Aki egyszer bebizonyítja, hogy minden munkára alkalmatlan, az később mindig minden munkára alkalmas lesz - ennek a kissingeri elméletnek volt pontos példája Koleszár Vili. Először rendőr akart lenni, végül diplomata lett, húsz évesen már párttag, ösztöndíjas Moszkvában. Természetesen a szovjet referatúrán kezdett dolgozni, mert azt gondolta, ott dőlnek el a nagy dolgok.
Ilonka, a felesége, aki ugyancsak egyszerű családban nőtt fel, mindenben támogatta. Koleszár Vilmos sok mindent tanult Moszkvában. Mindig ott lapult a sporttáskájában a teniszütő, ha éppenséggel valamelyik főnök partnert keresett, ő azonnal készen állt, mérkőzés végén pedig szívesen mesélt a terveiről. Első kiküldetése Ausztrália volt, ahol ügyesen hárította át a munkát – és az esetleges kellemetlen konzuli eseteket – másokra, mindezt olyan kedvesen és alázattal, hogy végülis senki sem haragudott rá. Négy év után lakás és Opel, ami akkoriban, a hetvenes években nagy szenzáció volt, néhány év tengés-lengés a Bem rakparton, jelentéseket rakott sorba, elfoglalta magát. Rövidesen következett India, éppen a legjobbkor. Ebben persze az is segített, hogy Ilonka édesapja magasrangú pártember volt, ilyenkor egy-két telefon segít a karrier építésében.
- A te eszeddel már miniszterhelyettes is lehetnél, Vilmos – mondta néha szomorkásan Ilonka. – Talán nem vagy elég szorgalmas?
Koleszár azonban nem akart szorgalmas lenni.
Jött 1990, változott a helyzet, az „egypárti illeszkedés” helyett a „többpárti illeszkedés” következett, Koleszárnak egyszeriben terhes lett a moszkvai múlt, átírta az életrajzát, ahogyan sokan mások is. Elvált Ilonkától, mert nem volt képes a szellemi fejlődésre, és nem sokkal később már egy fiatal, az új rendszer híveként közismert néppárti politikus csúnyácska lányának, Zitának udvarolt. Így egyszeriben Manilában találta magát. Fülledt, forró, érdektelen trópusi város, de legalább megmentette a pályafutását.
- A te eszeddel már nagykövet is lehetnél – mondta szomorkásan Zita, miközben zászlós, fekete Mercedesről ábrándozott.
Ám ez az időszak nem tartott sokáig, megint baloldali támogatók után kellett nézni. Így felmelegítette kapcsolatát Ilonkával, aki azt mondta neki: tudta, hogy ő az igazi.
- Majd a választásokon eldől – mondta tréfásan Koleszár, de komolyan gondolta.
Eldőlt. 1998 tavaszán némi keresgélés után megint előhozták a moszkvai múltját, és egy kis orosz város konzulátusán találtak munkát neki, amihez semmi kedve sem volt, és tudta is, hogy ez mit jelent. Hogy vége. Előkereste Zita telefonszámát, másnap a közismert néppárti politikussal hármasban kávéztak, Koleszár azt mondta, rájött, hogy Zita az igazi, gyereket is terveznek, hogy gyarapodjon a nemzet. A politikus tudta, hogy hazudik, de hát ő is állandóan hazudott, ezért nem zavarta a dolog.
- Csatlakozz a párthoz. Tanácsadó leszel, aztán majd nagykövetet csinálunk belőled – mondta. - Vagy államtitkárt. Szeretjük az olyan tisztességes embereket, mint te. Megérdemled.
Összekacsintottak. A népet szolgálják.