Sebes György: Megsorozva

Publikálás dátuma
2019.02.02. 15:23

Ha a Columbót, vagy A simlis és szendét látjuk, még az etetést is hajlandók vagyunk elfelejteni.
Feltehetően megrázza a filmsorozatok kedvelőit a hír, hogy az idén befejezik a Gyilkos elmék forgatását. Ez a produkció 2005-ben debütált, természetesen Amerikában, a CBS műsorán, de viszonylag hamar elkerült hazánkba is. Már a következő évben látható volt az AXN csatornán, de igazi sikert az RTL Klubon aratott (mivel ott nyilván többen láthatták). Az FBI profilírozóinak munkáját bemutató filmek azóta megértek 15 évadot, készült belőlük háromszáznál több rész, s az alkotók bizonyára úgy érzik, hogy már nincs több benne.
Aggodalomra azonban semmi ok, a sorozatok nem fogynak el a különböző hazai csatornák programjából. A műsorújság segítségével elkezdtem őket megszámolni, de ez lehetetlen feladatnak bizonyult. Legyen elég annyi, hogy naponta minden adón hozzávetőleg +/- 10 különféle folytatásos produkció látható. Ezek egyik fele szappanopera, tehát egymásra épülő epizódokból áll, a másik részét meg egymástól független darabok alkotják, tehát bármelyiket meg lehet nézni anélkül, hogy előtte akár egyet is láttunk volna. Az mindenképpen tény, hogy ezek a filmek teszik ki a csatornák programjának jelentős hányadát. Nevezhetjük őket akár megmentőnek is. Hiszen úgy láncolják magukhoz a nézőket, hogy azok szabadon válogathatnak közöttük. Nem kell mindegyiket nézniük, néha csak háttér-tévézésként szólnak, de azért sok reklámot el lehet helyezni a filmeken belül és a szünetekben is, előbb-utóbb csak felkeltik a figyelmet. Így meg van oldva a műsor, valamint az etetés is, növekszik a bevétel, nem csökken vészesen a nézettség sem.
Felsorolhatatlan bőségben sorjáznak a sorozatok. Török és mexikói szappanoperák váltogatják egymást délutánonként, bennük kellő mértékben ármány és szerelem. Sokkal több a krimi, vagy a bűnügyi jellegű történet, persze más-más szemszögből felépítve a sztorit. A Gyilkos elméken kívül van CSI New Yorkból, NCIS Los Angelesből, aztán nyomozó és krimiíró gyakran vicces párosa (Castle), idős hölgy is nyomoz (Gyilkos sorok), a kutya biztos siker (Rex) és persze népszerűek az Agatha Christie műveiből készült alkotások (Poirot és Miss Marple, váltott címszereplőkkel).
Az említett sorozatok jelentős része az utóbbi években-évtizedekben készült. Van azonban két régi, amelyeket a 70-80-as években forgattak, de napjainkban is biztosan tartják magukat. Megérdemlik tehát, hogy megpróbáljuk megfejteni sikerük titkát.
Az egyik a Columbo. A felügyelő, aki – sorstársaitól eltérően – még szobrot is kapott Budapesten, köszönhetően annak, hogy a színész, Peter Falk anyai ágon magyar gyökerekkel rendelkezett (bár semmi köze Falk Miksához). Tíz évadon át forgatták, elkészült belőle 69 rész és – eltérően a sorozatok túlnyomó többségétől – ezek nem 50 perces, hanem rendes, másfél órás mozik. Ennek ellenére az ATV évek óta műsoron tartja őket, újabban pedig a TV2 is velük tölti ki három estén a filmekre szánt időt a Legyen Ön is milliomos után. Ezek a filmek azonban nagyon nézhetőek. Amiben meghatározó szerepe van természetesen Peter Falknak, de vele egyenrangúan a hangját adó Szabó Gyulának. Fontos, hogy a kisebb szerepekben is remek színészek tűnnek fel, s a rendezők sem akárkik. Elég azt említeni, hogy egy epizódot a pályakezdő Steven Spielberg, egyet pedig a nem kevésbé híres Jonathan Demme rendezett. De a leglényegesebb az, hogy ezek a történetek a legtöbb krimitől eltérően épülnek fel. Általában tudjuk, ki a gyilkos és hogyan ölt, a film azt mutatja be, hogy a néha idegesítő, szétszórtnak látszó Columbo (akinek keresztneve egyébként Frank, bár sokak szerint hadnagy) miképpen oldja meg az esetet. Drukkolunk, mert jó nézni, hogy nem lehet őt átverni. Végső soron olyan, mint mi, nézők, bár a végén kiderül, csak szeretnénk olyan okosak lenni.
Az RTL Klubon egy hónapja újra feltűnt egy régi kedvelt páros, akik szintén kiemelkednek a sorozatok – egyébként csicsás – szürkeségéből. A simlis és a szende epizódjait vetítik hétvégeken és jó látni őket. A női főszereplő, Cybill Shepherd már befutott sztár volt, amikor 1984-ben elkezdték forgatni, a partnerét pedig mintegy 3000 jelentkező közül választották ki. Bruce Willis lényegében ezzel a szereppel futott be. Ők ketten nyomoznak a különböző ügyekben, de a krimi csak másodlagos a páros kalandjai és játéka mellett. A sikernek itt is meghatározója a magyar szöveg. Már az is, hogy az eredeti Moonlighting címet nem fordították le, hanem adtak egy újat, ami jellemző az egészre. Aztán pedig az, hogy Básti Juli és Dörner György a hangjával sokat hozzá tud tenni a szereplők játékához. Öt évad alatt 66 epizód készült, amiket bármikor szívesen nézünk újra. Utána abba is hagyták, hiszen Willis – a Die Hard filmekkel – elindult a világhírnév, Shepherd pedig a jelentéktelenség felé, de amit ebben a sorozatban műveltek, az példaadó.
Ha a Columbót, vagy A simlis és szendét látjuk, még az etetést is hajlandók vagyunk elfelejteni. Nem zavarnak annyira a folyamatosan ránk zúduló reklámok, mert élvezzük a játékot és a történetet. Ami azért napjaink sorozatainak jelentős részére nem jellemző.

