Csalóka számok a propaganda szolgálatában

Publikálás dátuma
2019.02.04. 07:30

Fotó: Tóth Gergő
A béremelések, a foglalkoztatás, vagy a munkanélküliség valós adatai alapján lehet reális képet alkotni egy ország gazdaságáról, ám a kormánynak mintha ez nem állna szándékában – mondta egyebek mellett a Népszavának Herczog László közgazdász.
Az Orbán kormány szerint 2010 óta az előző időszakhoz képest óriási volt a fejlődés. A közgazdász is így látja? Statisztikai törvényszerűség, hogy csak azonos tartalmakat szabad (illik) összehasonlítani. A politika viszont egymástól gyökeresen eltérő időszakokat mér össze, pedig a statisztikai adatok önmagukban nem mutatják meg a lényeget. A kormányzati propaganda folyamatosan összehasonlítja a 2010-es helyzetet a 2018-assal, illetve a Fidesz hatalomra kerülése előtti nyolc évet, az azóta eltelt valamivel több mint nyolc évvel. Eközben eltekintenek attól, hogy 2008-tól kirobbant egy világgazdasági válság, míg az elmúlt években kifejezetten világgazdasági fellendülésről beszélhetünk. Ráadásul a 2010 előtti évekhez képest nagyságrendekkel nagyobb uniós támogatási források nyíltak meg Magyarország számára. Ez olyan, mintha egy folyóban az árral szemben és az ár irányával megegyező irányba úszó teljesítményét vetnék össze. Közgazdasági szempontból tehát a két időszakot összehasonlítani egyáltalán nem korrekt. Ez érvényes GDP-re, a foglakoztatásra, munkanélküliségre, vagy a bérekre is.  A kormányzat szívesen példálózik azzal, hogy amióta a Fidesz van hatalmon, kétszeresére nőttek a minimálbérek. Mi igaz ebből? A statisztika egyik trükkje, mint említettem, hogy mit mihez hasonlítunk. Szaknyelven szólva, lényeges kérdés, hogy mi a bázis, amihez viszonyítunk. Ha a 2019-es adatokat vesszük figyelembe, a számok alapján igazat állít a kormány. Sőt, még „szerénykednek” is, mert valójában 2,027-szeresére, vagyis valamivel több mint a duplájára emelkedtek a bruttó minimálbérek. A munkavállalók azonban nem a bruttó, vagyis a munkavállalót terhelő adóval és a járulékokkal számolt összegből fizetnek a boltban, vagy a szolgáltatásokért, hanem abból a nettó összegből, ami megjelenik a számlájukon. A nettó minimálbér pedig csak 64,5 százalékkal emelkedett 9 év alatt.    Mi az oka a jelentős különbségnek? A legfőbb oka az egy kulcsos személyi jövedelemadó bevezetése. A második Orbán kormány a 2011-2012-ben végrehajtott személyi jövedelemadó (szja) reform, így az egy kulcsos szja bevezetésével alaposan megnövelte a minimálbér után fizetendő szja-t. Így a minimálbér-emelések jelentősen növelték a költségvetési bevételeket is. A rendkívül igazságtalan lépés miatt 2011-ben a bruttó minimálbér 6,1 százalékkal, a nettó viszont csak 0,6 százalékkal, majd 2012-ben a minimálbér bruttó értéke 19,2 a nettó azonban csak 0,5 százalékkal növekedett, vagyis két év alatt a munkavállaló számára gyakorlatilag észrevehetetlen mértékű nettó béremelkedés valósult meg. A kormányzati érvelés másik hibája, hogy valójában a reálbér növekedéséről kellene beszélni, mert korántsem mindegy, hogy a nettó bérnövekedés mögött mekkora az infláció. Márpedig, ha a fogyasztói árak emelkedését is figyelembe vesszük - 2019-ben a kormány által tervezett 2,7 százalékkal számolva -, akkor a minimálbér reálértéke 9 év alatt mindössze 36,1 százalékkal nőtt. Persze a bő