeki lélek, ahogy az előbb még vagány kis srácként, büszke merészséggel kiabálta a trágárul erotikus szót, majd ahogyan a másodperc tört része alatt szinte összetöpped az apai fenyítéstől való félelmében. Igen gyorsan tud hangulatokat váltani. Így volt ez egyik legjobb szerepében, amikor nyugatra szakadt melóst játszott, Ternyák Zoltán partnereként, Mrożek Emigránsok című kétszemélyes darabjában. Szinte nyüszített idegen nyelvet nem beszélő kitaszítottságában, fölöslegesség-érzetében, ugyanakkor időnként gazdagnak, menőnek képzelte magát, hiszen sanyarú sorsán kívül ilyen vágyálmok hajtották külföldre.
Szarvas a valóságban is mert óriásit álmodni. Már amikor a tanító néni megkérdezte mi akar lenni, rávágta, hogy népművelő vagy táncdalénekes. Mire azt a beírást kapta az ellenőrzőjébe, hogy „A gyerek notórius képzelgő.” Ezért az apjától jókora tasli járt. De ő hentessegédből mégis színésszé küzdötte fel magát. Amikor úgy érezte, hogy a Vígben nem találta meg a helyét, volt mersze felmondani, Kaposvárra szerződni. Az új Nemzetinek az alapítása óta tagja. Nem kis felhördülésre elvállalta a nyitó darab, Az ember tragédiája erősen vitatható előadásában Ádám szerepét. Azóta oszlopos tagja a Nemzetinek, Jordán Tamás, Alföldi Róbert, Vidnyánszky Attila igazgatása alatt egyaránt. Különböző színvonalú előadásokban tud jó lenni. Most, az estje végén, amikor megérdemelten hatalmas a taps, kikiabálja nekünk, hogy „Jó volt? Jó néhányan visszakiabálják, hogy jó!!! És hát tényleg nagyon jó volt.
Szerző