Bihari Tamás: Útszéli történetek

Publikálás dátuma
2019.02.02. 14:25

Fotó: Fortepan
„Egy rokonszenves fiatal fickó ült a volánnál és a beszélgetés során kiderült, egy ifjú plébánossal hozott össze a sors."
Persze. Majd ha Osztyapenko lépést vált! – mondtuk a ’60-as, ’70-es évek táján, ez azt jelentette, „ne hadoválj haver, tudom, hogy a büdös életben nem látom viszont a kölcsönadott bémalléromat". Akkor még nem tudhattuk, hogy a jobb sorsra érdemes szovjet parlamenter, Ilja Afanaszjevics bizony lépést vált és ha nem is önszántából, átköltözik a közeli Szoborparkba.
A jobb sorsra érdemes szovjet kapitány fároszként jelezte a magyar ifjúság autóstoppos tömegeinek a balatoni csövezések kiindulási pontját. Az út szélén sorban álló lányok, fiúk jobb öklükkel és feltartott hüvelykujjal jelezték, hogy autóstopposok, „Állj meg, szeretném, ha nem kellene gyalogolnom Zamárdiig, vagy Füredig!”.
Akadtak „vicces” autósok, akik megvárták amíg odaért a delikvens és amikor nyúlt a kilincs felé, gázt adtak és elhúztak. Az évszak és a napszak többnyire nem csak az stopposok létszámát, de a siker esélyét is befolyásolta. A főszezon természetesen a nyár volt és a reggeli órák kecsegtettek nagyobb sikerrel. Olyankor hemzsegtünk Osztyapenkó kapitány csizmája alatt. A világjáró profik táblát szorongattak a kezükben, amire a végállomás neve volt felírva és azt lengették.
A ’70-es évek elejére, közepére az M7-es már elkészült Zamárdiig. Mivel a hősi halált halt kapitány bronz mása az autópálya bevezető szakaszát uralta, így a KRESZ szerint ott gyalogos nem tartózkodhatott. A rendőrök, ha unatkoztak, vagy nem volt meg az ötéves tervidőszak időarányos igazoltatási teljesítése, mintha a Osztyapenkó köpenyéből bújtak volna elő, váratlanul megjelentek és buzgó igazoltatásba kezdtek. Akinek vaj volt a fején, igyekezett kámforrá válni, a többiek megadóan kaparták elő barna, kemény kötésű személyi igazolványukat. Ha a fakabátnak jó kedve volt, akkor miután felírta az adatokat, beérte egy figyelmeztetéssel, ha előző nap összeveszett az asszonnyal, vagy letolta a főnöke, akkor helyszíni bírságot kezdeményezett, amit csak a tehetősebbek perkáltak le helyben. A csóróbbaknak eszük ágában sem volt a sörre szánt forintokat ilyen hívságokra elfecsérelni. Vállalták a feljelentéssel járó magasabb összeget, amit diákok esetében többnyire a szülők fizettek ki, némi lelki fröccsel leöblítve. A zsaruknak általában sikerült egy-egy peches kmk-st, vagyis „közveszélyes munkakerülőt” fogni, akit bevarrtak az illetékes kapitányság zárkájába.
