Magyar arckép

Aki egyszer bebizonyítja, hogy minden munkára alkalmatlan, az később mindig minden munkára alkalmas lesz - ennek a kissingeri elméletnek volt pontos példája Koleszár Vili. Először rendőr akart lenni, végül diplomata lett, húsz évesen már párttag, ösztöndíjas Moszkvában. Természetesen a szovjet referatúrán kezdett dolgozni, mert azt gondolta, ott dőlnek el a nagy dolgok. 
Ilonka, a felesége, aki ugyancsak egyszerű családban nőtt fel, mindenben támogatta. Koleszár Vilmos sok mindent tanult Moszkvában. Mindig ott lapult a sporttáskájában a teniszütő, ha éppenséggel valamelyik főnök partnert keresett, ő azonnal készen állt, mérkőzés végén pedig szívesen mesélt a terveiről. Első kiküldetése Ausztrália volt, ahol ügyesen hárította át a munkát – és az esetleges kellemetlen konzuli eseteket – másokra, mindezt olyan kedvesen és alázattal, hogy végülis senki sem haragudott rá. Négy év után lakás és Opel, ami akkoriban, a hetvenes években nagy szenzáció volt, néhány év tengés-lengés a Bem rakparton, jelentéseket rakott sorba, elfoglalta magát. Rövidesen következett India, éppen a legjobbkor. Ebben persze az is segített, hogy Ilonka édesapja magasrangú pártember volt, ilyenkor egy-két telefon segít a karrier építésében. 
- A te eszeddel már miniszterhelyettes is lehetnél, Vilmos – mondta néha szomorkásan Ilonka. – Talán nem vagy elég szorgalmas? 
Koleszár azonban nem akart szorgalmas lenni. 
Jött 1990, változott a helyzet, az „egypárti illeszkedés” helyett a „többpárti illeszkedés” következett, Koleszárnak egyszeriben terhes lett a moszkvai múlt, átírta az életrajzát, ahogyan sokan mások is. Elvált Ilonkától, mert nem volt képes a szellemi fejlődésre, és nem sokkal később már egy fiatal, az új rendszer híveként közismert néppárti politikus csúnyácska lányának, Zitának udvarolt. Így egyszeriben Manilában találta magát. Fülledt, forró, érdektelen trópusi város, de legalább megmentette a pályafutását. 
- A te eszeddel már nagykövet is lehetnél – mondta szomorkásan Zita, miközben zászlós, fekete Mercedesről ábrándozott. 
Ám ez az időszak nem tartott sokáig, megint baloldali támogatók után kellett nézni. Így felmelegítette kapcsolatát Ilonkával, aki azt mondta neki: tudta, hogy ő az igazi.
- Majd a választásokon eldől – mondta tréfásan Koleszár, de komolyan gondolta. 
Eldőlt. 1998 tavaszán némi keresgélés után megint előhozták a moszkvai múltját, és egy kis orosz város konzulátusán találtak munkát neki, amihez semmi kedve sem volt, és tudta is, hogy ez mit jelent. Hogy vége. Előkereste Zita telefonszámát, másnap a közismert néppárti politikussal hármasban kávéztak, Koleszár azt mondta, rájött, hogy Zita az igazi, gyereket is terveznek, hogy gyarapodjon a nemzet. A politikus tudta, hogy hazudik, de hát ő is állandóan hazudott, ezért nem zavarta a dolog. 
- Csatlakozz a párthoz. Tanácsadó leszel, aztán majd nagykövetet csinálunk belőled – mondta. - Vagy államtitkárt. Szeretjük az olyan tisztességes embereket, mint te. Megérdemled. 
Összekacsintottak. A népet szolgálják.
Szerző
Odze György
Frissítve: 2019.02.04. 09:21