Sebes György: Megsorozva

Publikálás dátuma
2019.02.02. 15:23

Ha a Columbót, vagy A simlis és szendét látjuk, még az etetést is hajlandók vagyunk elfelejteni.
Feltehetően megrázza a filmsorozatok kedvelőit a hír, hogy az idén befejezik a Gyilkos elmék forgatását. Ez a produkció 2005-ben debütált, természetesen Amerikában, a CBS műsorán, de viszonylag hamar elkerült hazánkba is. Már a következő évben látható volt az AXN csatornán, de igazi sikert az RTL Klubon aratott (mivel ott nyilván többen láthatták). Az FBI profilírozóinak munkáját bemutató filmek azóta megértek 15 évadot, készült belőlük háromszáznál több rész, s az alkotók bizonyára úgy érzik, hogy már nincs több benne.
Aggodalomra azonban semmi ok, a sorozatok nem fogynak el a különböző hazai csatornák programjából. A műsorújság segítségével elkezdtem őket megszámolni, de ez lehetetlen feladatnak bizonyult. Legyen elég annyi, hogy naponta minden adón hozzávetőleg +/- 10 különféle folytatásos produkció látható. Ezek egyik fele szappanopera, tehát egymásra épülő epizódokból áll, a másik részét meg egymástól független darabok alkotják, tehát bármelyiket meg lehet nézni anélkül, hogy előtte akár egyet is láttunk volna. Az mindenképpen tény, hogy ezek a filmek teszik ki a csatornák programjának jelentős hányadát. Nevezhetjük őket akár megmentőnek is. Hiszen úgy láncolják magukhoz a nézőket, hogy azok szabadon válogathatnak közöttük. Nem kell mindegyiket nézniük, néha csak háttér-tévézésként szólnak, de azért sok reklámot el lehet helyezni a filmeken belül és a szünetekben is, előbb-utóbb csak felkeltik a figyelmet. Így meg van oldva a műsor, valamint az etetés is, növekszik a bevétel, nem csökken vészesen a nézettség sem.
Felsorolhatatlan bőségben sorjáznak a sorozatok. Török és mexikói szappanoperák váltogatják egymást délutánonként, bennük kellő mértékben ármány és szerelem. Sokkal több a krimi, vagy a bűnügyi jellegű történet, persze más-más szemszögből felépítve a sztorit. A Gyilkos elméken kívül van CSI New Yorkból, NCIS Los Angelesből, aztán nyomozó és krimiíró gyakran vicces párosa (Castle), idős hölgy is nyomoz (Gyilkos sorok), a kutya biztos siker (Rex) és persze népszerűek az Agatha Christie műveiből készült alkotások (Poirot és Miss Marple, váltott címszereplőkkel).
Az említett sorozatok jelentős része az utóbbi években-évtizedekben készült. Van azonban két régi, amelyeket a 70-80-as években forgattak, de napjainkban is biztosan tartják magukat. Megérdemlik tehát, hogy megpróbáljuk megfejteni sikerük titkát.
Az egyik a Columbo. A felügyelő, aki – sorstársaitól eltérően – még szobrot is kapott Budapesten, köszönhetően annak, hogy a színész, Peter Falk anyai ágon magyar gyökerekkel rendelkezett (bár semmi köze Falk Miksához). Tíz évadon át forgatták, elkészült belőle 69 rész és – eltérően a sorozatok túlnyomó többségétől – ezek nem 50 perces, hanem rendes, másfél órás mozik. Ennek ellenére az ATV évek óta műsoron tartja őket, újabban pedig a TV2 is velük tölti ki három estén a filmekre szánt időt a Legyen Ön is milliomos után. Ezek a filmek azonban nagyon nézhetőek. Amiben meghatározó szerepe van természetesen Peter Falknak, de vele egyenrangúan a hangját adó Szabó Gyulának. Fontos, hogy a kisebb szerepekben is remek színészek tűnnek fel, s a rendezők sem akárkik. Elég azt említeni, hogy egy epizódot a pályakezdő Steven Spielberg, egyet pedig a nem kevésbé híres Jonathan Demme rendezett. De a leglényegesebb az, hogy ezek a történetek a legtöbb krimitől eltérően épülnek fel. Általában tudjuk, ki a gyilkos és hogyan ölt, a film azt mutatja be, hogy a néha idegesítő, szétszórtnak látszó Columbo (akinek keresztneve egyébként Frank, bár sokak szerint hadnagy) miképpen oldja meg az esetet. Drukkolunk, mert jó nézni, hogy nem lehet őt átverni. Végső soron olyan, mint mi, nézők, bár a végén kiderül, csak szeretnénk olyan okosak lenni.
Az RTL Klubon egy hónapja újra feltűnt egy régi kedvelt páros, akik szintén kiemelkednek a sorozatok – egyébként csicsás – szürkeségéből. A simlis és a szende epizódjait vetítik hétvégeken és jó látni őket. A női főszereplő, Cybill Shepherd már befutott sztár volt, amikor 1984-ben elkezdték forgatni, a partnerét pedig mintegy 3000 jelentkező közül választották ki. Bruce Willis lényegében ezzel a szereppel futott be. Ők ketten nyomoznak a különböző ügyekben, de a krimi csak másodlagos a páros kalandjai és játéka mellett. A sikernek itt is meghatározója a magyar szöveg. Már az is, hogy az eredeti Moonlighting címet nem fordították le, hanem adtak egy újat, ami jellemző az egészre. Aztán pedig az, hogy Básti Juli és Dörner György a hangjával sokat hozzá tud tenni a szereplők játékához. Öt évad alatt 66 epizód készült, amiket bármikor szívesen nézünk újra. Utána abba is hagyták, hiszen Willis – a Die Hard filmekkel – elindult a világhírnév, Shepherd pedig a jelentéktelenség felé, de amit ebben a sorozatban műveltek, az példaadó.
Ha a Columbót, vagy A simlis és szendét látjuk, még az etetést is hajlandók vagyunk elfelejteni. Nem zavarnak annyira a folyamatosan ránk zúduló reklámok, mert élvezzük a játékot és a történetet. Ami azért napjaink sorozatainak jelentős részére nem jellemző.