Első nyugat-európai körutamon én is ezzel a módszerrel igyekeztem például Münchenből Salzburgba, hogy onnan tovább stoppoljak Bécsig, majd Hegyeshalomig. Meg is állt egy német srác egy hatalmas amerikai batárral és megnevezett egy összeget, amiért hajlandó volt elvinni Mozart szülővárosáig. Már ültek ketten a kocsiban, így megkereshette a napi üzemanyagra valót, s talán emiatt engedett az árból és végül az utolsó 10 nyugat-német márkámért el is fuvarozott a Mozart- és Ferenc Jóska-giccsekkel zsúfolt belvárosig.
Egyszer a „magyar tengernél” ennek épp az ellenkezőjével találkoztam. Balatonszemesről stoppoltam Budapestre, amikor egy Trabant fékezett mellettem. Egy rokonszenves fiatal fickó ült a volánnál és a beszélgetés során kiderült, egy ifjú plébánossal hozott össze a sors. Nem akart megtéríteni és arról beszélt, hogy beatmisékkel igyekszik elnyerni a fiatalok bizalmát. Igaz, a falu párttitkára és a tanácstitkár ferde szemmel nézte „aknamunkáját”, de legalább nem tettek neki keresztbe. (Hogy stílszerű legyek.) Amikor elbúcsúztunk, rám erőltetett egy százast, mondván, neki van, nekem nincs.
Más alkalommal egy amerikai rendszámú hatalmas Ford állt meg. Beültem, egy virágos kedvű, negyvenes férfi szorongatta a volánt. Hamar rájöttem, azért, hogy önmagát és a kocsit is nagyjából egyenesben tartsa. Akkor még cigiztem, de eszembe sem jutott, hogy megkérdezzem, rágyújthatok-e, mert tudtam, az alkoholgőz berobbanhat. Látva aggódó arcomat az egykori 56-os disszidens már akadozó magyarsággal igyekezett megnyugtatni, hogy „Ne félj, ha iszom, mindig lassan és óvatosan vezetek!” és jóízűen felkacagott. Igazat mondott, mert egy teherautó farvizén viszonylagos biztonsággal haladtunk. Végül Szabadi-sóstónál úgy döntöttem, még fiatal vagyok, élni akarok, nem kockáztatok. Megköszöntem a fuvart és kiszálltam. Igaz, soha nem tudtam meg, hogy miután a budapesti harcokban kis híján legyőzte a Vörös Hadsereget, miért kellett mégis diszkréten Nyugatra távoznia. Talán a whisky jobban bejött neki, mint a vodka.
Egy balatoni buli után éjszaka összekaptam I.-vel és első dühömben elindultam hazafelé, Budapestre. Éjfél körül egy olasz rendszámú Fiat 850-es villantotta rám a fényszóróit és megállt. Egy olasz srác ült benne. Csekély német tudásommal cseréltünk eszmét, főleg a kor menő bandáiról. És akkor elámultam, tátva maradt szemem-szám, mert az olasz kis lemezeket varázsolt elő egy tárolóból és sorra nyomta be őket az autó lemezjátszójába. Se azelőtt, se azóta nem láttam ilyet, de nagyon élveztem. Kelenföldnél kiszálltam és a németnél is csekélyebb olasz tudásommal „Buona serát” kívántam neki.
Máskor érett hölgy vett fel a Skodájába, mert katona fiára emlékeztettem. Márpedig akkoriban az angyalbőrben stoppoló kiskatonákat illett fölvenni.
A kezem néha ma is ökölbe szorul, de a hüvelykujjammal inkább a "recipe ferrum" jelével mondok véleményt a közélet sok jelenségéről és szereplőjéről, hisz az autóstoppnak ma már leáldozott.
Szerző
Frissítve: 2019.02.02. 19:09

