Tévedések víg előjátéka

A napokban előválasztási jelöltvitán voltam közönség. A két baloldali, csaknem mindenben egyetértő jelölt hozsannázással kezdte: akkorra már több mint tízezren leelőszavaztak valamelyikükre. Nagyon hangsúlyozták, mindegy kire, fő a részvétel.
Nos, igen, de ez az olimpián is csak a vigaszdíj átadásakor hangzik el. Valamirevaló választáson a győzelem a fontos. Sajnos – ott úgy látszott – nincs az indulók között a jövendő főpolgármester. Mi több, még az „egyesített ellenzéki” jelölt sem. Nem mintha alkalmatlanok lennének, sőt mindkettőjük kellően tapasztalt, tehetséges, tisztességes és jó szándékú ember. Akkor meg miért nem?
Először is: baj van a háttérrel. Az MSZP tekintélye, vonzereje – ha nem is annyira, mint vidéken, de - a fővárosban is erősen megkopott. Nemcsak sorozatos pozícióvesztései miatt, hanem főként sorozatos rossz üzenetei okán. Amilyen ez a szárnyaszegett előválasztási kísérlet. Nem voltak képesek határozott jelöltállításra. Nem voltak képesek egyenesen kihátrálni a potenciálisnak számító önjelölt, Horváth Csaba mögül, akit amikor csak lehetett, eddig is mindig magára hagytak. És alkalom volt bőven, hiszen Tarlós naponta árasztja el nyilvánosan (és látható élvezettel) a leggorombább szidalmakkal. Nemcsak népszerűtlenek, hanem kicsit karizmatikus embereik sincsenek, ezért gondoltak kicsi, értelmiségi típusú szatelit pártjuk népszerű, szelíd (ezért örökös) lúzerére, fél évvel azután, hogy miniszterelnök-jelöltként lenullázta magát. Csodálkoznak, és örülnek, hogy nincs ellenfél. Még a Nagy Puzsér sem állt sorompóba, attól tartva, hogy fél szájjal megveri mindkettőt, és akkor már neki nem lenne visszaút. 
Az elképzeléseikkel sokkal kevesebb a baj. Csakhogy bármilyen jó, bármilyen tisztességes – most és itt –, eladhatatlan. Csak egyetlen példát emelek ki: Karácsony Gergely tökéletes és megvalósítható programot fejtett ki a szegénység és a hajléktalanság fővárosi kezelése tekintetében, bő negyedóra alatt súlyosan baloldali értelmiségi társaságunknak. Szem nem maradt szárazon. De a szélesebb publikumnak nincs erre negyedórája, és régen járt erkölcstan oktatásra. Könnyen hisz a gazembereknek, akik azt ígérik, hogy a tisztelt választó nem lát majd alvó hajléktalant az aluljáróban vagy a kapualjban. Hogy börtönbe viszik-e, vagy megnyúzzák, azon gondolkodni sem kedve, sem ideje nincs. És ezt Győri Péter esetéből tudni kellene! 
Mindkét jelölt pontosan látja és láttatta azt is, hogy Budapest legnagyobb problémája a kormány politikája. Ők úgy látják, hogy csak ezzel a kormánnyal van baj. Egy jobb indulatú és jobb ízlésű kurzus mind följebb és följebb virágoztatná a fővárost. Lehetséges, de erre Trianon óta nem volt példa. Alighanem tévedés ezt hinni. Mindenesetre most ezek uralkodnak, nem látszik bukásuknak sem a módja, sem az ideje. (Nekem biztosan nem. 2010 óta legalább száz fogadást vesztettem el, amikor közeli bukásukat jövendöltem. ) 
Horváth Csaba azt is jól látja, hogy a Fidesszel semmiféle együttműködés nem lehetséges. De ez így csak üres handabandázás. Hogy képzeli? Úgy, hogy mind a fővárosi, mind a 23 kerületi közgyűlésbe nem jut be fideszes? Vagy mindenütt kisebbségben lesznek, és diszkrét úriemberekként csöndben búsulnak? Ennyire naiv még Horváth Csaba sem lehet. Sem a kormány (konkrétabban O1G), sem a Fidesz önként nem mond le a hatalom legkisebb egységéről sem. 
Horváth Csaba ki is mondta, hogy csak az erőből értenek. Kitűnő meglátás, de ez az, ami nekik nincs. (P.S: Vigyázat! Erő és nem erőszak!)
Szerző
Haskó László
Frissítve: 2019.02.04. 09:22