egyharmados növekedést sem szabad lebecsülni, de azért messze elmarad a propagandában emlegetett duplázástól. Az is nagyobb szerénységre inthetné a kormányt, hogy minden felmérés azt mutatja, hogy nem csak a GDP növekedésben, de a béremelésekben is elmaradtunk a régió országainak többségétől. Azon már senki sem csodálkozik, hogy míg korábban Dél-Szlovákiából jártak át dolgozni sokan Észak- és Nyugat-Dunántúlra, például asz esztergomi Suzuki gyárba, addig ma már megfordult a munkaerő vándorlás iránya és a magyarok járnak át Szlovákiába. Az pedig még inkább érdekes jelzés, hogy egyre több magyar megy a kelet-magyarországi határ menti régiókból Romániába munkát vállalni. Nem szólva a Nyugat-Európában tartósan dolgozó nagyjából félmillióra becsült honfitársunkról, illetve a mintegy 100-110 ezer már Ausztriában élő, vagy ingázó, valamint idénymunkát végző magyar állampolgárról. Ezzel is magyarázható az egyre égetőbb szakemberhiány, ami leginkább a nyugat-magyarországi megyéket sújtja. Különösen a szolgáltatószektorból hiányoznak a jól felkészült szakemberek. Éppen azok mennek el, akik úgy érzik, hogy a kemény nyugat-európai versenyben is helyt tudnak állni.    Ellenzéki pártok, szakszervezetek egységes európai minimálbér bevezetését szorgalmazzák. Ez megoldhatná a szakember hiányt? Az érthető, ha egy szakszervezet taktikai okokból ilyen ötlettel áll elő, hiszen ha ez megvalósulna, az jelentős béremelést jelentene a magyarországi munkavállalóknak. Közgazdászként mégis azt kell mondanom, hogy a helyzet erre még nem érett meg, mert az uniós tagállamok között nagyon nagy a fejlettségi és ezen belül a termelékenységi különbség. A minimálbérnek igazodnia kellene a legkevésbé fejlett tagországokhoz, mert ha az sokkal magasabb, akkor az a fejletlenebb gazdaságú országokban a foglalkoztatottság csökkenéséhez, elbocsátásokhoz vezetne. Szerintem tehát ez a követelés ma még nem reális.    A miniszterelnök már 3,6 százalékos munkanélküliségről beszélt, hozzátéve, hogy elérhető a teljes foglalkoztatottság is. Ez tükrözi a valóságot? A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) adatait figyelembe véve a munkanélküliség valóban csak 3,6 százalékos. A hivatalos adatokban azonban a közfoglalkoztatottakat nem számítják a munkanélküliek közé. Emellett a foglalkoztatottak esetében is felvethető néhány kérdés. Nemcsak az a gond, hogy a közfoglalkoztatottakat is hozzáadják ehhez a kategóriához, de például a nagyszámú külföldre ingázó magyar állampolgárt is. Ha a közfoglalkoztatottak mintegy 130-140 ezres rétegét is beszámítanánk a munkanélküliek közé, akkor 2018.  harmadik negyedévére 7,5 százalék jönne ki. Az ingázókat és a közfoglalkoztatottakat kivéve a foglalkoztatottak közül, akkor viszont a múlt év harmadik negyedévi 60,4 százalék helyett 57, 1 százalékos foglalkoztatottsági adatot kapnánk. Ez azért kissé távolabb van a teljes foglalkoztatottságtól. A számháborút azonban el akarom kerülni. Az adatoknál sokkal fontosabb, hogy egyre többen panaszkodnak a növekvő munkaerőhiány miatt.    Kinek jó a közfoglalkoztatás?  