Széthullóban

Két évvel ezelőtti, 88 éves korában bekövetkezett haláláig élt Magyarországon egy - az egyszerűség kedvéért maradjunk annyiban: - üzletember, akinek vagyonát kétmilliárd forintra becsülték. Üzemeltetett magánzálogházat, hatalmas boltjában üzletelt arannyal, ezüsttel, drágakövekkel, antik tárgyakkal és festményekkel. Volt számítógépszervize, kutyakrematóriuma, crosspályája, több ingatlana, no és egy hasznot hozni csak nem akaró, 41 hektáros diófaültetvénye is.
Végrendeletet készített ugyan, de elhatározta, hogy 2032-ig - vagyis 105 éves koráig - dolgozni fog, hiszen addig volt érvényes a személyi igazolványa. Nem nehéz kitalálni, hogy ki is lehetett korunknak ez a színes egyénisége: Klapka Györgynek hívták. S talán az sem keltett igazi meglepetést, hogy öt örököse közül senki sem tudott igazán mit kezdeni a cégbirodalom bármely elemével - a tovább működtetést egyikük sem gondolta komolyan. 
A magyarországi kis- és közepes vállalkozások jelentékeny hányada hasonló sorsra jut. A rendszerváltáskor még erejük teljében lévő tulajdonosok legtöbbje mára ugyan a nyugdíjkorhatár közelébe került, tán túl is lépett rajta, de - akárcsak a néhai, közel 90 éves "Aranyember" - foggal-körömmel ragaszkodik a teremtményéhez, alkotásához. Amikor gyermekei (vagy azok házastársa) érdektelenséget tanúsítanak az üzlet továbbvitele iránt, akkor inkább mindhalálig - vagy egy hosszan tartó betegségig - továbbgürcöl, és inkább nem is gondol arra, hogy így a majdani biztos csődön nyerészkedők, esetleg a bankok ügyeskedéseinek számát gyarapítja. 
Eközben az évtizedek munkája darabjaira esik széjjel. Megfigyelhető, hogy ez a jelenség immár kezd tömegessé válni. A GDP szorgos termelői egymás után lehúzzák a rolót. A megoldás eszközeit pedig a már digitális csatornákon is megjelenő tanácsadó konferenciák sokasága próbálja felkínálni, egyelőre eredménytelenül. Egytől azonban intjük a vállalkozásuk jövőjéért aggódókat: ne a felcsútihoz hasonló családi modelleket kövessék. Fennmaradni ugyanis csak tisztességes versenyben érdemes.
Szerző
Bonta Miklós
Frissítve: 2019.02.04. 09:21

Tíz év múlva

Vágyálom marad a magyar euró - ezzel szembesülünk már többedszer a 2004-es uniós csatlakozásunk óta. Most, hogy Románia is bejelentette, 2024-ig szeretne az euroövezet tagja lenni, várhatóan ismét elindul a vita itthon is, miért van az, hogy az újonnan csatlakozók nemcsak utolérnek bennünket, de egyes dolgokban meg is előznek. Hiszen nemrég Bulgária, majdhogynem a sor végéről mondta: már idén felkészült lesz, hogy az euroövezet előszobájába lépjen. 
A magyar kormány és a monetáris politikáért felelősök hallgatnak, vagy ha véleményt nyilvánítanak, legfeljebb annyit tudhatunk meg, hogy bevezetjük a közös európai pénzt, "majd ha eljön az ideje", esetleg hozzáteszik, hogy ha a fejlettségbeli különbségek Nyugat és Kelet között kezelhető mértékűre csökkennek. Természetesen a politikai döntést csak az éppen regnáló  kormány hozhatja meg, ami úgy tetszik, se a román, se a bolgár vezetést nem riasztotta meg. Vélhetően számolnak azzal, hogy válsághelyzetben a közös pénz védőernyőt is jelent a kis országok feje felett. 
Ám az köztudott, hogy az Orbán Viktor vezette kabinet semmit sem utál jobban, mint az ellenőrzést is magába foglaló kötelezettségvállalást. Márpedig az úgynevezett maastrichti szerződésben lefektetett követelményeket nem elég elérni, azokat kozmetikázás nélkül tartani is kell. A költségvetési hiány, az államadósság mértéke, a hosszú távú piaci hitelek kamatainak szintje még meg is felelne - bár az államadósságon még dolgozni kell -, de strukturális változások, magyarán a pénzbegyűjtés és visszaosztás területeinek, módjának, mértékének megváltoztatása nélkül semmiképpen sem fenntartható. Ez pedig igencsak ellenkezik a kormány jelenlegi gazdaságfilozófiájával. 
Mondhatjuk, hogy amíg ez a kormány van hatalmon, kevés az esély a magyar euróra. A NAV tud valamit: a pénztárgépek szoftvereibe már a 2030-as céldátumot égette.
Szerző
Törő András
Frissítve: 2019.02.04. 09:20