Magyar arckép

Aki egyszer bebizonyítja, hogy minden munkára alkalmatlan, az később mindig minden munkára alkalmas lesz - ennek a kissingeri elméletnek volt pontos példája Koleszár Vili. Először rendőr akart lenni, végül diplomata lett, húsz évesen már párttag, ösztöndíjas Moszkvában. Természetesen a szovjet referatúrán kezdett dolgozni, mert azt gondolta, ott dőlnek el a nagy dolgok. 
Ilonka, a felesége, aki ugyancsak egyszerű családban nőtt fel, mindenben támogatta. Koleszár Vilmos sok mindent tanult Moszkvában. Mindig ott lapult a sporttáskájában a teniszütő, ha éppenséggel valamelyik főnök partnert keresett, ő azonnal készen állt, mérkőzés végén pedig szívesen mesélt a terveiről. Első kiküldetése Ausztrália volt, ahol ügyesen hárította át a munkát – és az esetleges kellemetlen konzuli eseteket – másokra, mindezt olyan kedvesen és alázattal, hogy végülis senki sem haragudott rá. Négy év után lakás és Opel, ami akkoriban, a hetvenes években nagy szenzáció volt, néhány év tengés-lengés a Bem rakparton, jelentéseket rakott sorba, elfoglalta magát. Rövidesen következett India, éppen a legjobbkor. Ebben persze az is segített, hogy Ilonka édesapja magasrangú pártember volt, ilyenkor egy-két telefon segít a karrier építésében. 
- A te eszeddel már miniszterhelyettes is lehetnél, Vilmos – mondta néha szomorkásan Ilonka. – Talán nem vagy elég szorgalmas? 
Koleszár azonban nem akart szorgalmas lenni. 
Jött 1990, változott a helyzet, az „egypárti illeszkedés” helyett a „többpárti illeszkedés” következett, Koleszárnak egyszeriben terhes lett a moszkvai múlt, átírta az életrajzát, ahogyan sokan mások is. Elvált Ilonkától, mert nem volt képes a szellemi fejlődésre, és nem sokkal később már egy fiatal, az új rendszer híveként közismert néppárti politikus csúnyácska lányának, Zitának udvarolt. Így egyszeriben Manilában találta magát. Fülledt, forró, érdektelen trópusi város, de legalább megmentette a pályafutását. 
- A te eszeddel már nagykövet is lehetnél – mondta szomorkásan Zita, miközben zászlós, fekete Mercedesről ábrándozott. 
Ám ez az időszak nem tartott sokáig, megint baloldali támogatók után kellett nézni. Így felmelegítette kapcsolatát Ilonkával, aki azt mondta neki: tudta, hogy ő az igazi.
- Majd a választásokon eldől – mondta tréfásan Koleszár, de komolyan gondolta. 
Eldőlt. 1998 tavaszán némi keresgélés után megint előhozták a moszkvai múltját, és egy kis orosz város konzulátusán találtak munkát neki, amihez semmi kedve sem volt, és tudta is, hogy ez mit jelent. Hogy vége. Előkereste Zita telefonszámát, másnap a közismert néppárti politikussal hármasban kávéztak, Koleszár azt mondta, rájött, hogy Zita az igazi, gyereket is terveznek, hogy gyarapodjon a nemzet. A politikus tudta, hogy hazudik, de hát ő is állandóan hazudott, ezért nem zavarta a dolog. 
- Csatlakozz a párthoz. Tanácsadó leszel, aztán majd nagykövetet csinálunk belőled – mondta. - Vagy államtitkárt. Szeretjük az olyan tisztességes embereket, mint te. Megérdemled. 
Összekacsintottak. A népet szolgálják.
Szerző
Odze György
Frissítve: 2019.02.04. 09:21