A XIX. században nagyon is indokolt és előremutató volt a közmunka, vagy például a Fővárosi Közmunka Tanács, amely ilyen feladatokat is ellátott. Akkor nem volt ekkora az állam, és nem volt ennyi állami vállalat. A vasútépítés, a folyamszabályozás új állami feladatként jelentkeztek, így az állam természetesen közmunkásokkal is igyekezett ezeket a hatalmas beruházásokat elvégeztetni. Ma azonban a közszolgáltatás a mindennapjaink része. Gondoljunk csak az energiaellátásra, a tömegközlekedésre, az egészségügyre, az oktatásra. Rengetegen dolgoznak az állami szektorban, ami nem hiba, ez tény. Jelenleg a közfoglalkoztatottak jelentős része például az önkormányzatok kötelező feladatait látja el. Kérdésem: ez miért közfoglalkoztatás? Szívet melengető, amikor azt halljuk, hogy egy ambiciózus polgármester a közfoglalkoztatottakkal zöldséget termeltet, nekik értelmes, értékteremtő munkát, a helyi intézményeknek meg olcsó, egészséges zöldséget, gyümölcsöt ad. De ezt miért nem szociális szövetkezeti, vagy kisvállalkozási formában teszi? Mi köze ennek a közfoglalkoztatáshoz? Persze, tudjuk a választ: így még a minimálbért sem kell megfizetni. Ezért szeretik ezt a formát az állam meg a munkáltatók. Összegezve, egy olyan világban, ahol a közszolgáltatások nélkül már létezni sem tudnánk, az is kérdés, hogy egyáltalán értelmezhető-e a közfoglalkoztatás. Nekem az a határozott álláspontom, hogy ez a forma akkor sem értelmezhető a XXI. században, ha ezzel még nyugat-európai országok is élnek. Efölött eljárt az idő. A közfoglalkoztatottakkal végeztetett feladatoknak nincs olyan, más foglakoztatási formáktól megkülönböztethető vonása, amiért önálló jogi forma lehetne, azaz besorolhatók valamilyen más, munkaszerződésen alapuló munkavégzésbe. Mindazonáltal azt is figyelembe kell venni, hogy számos elmaradott térségben, ahol nincs valós munka, a közfoglalkoztatás jelenti az egyetlen kereseti lehetőséget, és ez mégis csak több, mint a segély. Persze egy ilyen megoldás esetén is meg kellene fizetni legalább a minimálbért. Gyakori, hogy ezek az emberek semmilyen hasznos tevékenységet nem végeznek, viszont az önkormányzat plusz bevételhez, az érintettek pedig a segélyeknél mégis csak magasabb összeget kapnak. Látszólag mindenki jól jár, csak az ország nem, mert de a GDP-hez nem járulnak hozzá.    Sokan közülük képzetlenek, vagyis alkalmatlanok arra, hogy megkapaszkodjanak az elsődleges munkaerő piacon. Mi lehet a gyógymód? Kétségtelen, hogy a közfoglalkoztatottak jelentős része valóban nem alkalmas arra, hogy bekapcsolódjon az elsődleges munkaerőpiaci versenybe. Egyénileg kellene velük foglalkozni, hogy kiderüljön, milyen képességekkel, ambícióval rendelkeznek. Mindezt figyelembe véve kellene képezni őket. Lehet, hogy ezt a legalapvetőbb dolgoknál, az írás, olvasás, számolás fejlesztésénél kell kezdeni. Igaz, ezzel nem lehet rövid távon sikereket felmutatni, hosszabb időre és rengeteg pénzre lenne szükség. Ezért is lenne fontos, hogy aki az általános iskolából kikerül, azzal már ne legyenek gondok, mert ha ezt nem sikerül megoldani, akkor csak az elkövetkező évtizedek munkanélküli utánpótlásáról beszélhetünk. Hogy ezt elkerüljük, szolgáltatásokra van szükség, szociális ellátó rendszerre, munkaügyi szervezetre. Erre kellene áldozni, és rendkívül sajnálom, hogy az elmúlt 8 évben ez inkább leépült. A legképzettebb, legkreatívabb, tartósan külföldre távozott, becslések szerint félmillió magyar óriási veszteség az országnak. Márpedig, ha egy országban nincs elegendő kiművelt emberfő, az a modern világban lemarad. 