Bihari Tamás: Útszéli történetek

Publikálás dátuma
2019.02.02. 14:25

Fotó: Fortepan
„Egy rokonszenves fiatal fickó ült a volánnál és a beszélgetés során kiderült, egy ifjú plébánossal hozott össze a sors."
Persze. Majd ha Osztyapenko lépést vált! – mondtuk a ’60-as, ’70-es évek táján, ez azt jelentette, „ne hadoválj haver, tudom, hogy a büdös életben nem látom viszont a kölcsönadott bémalléromat". Akkor még nem tudhattuk, hogy a jobb sorsra érdemes szovjet parlamenter, Ilja Afanaszjevics bizony lépést vált és ha nem is önszántából, átköltözik a közeli Szoborparkba.
A jobb sorsra érdemes szovjet kapitány fároszként jelezte a magyar ifjúság autóstoppos tömegeinek a balatoni csövezések kiindulási pontját. Az út szélén sorban álló lányok, fiúk jobb öklükkel és feltartott hüvelykujjal jelezték, hogy autóstopposok, „Állj meg, szeretném, ha nem kellene gyalogolnom Zamárdiig, vagy Füredig!”.
Akadtak „vicces” autósok, akik megvárták amíg odaért a delikvens és amikor nyúlt a kilincs felé, gázt adtak és elhúztak. Az évszak és a napszak többnyire nem csak az stopposok létszámát, de a siker esélyét is befolyásolta. A főszezon természetesen a nyár volt és a reggeli órák kecsegtettek nagyobb sikerrel. Olyankor hemzsegtünk Osztyapenkó kapitány csizmája alatt. A világjáró profik táblát szorongattak a kezükben, amire a végállomás neve volt felírva és azt lengették.
A ’70-es évek elejére, közepére az M7-es már elkészült Zamárdiig. Mivel a hősi halált halt kapitány bronz mása az autópálya bevezető szakaszát uralta, így a KRESZ szerint ott gyalogos nem tartózkodhatott. A rendőrök, ha unatkoztak, vagy nem volt meg az ötéves tervidőszak időarányos igazoltatási teljesítése, mintha a Osztyapenkó köpenyéből bújtak volna elő, váratlanul megjelentek és buzgó igazoltatásba kezdtek. Akinek vaj volt a fején, igyekezett kámforrá válni, a többiek megadóan kaparták elő barna, kemény kötésű személyi igazolványukat. Ha a fakabátnak jó kedve volt, akkor miután felírta az adatokat, beérte egy figyelmeztetéssel, ha előző nap összeveszett az asszonnyal, vagy letolta a főnöke, akkor helyszíni bírságot kezdeményezett, amit csak a tehetősebbek perkáltak le helyben. A csóróbbaknak eszük ágában sem volt a sörre szánt forintokat ilyen hívságokra elfecsérelni. Vállalták a feljelentéssel járó magasabb összeget, amit diákok esetében többnyire a szülők fizettek ki, némi lelki fröccsel leöblítve. A zsaruknak általában sikerült egy-egy peches kmk-st, vagyis „közveszélyes munkakerülőt” fogni, akit bevarrtak az illetékes kapitányság zárkájába.
Első nyugat-európai körutamon én is ezzel a módszerrel igyekeztem például Münchenből Salzburgba, hogy onnan tovább stoppoljak Bécsig, majd Hegyeshalomig. Meg is állt egy német srác egy hatalmas amerikai batárral és megnevezett egy összeget, amiért hajlandó volt elvinni Mozart szülővárosáig. Már ültek ketten a kocsiban, így megkereshette a napi üzemanyagra valót, s talán emiatt engedett az árból és végül az utolsó 10 nyugat-német márkámért el is fuvarozott a Mozart- és Ferenc Jóska-giccsekkel zsúfolt belvárosig.
Egyszer a „magyar tengernél” ennek épp az ellenkezőjével találkoztam. Balatonszemesről stoppoltam Budapestre, amikor egy Trabant fékezett mellettem. Egy rokonszenves fiatal fickó ült a volánnál és a beszélgetés során kiderült, egy ifjú plébánossal hozott össze a sors. Nem akart megtéríteni és arról beszélt, hogy beatmisékkel igyekszik elnyerni a fiatalok bizalmát. Igaz, a falu párttitkára és a tanácstitkár ferde szemmel nézte „aknamunkáját”, de legalább nem tettek neki keresztbe. (Hogy stílszerű legyek.) Amikor elbúcsúztunk, rám erőltetett egy százast, mondván, neki van, nekem nincs.
Más alkalommal egy amerikai rendszámú hatalmas Ford állt meg. Beültem, egy virágos kedvű, negyvenes férfi szorongatta a volánt. Hamar rájöttem, azért, hogy önmagát és a kocsit is nagyjából egyenesben tartsa. Akkor még cigiztem, de eszembe sem jutott, hogy megkérdezzem, rágyújthatok-e, mert tudtam, az alkoholgőz berobbanhat. Látva aggódó arcomat az egykori 56-os disszidens már akadozó magyarsággal igyekezett megnyugtatni, hogy „Ne félj, ha iszom, mindig lassan és óvatosan vezetek!” és jóízűen felkacagott. Igazat mondott, mert egy teherautó farvizén viszonylagos biztonsággal haladtunk. Végül Szabadi-sóstónál úgy döntöttem, még fiatal vagyok, élni akarok, nem kockáztatok. Megköszöntem a fuvart és kiszálltam. Igaz, soha nem tudtam meg, hogy miután a budapesti harcokban kis híján legyőzte a Vörös Hadsereget, miért kellett mégis diszkréten Nyugatra távoznia. Talán a whisky jobban bejött neki, mint a vodka.
Egy balatoni buli után éjszaka összekaptam I.-vel és első dühömben elindultam hazafelé, Budapestre. Éjfél körül egy olasz rendszámú Fiat 850-es villantotta rám a fényszóróit és megállt. Egy olasz srác ült benne. Csekély német tudásommal cseréltünk eszmét, főleg a kor menő bandáiról. És akkor elámultam, tátva maradt szemem-szám, mert az olasz kis lemezeket varázsolt elő egy tárolóból és sorra nyomta be őket az autó lemezjátszójába. Se azelőtt, se azóta nem láttam ilyet, de nagyon élveztem. Kelenföldnél kiszálltam és a németnél is csekélyebb olasz tudásommal „Buona serát” kívántam neki.
Máskor érett hölgy vett fel a Skodájába, mert katona fiára emlékeztettem. Márpedig akkoriban az angyalbőrben stoppoló kiskatonákat illett fölvenni.
A kezem néha ma is ökölbe szorul, de a hüvelykujjammal inkább a "recipe ferrum" jelével mondok véleményt a közélet sok jelenségéről és szereplőjéről, hisz az autóstoppnak ma már leáldozott.
Szerző
Frissítve: 2019.02.02. 19:09