Brüsszel ereje

Publikálás dátuma
2019.02.02. 13:25

Fotó: AFP
A populista nemzetmentők sokkal könnyebben ragadják meg az emberek képzeletét, mint azok, akik unalmas gazdasági jogszabályokkal, netán a technikai normák vagy az adójog fontosságával érvelnek.
Sokan leírták 2015 után az Európai Uniót. Jogosan kérik rajta számon, hogy nem tesz semmit a Brüsszel szidalmazásából élő populisták ellen. A menekültválság ugyan valamelyest enyhült, de távolról sincs megoldva. Ráadásul Olaszország jobboldali, idegengyűlölő kormánya nemrég nyerte meg a költségvetési vitát az Európai Bizottsággal (EB) szemben.
A látszat azonban néha csal: ha Brüsszel enged, az nem feltétlenül a gyengeség jele. A Brexit-folyamat teljes csődje mutatja, hogy az európai egységes piac jóval erősebb a populistáknál. Már-már megalázó volt, ahogy Theresa May – a kilépési megállapodás parlamenti elutasítását követően – előállt az úgynevezett B-tervvel. Semmi újat nem mondott: nem akar második népszavazást, de az ír határról szóló pótmegoldásról (backstop) újra tárgyalna az EU-val. May beszéde után a nagy bejelentésre váró újságíróknak egy igen szerény hírrel kellett beérniük. Az uniós állampolgárok a letelepedési engedély iránti kérelmeiket a jövőben regisztrációs illeték befizetése nélkül adhatják be.
Brüsszel ereje abban van, hogy az európai integráció lassan hetven éve épül. A ma még 500 milliós egységes piac a globális gazdaság egyik meghatározó szereplőjévé vált. Ez azt is jelenti, hogy a hatalmas áruforgalmat, a pénzpiacok működését, a fogyasztók védelmét vagy a légi közlekedés biztonságát uniós jogszabályok tömegei biztosítják. A brit vállalatvezetők ezreit – a hazafias szónoklatok helyett – inkább az érdekli, hogy 2019. március 29. után mennyi vámot, adót és járulékot kell majd fizetniük. Az EB láthatóan nem aggódik; a Brexit mellett, más fontos kérdésekkel is foglalkozik. Néhány hete például bejelentették, hogy az uniós adójogban komoly változtatásokra lenne szükség. A gazdaság szempontjából létfontosságú adóügyekben a tagállamok jelenleg egyhangú szavazással döntenek. Márpedig Európa nemzetállamainak közös érdeke, hogy ez a jövőben ne így legyen. 27 tagállam esetében ugyanis a vétójog semmiféle érdemi együttműködést nem tesz lehetővé – mondjuk az amerikai vagy a kínai versenytársakkal szemben.