Névjegy

Herczog László (1949) közgazdász, a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen szerez diplomát 1974-ben Népgazdasági tervező-elemző szakon. 1983-ban egyetemi doktorátust szerez. 1974-től a Pénzügyi Szemle szerkesztője. 1977-től a Pénzügyminisztériumban dolgozik, ahol bérszabályozással, munkaügyekkel foglalkozik. 1988-tól az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatalban, majd 1990-től a Munkaügyi Minisztériumban illetve jogutódaiban dolgozik. 1988-90 között az Országos Érdekegyeztető Tanács titkára. 1990-ben helyettes államtitkárnak, 2006-ban szakállamtitkárnak nevezik ki. Elsősorban bérekkel, érdekegyeztetéssel és munkajoggal foglalkozik. 2009-10-ben a Bajnai-kormányban szociális és munkaügyi miniszter. 2010 óta a Pénzügykutató Zrt. munkatársa.

Szerző

Az anyasággal megcsappan a fizetés - és soha nem is érik magukat utol a nők

Publikálás dátuma
2019.02.04. 06:00

Fotó: Vajda József
Jelentős bérhátrányba kerülnek a magyar nők a gyermekvállalással, és ez nyugdíjas korukra sem változik. Más országok példája alapján lehetne ez másként is.
Noémi 30 éves volt első gyermeke megszületésekor. Előtte egy nagyvállalatnál dolgozott, ahol átlagon felüli fizetése volt, egy kicsivel még a férjénél is többet keresett. A gyermekvállalással azonban ez megváltozott. A második gyermek születése után a cége eleinte nem is akarta visszavenni, végül részmunkaidőben és a korábbinál jóval alacsonyabb fizetésben állapodtak meg. Férje viszont időközben többször is munkahelyet váltott, az új helyeken pedig rendre magasabb fizetést tudott kicsikarni.  Informatikusként erre volt is lehetősége, mivel szakmája az évek során egyre értékesebbé vált. Kettőjük fizetésében így most óriási szakadék tátong. Noémi a férje fizetésének a felét keresi meg. Nem egyedi eset az övék, számos kutatás mutatta ki, hogy gyermekszüléskor „beszakad” a nők bére, és még nyugdíjas korukra sem érik utol a férfiakat. Az anyasági bérhátrány fő oka, hogy a nők a szülés után hosszabb-rövidebb ideig távol maradnak a munkaerőpiactól, ezalatt pedig elavul a tudásuk, a kapcsolati hálójuk. Később a gyermekneveléssel összeegyeztethetőbb rugalmas munkaidőt, stresszmentesebb munkát keresnek, ezek pedig általában kevesebbet is fizetnek. A munkáltatói diszkrimináció ugyanakkor szintén szerepet játszik a bérhátrányban. Az apák viszont gyermekük megszületése után tudatosabban keresik az előléptetés, a fizetésemelés lehetőségét, és többet is dolgoznak. Esetükben a munkáltatók is pozitívumként értékelik a gyermekeket. A kutatók ezt a jelenséget nevezik apasági bérprémiumnak. Nem csak Magyarországon van ez így, az anyák bérhátránya többé-kevésbé minden európai országban kimutatható. Jóval kisebb azonban a lemaradás ott, ahol elérhetők a rugalmas munkavállalási formák, a társadalom támogatja a nők munkavállalását, és ehhez a gyermekek ellátását biztosító intézmények is rendelkezésre állnak – derül ki Lovász Anna, az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének tudományos munkatársa és Ewa Cukrowska-Torzewska, a Varsói Egyetem kutatójának közös tanulmányából. Ezekben a zömmel nyugat-európai országokban – például Norvégiában, Dániában, Svédországban, Franciaországban -, az anyák nagy arányban és korábban térnek vissza a munkaerőpiacra, bérbeli elmaradásuk pedig csupán az alacsonyabban fizetett részmunkaidő elterjedtségének köszönhető. (A gyermekvállalást támogató „nagy erejű, eddig ismeretlen új elem bevezetését” ígérő Orbán Viktor számára is megfontolandó lehet, hogy ezekben az országokban nemcsak a nők bérhátránya kisebb, hanem több gyermek is születik.)  A kutatók 26 európai uniós ország adatait vizsgálták meg, és azt találták: a dél-európai országokban – Spanyolországban, Görögországban, Olaszországban – sem szenvednek bérhátrányt az anyák, de ennek egészen más oka van, mint Nyugat-Európában. Ezekben az országokban tradicionális társadalmi normák uralkodnak, és az anyák jelentős része a gyermekük születése soha többet nem is megy vissza dolgozni. Akik viszont mégis, azok különösen motiváltak, képzettek, és rövid kihagyás után térnek vissza. Így ezek az anyák még többet is keresnek a gyermektelen nőknél. A kelet-közép-európai országokban – köztük Magyarországon, de Ausztriában és Németországban is – viszont általában nagyon sokáig maradnak távol a munkától az anyák, aminek az is oka, hogy nem áll rendelkezésre elegendő bölcsődei férőhely, a rugalmas munkaformák kevéssé elérhetőek, a gondolkodásmód pedig tradicionális. Ezekben az országokban a legnagyobb az anyasági bérhátrány, mivel ott az anyák hosszú távollét után térnek vissza munkahelyükre, ami az előléptetésükre és bérezésükre is hátrányosan hat. Ami viszont az apák bérprémiumát illeti: az minden országra jellemző, mértéke pedig igen jelentős. Az anyasági bérhátrány a kelet-közép-európai országokban – vagyis például hazánkban - járul hozzá a leginkább a nemek közti béregyenlőtlenségekhez – vonják le a következtetést a kutatók. Szerintük mindebből az következik, hogy Magyarországon és a hasonló intézményrendszerű országokban jelentősen csökkenteni lehetne a nők bérhátrányát olyan szakpolitikai lépésekkel, amelyek az anyák korábbi visszatérését, illetve a munka és család összeegyeztethetőségét segítik.      