Kultúrnemzet

Kevés híján 400 ezer néző látta a Magyar Állami Operaház előadásában és közreműködésével megvalósult produkciókat 2018-ban. Számuk ugyan elmarad a megelőző év 580 ezres nézőszámától, mégis jó eredménynek tűnik, hiszen az Andrássy úti dalszínház felújítás miatt bezárt. Az adatokból ítélve nagyjából minden huszadik magyart a műfaj, s általában a komolyzene kedvelőjének lehet tekinteni, amivel minden bizonnyal a magaskultúra-fogyasztó nemzetek élcsoportjában foglalhatunk helyet.  
Elméletben persze, mert a nézőszám jó része a bérletesekhez fűződik, másrészt nem pusztán a műfaj szeretete visz be mindenkit az előadásokra. Tekintélyes hányaduk kihagyhatatlan társasági eseménynek tartja azokat, mások valamilyen elvárás nyomán vagy külső ráhatásra  tévednek be. Budapest idegenforgalmának növekedése, a határon túli fellépések miatt jelentős lehet a külföldiek aránya is.  
Meggyőződésem, hogy valójában ma Magyarországon legfeljebb tízezer főre - de lehet, hogy csak a felére - tehető az igazi operakedvelők tábora. Feltételezésemet alátámasztja Fekete Péter kulturális államtitkár kutatásokon alapuló kijelentése, mely szerint lényegében ugyanaz a kör vesz jegyet a magaskultúra eseményeire (miközben az általános kultúrafogyasztás igen gyenge lábakon áll). Ehhez képest a műfaj kedvelői, s nem mellékesen a művelői kivételezett helyzetet élveznek a kultúrára fordított támogatások elosztásakor. (Hasonlóan a komolyzene egyéb formáinak híveihez, művelőihez.)  
Az Opera éves működési költsége vagy 12 milliárd forint, míg jegybevétele mindössze másfél milliárd. Az Andrássy úti épület rekonstrukciója 50 milliárdot emészt fel, az új raktárbázis, műhelyközpont, próbahely és látogatóközpont, az Eiffel Műhelyház felújítása 18 milliárdba kerül, az Erkel Színház következő felújítására 30 milliárdot szánnak. Különféle forrásokból ezen felül is csordogálnak pénzek a műfaj művelőihez. 
Hatalmas összegek ezek a "könnyűzene" - mely kifejezés helyett én inkább a rockzene szót használom - támogatására idén fordítandó 738 millió forinthoz képest. A társadalom egyszerű tagja - akit megalapozottan tarthatunk "könnyűzene" fogyasztónak - mégsem berzenkedik. Inkább csodálattal vegyes értetlenséggel tekint a klasszikus műfaj alkotásaira, reprezentánsaira, rajongóira, s ha véletlenül belebotlik egy előadás, egy mű szuperlatívuszoktól hemzsegő kritikájába, megállapítja, hogy az operák, a komolyzenei alkotások a művészetek olyan csúcspontját képviselik, amelynek magasságába ő és a hozzá hasonló közönséges halandók soha nem lesznek képesek felérni. Tán még a "könnyűzenészek" maguk is elutasítanák, ha javukra akarnánk változtatni az aránytalanságokon, pedig általában nem kis nehézséggel küzdenek, nem kevés pénzt, fáradságot áldoznak érvényesülésük érdekében.  
Mennyivel könnyebb lenne a helyzetük - s mennyivel jobban tudnának teljesíteni -, ha segítséget kapnának zenetanuláshoz, hangszervásárláshoz, ha ők is közalkalmazottként gyakorolhatnák tevékenységüket, ha kiöregedve számíthatnának nyugdíjra, etc. Más művészetek művelőinek ingerküszöbét sem éri el a helyzet fonáksága. A kultúrharcos konzervatív irodalmárok a támogatások igazságos elosztásának követelését tűzték zászlajukra, mégsem kutakodnak az opera, a komolyzene háza táján.  
A most ellenzékben lévő baloldali pártok sem találnak kivetnivalót a jelenlegi állapotokban, pedig azt kéne tenniük. Nemcsak azért, mert a magyarok ízlése, zenei tájékozottsága katasztrofális; mert kimarad életükből értékek sokasága, melyek megismerése gazdagabbá, teljesebbé tehetné azt; és mert a magyar zene színvonala soha nem látott mélységbe süllyedt. Azért is, mert hiteltelenné válik demokratikus elkötelezettségük, ha elfogadhatónak tartják a kiváltságokat, a megkülönböztetést, a megélhetési művészkedést. És akkor nem csodálkozhatnak, ha az egyszerű nép nem ütközik meg azon, hogy közpénzből építenek politikusok házaihoz, kúriáihoz utakat, vagy hogy az állami megbízásokat Fidesz-közeli vállalkozók kapják.  
Igénytelen, fejletlen ítélőképességű, tájékozatlan, műveletlen emberekkel nem lehet demokráciát, jóléti társadalmat létrehozni! A baloldalnak új, korszerű, demokratikus kulturális, és annak megfelelő oktatási stratégiát kell kialakítania, amely egyenrangúként, értékalapon kezeli a múlt és a jelen alkotásait. Bizonyosra veszem, hogy ezt a választók is méltányolnák!
Frissítve: 2019.02.04. 09:21