A Brexit-dráma

A brit parlament alsóházában hetek óta szinte minden a Brexitről szól. A képviselők szenvedélyesen érvelnek a kilépés vagy a bennmaradás mellett, s néha színpadra illő jeleneteket adnak elő. Ilyenkor a jobb sorsra érdemes Speaker (házelnök) mindenkit túlkiabálva próbálja fenntartani a rendet. Látszólag teljes a káosz. A felszólalások többségéről azonban elmondható, hogy – a Hamlet Poloniusát idézve – „őrült beszéd, de van benne rendszer”.
Theresa May például a vészesen közelgő március 29. ellenére is csak az időhúzásra játszik. Nyilván tudja, hogy a brit kormány és az EU által már aláírt, de a brit törvényhozásban elutasított kilépési megállapodást nem lehet újratárgyalni. Ráadásul az Európai Parlament (EP) ezt a vitát jogi eszközökkel is le kívánja zárni. Erre utal, hogy – sajtóhírek szerint – az EP alkotmányügyi bizottsága megindítja az eljárást, amelyben a tagállamok a szerződést az alsóházi döntés ellenére is ratifikálni fogják. May azzal is tisztában lehet, hogy az ír határkérdés Brüsszel legnagyobb jóindulata mellett sem oldható meg. A határ csak akkor maradhat szabadon átjárható, ha Észak-Írország a végleges szabadkereskedelmi megállapodás megkötéséig a vámunióban marad. A napokban a lengyel külügyminiszter „egységbontó” módon vetette fel a pótmegoldás ötéves időtartamhoz kötését. Biztató fejlemény, hogy javaslatát a minisztertársai azonnal lesöpörték az asztalról. Theresa May tehát csak arra vár, hogy az utolsó pillanatban valaki félrerántja a kormányt. A parlament esetleg mégis elfogadja a kilépési megállapodást vagy Brüsszel hajlandó lesz „alternatív” megoldást keresni az ír határral összefüggő pótmegoldáshoz képest. Ez utóbbira semmi esély, miután az Európai Tanács elnöke ezt a brit alsóház legutóbbi ülése után azonnal kizárta. Szóvivője szerint a backstop része a kilépési megállapodásnak, amelynek az újratárgyalása nem lehetséges.
Jeremy Corbyn látszólagos szerencsétlenkedésében is „van rendszer”. A brexitista zászlóvivő Boris Johnsonhoz hasonlóan ő is nagyon szeretne miniszterelnök lenni. Egy előrehozott választás azonban több kockázattal is jár. Egyrészt a toryk ostoba és felelőtlen politizálása ellenére sem vehető biztosra a munkáspárti győzelem. Másrészt nem lenne bölcs dolog éppen az utolsó felvonás idején a jelenlegi miniszterelnöktől átvállalni a felelősséget. Így marad a taktikázás: a Munkáspárt csak May „B-tervének” semmitmondó, időhúzó jellegét látva kérte a parlamenttől, hogy egy újabb népszavazás kiírásáról vagy a kilépés elhalasztásról döntsenek. A január 29-ei alsóházi ülés azonban megint nem tisztázott semmit. Továbbra sem tudható, hogy a britek hogyan képzelik el a jövőbeli kapcsolataikat az EU-val. A képviselők csak a már ismert szerepeiket adták elő és a dráma folytatódik.