Az utcaseprő is kevesebbet keres, ha nő

Ma is ugyanannyival keresnek kevesebbet a nők a férfiakhoz képest, mint az ezredfordulón. A különbség az évek során kisebb is volt, de akkor is csak a választási osztogatások miatt.  Jottányit sem csökkent az elmúlt két évtizedben a nők és a férfiak nettó keresetbeli különbsége. Bár az évek során olykor – főként a választási évek után - némiképp felzárkóztak a nők, ma mégis ugyanúgy a férfiak nettó bérének csupán 83 százalékát vihetik haza, mint az ezredfordulón. A vezető pozícióban dolgozó nők bérhátránya pedig még nőtt is: 2000-ben még „csak” 21 százalékos volt a lemaradásuk, 2016-ban már 25 százalékos. Mindez a KSH Nők és férfiak Magyarországon címet viselő kiadványából derül ki. Eszerint az ezredfordulón a nők havi bruttó átlagkeresete 79 971 forint volt, ami nettó 51 845 forintot jelentett akkor. A férfiak bruttó 100 326, nettó 62 779 forintot kerestek. A nők bruttója 237 621 forintra, a nettója 158 018 forintra emelkedett 2016-ra, a férfiak viszont bruttó 285 964, nettó 190 166 forintos fizetésig jutottak. Mindez azt jelenti, hogy a bruttó fizetésekben némiképp összezárt az olló, a ténylegesen hazavitt összegek esetében azonban a nők ugyanolyan hátrányban vannak most is, mint két évtizeddel ezelőtt. A statisztikusok megvizsgálták a 15 legnépesebb szakmákban is a férfi és a női kereseteket. Ebből az látszik, hogy a nők legföljebb néhány elnőiesedett szakmákban keresnek többet férfi kollégáiknál, de ezekben is csak minimálisan. Az általános iskolai tanítók, a középiskolai tanárok, az ápolók és az intézményi takarítók között például nagyságrendekkel több a nő, mint a férfi: ezekben a szakmákban a nők 1-2 százalékos bérelőnyt élveznek. A bolti eladók körében viszont már 25 százalékos a nők bérhátránya, miközben ez is egy tipikusan női szakma, hiszen csupán minden ötödik bolti eladó férfi. A könyvelők mindössze 6,5 százaléka férfi, mégis a női könyvelők keresnek rosszabbul, méghozzá csaknem 40 százalékkal. A számviteli vagy pénzügyi ügyintézőként dolgozó férfiak szintén 40 százalékos bérelőnyt élveznek, miközben csupán 18, illetve 11 százalék az arányuk a szférán belül. Ugyanezt fordítva – a férfiasnak mondható szakmában nőként többet keresni – már nem képesek elérni a nők. Bár az adatok alapján a lakatosok, a kamionsofőrök, vagy a festők között is dolgozik nő, ők a férfiak fizetésénél 17-36 százalékkal kevesebb bért kapnak. A szemétgyűjtők és utcaseprők, a mechanikaigép-összeszerelők és a fémmegmunkálók között vagy éppen a mezőgazdaságban pedig kifejezetten jelentős – 30-47 százalék - a női munkaerő aránya, mégis negyedével, harmadával kevesebbet keresnek, mint a férfiak. A legnagyobb – 62 százalékos – bérhátrányban a szemétgyűjtő, utcaseprőként dolgozó nők vannak. Az adatokból jól látszik: a nők bérhátránya nem feltétlen attól függ, hogy férfias vagy nőies szakmát választanak-e maguknak, sokkal inkább attól, hogy a versenyszférában vagy a közszférában dolgoznak-e. Utóbbiban ugyanis a bértábla nagyjából kiegyensúlyozza a viszonyokat. A közszférában ugyanakkor alacsonyabbak a fizetések, mint a versenyszférában. Márpedig a nők fele, a férfiaknak viszont csak az ötöde dolgozik a közszférában. Ez magyarázza tehát a nők jelentős átlagbérbeli lemaradását, és ez ad választ arra is, miért ingadozott az elmúlt években eme különbség mértéke. Ha javulás történt, az nem valamiféle, a nők számára előnyös foglalkoztatáspolitika, hanem csupán a közszférában történő, választások idejére időzített osztogatások eredménye volt. A közszférában dolgozók rendszerváltás előtti, a versenyszférához képest 10 százalékos kereseti hátránya a kilencvenes években 30 százalékra emelkedett, majd a 2002-ben a minimálbér-emeléseknek, a választások körüli bőkezű osztogatásoknak köszönhetően 1–2 százalékosra csökkent. Azóta viszont a lemaradás ismét 40 százalék fölé emelkedett. Ezek a hullámzások erősen befolyásolták a nők férfiakéhoz viszonyított kereseti pozícióját – mutatott rá Köllő János közgazdász a nemrég megjelent Munkaerőpiaci tükör című kötetben megjelent tanulmányában. (Az újabb minimálbéremeléseknek köszönhetően 2016 óta az olló ismét összébb zárt, sőt, a közfoglalkoztatást nem számolva újabban már a versenyszféra marad alul az átlagbérekben. A szerk.)  Hogy mennyire, azt jól mutatja, hogy miközben 1986-ban a nők a férfiak bérének még a 75 százalékánál is kevesebbet kerestek, addig a különbség különösképpen 2002–2004-ben, a választásokat megelőző és követő bőkezű osztogatások időszakában csökkent jelentősen. Ezt követően viszont a nők bérhátránya ismét nőni kezdett, és 2007 után 15 százalék körüli szinten állapodott meg. A nők helyzete tehát egyértelműen javult, ha nőtt a közszféra bérszintje, és romlott a költségvetési megszorítások periódusaiban.   

Nyugdíjasként is kevesebbet kapnak

Nemcsak munkavállalóként szenvednek el hátrányt a nők, hanem nyugdíjasként is. Az öregségi nyugdíjban részesülő nők tavaly januárban havonta átlagosan 123 226 forintos ellátást kaptak, a férfiak 140 731 forintot – derül ki a Magyar Államkincstár adataiból. Az alacsonyabb nyugdíj az alacsonyabb bérek következménye, a nők bérhátránya esetükben az időskori szegénységi kockázatot is növeli. A nyugdíjasok körében ráadásul több a nő, mint a férfi: tavaly januárban összesen több mint kétmilliónyian részsültek öregségi nyugdíjban, ebből csaknem 1,3 milliónyian voltak nők.    

Szerző
Frissítve: 2019.02.04. 10:36

Az egyik banknál elkezdett elszivárogni a számlákon lévő pénz

Publikálás dátuma
2019.02.03. 10:18

Fotó: Shutterstock
A pénzintézet szerint csak technikai hibáról van szó, semmi nem veszett el.
Több olvasó jelezte az Indexnek, hogy eltűnt a pénze a CIB Banknál vezetett folyószámlájáról. Volt, aki emiatt nem tudott kártyájával vásárolni, de olyan is, akinek nem okozott problémát a jelenség, csak észrevette, hogy annak ellenére csökkent a számláján a pénze, hogy nem költött semmit, és a számlatörténet sem írt semmilyen kiadásról, leemelt összegről. Az Index felhívta a bank ügyfélszolgálatát, ahol megerősítették, hogy valóban volt bizonyos lakáshitellel rendelkező ügyfeleknél számlavezetési probléma, és már dolgoznak az elhárításán. A tájékoztatás szerint vasárnap helyreállítják a számlák eredeti összegét, a pénzét senki sem veszítette el.
A történtekkel kapcsolatban a CIB Bank az alábbi közleményt juttatta el szerkesztőségünkhöz: „A szombati napon néhány lakáshitellel rendelkező ügyfelünk számlaegyenlege technikai okból már a következő, a napokban esedékes törlesztőrészlet levonásával csökkentett összeget mutatta. A hibát javítottuk, az egyenlegek megfelelőek minden ügyfelünk esetében. Az érintettektől elnézést kérünk az okozott kellemetlenségért!”
Szerző
Frissítve: 2019.02.04. 09:09