Gazdasági-jogi kényszerek

Jellemző, hogy a parlamenti szócsaták még most sem az igazán fontos kérdésekről szólnak. A megoldatlan problémák tömegéből egyetlen területet kiragadva, igen tanulságos a svéd nemzeti akkreditációs testület elemzése az áruforgalom várható zavarairól (Swedac – Brexit and technical regulations for goods). A száraz, technikai anyag a nem-szakértők számára is megdöbbentő információkat közöl.
Azt mindenki természetesnek tartja, hogy bármilyen termék, fogyasztási cikk csak akkor kerülhet kereskedelmi forgalomba, ha megfelel a nemzetközi vagy uniós szabványoknak, az élelmiszer-biztonsági, környezetvédelmi, fogyasztóvédelmi és hasonló előírásoknak. A nemzetközi kereskedelem egyszerűen nem működhet e technikai normák sokasága nélkül, s az akkreditációs szerveknek kell biztosítaniuk, hogy ez a bonyolult rendszer az egész világon összehangoltan működjön. A bürokráciát sehol nem szeretik, de például az amerikai kormányzat mostani – alig több mint egy hónapos – leállása már számos élelmiszer-biztonsági problémát okozott.
Az egyes árucikkek minőség-ellenőrzését a kölcsönös elismerés elve alapján végzik. Ez azt jelenti, hogy minden tagállamban működnek kijelölt minőség-ellenőrző szervezetek. Ha ezek bármelyike megállapítja egy adott termékről, hogy az megfelel az előírásoknak, akkor az általa kiadott tanúsítványt a többi 27 tagállamban is elfogadják. A Brexit egyik következménye az lesz, hogy az Egyesült Királyság minősítő szervezetei elveszítik az „európai” státuszukat. A brit vállalatoknak a kilépés után már az EU 27-ek valamelyikében működő minősítő szervezettől kell a forgalomba-hozatalhoz szükséges tanúsítványokat beszerezniük. Márpedig ez – a vámok mellett – tovább fogja növelni a vállalati költségeket, az időveszteségről nem is szólva. Tekintettel a brit gazdaság méreteire, igen nagy összegekről lehet szó, ám az ilyen apróságokkal eddig a „nagypolitika” még csak nem is foglalkozott.

Adóreform (is) kell

Mint utaltunk rá, az EB az igazán fontos ügyekben azért határozott álláspontot képvisel a „brüsszelező” populistákkal szemben. Ennek újabb fontos jele az a 2019 januárjában közzétett tervezet, amely az adópolitika döntéshozatali reformjáról szól. A Bizottság elképzelése szerint az egyhangúságról – több lépésben – a többségi döntéshozatalra kellene áttérni.
A tagállamok először azokról az intézkedésekről döntenének többségi szavazással (vagyis lemondanának a vétójogukról), amelyekkel az adócsalás és az adókijátszás elleni küzdelmet próbálják összehangolni. A második lépésben az egyes szakpolitikai területeken erősíthetnék az együttműködésüket: ilyenek például a környezetvédelmet vagy a népegészségügy javítását ösztönző adóintézkedések. Az új döntéshozatali rend harmadik fázisa a hozzáadott érték-adóra (ÁFA) és a jövedéki adóra terjedne ki. Végül a negyedik, befejező lépésként a társasági adóalapról és a digitális gazdaság – sürgetően fontos – adóztatásáról is többségi alapon döntenének. Az EB ezúttal sem vádolható türelmetlenséggel vagy azzal, hogy nem tanúsít kellő megértést a tagállamok „nemzeti” érzékenységével szemben. Mindössze abban bízik, hogy sokan belátják majd a javaslat gazdasági észszerűségét, s az adópolitikával is igyekeznek erősíteni az egységes európai piacot a globális konkurenciával szemben.
Természetes dolog, hogy a politika színpadán a drámai konfliktusok és a nagy szónoklatok hatnak igazán. A populista nemzetmentők sokkal könnyebben ragadják meg az emberek képzeletét, mint azok, akik unalmas gazdasági jogszabályokkal, netán a technikai normák vagy az adójog fontosságával érvelnek. Mégis érdemes sokadszor is felidézni Romano Prodi, egykori bizottsági elnök bon mot-ját, aki szerint az európai integráció többnyire a traktorülések szabványjogi harmonizációjával haladt előre. Ahogy látjuk, a „brüsszeli” bürokraták a Brexit-dráma idején sem adják fel. A kilépési megállapodás és az adóreform-javaslat egyaránt azt sugallja, hogy – Donald Trumpot és lelkes híveit leszámítva – még nem őrült meg a világ.
Szerző